Fantasztikus dolog látni, hogy az Olsen ikrek filmes karrierjük utolsó éveiben milyen következetesen alkalmazták azt az elvet, hogy filmet csinálni forgatókönyv nélkül is lehet, és egy filmhez elegendő egy szép város, egypár szám, egy szófogadó operatőr, két klassz srác és az ő utolérhetetlen szépségük.
Felhívom az olvasó figyelmét, hogy az előző mondat hosszú volt, de nem szerepelt benne az a szó, hogy jó. Okkal. Amikor elkezdtem gyűjteni az Olsenek filmjeit, akkor ezt a szót még gyakran lehetett használni. A filmek, amikben ők még két gyerekszínész voltak és nem több, jók voltak. Ők is jók voltak bennük. Azok a filmek, amiket a Dualstar–Tapestry eleinte kiadott és az ikrek voltak a középpont középpontja, még mindig jók voltak. Bár már nem annyira. Ők is jók voltak bennük; talán már nem annyira. Aztán jött az az időszak, amikor a filmek fő célja az volt, hogy az ikrek elutazhassanak valami szép helyre: Rómába, Londonba, a Bahamákra. Filmezés nélkül is megtehették volna, a pénzük megvolt hozzá, de ők filmeztek is, ami forgatókönyv és rendezés nélkül… hogy is mondjam szépen… igen bátor vállalkozás. Úgy tűnik, 2001-ben kezdődött ez az időszak, tizenöt éves korukban, és négy évig tartott. 2004-ben az ikercsillag szétvált, azóta külön-külön tevékenykednek. Ami egyébként sejthető is volt, mert ikerség ide vagy oda, kezdettől fogva hangsúlyozták egyéniség mivoltukat.
Ideje is már, hogy a közönség búcsút vegyen az ikergyerekektől. Felnőttek és már nem ikrek. Azaz ikrek persze, de ennek már nincs jelentősége.
A címül írt filmről még egy szót sem írtam, bocsánat érte, de nincs is mit. Kizárólag arról szól, hogy az ikrek milyen aranyosak. Nem baj. A művész arról ismerszik meg, hogy önmagának alkot. Ha a közönségnek is tetszik, annál jobb. Hát ez nem tetszik a közönségnek, de ők jól érezték magukat, amíg forgatták, váljék egészségükre.