A politikusok, a fogyatékos-érdekvédők és a velük foglalkozó média kedvenc témái közé tartozik az akadálymentesítés, annak is legfőképpen a borzasztó drágasága. Legutóbb negyedmilliárd forintra rúgó összeget emlegetett a tévéhíradó, nem sokkal korábban ennek a feléről hallottunk, de ombudsmani jóslatként az is elhangzott már, hogy az országnak nem lesz arra pénze, hogy másfél évszázadnál rövidebb idő alatt megvalósítsa ezt a feladatot. Azt tehát nem lehet tudni, hogy az akadálymentesítés mennyibe kerül, csak az tudható, hogy kimondhatatlanul sok pénzbe. Ez a három dolog volt így a történelemben, hogy elmondhatatlanul sok pénzbe került, a kínai nagy fal, az egyiptomi piramisok és a magyar akadálymentesítés.
Ha kissé elgondolkodunk a problémán, akkor lehet, hogy van megoldás. Ugyanis nem az a probléma, hogy Tóth Jenő tolókocsis nem tud bemenni a bíróságra – a probléma ennél sokkal nagyobb. A probléma az, hogy Magyarország lakosainak egy része nem bír ugyanazokkal a jogokkal, amikkel a másik része. Ezt nemcsak úgy lehet megoldani, hogy biztosítjuk nekik is ugyanezeket a jogokat – tagadhatatlanul ez lenne a jobb, de hát szegény ország vagyunk, nekünk erre nem futja, mi még azzal se tudunk pénzt megtakarítani, hogy kitesszük az Országházból a képviselők felét. Olyan megoldást kell keresnünk, amit meg is tudunk fizetni.
A kevésbé tökéletes, de megfizethető megoldás az, ha a szükségből erényt kovácsolunk és kimondjuk, hogy márpedig aki nem tudja használni a létesítményt, az ne használja a létesítményt. Egyetlen dologra kell ügyelni: hogy közben demokratikusak maradjunk.
A tolókocsisok ugyebár nem tudják használni a lépcsőket. No de nézzünk csak a lépcső mögé, be az épületbe. Ott van egy lift. Miért kell a lift? Aki odáig eljutott, az tud lépcsőn menni, tehát folytassa útját lépcsőkön odabent is, ne használja a liftet. Így demokratikusak leszünk, mert nemcsak a tolókocsisnak tiltottuk meg, hogy használjon egy létesítményt, hanem a járóképesnek is. A demokráciában ugyebár mindenkire azonos szabályok vonatkoznak.
No de pillanat, vannak ám emberek, akiknek nemhogy a lépcső nem okoz gondot, de létrán is könnyedén szaladgálnak. Egy erős, egészséges embernek nem gond fölmenni egy létrán néhány emeletet. Akkor igenis használja azt, számára a lépcső pusztán kényelmi eszköz, márpedig ha a tolókocsisnak nem jár a minimum se (a rámpa), akkor a létraképes embernek ne járjon még a kényelmi eszköz is. A demokráciában ugyebár mindenkire azonos szabályok vonatkoznak.
De várjunk csak, mert vannak olyan emberek is, akiknek az sem okoz gondot, hogy egy kötélhágcsón másszanak föl az emeletre. Nekik a létra is már kényelmi eszköz, rögzítve van, szilárdak a fokai, minek ez őnekik, hát akkor ők bizony használják a kötélhágcsót, semmi okunk létrát rezerválni nekik. Ha a tolókocsisnak, a lépcsőképesnek és a létramászónak nem jár a kényelmi eszköz, akkor a kötélhágcsósnak se járjon. A demokráciában ugyebár mindenkire azonos szabályok vonatkoznak.
Igen ám, de vannak emberek, akik nyugodt szívvel fölkúsznak egy szem kötélen is az emeletre, ha az elbírja a súlyukat és fönt megfelelően rögzítve van. Teljes képtelenség, hogy egy jogállamban ők kötélhágcsón mászhassanak, hiszen az nekik egy kényelmi eszköz, vannak fokai, amikre ráléphetnek, holott erre semmi szükségük. Használják csak a kötelet, másszanak azon. A demokráciában ugyebár mindenkire azonos szabályok vonatkoznak.
Eljutottunk tehát a megoldáshoz: a lépcsőházakat kötélházakra kell cserélni, ahol kötelek lógnak az épület tetejéről a földszintig, természetesen a szükséges biztonsági berendezésekkel ellátva, úgymint egy kampó odalent, amihez a kötél alsó vége ki van kötve, és egy szolgáltatócég, amely időnként végigjárja a kötélházakat és újakra cseréli a már foszladozó, kopott köteleket.
Megoldásunk nem egyszerűen jó, hanem korszakalkotóan fenomenális, a legszerényebb vélemények szerint is külön a mi számunkra alapítani kellene egy Pomezanski György-díjat, amit kizárólag nekünk adnának ki és kizárólag ezért az újításért. Ugyanis nemcsak a jelenlegi rendszer antidemokratikus mivoltát szüntettük meg, hanem megoldottuk az akadálymentesítés másik két problémáját is.
Az egyik probléma ugyebár a pénz. A rámpák rengeteg pénzbe kerülnek. A lépcsők és a liftek nem kerülnek pénzbe, se sokba, se kevésbe, ez könnyen ellenőrizhető bármely építkezés alkalmával. Az olvasó, rádióhallgató, tévénéző nem hall arról, hogy mennyibe kerültek a lépcsők és a liftek, maximum arról, hogy mennyibe került az épület. Liftek alatt persze a szokványos liftek értendők, amelyek úgy készülnek, hogy körbemérnek egy kisebbfajta tolókocsit, a méretekből levonnak három centit, és akkora lesz a lift. Az ilyen lift ingyen van. Az a lift viszont, amelyiket külön a tolókocsisoknak csinálnak, rengeteg pénzbe kerül. Régi épületbe nagyon drága beszerelni, mert az épület régi, ezzel szemben új épületbe nagyon drága beszerelni, mert az épület új. Középkorú épületek nincsenek.
Tehát megoldottuk a pénzkérdést: nem lesznek méregdrága rámpák a tolókocsisoknak, de nem lesznek ingyenes lépcsők és liftek sem, csak a kötélházak néhány kötéllel. Forgalmasabb épületekben több kötéllel. Ötven méter statikus hegymászókötél mindössze tizenhárom-tizennégyezer forint, ennél azért talán még a legingyenesebb lépcső is egy kicsit többe kerül, beton van benne, vas van benne, építeni kell, a kötelet meg csak ráhurkoljuk fönt meg lent a kampóra és kész.
A másik probléma a hely. A rámpák rengeteg helyet igényelnek, nagyon sok épületet azért nem lehet akadálymentesíteni, mert nincs hely rámpát építeni. Ezt a problémát is megoldottuk, a kötél vastagsága jelentéktelen, a kötélházban egy-egy kötélnek fél méterszer fél méter elég, és nem kell száz kötelet elhelyezni olyan épületben, ahol ötven is elég.
A régi lépcsőházak és liftaknák helyét pedig az antidemokratikus létesítmények lebontása után más célokra hasznosítani lehet. A liftek nagy mennyiségű hasznos fémet is szolgáltatnak.
A kötélházak segítségével végre demokratikus társadalomban élhetünk, mindenki egyforma lesz, senki nem szenved hátrányt fogyatékossága miatt. Nemcsak a tolókocsisok nem tudnak kötélmászni, de az idősek, a gyermekek, a terhes anyák, a kövérek, a puhányok, a különböző betegségekben szenvedők, az üzletemberek (nincs hova tenniük az aktatáskát), és úgy nagyjából a társadalom 99 százaléka. Márpedig ha mindenki egyformán hátrányt szenved, akkor senki nem szenved hátrányt. Igaz, van egy szűk réteg, akik még mindig föl tudnak majd menni az emeletre: hegymászók, ipari alpinisták, sportolók, tornatanárok és akciófilmhősök, de először is odafent senki nem lesz, hogy kiszolgálja őket, másodszor pedig ha véd- és dacszövetséget alkotnának (ketten fölmásznak az emeletre és kölcsönösen kiszolgálják egymást), akkor egyszerűen el lehet vágni a köteleket, micsoda dolog ez, hogy arisztokráciát termelünk ki a társadalom feje fölé.
Akit pedig zavar az, hogy nem tud fölkúszni a kötélen, az magára vessen, ő baja, miért nem felel meg a modern embereszménynek a kidagadó izmokkal és acélos markokkal. Az ilyen alak hasznosítsa a kötelet máshogyan.