Másfél hónapja hallgatom a Majbutnye két klipjét, hát egypár tucat lejátszást megért mindkettő (így kezdődött három évvel ezelőtt is, csak most mások a körülmények), és sokat gondolkodom rajta. Elsősorban, hiszen ez a munkám, ezeknek a gyerekeknek az egyéniségén. Énhozzám, azt hiszem, talán Marta Mihac meleg altja áll a legközelebb, valami olyasmit csinál a hangjával, mint Valērija Satibaldijeva, a metakommunikációjával meg mint mondjuk Anna Šakena. (Igen, Valērija szoprán, tudom, nem ez a lényeg.) Szerintem ebben a hangban több van, mint Anna-Marija Ivanocsko szédületesen kicsiszolt, operaénekesnek beillő orgánumában, s hogy hivatásos énekesnő lesz mind a kettő, az fix. Imádom Veronika Macihin és Olja Herman fellépését, ahogy a hangjukat kezelik, ahogy járnak, az egész tökéletes úgy, ahogy van. Viktorija Jafur viszont született színésznő, Kerija Sauliete jut róla az ember eszébe, de a Kubiv testvérek is nagyszerűek, főleg együtt. És Anasztaszija Jurcsak úgy énekel, mint Alise Lāce. Olja Timisin is egy érett énekesnő, csak vele kevésbé vagyunk közös hullámhosszon.
De azt hiszem, a kedvencem Valentin Javorszkij. Annyira kevés szerep jut neki mindkét dalban, és mégis meg tudja mutatni, hogy mire képes a hangjával, az egyéniségével. Ezt Osztap Sztaroszta még nem találta meg, ő még csak énekelni tud. „Csak”, no persze, de azt úgy, mint egy profi énekes.
Roman Sztahniv csapata nagyon érdekesen állította össze ezt a két felvételt. Kiáltó ellentét van közöttük. A Desz po szvituban egészen össze nem illő hangok követik egymást, Anna-Marija egyszer Veronika, egyszer Anasztaszija, egyszer pedig Marta után szólal meg, és egyikkel sem alkot harmóniát, ahogy Osztap Olja Timisinnel, Marta Olja Hermannal sem, valójában csak Anna-Marija és Valentin rövid kettőse és a kórus énekel ténylegesen együtt; azok, akik nem egyszerre énekelnek, mind önmagukat adják a dalba, és a legkevésbé sincsenek tekintettel egymás hangszínére, hangterjedelmére, mindannyian úgy énekelnek, mintha kizárólag ők lennének a dalban – és mégis harmonizál, láttunk mi már példát arra a legnagyobbaktól, hogy akár egy másodpercenként más hangnemet és ritmust fölvevő dal is lehet harmonikus. A Nasa majbutnyében viszont hibátlan összhangban van az egész csapat, mint egy igazi klasszikus kórus, miközben itt is változatlanul megőrzik egyéniségüket és önmagukat adják.
Várom, mit fognak még alkotni, mert ők nemcsak a jövő. Most is bizonyára dolgoznak valamin. Jó, lehet, hogy nem ebben a percben, a gyerekek bizonyára iskolapadban ülnek, a felnőttek pénzt keresnek, de az alkotómunka bent a fejükben ezalatt is zajlik. Pont mint nekem. Ettől értjük meg egymást.