Persze. Senki nem mondja, hogy lehetetlen. Én aztán végképp nem mondok ilyet, amikor egész életemet azzal töltöm, hogy tehetséges gyerekeket fedezek föl. Hogyne lehetnél.
Csak van egy mondás: a zseni tíz százalék tehetség és kilencven százalék verejték. És az igazi sikerhez kell mind a kettő.
Most itt mindenféle művészeti ágról beszéljünk, jó? Mindegy, hogy az ember regényt ír vagy verset, énekel, táncol, zenél, fest, szoborít vagy bármit. Mindenhez ugyanaz kell. Tehetség és rengeteg meló.
Amikor ezt írom, Anne Frank születésnapja van, kilencvenéves lenne, hát itt van ő remek példának. Ha elkezded olvasni a naplóját a legelején, egy teljesen átlagos tizenhárom éves kislány teljesen átlagos gondolatait látod. Gondolatait? Csodát. Leírja, hogy mi történt a szülinapján. Hány tizenhárom éves lány (és fiú) írta már le a szülinapját tök ugyanígy? Egymillió? Tízmillió? S még milliárdnyi, akinek éppenséggel nem jutott eszébe leírni, de ugyanígy élte meg. S most nézd meg az utolsó bejegyzést azokkal a végtelenül eredeti gondolatokkal, amiktől ma a legnagyobb írók között tartjuk számon. Azok már egy igazi érett író gondolatai – vagy inkább egy filozófusé. Mi történt két év alatt? Hiszen még akkor is csak tizenöt múlt.
Hát egyrészt felnőtt, azért is, mert tizenöt éves korunkra a legtöbben nagyjából felnövünk, meg mert aki két évig bujkál egy padláson, az felnő.
Másrészt, ami ebből a szempontból fontosabb, előtte már két évig írt. Ilyen gondolatai lehetnek az embernek tízévesen is, csak nem szokott meglenni hozzá a gyakorlata, hogy le is tudja írni. Felnőtteknek sincs meg, ha még soha nem írtak.
A zongora egy végtelenül egyszerűen kezelhető hangszer. Ha lenyomod a billentyűt, megszólal a hang. Egy csecsemő is megérti, és lelkesen püföli a billentyűket. Akkor miért van az, hogy a legtöbben soha életünkben nem tanulunk meg zongorázni? És aki igen, azoknak a legtöbbjéből soha nem lesz zongoraművész?
Mert kell a technika. Egy hangot leütni az annyi, mint egy betűt a számítógépen, de ebből értelmes szöveg még nem lesz. Meg kell tanulni, mi kell ahhoz, hogy a zenének értelme legyen, ennek megvannak a törvényszerűségei, akkordok, ritmus, mindenféle. Meg lehet tanulni – de időbe telik. Aztán meg kell tanulni, hogy ezeket le is tudd ütni. Egy zenedarabban sokszor kész rejtvény, hogy az egyszerre megkívánt féltucat billentyű közül melyikre melyik ujjunkat tegyük rá, mert előtte másik billentyűkön voltak, ahonnan oda kell vinni őket, aztán tovább a következő helyükre, lehetőleg úgy, hogy össze ne gabalyodjanak, és főleg ne üssünk mellé. Ezt is meg lehet tanulni – de ez is időbe telik.
Ez az egyik fő probléma. Attól, hogy valakinek csoda klassz művészete van, azt meg is kell tanulni kifejezni. Nekem hét évig tartott, mire megírtam az első olyan könyvemet (a Sophie-t), amit már jónak tartok. Azt nem tudom, hogy ez sok-e vagy kevés, de azt merem állítani, hogy a legtöbb művésznek egypár évre minimum szüksége van, hogy elsajátítsa a technikát, amit a művészete megkíván. Az irodalomhoz cselekményt kell tudni szerkeszteni, jellemeket ábrázolni, helyszíneket, tárgyakat leírni stb. A zenéhez a hangszerrel (a torkod is az) kell megtanulni bánni, hogy az jöjjön ki belőle, amit szeretnél. A tánchoz a testednek kell tudni magas fokon parancsolni (erről szól a Martina újra táncol, amit ebből nem lehet megtanulni szárnybontogató fiatal művészek küzdelmeiről, az nincs is). A képzőművészethez pedig az anyagnak és a szerszámnak.
A másik az, hogy legyenek olyan gondolataid, amiket művészi formában akarsz kifejezni. Honnan? Hát frankón onnan, hogy egy ideje már csinálod, és egyik gondolat hozza magával a másikat, aztán egyszer csak rengetegen lesznek, olyan sokan, hogy nem is tudod mindet kifejezni, mert a nap csak huszonnégy órából és egy éjszakából áll, és valamikor élni is kell. Amikor épp csak eelkezded, még nem csoda, hogy nincsenek olyan sokan. Eleinte nekem is úgy volt, hogy ha befejeztem egy történetet, akkor fogalmam se volt, hogy miről fogok írni legközelebb. Aztán elkezdtek szaporodni, és ma már többen vannak, mint amennyit valaha meg tudnék írni, ha semmi egyebet nem csinálnék, csak éjjel-nappal írnék, akkor sem.
Viszont én felnőtt vagyok, annak is elég öreg. És mi az, amiben a gyerekek különböznek a felnőttektől? Hogy a gyerekek akármit csinálnak, azt még nem csinálhatják nagyon régóta. Persze ismerek olyanokat is, akik igen, akik óvodás koruk óta énekelnek, és kamaszkorukra így már jó hosszú énekesi múltjuk van, de a többség valamikor nagyobb korában kezdi. És mondjuk egy év alatt annyit fejlődik, amennyit egy év alatt lehet. Majd tessék megnézni tíz év múlva.
És van még valami. Erről pedig a Ki tapsol nekem? szól. Nemcsak a művészetünk van: élet is van. Miközben azon töprengünk, milyen regényt vagy festményt alkossunk legközelebb, körülöttünk és velünk zajlik az élet. Suli, munka, családi események, szerelem, betegség, látunk egy-egy filmet, zenét hallgatunk, sorolhatnám estig. Ez mind hatással van ránk, formál minket. És kimeríthetetlen mennyiségben ontja a témát.
De ahhoz is idő kell, hogy ezt megfigyeljük.