Fáradt vagyok.
Hosszú volt a nap. Moziba mentünk a barátnõmmel, elõtte elkísértem dokihoz, aztán vásárolni akartam magamnak ezt azt.
Mikor még kerekesszékkel jártam nyilvános helyen (azon ritka alkalmakkor, mikor eljutottam valahová), szinte mindig a széket toló egész emberrel kommunikált az eladó -ha éppen vásároltam volna. Most már azért nem ilyen éles ez. Ma mégis szaporodott eggyel azon üzletek köre, ahová én többé nem teszem be a lábam (...pláne a bankkártyám...:).
Történt ugyanis, hogy jöttünk-mentünk Ildikével, nézelõdtünk. (Cd-t kerestem többek között FreshFabrik: Nanana maxi; Unique: Másvilág; de nem kaptam.): S eközben betértünk egy fehérnemû üzletbe (nem tudom, ez valami roki perverzió nálam), már nem elõször jártam ott, több alkalommal fizettem bizony nem kevés pénzt, de nem ez a lényeg, hanem igazán szép holmik is akadnak arra, szinte mindig találtam valamit magamnak és a lányaimnak is. Szóval, nézelõdtünk, keresgéltünk… kicsit tétován, hisz azt ugyan tudtam, hogy mit akarok, milyen méretben, de azt nem, hogy az a valami pontosan hogyan is nézzen ki, minta, anyag, szín, ilyesmi.
Jött az eladó segíteni. Fiatal, 20 év körüli lány, alacsony, csinos, kedves mosollyal. Kérdezte, hogy mit is keresünk.
…
Az elsõt leszámítva, minden kérdése, mondata egyes szám második személyben fogalmazódott, konkrétan Ildikének célozva. Hiába én akartam vásárolni, hiába szegény Ildi mindent nekem „fordított le”, hiába én adtam meg a méreteket, meg mindent. Ildi egy darabot –az én kérésemre- elvitt felpróbálni, hisz ugyan nekem kellett, de én nem igazán boldogulok a próbafülkében. Mikor visszatért, kérdezte tõle az eladó, hogy jó-e (meg persze én is, hiszen „nekem próbálta”), s õ jelentette, hogy sajna nem. A kedves mosolyú, csinos alkalmazott elvette a darabot tõle, s míg visszatette azt a helyére, kérdezte, hogy más valamit kér-e. Ildi mondta, hogy kösz, nem, nézelõdÜNK… én meg mondtam volna, hogy akkor konkrétan mit is mutathatna nekem…
De nem volt kinek mondanom.
Berakta a polcra a cuccot, meghallgatta Ildi válaszát (miszerint nem…), mosolygott rá ahogy kell, aztán hátat fordított és mintha az én hangom nem jutna el hozzá azon az uszque másfél méteren, ami köztünk volt, visszatért õrhelyére a pult mögé.
Én ott álltam, a mankóra támaszkodva… mélyen megalázva.
Ildike értette, azonnal mondta, hogy hív másik eladót (volt ott vagy 4), de én elindultam kifelé. Mondtam neki, hogy megint spóroltam… s ez az a hely, ahol én többé egy fityinget sem fogok hagyni.
A sántítás eleve azt feltételezi, hogy én nem is vagyok, olyan mintha nem is léteznék…? (Csak útban van, és különben is csak feltûnõsködöm a mankóval.)
(Megyek aludni … csak elõbb még bõgök egy kicsit… ott persze, röhögtem, míg kijöttem az üzletbõl… megtehettem, többé oda nem (sem) megyek be.)
masodrendu_allampolgar_jelenti
| ← Ez most komoly? | Roki-humor → |