Nyílt levél dr. Gyurkó Szilviának

Kedves Szilvia!

Engedelmeddel tegezni foglak. Igen, a nő az Te vagy, és én nem vagyok annyival idősebb, viszont a huszonegyedik században élünk, ahol erre a régimódi illemre már nem sokat adnak, azonkívül pedig minket összeköt egy nagyon szoros családi kötelék.
  Ha Te nem vagy, talán soha nem veszítettem volna el a lányomat.

Rögtön az elején elmondom, hogy nem én vagyok az apja, de ez engem totálisan nem érdekel, és ha ebbe bárki beleköt nyílt levelem olvasói közül, ugyanazt az unott képet fogja kapni, amit Dayka Margit vágott, amikor arról kérdezték, hogy hát akkor most ő Dayka vagy Dajka: „Érdekes ez? Fontos ez?” A világon számtalan apa (és anya) él, akik nem a vér szerinti szülei a gyerekeiknek, de ettől még csodálatosan nevelik őket – és van számtalan apa (és anya) is, akik vér szerintiek, de szülőnek borzalmasak. Meg persze nem vér szerinti borzalmasak és vér szerinti csodálatosak is. Minden van. Szóval ha lehet, akkor ezt ugorjuk át.
  Azt is elmondom az elején, hogy ciszheteró pasi vagyok, a lányom pedig nőnemű, tehát neme alapján beletartozhatna szexuális érdeklődési körömbe. Tartozhatna, de nem tartozik bele, mert amikor a kérdéses esemény történt, tizenkét éves volt, vagyis egyértelműen gyerek. Valamint a lányom. A szeretet jogán az. Ezért az én értékrendemben az sem lenne elfogadható, hogy felnőtt korában közeledjek hozzá szexuálisan, mert akkor az meg vérfertőzés.

Igen, az édesanyja szakított velem. Nem kifogásolom. Semmi olyasmit nem tett, amihez ne lett volna joga: nem volt köteles velem élni, nem volt köteles hozzájárulni, hogy továbbra is kapcsolatban maradjak a lányával, semmilyen erkölcsi kötelezettsége nem volt, amit megsértett volna. Teljesen korrektül járt el.
  Azt az egy mozzanatot kivéve, hogy azért szakított velem, mert azt hitte, hogy én a gyerekhez akarok közeledni szexuálisan.
  Hogy miből, azt nem tudom. Nem éltünk még együtt, és két hete egyáltalán nem találkoztunk. Tehát nem volt még alkalmam se, hogy rányissak a gyerekre a fürdőszobában, vagy akármi hasonlót tegyek. Azt, hogy a valós indok ez volt, terjedelmes levelezésünk pszichiátriai elemzése mutatta ki évekkel később.
  Hallgattam, mert szeretem a lányomat és nem akarok kárt tenni a gyerekkorában. Hat éve fogalmam sincsen, hogy mi van vele. De már nem kell hallgatnom tovább: már nem gyerek, betöltötte a tizennyolcat. Írtam neki egy levelet. Amikor e sorokat írom, nem tudom, hogy fogok-e választ kapni. Hat év telt el. Talán nem is emlékszik már rám. És lehet, hogy gyűlöl, mert az édesanyja óva intette tőlem hat évvel ezelőtt, egy fogékony életkorban.

Talán nem kell hosszan elemeznem, miért tartalak felelősnek azért, ami történt. Közvetve, természetesen. Fogalmam sem lehet, hogy a lányom anyja olvasta-e bármelyik cikkedet, interjúdat, amik olyan szellemben festették le a magyar társadalmat, mint ahol minden sarokból pedofilok leselkednek a gyerekekre, ismerte-e a „ne posztolj a gyerekedről, mert valaki ötszáz kilométerrel arrébb játszani fog a fütyijével” kampányodat. Lehet, hogy valaki más olvasta ezeket, és telebeszélte a fejét.
  Ami a kampányodat illeti, én már annak idején is megkérdeztem a Hintalovon oldalán, hogy ennek mi értelme. Írtam cikket, amiben hangot adtam annak a meglátásomnak, hogy Te egy kellemes külsejű, vonzó fiatal nő vagy, ezt én a netről tudom, mert személyesen nem ismerjük egymást, de Rólad vannak fényképek a neten – tehát akadhat éppen valaki Csülöngérhompányoson, aki a Te fotódat nézegetve játszik a játszanivalójával. Attól, hogy Te már felnőttél, ez nem probléma?
  Soha nem kaptam választ.
  Feleségem – aki persze nem azonos a fentiekben említett édesanyával – szintén megkérdezte, hogy mégis hogyan kellett volna a három gyerekét fölnevelnie, mert ő nem tartotta őket bura alatt, nem ellenőrizte, mit raknak föl magukról a netre, és hát egyiket sem erőszakolták meg vagy rabolták el, épségben felnőttek.
  Nem kapott választ.
  Megkérdeztem, hogy konkrétan milyen kárt okoz a gyerek lelkivilágában, ha az ő fotóját egy pedofil nézegeti tőle száz kilométerre és játszik a játszanivalójával, amiről a gyerek soha nem szerez tudomást. Mert hiszen a pedofilnak jó eséllyel fogalma sincsen, hogy ő kicsoda, tehát a pedofil minden valószínűség szerint nem utazik el száz kilométert, hogy őt elrabolja. Már csak azért sem, mert ha kilép az utcára, százával jönnek szembe gyerekek, akiknek a fényképét bizonyára nem látta a Facebookon, de a gyerekrabláshoz az nem is kell. Én egyetlen pedofil indíttatású gyerekrablásról sem tudok, ami úgy indult volna, hogy a gyerek szülei posztoltak volna a gyerekről a neten. Pedig nekem ez a munkám. Van egy regényem, ami pedofilok ellen harcoló tinédzserekről szól.
  Nem kaptam választ.

Kedves Szilvia! Nagyon örültem, amikor másfél éve bejelentetted, hogy visszavonulsz, de annak nem, hogy csak egy évre. Az idén még nem jött szembe új írásod, kimondottan nem kerestem rájuk. Nem tudom, most mi van Veled, írod-e megint a cikkeidet, amikkel a szülőket a barátaik, tanáraik, szomszédaik ellen hergeled, mert biztosan mindegyik pedofil, és azon dolgozol, hogy megfossz nagyszülőket, nagybácsikat a távol élő rokon gyerekek digitális látványától, mert a képeket nem szabad ám elküldeni sehová, mert pedofilok kezébe fognak kerülni.
  Lehet, hogy nem. Lehet, hogy valami máson dolgozol, ami remélhetőleg kevésbé kártékony. De az az ellenséges, gyanakvással teli, gyűlölködő légkör, aminek a széthintésében Neked bőségesen megvolt a szereped, az itt maradt.

Ez a légkör okozta, hogy hat éve sejtelmem sem lehet, mi van a lányommal – s hogy még hány férfit, netán nőt fosztottál így meg a gyerekétől, közvetve persze, az Általad gerjesztett gyanakvás révén, megtippelni sem lehet.
  De kaptam helyette valami mást. Őt nem pótolja, de kaptam. Egy csapat, sőt több csapat nagyszerű gyereket, akiket szintén nem láthatok közelről, mert három-négy-öt országhatárral távolabb élnek, de nemhogy posztolnak róluk, hanem nagyszerű karriert futnak be a net, a tévé és a színpadi jelenlét segítségével: mert csodálatos szépen énekelnek. Ők nagyon nagy segítségemre vannak írói pályámon, már több regényt írtam az ő ihletésükre, én ugyanis gyerekekről írok regényeket. Posztolok, ha így jobban tetszik.
  Az ő országaikba ugyanis nem jutott el a gyerekek körüli légkört megfagyasztó, emberellenes, családellenes, gyerekellenes rettegéskampányod. Ők egyszerűen lefilmezik a tehetséges gyerekeket, és a felvételeket fölteszik a netre. Gyerekegyüttesek működnek, gyerekdalversenyeket rendeznek. S ha eszükbe jut is netán, hogy azokat pedofilok is láthatják, akkor vállat vonnak. Nem mindegy, hogy otthon a kis szobácskája magányában min élvezkedik?

Hadd kérjelek meg, hogy válaszul ne add elő a csodálatos mesét a gyerek digitális lábnyomáról meg hogy az internet nem felejt. Tudom kívülről az egész litániát. Olvastam elégszer. Ha nem tudsz mást válaszolni, akkor inkább, kérlek, maradj meg a korábbi hozzáállásnál, hogy Te egy Prominens Valaki vagy, aki nem is veszteget szót egy ilyen jelentéktelen alakra.
  Egyébként pedig nem tudsz olyat mondani, amitől visszakapnám a lányomat. Hat évre visszamenőleg. Tehát inkább tényleg hallgass.

Láng Attila D., ifjúsági regényíró

»»»»»»