Elbúcsúztattuk

Az időjárás miatt aggódtunk nagyon sokat, még sörsátrat is rendeltem, tegnap el is hozták, de azt mondták, ők fölállítják, de a szél azonnal föl fogja dönteni. Akkor kösz, de nem. Végül aztán a végére kezdett szemerkélni az eső, szél alig volt, hűvös, de nem veszélyes. Én már háromnegyed tizenkettő óta ki-be rohangásztam, intézkedtem, nagy örömömre Péter és Ági elsőnek jött meg, úgyhogy őket idomítottam be intézkedő emberkéknek. Nagyon ügyesek voltak. Aztán szépen felállítottuk az asztalt. Rajta volt a kedvenc békája és malaca, egy esküvői fénykép, amin éppen a csokorügy miatt röhögünk, meg az egere, de ezek benne vannak a beszédben is. A kép bal alsó sarkában levő két béka itthonról való, a nagyobbik Pötyi, aki nagyon régi béka, valaha Krisznek az volt a szokása, hogy amikor kiszállt a kocsijából, akkor Pötyit beletette. Később ez valahogy elmaradt, Pötyi máshol kapott helyet. Pötyi most két hete a kocsiban ül, bár néha egy-egy vendég ült a helyén, ahogy régen is. A kisebbik egy búcsúban vett béka, Krisz telefonjában is ő van, az én vállamon ül. A másik sarokban már az egyik ajándék béka és egy varrott filcoroszlán van.
  Szép lassan gyűltek az emberek, a többség csak pár perccel kettő előtt, úgyhogy kijelentettem, hogy várunk még egy kicsit; aztán még egy kicsit, mert Praefort doktor még hiányzott, de azt mondta, hogy jön. Aztán kiderült, hogy taxiba ült a kedvünkért, úgyhogy azt mondtam, akkor mindenképpen megvárjuk. De még őutána is jött egy-két ember.
  Zoli elmondta a beszédet, a fiúk-lányok szépen elbontottak mindent, addigra az asztal már alig látszott a virágok között. És rengeteg békát hoztak. A fenti két képen az urna tetején is ül már egy, Rózsi hozta mint a koszorú tartozékát. Legalább két béka ül a csokrokban, őket nem vettük ki onnan, majd amikor elhervadnak a virágok. Az újságba is úgy írtuk, hogy „tiszteletüket kifejezhetik egy szál virággal vagy egy játék békával”, és arra számítottunk, hogy talán majd hoznak egy-két békát, de ha minden igaz, huszonhárom békát számoltunk össze (illetve abból egy oroszlán és hárman teknősbékák). Praefort doktor hármat hozott, az asztal elé letett egy gumibékát, Klárika kapott egy perselybékát, én meg egy hűtőmágnes békakirálylányt. Ők ott voltak a kezünkben a beszéd alatt. Krisz még soha nem kapott egyszerre ennyi békát. Azt mondtam, évtizedek óta gyűjtötte a békákat. Pont most hagyná abba, csak azért, mert meghalt? Ennél neki sokkal komolyabb okra lenne szüksége. Hát bejött.
  Virágot talán a ballagásán kapott ennyit. Voltak, akik tényleg csak egy szálat hoztak, mások csokrot, páran művirágot is, azt Krisz mindig szerette, a temetőbe is sokszor vittünk. Most minden virág együtt van a sarokban, próbáltam lefényképezni őket, de már csak villanyfénynél lehetett volna, majd holnap. A békákat pedig föltettük egy külön polcra, majd azokat is lefényképezem.
  A zene nem nagyon érvényesült, de ez nem baj. A poénjaim nem ültek, de ez pláne nem baj, mert azért kellettek, hogy oldják a feszültséget – de nem volt feszültség. Tényleg olyan volt, amilyennek szántuk, nem volt komor, nyomasztó hangulat, senki nem volt gyászruhában, legfeljebb néhányan sötétben, és aminek nagyon örülök: voltak gyerekek. Két nagy, két kicsi – ugyanazok, akik itt voltak az esküvőnkön is – meg egy egészen picike, babatartó dobozban. A kicsik jókat ugráltak, nevettek, mármint nem közben, és vidámságot hoztak a napunkba. Úgy harmincan lehettünk, beleszámítva egy kiszőrösödött Tibit, aki késve érkezett, de előtte-utána megjárta Tolnát-Baranyát, és hozott békát. Ő is ott ül már a polcon. A béka, nem Tibi.

»»»»»»