Amögött munka van meg költségek, mondja a fővíznök elvtárs arról a vízről, ami csőtörötten elfolyt a társasház vízóráján és senki nem vette észre. Azt a pénzt meg kell téríteni.
Teljesen egyetértek. Furcsa lenne a világ, ha akár figyelmetlenségből is úgy keletkezhetnének veszteségek cégeknél, hogy azokért nem felelős senki. Ha elfolyhat ezer forint felelősség nélkül, akkor egymillió is elfolyhat. Ha egymillió elfolyhat, akkor egymilliárd is elfolyhat.
A bibi ott van, hogy ha a felelős automatikusan az, akinek a vízórája ott van, akkor nincs az az isten, hogy egy vízművet érdekeljen a csőtörés. Akkor urambocsá az is lehetséges, hogy valaki észreveszi, hogy folyik a víz.
– Főnök, a Kiskakas utca negyvenháromban már húsz köbmétert használtak fel ebben a hónapban.
– No és?
– Ez többszöröse a rendes fogyasztásnak, főnök. Szerintem valahol megrepedt a cső. Szólni kéne nekik.
– Megbuggyant maga? Kifizetik! Ki van rúgva.
– Főnök, ne rúgjon kiiii…
– Jó, akkor húzzon el abba a házba és fúrjon nagyobb lyukat a vízóra mögött a csövön. Húsz köbméter lószar, nekünk volumen kell!
Én ezért inkább arra gondoltam, hogy a felelőst a vízműnél kellene keresni. Persze felelős lehet valamennyire a közös képviselő is, én nem mondom, hogy nem, csak neki nem állt érdekében, hogy minél több víz menjen veszendőbe, a vízműnek meg sajnos igen.
De nézhetjük a dolgot máshonnan is. A fővíznök elvtárs bölcs szavakat mondott a piacgazdaság esszenciális lényegének velejéről, de mielőtt hozzálátnánk ércbe gravíroztatni szavait, halkan megjegyezném, hogy marhaságot beszél. Ha a cső a vízóra előtt három centivel reped meg, akkor a fővíznök elvtársnak ezek a bölcs szavak egyáltalán nem jutottak volna eszébe. Akkor nem pampogna a házzal, hogy fizessenek, hanem leíratná a vizet kálóba és kártérítést fizetne az alámosott házban keletkezett rongálásért.
A fővíznök elvtársnak azért jutottak eszébe hirtelenjében a piacgazdaság bölcs alapelvei, mert ezek az elvek éppen az ő malmára hajtják a kiszámlázható vizet. Ha az óra előtt reped meg a cső és elmossa a házat, a fővíznök elvtárs fizetne, igen – de csak első- és másodfokú ítélet után, és még akkor is kellene tíz év hurca meg herce a végrehajtóval. És ha a kárösszeg elég nagy, akkor a fővíznök elvtársnak másik alapelv jutna eszébe, például hogy nem szabad ellehetetleníteni a sok ezer főt foglalkoztató céget, amely ráadásul fontos közfeladatot lát el.
És ha a történet első két felét összerakjuk, akkor százötven százalékos mesénknek itt a harmadik fele. Mert ha a vízóra mögötti repedésnél a fővíznök elvtársnak eszébe jut a rengeteg munka, de a vízóra előtti repedésnél nem, az csak egyet jelenthet.
Mint tudjuk, nagyon sokan és sokfélét dolgoznak azért, hogy az olvasó finom, tiszta, egészséges vizet engedhessen a csapból. Víznyerő helyeket üzemeltetnek a nagy folyamok mentén, tisztítják a vizet, ásványi anyagokkal dúsítják, másokat viszont kiszűrnek belőle, víztoronyba pumpálják, onnan kieresztik, a keletkezett szennyvizet elvezetik, összegyűjtik, ülepítik, tisztítják, továbbá mérnek, számláznak, javítanak, panaszokat kezelnek, sajtót tájékoztatnak, sőt – mint a történetbeli ház esetében – hatforintos áron palackoznak is.
Hát ez mind benne történik abban a pici vízórában!