Tegnap egy beszélgetés során elhatározásra jutottam. Tizennyolc éven aluli egyén, aki nem tartozik közvetlen családomhoz, ajándékot éntőlem többet semmilyen alkalomra nem kap. Kivétel az a három, illetve idén karácsonyra már csak két tizennyolc éven aluli, akik aprócska koruk óta kapnak tőlünk, tőlem ajándékot minden karácsonyra, és soha nem volt egy rossz szava ellene senkinek.
Rajtuk kívül az utolsó gyerek, aki tőlem ajándékot kapott, egy kilencéves kislány, akit nem is ismerek: a Hanka egy példányát, mert őt is így hívják.
Köszönhető ez a rendszer Gabi apjának, aki először azért kapott dührohamot, mert a gyereke kapott tőlem húsvétra egy nyolcszáz forintos órát, majd pedig lehirdette, hogy engem gyűlölni kell és többé tilos velem szóba állni, mert állítólag a gyerek azt mondta, hogy én ígértem neki egy méregdrága telefont. (Dehogy ígértem, nem is lett volna miből.) A kettő között kapott ajándékot többször is, annak örült őapukasága is.
Valamint legjobb barátomnak, gyerekkori szerelmemnek, húsz éve múzsámnak, aki ideglelést kapott a gondolattól, hogy a kislányának, akit saját gyermekemként szeretek, karácsonyi ajándékot akartam adni – a Hanka lett volna az, neki írtam, neki ajánlottam –, pedig az sem az első alkalom lett volna, hogy tőlem ajándékot kap. Most pedig, két évre rá, cserben hagyott a bajban. Soha senkit nem hagy cserben. Lehet, hogy én voltam életében az első.
Ezt nem csinálom többé. Ajándék gyereknek többet nem lesz.