Én azonnal nagybetűsítettem. Jauna gaisma… Jaunā Gaisma, az Új Fény!
Az Új Fényt Loreta Reidének hívják, őt öleli körül és belőle árad, körülötte forog és fordul meg. És ő kinyitja a szemét, hogy lásson, mert jön az Új Fény, és látni akar minket.
És fölteszi a fekete sityakját.
Ezért volt Loreta annyira blasé az utóbbi időben küldött fényképein. Mert ezt írta. Zene és szöveg. És fény.
Ideje megkérdeznem magamtól: vajon ha Keita nem tesz föl fekete sityakot, elkezdtem volna valaha tanulni?
Azt hiszem, nem.
És ha Dārta nem tesz föl fekete sityakot, megírtam volna valaha a Míla és Vilit?
Biztosan nem.
S most itt a harmadik fekete sityak, és vele minden, ami jó a Loretát körülvevő kicsiny világban. A Mamma mani apēdīs-hangzást megkapta a hangszerelést vállaló Jānis Ķirsistől, a gondolatképeket Guntars Račstól (aki maga bár nincs feltüntetve bármiféle közreműködőként, mégis hat munkájával, létével, gondolataival), a tekintet erejét Keita Krūmiņától, a Loreta körül lassan aláhulló múltat abból, ahogy Dārta Stepanova újraélte Ariana Grande dalát, az alapot, hogy filozófiai eszmecseréket táncdalnak álcázva juttassunk el a közönséghez, a NANDO-tól Agate Albekeitéig mindenhonnan, és az eredmény egy hamisítatlan Loreta-dal, ami csak ő és már senki más.
Azt mondta, ha ő meg tudja csinálni, akkor én is, és rám mutatott a képernyőről, hát fogtam magam és írtam egy verset.