Kütyük a srácoknak
1977-ben már rohamléptekkel közelgett az az idő, amikor mindent elözönlenek a házi számítógépek, de ezt persze akkor még senki se tudta – noha ebben az évben három olyan gép jelent meg, amik részévé váltak a történelemnek.
Jobs és Wozniak elkészítette az Apple II-t, ami nagy sikert aratott. Négy kilobyte memóriája volt, amit 64-ig lehetett bővíteni sokféle kombinációban, ahogy az ember pénzéből futotta. Színeket is tudott, és „nagyfelbontású” grafikát, 280-szor 192 képpontig. A korábbi gépekkel ellentétben, ahol a programnyelveket úgy kellett betölteni, ennek beépített BASIC nyelve volt, ami újszerű technikát alkalmazott: a tokenizálást. A nyelv minden szavának volt egy kódja, és a gép azt tárolta a szó betűi helyett. Ezzel memóriát takarított meg, és a programszöveget is gyorsabban értelmezte. A módszert hamarosan átvette az összes házi számítógép.
Ekkor tört be a mikroszámítógépek piacára az a cég, amelynek neve ma elsőnek jut eszünkbe arról a korról: a Commodore. A cég korábban írógépekkel foglalkozott, később áttértek a számológépekre. Első számítógépük, a PET 2001 még tele volt gyermekbetegségekkel. Beépített magnóval és monitorral növelte a költségeket, és borzasztóan forrósodott. Ennek ellenére sikeres volt. BASIC nyelvjárását érdekes módon a Microsoft írta.
A PET nem tudott se színeket, se grafikát. Négy kilobyte memóriája megfelelt a kor követelményeinek, s bizonyára még sokáig használatban maradt volna, ha nem változik minden olyan gyorsan.
A verseny harmadik jelöltje a Tandy Radio Shack által gyártott TRS–80 Model I volt, az első sikeres gép, amiben Z80-as processzor foglalt helyet. Ez is saját monitort kapott, beépített BASIC nyelvet, négy kilobyte memóriát. Tudott valamicske primitív grafikát (128-szor 48 képpontot), de nem tudott színeket.
Ejtsünk szót néhány szempontról, amik a középkori számítógépek egyre népesedő mezőnyében vérre mentek, a túlélés vagy a pusztulás múlhatott rajtuk.
Az egyik legfontosabb volt a grafika. Színek, képpontok. Jobbra látható a Commodore PET gépek bejelentkező képe: amikor az ember bekapcsolta a gépet, ezt látta. Zöld betűk egy fekete képernyőn. Ha az ember elkezdett szöveget írni, további zöld betűk jelentek meg a fekete képernyőn. Fehéret vagy sárgát nem lehetett kérni, az ember az idők végezetéig fekete képernyőt és zöld betűket látott – hacsak nem vett egy másmilyen típusú számítógépet.
A fenti képernyőfotón az is látszik, hogy az akkori gépeken minden betű egy kis négyzetet töltött ki, ugyanúgy, mint ennek a bekezdésnek a szövege. A képernyőt meghatározott számú kis négyzetre osztották, és mindegyikben egy karakter lehetett. Nem léteztek különféle betűméretek, betűtípusok. Nem lehetett megoldani, hogy a BASIC szó elférjen ugyanolyan széles képernyőterületen, mint a FREE, hiába keskenyebb az I betű, mint az F. Az akkori számítógépeken nem volt keskenyebb. A képernyőmemória bármely adott byte-ja vagy az egyik betűt tárolta, vagy a másikat. És kizárólag a gép által ismert 128- vagy 256-féle karakter jelenhetett meg a képernyőn.
Hacsak nem használta persze az ember a grafikus módot, már ha volt a gépén. Akkor megrajzolhatott bármit, ami az adott felbontásba belefért. Ennek viszont ára volt: több memóriát használt, és mivel nagyobb adatmennyiséget kellett megmozgatni, lassúbb is volt. Ennek könnyű utánaszámolni. A TRS gépe, mint mondottam, 128-szor 48 képpontot tudott, színek nélkül, vagyis minden képpontnak egy bit felelt meg. Ez 128·48 = 6144 bit. Mivel nyolc bit van egy byte-ban, ez megfelel 768 byte-nak. A gép memóriája 4 kilobyte volt, vagyis 4096 byte. Grafikus módban a memória közel egyötödét a képernyő tartalma foglalta el.
Karakteres módban 32·16 karakterhelyet használhatott a gép, ami csak 512 byte-ot jelent, vagy 64·16-ot, ami már egy teljes kilobyte-ot felemésztett. Egyáltalán nem volt mindegy tehát, hogy a program hogyan használta a képernyőt, miközben abba a négy kilobyte-ba bele kellett szuszakolni a programot és az adatokat is.
Ezekben az években már özönnel jelentek meg az újabb és újabb számítógépek. A gyártók egyre több gondot fordítottak a gépek külalakjára és képességeire. Kiugró eredményt senki sem tudott elérni; azok a gépek, amik valamilyen téren jobbak voltak, elmaradtak a többiektől más szempontból. Egy dolog nem változott: a gépeket továbbra is elsősorban a güzük használták, a többieknek csak egy keveset lehetett eladni belőlük.
Egészen 1981-ig.
A Texas Instruments gépe, a bonyolult nevű TI–99/4A igazi világsiker lett. 16 kilobyte memória, amit 52 kilobyte-ig lehetett bővíteni. 16 színű grafika, akár 256-szor 192 képpontos felbontással. Sprite-grafika, ami akkoriban még egyáltalán nem volt mindennapos. Háromcsatornás hanggenerátor. Minden, mi szem-szájnak ingere.
Legalább ekkora sikert aratott a Sharp által kifejlesztett PC–1500, amiről nagyméretű fotót mutatok, mert annyira aranyos, és az olvasó bizonyára szeretné elolvasni a feliratokat a billentyűkön. Azazhogy gombokon. A Sharp gépcsaládnak olyan gombjai voltak, mint a zsebszámológépeknek, de tudásuk alapján valódi számítógépek voltak. Zsebben hordhatóak: ők voltak az első handheld gépek.
Persze akkoriban még szó se volt arról, hogy a zsebben hordható számítógép notesz legyen, feljegyzésekkel, telefonszámokkal. Ugyanazt tudta, amit az asztali gépek: BASIC programot lehetett írni rajta, lefuttatni, másik programot írni. Viszont kikapcsolva is megőrizte a memória (3 és fél kilobyte, a PC–1500A típusnál 8 és fél) tartalmát, amíg a négy ceruzaelem kitartott. Egysoros, egyszínű LCD kijelzője volt, amire rajzolni is tudott.
Mindkét gépnek jelentős felhasználótábora alakult ki azokban az években. De volt két versenyző, amiknek még jelentősebb. Később mindkét gépet felváltották fiatalabb, többet tudó testvéreik, de ez a két gép alapozta meg világhírüket. Úgy hívták őket: Sinclair ZX–81 és Commodore VIC–20. Ők voltak az első igazi népszerű kütyük, amik már nemcsak a güzüket vonzották, hanem a srácokat is.