Egy olvasómtól az alábbi levelet kaptam – úgy gondoltam, hogy inkább itt válaszolok neki, mert többeknek megfordulhat a fejében ugyanez a gondolat.
Kedves Attila!
Egy ideje olvasom a blogot, s úgy látom,
hogy majd' minden írásod dühhel teli.
Szinte nincs is nyugodt emberre valló
megnyilvánulásod. Leveleid olvasván egy
olyan egyéniségre nyílik kapu, aki
mélységesen megcsömörlött sokmindentől,
akit valakikkel szemben a visszavágás
kérlelhetetlen akarata vezérel.
Írásaidban a kedvesség, az öröm, a
tolerancia másodlagos, harmadlagos, sőt
talán utolsó nézőpontot képvisel.
Nehéz megértéssel olvasható még a mai
világban is ilyen mértékű elutasítás
ennyi mindennel szemben. Gyanítom, hogy
a blog nem a feltétlen öröm deklarálása
miatt jött létre, de a negatívumok ilyen
mértékű kihangsúlyozása, ellenpont
nélkül elbizonytalanítja az olvasót.
Az Oz - A csodák csodája című filmben a
nyugati banya volt a rossz, a keleti
banya pedig a mai értelmben vett tündér.
Volt pont, ellenpont, viszonylagos
egyensúly, melynek arányát el lehet
tolni a blogban bármely irányba, de
kizárólag az egyik irány kihangsúlyozása
ellenpont nélkül természetellenessé
teszi a mondanivalót, s a másik oldal
jelenléte nélkül nincs konfliktus,
vagyis nincs dráma. A közönség
összecsomagol, s hazamegy.
Okos szavak, illik rájuk megfontoltan válaszolni.
Én eddig nemigen foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy ez a blog dühös legyen-e vagy kedves, örömteli vagy visszavágó jellegű. Annyit teszek csupán, hogy amikor mondandóm van, akkor leírom, aztán az írás olyanra sikerül, amilyenre éppen akkor meg tudom írni. Ha dühös vagyok, akkor dühösre, de elárulom, hogy ez ritka. Vegyük példának az előző bejegyzést. Én nem vagyok dühös attól, hogy ezt a fiatal hölgyet megalázták a lakótársai, ettől legyen dühös ő. Viszont az a véleményem, hogy aki másvalakit alacsonyabbrendűnek tekint, kirekeszt, létezésében gátolni igyekszik, az fasiszta, ezért kapta a cikk azt a címet, amit kapott.
Dühös akkor vagyok, amikor engem rekesztenek ki, gátolnak létezésemben, tekintenek alacsonyabbrendűnek. De ezt se szoktam dühösen megírni; tessék megnézni beszámolómat az EBH-tárgyalásról. Szerintem nem dühös.
Szóval eddig nemigen foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de ha úgy tetted volna fel, hogy akarom-e, hogy ez a blog dühös legyen, érett megfontolás után igennel kell válaszolnom. Köszönöm, hogy rányitottad a szememet a problémára.
Mert ebben az országban dühös fogyatékosokra van szükség. Túlságosan sokáig hagytuk magunkat elnyomni. Azazhogy nem múlt idő, mert a többségünk még mindig hagyja. Elnyom minket az államapparátus és a politikum, elnyomnak az állítólag érdek-képviseleti céllal létrehozott egyesületeink, elnyom minden csip-csup kis cégecske, elnyom a saját magunk által létrehozott Fogyatékosok Pártja. Az ilyen dolgok ellen nem lehet kedvességgel küzdeni. Nekem mint mozgássérültnek, mint írónak és mint mozgássérült írónak az a dolgom, hogy az ilyen dolgok ellen küzdjek. Feleségemnek mint mozgássérültnek, mint szociális munkásnak és mint mozgássérült szociális munkásnak úgyszintén ez a dolga. Bárhonnan nézem, nincs más választásunk.
Küzdeni tehát muszáj. Ha kell, blogbejegyzéssel, ha kell, újságcikkel, ha kell, EBH-eljárás vagy bírósági per indításával. Ezek nem kedves dolgok. Kedvesnek lenni jó, de csak csendesen lehetséges, a csendes szó pedig nem hallatszik messzire.
Nincs nyugodt emberre valló megnyilvánulásom? Ha így látod, akkor a te szemszögedből nyilván így is van. Én a saját szemszögemből másképpen látom, de a nézőpontunk nem azonos. Én tudom, hogy milyen a hangulatom, amikor ezeket a cikkeket írom – te sajnos még az arcomat se láthatod. Valójában kifejezetten nyugodt ember vagyok, de amikor felbosszant valami, akkor hajlamos vagyok erőteljes szavakra. De talán az megfigyelhető, hogy akiket támadok, azokat nem az anyjukba küldöm el: néha kemény szavakat használok, de amit írok, az kritika vagy szatíra, nem pedig mocskolás. (Más kérdés, hogy Goldner és bűntársai szakításunk percétől fogva trágár kifejezésnek látják még a kötőszavakat is, ha én írtam le azokat. Ezen nem tudok változtatni.)
Megcsömörlöttem volna? Lehet. Sajnos nem tudok rólad semmit, azt sem, hogy olvasod-e a fogyatékoslistákat is, ahol időnként összecsapásaink voltak, vagy a blog az egyetlen, ahol velem kapcsolatban olvasol. Nyilván többen vannak azok az olvasóim, akik nem ismerősek a fogyatékoslistákon. Az ő kedvükért el kell mondanom néhány dolgot.
Kicsit későn indult ez a blog, persze jobb későn, mint soha; kár, hogy nem ismertem-tük föl már akár 2002-ben, hogy kellene egy ilyen blog. Esetleg a közeljövőben írnék egypár visszaemlékező jellegű blogbejegyzést, hogy olvasóim láthassák, honnan is indult a mi küzdelmünk a fogyatékosmozgalomban, a fogyatékosmozgalom ellen, a fogyatékosmozgalomért. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy azok a fogyatékosok, akikkel közelebbi érintkezésbe kerültünk, túlnyomó többségben gyűlölnek minket, gyakorlatilag ki lettünk rekesztve a „magunkfajták” társadalmából. Az ennyire kirekesztett emberek bizonyos százalékának előbb-utóbb szobrot szoktak állítani, de ez engem nem különösebben hat meg, utca pedig már van rólunk elnevezve (a Moszkva tértől délre, a Várhegy tövében). El fogom mesélni, hogy ez a kirekesztés hogyan és miért keletkezett, de ez hosszabb történet lesz; most elégedjünk meg annyival, hogy létezik.
Ez nem teszi boldoggá az embert. Nem azért, mert én közéjük akarok tartozni; ők abszolúte nem azok az emberek, akik közé egy olyanfajta muki, mint jómagam, tartozni akar. Én azok közé akarok tartozni, akik közé valóban tartozom is, családom, barátaim közé. Azért nem tesz boldoggá, mert megnehezíti a saját munkánkat. Megpróbáltunk a fogyatékosokért harcolni – nem engedték, maguk a fogyatékosok kezdtek ellenünk harcolni, többhelyütt, többször, többféleképpen. Majd elmesélem, hogy miért. Letettünk erről a szándékunkról, most már beérjük azzal, hogy saját magunkért harcoljunk – ha eközben másoknak is hasznára vagyunk, akkor fogyatékos ellenfeleink, ellenségeink kénytelenek lesznek zavartan vakarászni a fejüket. De egyedül küzdeni sokkal nehezebb. Ha csömröt érzékelsz az írásaimban, az nem azért lehet ott, mert nincsenek társaink, hanem azért, mert úgy érzem, hogy egy egész ország ellen kell küzdenünk, éspedig elsőként azok ellen, akikért folyik a harc – és ebben a harcban nem lehetnek társaink. Amikor nyilvánosságra hoztuk, hogyan bánt el velünk a Fogyatékosok Pártja, egy-két helyről megkerestek, hogy esetleg működnénk-e együtt ővelük, hasonló célokért, más formában. Mindenkinek nemet mondtunk, mert nem óhajtjuk többször megélni azt, hogy szívünket-lelkünket beleadjuk egy feladatba, rengeteg időt, fáradságot és pénzt ölünk bele, aztán valaki elkiáltja magát, hogy övé a vár, mienk a lekvár, és élvezi a munkánk gyümölcseit, mi meg mehetünk a sunyiba. Akkor inkább dolgozunk egyedül, saját magunk nem fogjuk kizárni saját magunkat. Lehet, hogy ez morcos hozzáállás, de momentán úgy látom, hogy a történelem ítélőszéke az egyetlen „intézmény”, amely felelősségre fogja vonni Goldner Ibolyát azért, hogy kizsigerelt, lelkileg tönkretett, rabszolgaként dolgoztatott fogyatékosok hátán próbál felkapaszkodni a politikai hatalomba. Ha csakugyan sikerül neki felkapaszkodnia, ha egyszer képviselő lesz, netán miniszter, akkor végképp nincs felelősségre vonás, akkor még meg is köszöni neki a társadalom, hogy elpusztította a fogyatékosokat. És ez nem vidám kilátás.
A visszavágás kérlelhetetlen gondolata? Ez elsősorban Goldnerékre vonatkozik, bár mások is tettek egyet s mást. Igen, visszavágás. Minden elképzelhető (törvényes) módon keseríteni fogjuk Goldnerék életét és akadályozni a fogyatékosok ellen szőtt összeesküvésüket. Ugyanis ezt diktálja az elemi önvédelem. Minél több hatalmat kaparint meg ez a kompánia, annál többet árt a fogyatékosoknak – mesélni fogok majd arról is, hogy hogyan –, és mivel minket nyilvánított első számú közellenséggé, úgy fogja intézni, hogy nekünk árthasson a legtöbbet.
Visszavágás, de nem kérlelhetetlen. Kirúgásunk előtt rengetegszer megpróbáltunk szót érteni velük, s utána is, amíg teljesen lehetetlenné nem tették. Minden kísérletünk hiábavaló volt. Nehezen tűnhetnék kérlelhetőnek, ha soha nem próbáltak megkérlelni…
A kedvességről már beszéltem. Az örömmel az a helyzet, hogy amikor örülök valaminek, akkor általában nem blogbejegyzést szoktam írni róla. Időm túlnyomó részét azzal töltöm, hogy örülök, ugyanis boldog ember vagyok. Csak ez a blogon nem látszik, ugyanis sose volt fontos, hogy érzékeltessem. (És van egy további szempont, erről majd az írás végén.) A blog nem erről szól. El tudom képzelni, hogy egy napon erről is vagy éppen kizárólag erről fog szólni, de mostanában inkább a harcokról kell szólnia. Azért azt is meg kell jegyeznem: feltűnő annak a vidám írásomnak a sorsa, ami a blog történetének harmadik napján, azaz háromnegyed éve jelent meg, és azóta összesen nyolcan olvasták. Persze nem az a cél, hogy tömegek olvassanak egy-egy bejegyzést, pusztán jelzésértékűnek tekintem arról, hogy az embereket mi érdekli.
A tolerancia az a pont, ahol nem érzem jogosnak a kritikát, de lehet, hogy csak másképpen látunk valamit. Ha megtennéd, hogy elmondod, miért vagy hol érzed úgy, hogy nem tolerálok valamit, amit pedig kellene, akkor el tudok gondolkodni a szavaidon és elmondani, hogy miért teszek úgy, ahogy teszek – avagy esetleg változtatni a viselkedésemen. Hiszed vagy nem hiszed, mindig is meg lehetett győzni arról, hogy nincsen igazam, és valahányszor ezt megtette valaki, azonnal hirdetni kezdtem, hogy tévedésben voltam és mi a helyes álláspont. Az persze tény, hogy nem könnyű meggyőzni. Érvelni kell.
Nagyon szeretem Zsoldos Péter Ellenpontját, többször olvastam, be is digitalizáltam. Zeneműhöz illő, ellenpontos szerkezetét a zenész írónál szakértőbben senki sem írhatta volna meg. De az élet nem Jo és Jo párharca, az életben a szemlélő általában csak egyes részleteket lát, azokat is csak az egyik oldal szemszögéből. Hiányoltad a másik oldalt. Általában kétféle másik oldal van: a „nagyok”, vagyis a pártok, a hivatalok és intézmények, a cégek, csupa olyasvalaki, akik nem kisemberek – illetve egy maroknyi kisember, akik Fogyatékosok Pártja néven azt játsszák, hogy ők is nagyok. Mindkettőre igaz, hogy nem állnak szóba velem, nem mintha én valami különlegesség lennék, akivel nem kell vagy nem szabad szóba állni, mással sem állnak szóba. Józan ésszel nem is feltételezhető, hogy ha én egy blogcikkben támadom Orbán Viktort vagy George Busht, akkor ők válaszlevelet fognak írni nekem, hogy megvédjék az álláspontjukat. Azon a szinten, ahol ők mozognak, az ember egyszerűen nem teheti meg, hogy minden egyes kisemberrel vitába szálljon, aki ellene beszél. Nemcsak személyesen, hanem képviselőik, megbízottaik útján sem. Így aztán másik oldal ebben az esetben nincsen. Ami Goldneréket illeti, nekik a kezdet kezdetétől megvolt a lehetőségük, hogy elmondják a véleményüket, érveljenek, itt, ebben a blogban. Nem éltek vele. Később idehoztuk az ő véleményüket is, nem a blogba ugyan, de a LAttilaD.orgra, a pártarchívumok formájában, amik közül a New Age és a portál legalább akkora terjedelemben tükrözi az ő véleményüket, mint a miénket, a Pártbeszéd és a Stáblista pedig kizárólag az övéket tartalmazza. Mi persze kommentáljuk ezeket, mint Vének Tanácsának ezt feladatunknak is tekintjük, de nekik ettől még fennáll a lehetőségük viszontválaszra. Az, hogy nem élnek vele, hogy nemlétezőnek tekintenek minket, nem a mi hibánk.
Igen, lehet, hogy a közönség hazamegy. A látogatottsági statisztika egyelőre, lekopogom, nem ezt mutatja. De ha mégis, hát menjenek, további kellemes időtöltést fogok kívánni nekik, és nem fogok azért küzdeni, hogy visszacsábítsam őket. Ez itt nem színház, ez az életünk. Akár olvassák, akár nem. Nem azért küzdünk – teszem azt – a nagyáruház emeletére való feljutásért, mert ezzel több látogatóra tehet szert a blog, hanem azért, mert nem engednek minket fel oda, és mint ép jogérzékű, magukat jogállamban élőnek tartó emberek berzenkedünk ez ellen.
Ez a blog egyelőre mégsem az életünkről szól. Ennek nem örülök, mert úgy hiszem, hogy érdekeseket lehetne írni róla, de nem írhatok szabadon az életünkről. Mi jelenleg üldözöttként élünk, nekünk még azt is meg kell gondolnunk, hogy küldjünk-e húsvéti üdvözletet olyanoknak, akikkel egy évig együtt harcoltunk, mert amikor karácsonyit küldtünk, akkor mézesmázos mosollyal viszonozták, maguk között pedig mérhetetlenül felháborodtak, hogy mi karácsonyi üdvözletet merészelünk küldeni őnekik. Egy karácsonyi üdvözlet szerintem igazán szelíd dolog – ha ez ilyen hatást vált ki, akkor én inkább nem írom meg, hogy mi volt velünk az elmúlt hetekben, járt-e a közelünkben az árvíz, telepítettek-e ki minket és hasonló dolgokat, mert el tudom képzelni, hogy ez milyen „jókívánságokra” adna alkalmat a Fogyatékosok Pártja titkos levelezésében, ami egy napon, egy újabb kitiltandó révén, meg fog jelenni itt a LAttilaD.orgon. Nekem erre nincsen szükségem.
Amíg úgy élünk, mint a zsidók a Harmadik Birodalomban, addig ez a blog nem az életünkről fog szólni, hanem arról, hogy mit csináltak legutóbb a fekete egyenruhások. Addig sajnos nem várható, hogy a kedvesség és az öröm túlburjánzik benne. Akkor sem, ha emiatt a közönség hazamegy.