Katolikusok gyilkolnak Lengyelországban

Sorra jelennek meg a videók arról, ahogy az emberek kivonulnak a lengyel templomokból, mert a katolikus püspökök elégedetlenek a nőellenes terror szintjével, és totális abortusztilalmat akarnak, salvadori szintűt: a katolikus játszótérként üzemelő, már eleve Jézus egyik jelzőjéről elnevezett közép-amerikai országban kamaszlányokat csuknak börtönbe egy életre, ha spontán el merészelnek vetélni. A katolikus egyház a megrendelt gyerek leszállítását követeli, épen, egészségben, az az ő tulajdona, egyhetes korában meg óhajtja keresztelni, hatéves korától a lába közé akar nyúlkálni. Lengyelországban a nők megbélyegzése még nem teljes körű, bár a szakértők szerint már fejlettebb, mint Irakban, ezért a püspökök elkezdtek követelőzni. Tetszik érteni: a katolikus püspökök, akiknek elméletileg semmiféle közük nem lehet terhes nőhöz, illetve egyáltalán nőhöz, nők méhe fölött akarnak teljhatalmat gyakorolni, azon az alapon, hogy nekik van egy könyvük odahaza. Természetesen nemcsak a katolikus nők fölött óhajtanak teljhatalmat, a pina az pina, a hatalom csak akkor édes, ha korlátlan és korlátozatlan.
  Katolikus szemszögből a nő az egy pina. Meg kell dugni, aztán kijön a) az új katolikus, b) az új pina. konyha.jpgJó katolikusék vasárnap ünneplő ruhát öltenek, elmennek a templomba, meghallgatják a misét, aztán hazamennek elkölteni az ünnepi ebédet – ami honnan is termett ott? Mert ha a háziasszony is elment a misére, akkor sehonnan. Asszonynak a konyhában a helye, majd a férfiak kegyeskednek szólni, hogy miképpen döntöttek az életéről. Egyébként minden vallásban ugyanez a helyzet, de van két jelentős különbség katolikusék és a többi keresztény, illetve nem keresztény között. Protestánséknál nő is lehet pap. Katolikusék borzadva gondolnak arra, hogy őnekik egy nő mondja meg a tutit. Protestánsék, illetve a nem keresztény vallások papjai szexelhetnek, lehet feleségük, gyerekük. Emberi életet élnek. Katolikusék lelkileg megnyomorított papjai kétféleképpen élhetik ki vágyaikat: gyerekeket fogdosnak (jó esetben csak fogdosnak), illetve az emberek nemi életéről fantáziálnak, ezért találták ki a gyónást és az emberek fölötti lelki terror többi eszközét. Ha már nem dughat a pap, végig akar hallgatni mindent azoknak a nemi életéről, akik igen, gyerekkortól kezdve, ha megleste a nővérét, azt is, és részletes leírás kell, hogy milyennek találta. Bár ez régi adat, lehet, hogy azóta már fotót is kérnek.
  Lengyelországban az emberek kilencven százaléka katolikus, ámbár csak ötvennyolc százalék gyakorolja a vallását. Magyarul: az emberek több mint egyharmada még számon tartja és kérdőívekre is beírja, hogy bekényszerítették a katolikus vallásba, de egyébként tojik rá. A fennmaradó ötvennyolc százalék pedig elkezdett kivonulni a templomokból. És nem mind pina. Igazi emberi lények is akadnak köztük.
  A fönt linkelt második videón jól látszik, ahogy az emberek kijönnek a padokból és elindulnak. Az elején egy piros kabátos felnőtt és egy gyerek, majd később egy balról kilépő férfi térdet hajt. Senki más. A gyerek nem számít, csak teszi, amit a felnőttektől lát, tehát tizenhárom felnőttet számoltam meg, akiről látni, hogyan indul el, és ebből csak kettő hajt térdet. No de hát feleim, katolikusék nem caplatnak a templomban fel s alá térdhajtás nélkül! Ilyet még öregapám se látott, nonszensz, szentségtörés, istengyalázás, skandalum, illetve legelsősorban is BŰŰŰŰŰŰŰŰN. Katolikusék legfontosabb szava. Házasságon kívül kefélni BŰŰŰŰŰŰŰŰN, tehát teherbe esni is, de a termék, a gyerek, az már legális, azt csak adjátok ide! Illetve nem, pillanat, nem legális, 1945 előtt az anyakönyvekben volt egy olyan rovat, hogy ágybólisága, ahova azt kellett írni, hogy törvényes vagy törvénytelen, ugyanis a katolikus papok azt az egyet már akkor is tudták, hogy a gyerekeket ágyban csinálják (rosszul tudták, nem mindet), és az volt a főkeresztényi főparancs, hogy ha a szülők nem voltak megesküdve dugás előtt, akkor a gyerek törvénytelen. Az pedig nagy szó volt akkoriban, a zabigyerek elől egy életre el volt zárva a tisztességes boldogulás útja, mert katolikusék vaskegyetlenül büntették a gyerekeket a szüleik BŰŰŰŰŰŰŰŰNeiért („engedjétek hozzám a kisdedeket, de nehogy olyan legyen köztük, akiknek a szülei nem voltak házasok”), és persze katolikusék mondták meg, mi a BŰŰŰŰŰŰŰŰN. De azért azt a gyereket is tessék szépen megkeresztelni, felnövekedve az is fizesse szépen a dézsmát meg a szentségek tarifáját, a kettő között meg nyúlkálni lehet a lába közé. Mint Ráth-Végh kommentárja a középkori prostitúcióról, ami persze BŰŰŰŰŰŰŰŰN volt, de a bevétel után adót kellett fizetni: „A pénzetek piszkos, de azért csak adjátok ide.” A törvénytelen „ágybóliságú” gyerek is vegyen szépen részt a katolikus agymosásban, szolgálja ki a plébános úr perverzióit és a plébánia költségvetését – piszkos gyerek, de azért csak adjátok ide.
  Van viszont egy nagy probléma a történetben, ami időzített bombaként van beépítve a katolicizmusba (csekély vigasz, hogy a többi vallásba is). Ha nem veszi magát halálos komolyan, elsorvad. Ha igen, akkor viszont a faszságai olyan erővel vágódnak az emberek közé, hogy a tekebábuk egyre kisebb részét tudják feldönteni, a maradékról visszapattannak és a katolicizmust verik fejbe. Tessék megnézni ennek a nagyon régi filmnek azt a képsorát, amikor Jerry visszaüti a golyót egy tekebábuval, és az iszonyú rombolással Tom fején landol. Ez a folyamat azóta tart, amióta egy-két világos fejű ember kimondta az első igazságokat, és a katolikus egyház sikítva rohant máglyát építeni nekik. Az akkori papok éjsötét butaságába az az egy tudás mégiscsak belefért, hogy ha az emberek rájönnek, hogy hazudtak nekik a lapos Földről, a körülötte keringő Napról, a hatezer éves teremtésről és még sok mindenről, akkor őket kipenderítik a kényelmes kolostorokból és érseki palotákból, és örülhetnek, ha gályarabsággal megússzák. Aztán ezeket az ókori meséket egyre kevésbé lehetett komolyan venni, már az egyház se vette komolyan, sőt még magát Galileit is rehabilitálták, amikor már több száz éve nem élt ember a katolikus Európában, aki ne tudta volna, hogy eppur si muove.
  Úgyhogy sorvadásnak is indult az egyház. Valaha Európa lakosainak úgynevezett keresztény része tényleg keresztény volt, végezték az előírt varázslatokat, eljártak a templomba, fizették a hercegérsek úr pompáját. Merték volna nem csinálni, egykettőre kínpadon találják magukat. Aztán először is szétszakadt az egyház, mert olyan mértéktelen dölyf uralkodott el rajtuk, hogy már az számított világos fejű embernek, aki elmerészkedett annak kimondásáig, hogy az egyház fölött igazából még ott van Isten is. De ettől még változatlan maradt, hogy végezték az előírt varázslatokat, eljártak a templomba (csak nem mind ugyanabba) és fizettek, mint a katonatiszt, legfeljebb nem a hercegérsek úrnak, hanem a presbitériumnak vagy ami volt.
  A tizenkilencedik század törte meg a hegemóniát, az emberek agya fölött gyakorolt teljhatalmat; addig csak egy-két gondolkodó ismerte föl, hogy „nono”, akkor már, a tudományos eredmények hatására, egyre több. A huszadik század első felében az emberek számottevő része már csak érdekből játszotta meg a hívőt, mert jobb előmenetelre számíthatott, ha a felsőbbség azt látta, hogy ő együtt menetel a többivel, vagyis engedelmes szolgalélek. A háború után ennek már vajmi kevés terepe maradt.
  „És ha a cseléd bajba jutott, ha anyává lesz, embertelenség megvetéssel bánni vele! Ilyenkor már csak a jövendő anyát lássuk benne és jósággal, okos tanáccsal segítsük oda, hogy gyermekét világra hozhassa. Nagyon sokszor az asszony szigorúsága, embertelensége kergeti a lányt kuruzslókhoz, javasasszonyokhoz, amiért aztán életével, egészségével fizet.” Ezeket a mondatokat 1929-ben vetették papírra A család tanácsadója című kötetben. Közel kilencven évvel ezelőtt már megvolt a felismerés, hogy ha nem hagyják egy nőnek, hogy azt tegyen, amit jónak lát, akkor azt fogja tenni, amit tud. Akkoriban persze, főleg egy nyomtatott könyv lapjain, csak az lehetett a jóság és az okos tanács célja, hogy a cseléd miképpen jusson el a biztonságos, orvosilag támogatott szüléshez és mi jót, mi szépet tegyen a gyerekkel, ha maga neveli föl, ha örökbe adja. Az nem szerepelhetett, hogy mi van, ha egyáltalán nem akar gyereket szülni, hiszen katolikusék (de protestánsék is) keményen elbántak volna azzal a könyvkiadóval, amelyik ilyen ördögtől fajzott BŰŰŰŰŰŰŰŰNt le mer írni.
  Ki is tört a háború.
  Mármint nem tíz évvel később, bár a világháború is eléggé megtépázta a katolikus hegemóniát, nem, harminckilenc év kellett hozzá, hogy az emberek kimondják, hogy a begyöpösödött fejű vénségek uralmából márpedig elég. Történetesen katolikusék sokadikak voltak a sorban, elsősorban a kormányok ellen ment a cirkusz, de ebből a szempontból mindegy, hiszen egy kapura játszottak, a cél az emberek fölötti totális hatalomgyakorlás volt. 1968 végleg betette a kiskaput, és a hatása mindörökre szólt, azaz mintegy húsz évre. Azóta már a hatvannyolcas hősök nemzedéke kormányoz, pontosan úgy, ahogy elődeik tették, és az egyház is lelkesen gyűlölködik.
  Másodlagos szempont, ha az emberek ettől végleg elfordulnak az egyháztól. Ha. Esetleg. De egyrészt azért vallás, hogy ne lehessen tőle elfordulni, másrészt marad akkor is hív bőven, harmadrészt és legfőképpen pedig akkor az egyház majd varázsol valamit, amitől az emberek visszakatolikusodnak. Állami segítséggel, természetesen, hiszen ma is egy kapura játszanak, a cél ma is ugyanaz. Egyházi kézbe az iskolákat, kötelező vallásoktatást, járjon az iskolai folyosón reverendás pap, akinek térdet kell hajtani, jézusdicséretet mondani, fütyit, puncit megmutatni. Lesz itt rend!
  Igazságtalan vagyok, tudom. Milyen sok jót adott az egyház a világnak. Például a szép műkincseket… pont nem, azokat művészek alkották, elvétve akadt köztük pap. Meg a szép zeneműveket… hát azokat is művészek alkották. Meg a szép irodalmi műveket… szintén nem. Irodalmi művet pap ilyet ír.

»»»»»»