Hogy készülnek az ábécék?
Néha megesik, hogy egy nyelv ábécére tesz szert – vagy azért, mert azelőtt nem volt neki, vagy azért, mert a régit ki akarják cserélni. Az ember azt gondolná, ez egyszerű dolog: valaki leül, megtervezi, közhírré teszi és kész. De azért mégse így szokott történni. Ámbár előfordult ez is persze; nemcsak a Star Trek-beli klingon vagy a Tolkien-féle tengwar írással, hanem olyanokkal is, amiket hétköznapi emberek használnak vagy használtak valamilyen nyelv leírására.
Ilyen hirtelen ötletből fogant, a semmiből kitalált írás az oszmánja ábécé, amit Osman Yuusuf Keenadiid herceg talált ki 1920 körül a szomáli nyelv számára.
A szerző nevét a mai szomáli helyesírással írtam, mert az oszmánja csak tíz évig volt hivatalos használatban (1961-től), azután gyorsan kiszorította a latin ábécé, amit Szomáliában azóta is használnak.
Mindmáig ilyen írással írnak a koreaiak: Szedzsong király és miniszterei 1443-ban kidolgoztak egy ábécét, a hangult, ami csakhamar kiszorította a koreai nyelv leírására kevésbé alkalmas kínai írásjegyeket.
Ilyen hirtelen ötlet vezette Sequoyah cseroki ezüstművest arra, hogy 1819-ben létrehozza a cseroki szótagírást, amit ma is használnak.
Persze ezeknek az írásoknak az egyszemélyes találmány mivolta nem jelenti azt, hogy teljesen ötletszerűek. Az oszmánja latin és arab betűformákat használ; a hangul a kínaiból vette vonalait; a cseroki némelyik szótagjele pedig alig vagy egyáltalán nem különbözik egy-egy latin betűtől. Ezek se teljesen előzmény nélküliek tehát, de tény, hogy bármilyen jól ismerjük az őket ihlető írásokat, az nem ad támpontot a kitalált írás megértéséhez. (A cserokiban a D szótagjel a hangot, az A viszont go szótagot jelent!)
A világ legtöbb nyelvét azonban olyan írással írják, amit egy meglevő írás adaptálásával hoztak létre. Természetes dolog, hogy a magyar nyelvet latin betűkkel írják, hiszen azok, akik először akartak magyar szavakat leírni, jól ismerték a latin nyelvet, viszont fogalmuk se volt például az arabról. Ezért a latin ábécét próbálták meg a magyar nyelv sajátságaihoz igazítani, és évszázadokba telt, mire a mai ábécé kialakult.
Hogy történik egy ilyen ábécé-hozzáigazítás? Kétféle módszer van, amik közül az elsőt évezredek óta használják, a másodikat csak néhány évtizede. Az első módszer a következő. Én egy írástudó vagyok, akinek a hazájában X nyelv a hivatalos nyelv (és esetleg tudok még Y és Z nyelveken). Le akarok írni szavakat Q nyelven, de a Q nyelvnek még nincs írásbelisége. Mit teszek? Megpróbálom leírni őket X nyelv írásával, minél jobban megközelítve a Q nyelv kiejtését. Esetleg kölcsönveszek jeleket Y vagy Z nyelvből, ha azok segítenek. A módszernek van folytatása is. Ha én egy későbbi írástudó vagyok, aki ismeri az elődei által X írással leírt Q nyelvű szövegeket, akkor megeshet, hogy nem vagyok teljesen elégedett azokkal. Szerintem emígy célszerűbb lenne. És megváltoztatom a rendszert. Tehetem, mert a Q nyelv még abban a szakaszban jár, amikor nagyon kevés a Q nyelven értő írástudó, és azok mind tudnak a domináns X nyelven is.
Ahogy halad tovább a történelem, a Q nyelvű beszélők körében elterjed az írás, az az írás, amit a fentiek szerint alakítottak ki – innentől már nehezebb rajta változtatni. De csakhamar szabályozni kezdik, létrejön valamiféle testület, ami ezzel foglalkozik, és időnként egy-egy reformmal igazítanak a rendszeren.
Ha például Q helyére a magyar nyelvet tesszük, akkor az X nyelv a latin volt. Az első magyar szavak a tihanyi alapítólevél latin nyelvű szövegében bukkannak fel, korabeli latin helyesírással (feheruuaru rea meneh hodu utu rea). Az alapítólevél egyébként érdekes formában olvasható az Enciklopédia Humana Egyesület honlapján: a latin szöveget magyarra fordították, de az eredeti magyar szavakat meghagyták úgy, ahogy voltak.
A latin jó néhány nyelvnek volt ilyen „X nyelve”, de mivel ez később kihalt, a világ rengeteg latin betűs nyelve már más nyelvektől vette át az írást. Így például aki tud spanyolul, az Latin-Amerika számtalan nyelvének leírt szövegében helyesen fog kiejteni bizonyos betűket: az ajmarában és a kecsuában egyformán ch jelöli a cs, ñ az ny és ll a palatális l hangot, akárcsak a spanyolban. Az Egyesült Államok és Kanada nyelveiben a spanyol betűknek nyomuk sincsen – ha némelyik a cs-t ch-val írja is, azt azért teszi, mert az angolból is ezt lehetett átvenni.
A világ más tájain más írásrendszerek szolgáltak mintául. Az iszlám, miközben Ázsia és Afrika hatalmas területeit meghódította, vitte magával az arab írást is, amit mindenhol szépen hozzáidomítottak a nyelv sajátságaihoz. Például az arabból hiányzó p hangot egyformán پ (vagyis egy pont helyett hárommal írt ب b betű) jelöli a bosnyák, az azerbajdzsán és a fárszi nyelvben, pedig ezek nyelvileg nem vagy csak nagyon távolról rokonok, és földrajzilag is messze vannak egymástól. (A bosnyákot ma latin és cirill, az azerbajdzsánt latin írással írják.)
A Szovjetunió fennállása alatt megindult a törekvés arra, hogy az ország kisebbségi nyelveit írással lássák el. A hatalmas országban töméntelen ilyen nyelv akadt, főleg az uráli és az altaji nyelvcsaládból. A finnugor nyelvek némelyikének egyáltalán nem volt írásbelisége, ezeket természetesen cirill ábécével látták el – a török nyelveknél általában a már használatos arab írást próbálták cirillel felváltani, több-kevesebb sikerrel.
Sőt még a grúz írást is alkalmazzák legalább két további nyelv, a laz és a szván lejegyzésére.
Mint mondtam, van egy másik módszer is. Az utóbbi időben előfordul, hogy egy-egy nyelvnek nyelvészek csinálnak írást – nem a nyelv vagy a többségi nyelv írástudói, hanem nyelvészek, akik messze földről érkeztek a nyelv hazájába, avagy nem is érkeztek, hanem otthon maradtak az íróasztal mögött. Az ilyen írások egy részét nem is szánják az adott nyelvközösség beszélőinek, csak nyelvtudományi célokat szolgálnak; másokat viszont mindennapi használatra szánnak, és sok el is terjedt már közülük. Afrika és Észak-Amerika sok ilyen nyelvet ismer.
De vannak átmenetek is a két módszer között. Így például a vietnami nyelvet évszázadokon át a kínai írás egy változatával írták, amit chữ nômnak (ejtsd körülbelül: tyü nom) hívtak. 1910-ben a francia gyarmatosítók bevezettek egy latin betűs rendszert, amit portugál és francia misszionáriusok már a tizenhetedik században kidolgoztak, de addig csak a vietnamiakkal foglalkozó európaiak használták. Az új írás, a quốc ngữ (ejtsd körülbelül: kvok ŋü) többé-kevésbé olyan írás, amit portugál és francia anyanyelvű, de vietnamiul értő emberek készítettek úgy, hogy a vietnami szavakat portugál és francia helyesírással írták le – máshol viszont jókora eltérések vannak a két nyugati nyelv írásától. Például az ny hangot a vietnami ugyanúgy nh-val írja, mint a portugál, az f-et pedig ph-val, mint a francia. Viszont a ch betűkapcsolatot, ami a portugálban és a franciában egyformán s hangot jelent, a vietnami ty-nek ejti. A zenei hangsúlyokat pedig szigorú rendben jelölik az ékezetek, olyan precizitással, ami inkább csak a mai nyelvtudományt jellemzi.