Átlagos csajok

Ha látok egy átlagosnál kicsit helyesebb gyerekfilmet, az önmagában nem késztet arra, hogy cikket írjak. Tömegével írhatnám a cikkeket. Most két dolog miatt teszem meg mégis.
  Ez a film egy kicsit más, mint az átlagos gyerekfilmek. Szinte már jó film. Nem, nincs benne semmi kiemelkedő. Átlagos gyerekszínészek, átlagos forgatókönyv, átlagos rendezés, átlagos technika. Semmi nem szuper. Viszont mutat valahová, két értelemben is.
  2657-1.jpg  Az egyik ok, amiért írok, hogy a film története mutat valahová. Azzal kezdődik, hogy van öt lány, a Makrancos csajok, róluk kapta címét a film. Együtt lógnak és társak a bajban. És van négy fiú, a Pigmeusok, akikkel kölcsönösen utálják egymást. Itt le is lehetne zárni a dolgot, vadul hadakozhatnának végig a filmen. De nem. A csajok bajba kerülnek és segítséget kérnek a fiúktól. Aztán a fiúk a lányoktól. Mindenféle formalitás nélkül kibékülnek és összebarátkoznak, ezzel csak szentesítve, hogy a két csoport egyes tagjai már amúgy is elkezdtek különbékéket kötni. És egyszer csak az egész bandásdi már nem is annyira fontos. Elég, hogy együtt vannak és jól érzik magukat. Egy és három évvel később készült egy-egy folytatás is, remélhetőleg előbb-utóbb láthatjuk őket mi is.
  A másik az, hogy a film létezése is mutat valahová. A film ugyanis német. Vivian Naefe rendezte 2006-ban, Cornelia Funke könyvsorozata alapján, és gondolkodóba ejti az embert. Lehet, hogy megint lesz német film?
  Nagyon rövid volt az az idő, amikor az egyesítés lázában a német film hirtelen magára talált és a fassbinderi rémálomból kiszakadva Peter Timm, Sönke Wortmann és a többiek elkezdtek eleven, lelkes, vidám, jó filmeket csinálni. Addig a német film nyomott volt és szemlesütős, egy-két ritka kivételtől eltekintve, például mai szemmel nézve döbbenetes, hogy A klinika milyen üde, jó kedélyű, napfényes sorozat lett már évekkel az egyesítés előtt.
  De mondom, rövid volt ez az idő. Aztán valahogy elaludt a dolog, a német film is olyan lett, mint az összes többi, nem maradt meg a nemzeti jellege. Naefe filmje mintha valahogy hamisítatlanul német lenne. Ez egy rettenetes tragédia, hogy a német jelleg az ember fejében úgy jelenik meg, hogy katonás, agresszív és szürke. Pedig a németek egyáltalán nem ilyenek. Evett már az olvasó német csokit? Persze hogy evett, húsz éve semmilyen más csokit nem kapni, csak németet vagy német recept szerintit. Borzalmas, de hát nincs más. Mézédes. Egy kocka csokira fél liter vizet kell inni. Ez a német jelleg. A magyarban csak német szóval lehet kifejezni azt, ami a legjellemzőbb a német gondolatvilágra: gemütlich. Ha a németek olyanok lehetnének, amilyenek valójában, megszabadulva attól az iszonyatos tehertől, amit a történelem rájuk rakott, akkor nagyon szeretnivaló nép lennének. Én így is szeretem őket, de ez nem számít, én minden népet szeretek. (Sőt most olyat mondok, amitől lehet, hogy égnek áll az olvasó haja: a német nyelv hangzása szép. De vigyázni kell, hogy az ember ne ropogtassa az r-eket és lágyan ejtse a ç hangokat. Ha ráadásul leszoknának arról az Ízléstelenségről, hogy Nagybetűvel ejtik a Főneveket, mintha mindegyik egy-egy Tiszt lenne egy Osztag élén, aki Parancsokat harsog a Katonáknak, akkor a német nyelv gemütlich lenne. Én ezt, ha lehet, még megtoldanám egy személyes kéréssel, hogy találjanak ki másik jelet az ʃ hangra, mert az sch túl bonyolult, középkorias és van benne valami rettenetesen idegesítő, agresszív, katonás jelleg. A német írás többi részével semmi baj. Achtung! Gotishe buchstabe sind verboten!)
  Valahogy úgy érzem, hogy ez a film lehet a következő iránymutatás arra, hogy mi németek igenis gemütlichek vagyunk, annak ellenére, hogy… sőt talán éppen azért, mert a film maga nem gemütlich.
  Persze lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok dolgoknak. Például annak, hogy – tessék csak közelebbről megnézni a fenti képen balról álló kislányt. Nincs benne valami ismerős?
  2657-2.jpg
  Ugye? A megszólalásig. A neve Paula Riemann. Igen, az édesanyja nevét viseli. Már kamera előtt áll az új német film második generációja.

»»»»»»