A gazdasági játékok őrülteknek valók
Ott szüntettem abba a dolgot, amikor egy megbízásnál harmincöt pontnyi grafikát kellett kidolgozni, huszonkilenc már megvolt belőle, amikor a fejlesztőmet megszállta az ihlet, lángok törtek ki belőle és villámgyorsan elkészített kilenc pontnyi grafikát – de mielőtt a program hozzáadta volna a huszonkilenchez a kilencet és örültünk volna a teljesítésnek, letelt a határidő. Egyébként azért vállaltam fizetős megbízásokat, mert mást már nem lehetett. Játékprogramokat kellene fejleszteni. Először PC-re, amin nem játszik senki, aztán iszonyú idő elteltével kijössz valami vacakkal, azért mégis megveszik, keresel egy csomó pénzt, megveszed a licencet, hogy fejleszthess játékkonzolra, fejlesztesz egy-két játékot, pénzt keresel, de amíg fejlesztesz, nem keresel pénzt, mert a játékokat pár hónap után kivonják a piacról – hogy kicsoda dönt így a hátad mögött, soha nem fogod megtudni. Végül négyszázezer dollárért megveszed a licencet a még kifizethető legdrágább csodakonzolra, belekezdesz egy fejlesztésbe, három-négyszázezer dollárért, szépen halad, telnek a hónapok, közben véget ér az üzleti év, kifizeted az alkalmazottaidat, elkészül az alfaverzió, jöhet a grafika. A legolcsóbb dizájner tízezer dollárt kér, és csak ötezer dollárod van. Kész, lejátszottál, két párbeszédablak között váltogathatsz ide-oda, vagy lelövöd az egész projektet, buktad a három-négyszázezer dollárt, amit a fejlesztésbe öltél, az alkalmazottak morálja a séka begge alatt, a rajongók elpártolnak. Kurva ötezer dollár miatt, akarom mondani öt miatt, mert a játék alapegysége az ezer dollár, amiből ha legalább kétszáz nem áll rendelkezésre, senkinek sem hívnak. Innentől csak megbízásokat vállalhatsz, fejleszthetsz csengőhangokat százezerért meg csinálhatsz videófilmet háromszázezerért, de a megbízások háromnegyed részénél elbukod a határidőt, alkalmazottak morálja a séka begge alatt, rajongók közben persze pártolnak még elebb, mert nem jöttél ki új játékprogrammal. A kurva ötezer dollárt már rég visszaszerezted, de a félbeszakított projektet nem lehet folytatni, egyszerűen mert csak. Mire megint lesz három-négyszázezer dollárod, illetve mire abból még egy játékot is kifejlesztesz, valószínűleg ki is vonják a forgalomból azt a konzolgépet, amire négyszázezer dollárért megvetted a licencet. De nem derül ki, mert a program baszik hozzáadni huszonkilenchez kilencet és rádöbbenni, hogy harmincötnél nagyobb szám fog kijönni, mert közben letelik a határidő.
Így járok mindennel. A jó öreg Sim Cityben a világ legegyszerűbb dolga építeni egy szép nagy várost, annak idején még programot is írtam hozzá, ami fölpumpálja pénzzel, mert a valódi jövedelemből egykettőre koldusbotra jut a város. Pár byte-ot átírunk a kimentett játékállásban és van egy halom pénzünk, anno kutykurutty mindenki így csinálta. De ez se segített, hahóka, az ember épített egy szép, kényelmes, minden jóval fölszerelt várost, aztán a lakók elkezdtek ríni. Túl bazinagy a forgalom. Hol? Azon az egy szem úton, ami összeköti a várost a gondosan erdő mögé, jó távol elhelyezett erőművel, környezetszennyezés ellen. Hát ki a rosseb akar kibumlizni az erőműbe, mondjátok már?! Ömlenek az autók. Akkor az ember kibővíti az utat a lehető legszélesebbre, és ugyanúgy ömlenek az autók. Ráadásul óriási a környezetszennyezés, a bűnözés, a sónak a legge is óriási, és jön csőstül a panasz. Ez még a legelső Sim Cityben lett föltalálva, és azóta is így maradt, már vannak klónok belőle, azokban is. Egymillió numerikus paramétert kell összhangban tartani, arra nem marad idő, hogy játsszon az ember. Ha így írnának autóversenyes játékot is, akkor ügyelni kellene, hogy elég magasan tartsuk a porlasztó hőmérsékletét, de ez a kipufogó vibrációjának emelkedésével jár, amit viszont alacsonyan kell tartani, viszont ha nincs elég ablaktörlő-kombópont a gázpedálhoz, akkor a sebváltó incibürkéjének pücsmögése rapityává röcskeszti a hózenpuhedlit, és még nem jutottunk ki a garázsból. Hagyjatok engem lógva.