Azt hiszem. Tudni nem tudhatom, mert se rám nézni nem volt hajlandó, se azt engedni, hogy én nézzek őrá – a macska is nézhet a királyra, de miközöttünk sokkal nagyobb a rangkülönbség, közel három éve. Pár percig bujkált előlem az üzlet polcsorai között, aztán inkább eljöttem, nem zavartam a köreit. Mi értelme lenne? Soha nem fogja megbocsátani, hogy jó barátja voltam, mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy örömet szerezzek neki, soha egy rossz szót nem szóltam se neki, se róla, segítettem, amit tudtam, megőriztem a titkait – ha valami rosszat tettem volna neki, azt már alighanem rég megbocsátotta volna, de hát nem énrám haragszik, hanem egy fantomra, akit a méltóságosék beleültettek a fejébe azon a vasárnap délután. Hogy azt a fantomot gyűlöli, fél tőle vagy irtózik – nem tudhatom. Mindegy is, mert ez nem fog megváltozni.
Két regényem róla szól, de máshol is felbukkannak alteregói: Elke a Kissyben, Szinensi a Nindában részben neki köszönheti létrejöttét. Nekem ő így marad meg, kicsinek, és sosem fogom megtudni, milyen elviselhetetlen, kekk nőt nevelnek belőle. Hát ez az ismeret nem is hiányzik.