Gyerekség
Miután az előző cikket közzétettem a Facebookon, rögtön megérkezett a hisztireakció:
Amihez jó tudni, hogy eddig se kaptam tőle leveleket, karácsonyra meg a születésnapomra néha egy sort, meg volt, hogy többéves hallgatás után rám írt, hogy írjak alá egy papírt, mert a tudtomon kívül lebontott házam helyére a tudtomon kívül építettek egy újat, és mint társtulajdonos járuljak hozzá, hogy bekössék a villanyt. Ez fontos volt, a hogylétemet megkérdezni sose.
Úgyhogy annyira nem lesz lényegi változás, ha ezentúl nem ír levelet. Letiltott? Tiltson. Most először kommunikáltunk Facebookon, soha egy percig nem volt az ismerősöm.
Ez az „eddig voltál a gyerekem” eléggé kiverte a biztosítékot mindkettőnknél. Krisztina, aki fölnevelt három gyereket, azt mondta, hogy ha valamelyik gyereke, ne adj’ Isten, gyilkos lenne, mélységesen elítélné ezt a tettét, de attól még a gyereke maradna. Én egy gyereket se neveltem föl, de ugyanezt gondolom. Amíg élek és moccanni tudok, addig a gyerekeim, függetlenül attól, hogy vér szerint nem is vagyok az apjuk, mindig jöhetnek hozzám és úgy fogom őket fogadni, mint egy édesapa. Vagy mint egy olyan jóbarát, akiről ők amúgy tudják, hogy a gyermekeinek tekinti őket, de ezt nem mindegyikük viszonozza, de ez ebből a szempontból lényegtelen – ugyanazt kapják. Az unokám szintén, és a később remélhetőleg születendő további unokáim is.
Egyik barátom, aki sokszor járt nálam abban az időben, amikor még az Évával éltem, konkrétan ezeket a szavakat használta: „Én még emlékszem arra, hogy hogyan gondoskodott rólad az anyád, amikor még vele laktál. Gyalázatos volt.” Hát ja. Azóta kis híján húsz év telt el, és ez idő alatt egészen pontosan nem kaptam tőle az égvilágon semmit. No, a továbbiakban ezt se fogom kapni.
A történet, amire hivatkozik, egy kalóz. Hiányzik a fél szeme, a fél keze, a fél lába, viszont van egy papagája. Aha, bepereltem. No és? Más családban még nem volt pereskedés?
Hol volt, hol nem volt, 2000-ben az Éva kitalálta, hogy ő el akar költözni a békási panellakásunkból egy vidéki kertes házba. Azazhogy ezt már sok éve kitalálta, de akkor nekilátott keményen tolni az eszmét. Engem ez nemigen motivált, mert én 1986 óta feküdtem négy fal között egy ágyban mozdulatlanul, de az én véleményem pont annyit számított, mint a szomszéd macskájáé. Éva mesterembereket fogadott, akik nekiláttak valami elfogadható állapotba hozni az iszonyúan lelakott, sőt tönkretett lakást, azaz dehogyis, valóságos kastélyt kellett művelniük a második emeleten, frankón úgy ment a felújítás, mintha nem eladni akarnánk, hanem ezentúl ott lakni. Volt, hogy lecsempéztette az előszobát, aztán két hónap múlva fölszedte és lerakott egy másik csempét. A legvégén még fölrakatott az előszoba közepén egy ormótlan deszka boltívet, mert ő olyat akar, aztán elköltöztünk, az új lakó meg állhatott neki leszedni.
Ja, és pénzünk totál nem volt semmi se. A mesterek sorban jöttek énhozzám panaszkodni, hogy hol van már a pénzük, mert Éva hajnalok hajnalán elment és gondosan csak akkor ment haza, amikor ők már nem voltak ott. Én meg ugye nem tudtam elmenni hazulról. Nálam nem volt egy fillér se, azt tudtam tenni, hogy a barátja lettem valamennyinek, mert akkor legalább dolgoztak, hitelbe. Az az eset, amit itt említettem, hogy egyszer már kitagadott, az is úgy volt, hogy egész álló nap ott dolgozott a szobámban egy tapétázó, hitelbe, akkor már többedik napja hitelbe, és ezt nagyon nehezményezte. És telefonált a padlócsempéző, hogy holnap jön padlózni és kéne neki húszezer forint, éppen annyi, amennyit a tapétázó is szeretett volna, csak ő már elég régóta várta a pénzét – és azért dolgozott még mindig, mert a barátomnak számította magát. Ha az olvasó jobb választ tudott volna adni, akkor okosabb nálam, én közöltem a padlócsempézővel, hogy ne jöjjön. Aztán órák múlva megjött az Éva, elmondtam, mi történt, kiverte a balhét, és bejelentette, hogy nem az anyám többé. A tapétázó odajött hozzám, kezet nyújtott és az Évára rá se nézve kiment a lakásból. Másnap természetesen a padlócsempéző ott volt és lerakta azt a csempét, amit az Éva később föltört.
Hát ilyen előzmények után adtuk el a lakást 2002 tavaszán, közel két évig tartó felújítás után. Vettünk egy könnyűszerkezetes faházat, amit én nem is láthattam, pedig a fényképezés már föl volt találva, sőt a mozgóképet is ismertük.
Csak közben miközöttünk Krisszel már kivirágzott a szerelem. Megbeszéltük, hogy eljön hozzám egy hétre és megnézzük, mire jutunk. De mivel mi közben elköltöztünk, nekem a könnyűszerkezetes faházba kellett volna őt hívnom. A bérelt mentők bevittek, volt ott egy ágy, ők elmentek, én körülnéztem. Nem sokat láttam a kis benyílóból, amiben az ágyam volt, de az egy putri. Pozdorjalemezekből voltak a falak, és május derekán dideregtem, mert esett az eső. A padlót és a mennyezetet ismeretlen okból fémrudak kötötték össze néhány lépésenként. És mivel hegyen volt, egy hegyi utcácska utolsó háza volt, az egész ház tele volt magasságkülönbségekkel, itt egy lépcsőfok föl, ott két lépcsőfok le. Ide hozzak egy tolókocsis embert? 1999-ben az előző kapcsolatom azért futott zátonyra, mert nem lett volna hol elkezdenünk az életünket, ő nem jöhetett Pestre, de otthon még saját szobája se volt. De nem volt más választásom, el kellett mondanom, hogy mit látok, akkor is, ha ezzel vége a második kapcsolatomnak is.
Hát nem lett vége, a család megbeszélte, hogy akkor én jövök ide. Így is lett, és békességben, szeretetben éltünk közel nyolc évet, amíg Kriszet el nem vitte az izomsorvadás.
De ennek a nyolc évnek meg az azóta eltelt majdnem tizenkettőnek az Éva nem volt szereplője, ahogy az öcsém sem. Éva akkor sértődött halálba, amikor igényt tartottam a személyimre, TAJ-kártyámra, amik nélkül itt bejelentkezni, orvossal bármit fölíratni sem tudtam, de az neki kellett volna, a pilisborzasztói önkormányzatnál akkor jelentette be, hogy kéri utánam az ápolási díjat, amikor elköltöztem onnan. Szó se róla, nekem sincsenek skrupulusaim, ha arról van szó, hogy átverjük állam bácsit, ennek a sokszorosát nyúzza le rólunk mindenféleképpen, és nyilván ha választanom kell, hogy havi huszonezer forint kinél legyen, állam bácsinál vagy az anyámnál, az anyámat fogom választani. Csak 1. ha csalok, azt úgy szeretném tenni, hogy ne legyen biztos lebukás, 2. annyira azért nem fontos nekem juttatni az anyámnak havi huszonezer forintot, hogy ezért lemondjak minden fillérről, mert hiszen azt se tudtam bejelenteni a papírjaim nélkül, hogy ezentúl ide küldjék a rokkantjáradékomat, oda is küldték, át is vette, el is költötte. Ajtót vett belőle, hogy meg ne fagyjon a télen. Hát azt a házat ő választotta, én igazán nem, de amúgy azt gondolta, hogy engem majd Kriszék a nyugdíjukból ingyen eltartanak?
Dani pedig látszólag egy telefonszámla miatt sértődött vérig. Egy nap megparancsolta, hogy fizessek százhúszezer forintot annak fejében, amit eltelefonáltam Pilisborzasztón, végigbeszéltük az éjszakákat Krisszel, és azt kiszámlázták a ház előző tulajdonosának. (Amit azóta sem értek, hát egy ingatlan adásvételét nulla forintos számlákkal szokás intézni.) Hát kapcsolatba léptem az előző tulajjal, kértem egy részletes számlát. Az valamicskével már eleve kisebb összegről szólt, és amikor szépen összeadogattam, amit tényleg én telefonáltam, már csak hetvennyolcezer forint maradt, megjegyeztem ezt a számot. Kicsit veszekedtünk erről, és a Dani kitagadott. (A pénzt kifizettem.) Ennek úgy tizennyolc éve, azóta fogalmam sincs, hol él, hogy él, hallottam annyit, hogy felesége van és ismeretlen számú, korú, nemű, nevű gyerekei, akik talán hallottak valamit egy seggfej nagybácsiról, talán nem, mindenesetre harmincnégy év és kilenc hónap múlva vélhetően Dani örökli a könyveim szerzői jogait, őutána pedig ezek a számomra vadidegen gyerekek. (Azaz nem, hiszen eszemben sincs bármit őrájuk hagyni.) Fogalmam sincs, hogy boldog házasságban él vagy rég elvált, utóbbi esetben hogy vasárnapi apuka-e vagy az ismeretlen számú, korú, nemű, nevű gyerekeknek nehezére esik fölidézni az arcvonásait-e. Fogalmam sincs, hogy miből él, mivel foglalkozik, kik a barátai, hallottak-e róla, hogy van egy faszfej bátyja.
Én ugyanott lakom idestova húsz éve, a régi mobilszámot ugyan ellopta Orbán Viktor, de Kriszé máig megvan, van Facebook, van email, engem meg lehet találni. De hogy ő mely táján él a világnak, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy Alaszkában. Kerestessem? Minek, ha nem áll szóba velem, látszólag hetvennyolcezer forint miatt, amivel nem neki tartoztam?
Látszólag, mert a probléma egyiküknél sem a pénzügyi ellentét volt. Évát kizárólag ez érdekelte az előző cikk tartalmából, de akkor sem. Egyszerűen nem viselték el, hogy harmincegy éves fejjel a kezembe vettem az életem intézését. Mert én egy szeeeegény nyomi vagyok, akiből a családja csak hasznot húzott, és elestek ettől a haszontól? Ugyan már, hülyeség. Egyszerűen nem tartottak képesnek rá, hogy boldoguljak az életben, és zsenáns, hogy nem lett igazuk.
A tőlük kapott sok-sok értékes segítség hiányát megköszönve, én még mindig boldogulok. A feleségemmel és a három gyerekünkkel. Gazdagok vagyunk, bár pénzünk az nincsen.
S hogy miért meséltem el mindezt, miért borítottam ki ide a blogba? Mert a nyilvánosság előtt bejelenteni, hogy „eddig voltál a gyerekem” olyan szintű seggfejség, amire méltó választ csak Ninda tudna adni, én azonban nem vagyok Ninda. Próbálok méltó lenni hozzá, és néha sikerül is. Most nem próbáltam.
Mert amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.