Találkoztunk azzal a portás bácsival, aki a hetvenes években kivárta a tizennégy óra nulla perc nulla másodpercet, akkor komótosan megfordította a nagykapu zárjában a kulcsot, és az anyukák bemehettek a beteg gyerekeikhez. Semmit sem öregedett, csak áthelyezték. Most a körúti főkapunál teljesít szolgálatot, és az a dolga, hogy a közlekedést akadályozza. Van neki egy kétsávos sorompója, amivel imád játszani. Ha egy autós (ezek voltunk mi) valami renitens módon jutott be a klinikaudvarba, akkor nem mehet ki. Irgumburgum! Hörrömbörröm! Lesz itt rrrrrrend!
Vagyis ott áll a kimenő sávban egy másfél tonnás, négyméteres autó, és a bejövő sávban ezalatt jönnek befelé, nagyrészt mentőautók, amíg tudnak, csakhogy az út kanyarodik, és bár a Rrrrenitens Bajkeverrrrő nem állja el a bejövők útját, a kimenőkét igen, és azok aztán elállják a bejövők útját is. És hát akarhat kimenni mentő is, sürgősen is. Nem számít. Dörr-dörr! Reccs! Hátra arc, vissza az egész agyonzsúfolt klinikaudvaron pótdíjat fizetni! Ötezerrrrr forrrrint!
És amíg a renitens próbál félreállni, a portás ledörgi a következő renitenst. Este pedig a jól végzett munka boldogító tudatában ballag haza. Megfegyelmezett kétezer felnőtt embert, szétkúrt háromezer idegrendszert, betegekét, akik gyógyulni jöttek, hozzátartozókét, akik sokat küzdenek őnélküle is, egészségügyisekét, akiknek járna a szabad út, csak nem férnek el, rendőrrel fenyegetett háromszáznegyvenötöt, de – őt ma csak ezerhétszáznegyvenketten küldték el a jó kurva anyjába.
No mindegy. A kis sikereknek is örülni kell. Hátha holnap jobban megy.