Tizenkettedike óta filmeket nézek, van úgy, hogy ötöt is egy nap. Régen a kicsim kérte gyakran délutánonként, hogy nézzünk valamit, mert ha csend van, akkor csak jár az agya, és az nem jó. Most én vagyok így vele. És nem akarok túl mélyre süllyedni a depresszióba. Valamekkora biztos van, ámbár nagyon jókat nevetek, viccelődök emberekkel, de hát azért ez akkor is depressziós állapot. Ez valameddig normális, de én még addig sem akarom engedni, mert ennek a normális szintje olyan mély depresszió, ami még nem volt életemben. Pedig volt egypárszor, mielőtt rátaláltam Kriszre.
Szóval filmeket nézek, és értékelem őket kriszológiailag. A legutóbbi három filmet tíz éve nem láttam, Krisz pedig soha, ezek neki tiltott filmek voltak. Nem Krisz-kompatibilisek, ez volt a szakkifejezés. Pedig A nagy út bekerült a Kissybe, Vanessa Guedj még személyesen is, cameo as herself, ahogy a szakma mondja, de ő csak annyit ismert belőle, hogy megmutattam neki Guedj fényképét a filmből. A műfaja se tetszett volna neki, ő a vígjátékokat szereti, az elgondolkodtató filmek neki veszélyesek – és hát a filmben túlságosan is jelen van a halál. Igaz, nem explicit formában, de éppen elég nyomasztó lett volna neki. Az amerikai változat, a Földi paradicsom ebből a szempontból is sótlanabb, de még éppen eléggé kockázatos. (Szexológiai különbségeikről valaha régen mintha írtam volna valahol. Mary Agnes Donoghue vagy nem értette, vagy az amerikai közönségnek nem merte átadni, hogy az eredeti történet egyik tartópillére Vanessa Guedj bugyija. Nem azért van állandóan közszemlére téve, mert Jean-Loup Hubert pedofil.)
A My Girl pedig abszolúte tilalmas. Ez érdekes dolog, mert valamikor látott belőle képeket, amikor fölvettem, hang nélkül persze, és mondta, hogy ez amúgy egy derűs látványvilágú film (nem így mondta, nem tudom, hogy mondta), és ha csak azért, mert a papának az a foglalkozása, ami… mondtam neki, nem, szó sincs róla, hogy csak azért. Nem kérdezett semmit, mindig elfogadta az ítéletemet ilyen dolgokban. Ilyenekben is.
Viszont talán februárban meg akartuk nézni az Életfogytigot, Eddie Murphyvel nem foghatunk mellé. Ó, dehogynem. A film elején elmentek egy temető mellett, és azonnal le kellett állítani a filmet. Azóta megnéztem, és Murphyhez képest tényleg nem annyira pörgős és jópofa, de a bennem élő Krisznek nagyon tetszett a vége. És pontosan tudom, mi lett volna, ha a pánikbetegség nyugisabb időszakában néztük volna meg, mondjuk 2005–2007-ben. A temetés nem zavarta volna, egész mástól akadt volna ki. Van egy képsor, ami az idő múlását érzékelteti, többek között azzal, hogy megjelenik egy sor képen egy-egy fegyenctárs, aztán ugyanaz a kép az illető nélkül, mert az meghalt. Ettől akadt volna ki.
Szóval a My Girl viszont a bennem élő Kriszt nem zaklatta föl, mert ő már immúnis erre, engem zaklatott föl, de tudtam előre, hogy így lesz. Nincs ezzel semmi gond, ez így működik.
Érdekes, évek óta él bennem egy Krisz, de csak most vettem észre, és ugyanakkor azt is, hogy őbenne meg évek óta élt egy Attila. Viszont a pánikbetegsége nem él bennem, egyik betegsége sem él bennem. Azok kimaradtak. Ez nem olyan, mint amikor szerelmesek mondják, hogy itt élsz a szívemben, mi is mondtuk az előző kedvesemmel, ez nagyon szép, de más. Krisz voltaképpen nem is érzelmileg él bennem évek óta, hanem technikailag. Ugyanúgy csinálok dolgokat, ahogy ő, mert tőle tanultam. Évek óta mindenről tudtam a véleményét, mielőtt kimondta volna, és ő is az enyémet, mert tökéletesen ismertük egymás gondolkodását.
Már másnap van, közben megnéztem a My Girl 2-t is, amit még nem is láttam. Nagyon kevés nem Krisz-kompatibilis filmet néztem meg ebben az időben, hiszen szinte állandóan együtt voltunk. A film végén Vada megállapítja, hogy az anyja egyetlen igazán jó dolgot hozott létre életében: őt.
Stimmel. Krisz meg engem.