A tegnapiról még be se számoltam; ma reggel is kicsöngettek minket az ágyból. Még arról se számoltam be, hogy a napokban vérig sértettem a Mozgilistát és legfőképpen a MEOSZ ügyeletes sértődőjét, amiért merészeljük nem igénybe venni tovább a telefon-előfizetéshez kérhető ezerforintos támogatást, hanem még annál is olcsóbb szolgáltatót találtunk. Hát ez a szolgáltató csengetett ki minket az ágyból, mert van még egy papírjuk, amit alá kell írni. A szerződésre is rá volt írva: tizenkét óra után. Felhívtam az üzletkötőt, nem is érti, hogyan nem vették észre a kollégái.
De mindez hagyján. Amitől a bicska kilyukasztotta a zsebemet, az a papírt elhozó hölgy megjegyzése: „azt mondták, hogy mozgássérültek, mindig otthon vannak”.
Pontosan e miatt a szemlélet miatt mondjuk mindenütt, hogy jönni, telefonálni, mindent csak tizenkét óra után. Persze, a délelőtti csengetésekből származó műszaki hátrány sem lebecsülendő, nekünk délelőttönként több órába telik felkelni, felöltözni, megtisztálkodni és megreggelizni, talán némi fantáziával felfogható, hogy miért. De elsősorban a szemlélettel van a baj. Ha nem szabunk időkorlátokat, akkor mindenki úgy tekinti: „á, azok csak mozgássérültek, örökké otthon vannak”, és ehhez némelyütt, mint például a GYSGY-nél meg a MEP-nél, automatikusan társul a folytatás: „meg különben is az a dolguk, hogy éjjel-nappal haptákban álljanak, hátha meg kegyeskedünk látogatni őket”.
Ami a legszebb: ezt soha nem szuverén egyének művelik, azok ugyanis a barátaink és tiszteletben tartják az életritmusunkat, ahogy mi is az övéket. Ezt mindig olyan cégek művelik, amik belőlünk élnek. Piacgazdaságban.