Általában nem szeretem azokat a felvételeket, amiken a Džimba mint biodíszlet működik közre, de ez végtelenül aranyos – azazhogy Šapranauskas aranyos. Nem tudja a szöveget, tehát odaáll egy kislány – nyilván szintén džimba –, ő pedig rájátszik, folyton kinéz a szövegre, aztán odalép és közel hajol, a kislány pedig igazi džimbai halálosan komoly vidámsággal nem néz a sztárra, hanem a közönséggel kommunikál. Az előadáson egyébként is látszik rögtönzött jellege, a džimbák sem tudják jól a szerepüket, nincs meg az összhang az egészben.
A mai džimbák mások, egyre kevésbé alkalmasak biodíszletnek. De ez archív felvétel. A mai džimbákkal Šapranauskas is másképpen lépne fel, legfőképpen ha ott lenne Tėja. A sors nagy igazságtalansága, hogy Šapranauskas már nem énekelhetett ővele. Az ötvenötödik születésnapja előtt üzeneteket küldött a barátainak arról, hogy végez magával.
Nem hittek neki, mert nagy komédiás volt.
A mondás szerint minden rosszban van valami jó – szerintem minden jóban van valami másik jó. Több mint öt évvel ezelőtt, amikor a Dailes színházban kétszázas pulzussal hallgattam azt az adrenalinos fellépést, Edavārdi és Rasmanis segítségével végleg békét kötöttem a rappel. S milyen jól jártam, mert enélkül nem élvezhetném a Nutipõlvet. Két felvételt is közreadtak róla, egy profit és egy „amatőrt”.
Ez borzasztóan édes, ahogy végigröhögik a felét, az egyik kislány nem kapcsol, hogy ő következik, ketten is beugranak helyette, mikrofonok nincsenek, csak az egy szem mobiltelefon Airi Liiva kezében, de amúgy ők ugyanazok, attól, hogy nincsenek itt a sztárjaik, ez egy Laulupesa-felvétel, a hangokat is fölismerem meg egy-két arcot is, persze nevek nincsenek hozzájuk, és a Dalfészkek is annyian vannak, mint égen a csillag. Ez egy spontán ad hoc rögtönzés légből kapva, de átsüt rajta Liiváék profizmusa.