A beszéd hangszere
Ismeretlen hangok képzését úgy is meg lehet tanulni, hogy az ember hallgatja a hangot, figyeli a tanár száját és kitartóan próbálkozik, sokszor egymás után, míg végre sikerül. De ezt minden egyes hangnál meg kell csinálni. Célravezetőbb, ha megismerjük a beszédhangok képzéséért felelős hangszer kezelését, onnantól már újszerű hangok se jelenthetnek problémát.
A hangszer neve a fonetikusok nyelvén toldalékcső. Az ajkainktól a torkunkig vezet, az orr is kiegészítő tartozékát képezi, és beszéd közben úgy játszunk rajta, mint egy zenész valami sokbillentyűs hangszeren. Hogy milyenre hasonlít legjobban, azt nem tudnám megmondani, mert nem vagyok zenész, de nem könnyű olyan hangszert találni, ami igazán hasonlít. A toldalékcsőnek ugyanis többféle játékmódja van, az egyikben tizenkét billentyűje, amiket kilencféleképpen lehet megnyomni, és plusz még egy pedál is; a másik játékmódban viszont hétféle húrt lehet lefogni ötféle helyen, és ahhoz is van egy pedál. De minden hasonlatot tönkretesz az, hogy bármely hangot rengetegféle módosítással lehet kiejteni. A beszéd hangszere minden más hangszernél sokoldalúbb.
Beszédhangok
Mint az első fejezetben is említettem, háromféle beszédhang van. Pulmonikus és nem pulmonikus mássalhangzók, valamint magánhangzók. Először is nézzük meg, mi a különbség magán- és mássalhangzó között a fonetikus szemszögéből.
Mássalhangzót úgy képezünk, hogy a toldalékcsőben teljes vagy részleges zárat hozunk létre, ezáltal megnövelve a légnyomást. Magánhangzót viszont úgy, hogy nyitva hagyjuk a toldalékcsövet, így a levegő akadálytalanul haladhat kifelé, nem nő a légnyomás.
(Még sok ilyen magyarázat lesz. Itt adok hozzájuk használati utasítást. Amit itt leírok, azt az olvasó már kisgyerekkora óta mindennap csinálja, csak nincsen tudatában, hogy miképpen. Ha tehát utánozni akarja, amit leírok, akkor ne a légnyomást próbálja növelni a toldalékcsövében, mert nem fogja tudni, hogyan fogjon hozzá, hanem egyszerűen ejtsen ki egy mássalhangzót.)
Ha az olvasó megpróbálkozik a különbség megfigyelésével, vagyis magán- és mássalhangzókat ejt ki nagy figyelemmel, akkor észre fogja venni, hogy a mássalhangzók kiejtésekor valamit összezár a szájában, a magánhangzóknál pedig nem. Például a h ejtésekor kicsit összezárunk valamit a torkunkban, amit az a-nál kinyitunk – próbálgassa az olvasó a h, a, h, a hangokat egymás után és érzékelni fogja.
A nagyobb légnyomást, amiről a fonetikai leírás beszél, szerintem csak műszerrel lehet érzékelni.
Pulmonikus mássalhangzók
A beszédhangok legnagyobb csoportja a pulmonikus mássalhangzók. Az IPA egy egész oldalas dokumentumon ábrázolja a teljes jelkészletet; a képet megtalálja az olvasó itt, no meg még egymillió helyen a neten. A pulmonikus mássalhangzók táblázatrészét bemutatom külön:
Nem baj, ha az olvasó egyelőre nem ért belőle semmit. Majd később.
Először is mi az, hogy pulmonikus? A tüdőből kiáramló levegővel képzett. A világ legtöbb beszédhangja ilyen; csak néhány nyelv használ nem pulmonikus mássalhangzókat is, főként Afrikában, Észak-Amerikában és a Kaukázusban, de erről majd ott beszélgetünk. A magánhangzók mindig pulmonikusak, őnáluk ezt külön nem is kell mondani. Nagy valószínűséggel szinte minden beszédhang, amit az olvasó életében kiejtett vagy akár hallott, pulmonikus volt.
A fenti táblázat tehát a mássalhangzókat ábrázolja (most már nem mondom külön, hogy pulmonikus), éspedig kiejtésük szerint elrendezve. Mássalhangzót úgy ejtünk, hogy a toldalékcső valamelyik pontján valamilyen akadályt állítunk a levegő útjába. Tizenkét pont van, ahol ezt megtehetjük; ezek a táblázat oszlopai bilabialtól glottalig. Az akadály típusait pedig a táblázat sorai mutatják nasaltól lateral flapig. Hogy melyik micsoda, arról beszélünk majd a következőkben.
Még jó tudni, hogy ahol egy kockában két betű is van, azok a zöngésségben különböznek: teljesen egyformán ejtjük őket, de a bal oldali zöngétlen, a jobb oldali zöngés. Hogy ez mit jelent, arról is beszélünk majd.
A táblázatban szürkével írt betűk az IPA nem hivatalos bővítései, nagyon ritka hangok. Ahol semmilyen betű nincs, ott a hangot még „ember nem látta”, nincs olyan nyelv, amiben kimutatták volna. A szürke területek pedig kiejthetetlen hangokat jelölnek, az ember beszédszervei nem képesek olyan hangokat kiejteni, amik oda kerülnének a táblázatban.
A fonetika szakemberei szívesen nevezik a hangokat a táblázatból kiolvasható neveken. Például zöngés dentális plozívát mondanak, és akkor a szaknyelv ismerője rögtön tudja, hogy a d hangról van szó.
A folytatásban elkezdjük ismerkedésünket a pulmonikus mássalhangzókkal.