Negyedórát várok a bizalomkártyás irodában, végre sorra kerülök, adom a kártyát, kérdezem az infókat. Cora néni megnézi, 421 pont, nyújtja a füzetkét, de rögtön mondja is, hogy én ezt nem válthatom be, mert nem én vagyok a kártyatulajdonos. Meghatalmazás, két tanú. Mondom, a kártyatulajdonos meghalt. Néz rám bambán, sajnálomot tőle se várjak, és mondja, hogy akkor halotti anyakönyvi kivonatot kell hozni, és megszüntetik a kártyát.
Akkor szépen visszatettem a füzetkét a helyére és mondtam szelíden, hogy megszüntetni én is meg tudom, kidobom a szemétbe. De a gépben akkor is megmarad, feleli számonkérően. Mondom, köszönöm, majd ha erre járok egy halotti anyakönyvi kivonattal, akkor megszüntetem. Cora anyus megköszöni, én el.
Valahogy úgy éreztem, hogy tök fölösleges lenne világosan elmagyarázni. „Ugye tudod, ki fog halotti anyakönyvi kivonattal mászkálni bevásárolni? Ki nem szarja le, hogy mi van a gépetekben? Tőlem beletölthetitek II. Rumszösz alattvalóinak névsorát is. Menj a francba, az volt az egészben a lényeg, hogy lenyúljátok a pontokat.” Ha elmagyarázom, akkor bambán néz rám és tájékoztat, hogy el szükséges mennem a picsába.
Mentem anélkül is.