Király Gábor írta:
10000 méteres női síkfutás. Az etióp versenyző szenzációs világcsúccsal befut. Utána még három nagy eredmény, majd érkeznek a futottakmégek. Se pontszerzésre, se csúcsra nem esélyesek. És akkor az egyik versenyző elesik a célvonal környékén, még van neki egy vagy két köre hátra. Mint annak a húsz versenyzőnek is, aki úgy fut el mellette segítségnyújtás nélkül, mintha ott se lenne.
Olimpiai eszme, a faszom. Emberség, sportemberség, ugyan kérem. Fideszes ez mind.
Válaszom:
De hisz ez az olimpiai eszme. Ha arról szólna a történet, hogy Gerbeaud nyer vagy Csiang vagy Hausner vagy Kovács vagy Nyikolajevszkij, akkor a nézők Csiangot ünnepelnék, ha ő győzött, és nem tombolnának a kínaiak és zokognának a többiek. Ha klasszul futott vagy vívott vagy dobált karikát botokra, akkor mindenki örülne ennek, és fütyülnének rá, hogy milyen nemzetiségű. A tudományban és a művészetben ez már működik, egy kutatócsoportban vagy szimfonikus zenekarban tíz országból találni embereket, és ha az a cél, hogy előadják a Kilencedik szimfóniát, akkor ezt együtt csinálják és nem tör ki tombolásban a közönség magyar része, ha a magyar hegedűs fél perccel előbb készül el. Na, ez olimpiai eszme, a szó ógörög értelmében. Ők félbeszakították a háborúkat az olimpiák miatt. Nálunk az olimpia is egyfajta háború, minden tisztességes magyar hazafi és hazalány azon szurkol, hogy a magyar ússzon leggyorsabban, és ha az esélyes egy maldív, az lehetőleg fulladjon bele félúton.
Emlékszem egy esetre pár éve, fogalmam sincs, kik és mit sportoltak, de a magyar lett a második, az idegenfajú meg az első, de doppinggyanúba keveredett. És minden magyar azon haffogott, hogy jaj, bárcsak pozitív legyen a vizsgálat és doppingolt volt légyen az ellenség, mert akkor miénk a kurva nagy aranyérem!
Még évszázadokba telhet, amíg ez megszűnik, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság székházát valami más célra hasznosítják, és csak egy szerény tábla utal majd korábbi rendeltetésére:
„Olimpiai eszme, a faszom. (Király Gábor)”