Nem könnyen szántam rá magamat, mert ez egyáltalán nem az én műfajom, de nekiállok forgatókönyvet írni. Először is leírom mindazt, amit már tudok szereplőinkről, vagyis a filmbeliekről, a színészekről és egyéb közreműködőkről, Eliška és Jana családjáról, osztálytársakról stb. Aztán megírom a kettős forgatókönyvet, nyilván egyszerre, hiszen egymásba fognak szövődni; ennek során kerülnek elő a mellékszereplők. És ezután jöhet a regény.
Nekem ez sose ment, igazából nem is próbáltam, én úgy csinálom, hogy a fejemben van minden a lényegről, és a végcél felé vezető úton kerülnek elő a további elemek. Legfeljebb lexikális feljegyzéseket csinálok, Kissyékről főleg az általuk használt különféle kódokat, fedőneveket és jelzéseket kellett felírni, meg vannak mindenféle térképeim és tervrajzaim, de azt, hogy ők maguk milyenek, nem kell felírnom, ismerem őket. Nicky leginkább a rengeteg mellékszereplő névsorát igényli, eseményvonalat, efféléket – meg nagyon kellene egy várostérkép, de egyelőre fogalmam sincs, honnét.
Hankáéknál főleg a kölcsönhatások és a szerkesztés miatt fontos. A filmesek nem sorrendben forgatnak, és az időrendi szerkesztést asszociatívval keverjük, tehát bármely elem bárhol felbukkanhat, függetlenül attól, hogy logikailag hova tartozik. És a két világ hatással van egymásra, Eliškáék saját életüket, gondolataikat is beleviszik a színészi játékba – végeredményben erről szól a könyv, ennek kell kijönnie Barča életének legfontosabb hat másodpercéből –, ugyanakkor a forgatáson tanultak hatással vannak az életükre. Ez jelenleg egy igen bonyolult szövevény. Lehet, hogy a kész regényben egyáltalán nem lesz az, nem is cél, hogy az legyen, de ha vagy amennyire mégis, annak már szilárdnak, formába öntöttnek kell lennie, most viszont még a legnagyobb részét inkább csak érzem, mint tudom. Legfőképpen azért kell megírnom a forgatókönyvet, hogy kiteregessem magam elé a hálózatot és lássam, mit mivel kössek össze.
Fokozatokban fogom csinálni, hisz tanultunk fraktálelméletet. Miután a főszereplőket felsorakoztattam, felvázolom a két világ legfontosabb vonalait, két-két pontot egyszerű egyenesekkel kötök össze, és csak a legfontosabb pontok láthatók. Aztán lépésenként veszek föl újabb pontokat – embereket, eseményeket, helyszíneket, érzéseket és gondolatokat –, apránként finomítom a rajzot. Amikor már annyira letisztáztam mindent, hogy belezavarodok, akkor kész a regény. Már csak meg kell írni.
Műszakilag egyébként Fiinote-ban fogok dolgozni, mert itt kedvemre színezhetem a szöveget – a szerepnevek sárgák, a színészek zöldek, a többi filmes narancssárga, a forgatáshoz nem kötődő emberek pedig lilák –, sőt kézzel is beleírhatok, rajzokat mellékelhetek, mindenféle eszközzel fokozhatom a szöveg áttekinthetetlenségét.
A legnehezebb kérdés persze – dönteni. Ha csak a végkifejletet tekintem és azt is leredukálom a legegyszerűbbre, akkor van egy vízválasztó kérdésünk, amely valósággal meghatározza a regény műfaji hovatartozását és minden egyebet ural a könyv kezdetétől fogva – azaz valójában két kérdésünk van, mindkettőre csak kétféle válasz adható, és eszerint négy tartományra osztják a szövet alapsíkját. Mindkét kérdésnél az egyik választ, vagyis a négy tartományból hármat ki lehetne zárni azzal, hogy nem jó választás, túl kézenfekvő – van egy konformista válasz is, mondván, ez ifjúsági irodalom és bizonyos dolgokat nem engedhetünk meg, de mivel már amúgy is benne vannak, semmiféle kommilfóskodásnak helye nincs –, ugyanakkor a negyedik, a „sima” megoldás éppen hogy nem elég kézenfekvő, ha a kislányok gondolatmenetét nem oknak, hanem okozatnak tekintjük, hát hiszen minden, amit ők csinálnak, csak okozata annak, hogy én megírom ezt a könyvet!
Ha az olvasó kellő figyelemmel kísérte Barča Hrdinová-sorozatunkat, akkor talán már meg is alkotta saját válaszát, örömet szerezne, ha elmondaná – de a könyv számára akkor is nekem kell választanom.
Ha ez megvan, akkor jönnek azok a kérdések, hogy melyik lehetséges végkifejletet válasszuk egyes szereplőink számára, figyelemmel arra, hogy bármelyik tartományba helyezzük végül a történetet, lehetséges választásaink egy részét nyomban elveszítjük. A négy közül az egyiket, amelyiket én némi szójátékkal fekete–pirosnak neveztem el, feltehetően azért nem választhatjuk, mert amikor ez a kész regény olvasójának tudomására jut, már nem lesz számára kérdéses a végkifejlet, és ezt nem szeretnénk. Az ellentétes változat, a szürke–rózsaszín működőképessége azért kétséges, mert a kislányok előtt álló felfedezés ebből a szemszögből sokkal nehezebben ölt testet, másrészt viszont éppen ez a vonzóereje, ettől jelent majd nagyobb szellemi kihívást számukra, márpedig mivel szeretem a hőseimet, illetve hősnőimet (Barča családneve hőst jelent), azt szeretném, ha meg kellene dolgozniuk az eredményekért és én eldicsekedhessek vele, hogy ők milyen okosak, az én nevelésem! Ez komolyan csökkenti a három sötét változat vonzerejét, mert ha akár a fekete, akár a piros megjelenik a képletben, már szinte adekvátan jönnek rá a titokra, akkor is, ha magának a színeloszlásnak még nincsenek is tudatában.
Ugyanakkor a két aszimmetrikus változat gyakorlatilag egyformán rossz, mert sem a fekete nem nyerhet a rózsaszín mellett, sem a piros a szürke mellett, ami azt jelenti, hogy szomorú végeredményt, csalódást kapunk. Persze ebben is lennének bizonyos előnyök, mert a fekete vagy a piros olyan látásmódot adna a képhez, ami a szürkének és a rózsaszínnek nem lenne meg, de ezek aligha segítenének azon, hogy legalább az egyik kislány megtört szívvel állna a könyv végén, amit ugyebár nem akarunk.
Látszatra optimális lenne a fekete–piros kombináció, mert ez egy romantikus regény, csak félő, hogy egyfelől túlságosan nyálasra üthetne ki, másfelől a szükségesnél jóval följebb tolná a feltételezett korhatárt (a gyerekek évtizedek óta azt olvasnak, amit akarnak, de a felnőttek néha sikerrel próbálnak meg beleszólni), amit szintén nem akarunk, ha egyelőre nem is nagyon fenyeget ez a veszély. Megvan még az a veszélye is, hogy az olvasó, amikor a színkiosztás feltárul előtte, legyint egyet, mondván, hogy akkor persze magától értetődő, és nem felfedezés, hanem projekció, vágyvezérelt gondolkodás – vagy bármiféle egyéb pszichiátriai műszóvá redukálja le ezt a zseniális felfedezést, amitől, mi tagadás, jobban tartok, mint ennek a színpárnak a többi hátrányától. Jó, ha zseninek hiszik az embert, de még jobb, ha tudják róla. Ezt a mondatot már direkt aforizmának alkottam, ügyelve a prozódiára.
Úgyhogy legjobb lesz mégiscsak, ha megmaradunk a sima, szokványos szürke–rózsaszínnél, s lemondunk mindarról, amit a sötét tartományok kínálhatnak.
Hát akkor a legegyszerűbb kérdéspárt talán már eldöntöttük.