Dicsérni jöttem a Džimbát. A cím Markas Antonijus híres beszédéből van, Julijus Cezaris temetésén hangzott el egy hajszálnyit másképpen, és ezzel az ókori politikáról szóló részen túl is jutottunk.
Mert a Džimba minden, csak nem régi. Azaz persze vannak tízéves felvételei, amiken evidens módon nem énekelhettek a mai džimbák, az akkoriak pedig már felnőttek és ki tudja, merre járnak. Tíz év a gyerekzenében nagy idő, de a mi felnőtt életünkben nem annyira.
Miért giriu a Džimbát? Mert simán van úgy rendszeresen, hogy valamit teszek-veszek a fülessel a fejemen, szól belőle a zene, és azt veszem észre, hogy eltelt egy óra vagy éppen kettő, és ezalatt végig Džimba szólt, és egész idő alatt nagyszerű zenei élményekben volt részem. Amit nem csökkent, hogy annyiszor hallgattam meg a dalaikat, hogy szinte mindegyiket kívülről tudom, egy-két kivétellel a kezdő hangjegyekről felismerem őket, viszont erről jut eszömbe, érdekes dolgot figyeltem meg valamelyik nap, amikor Keita a hátam mögött volt töltőre dugva, tehát nem láttam, hogy mi fog következni. Számtalanszor meg tudom tenni, hogy együtt énekelem a dalt a džimbákkal, rögtön az elejétől, bár nem tudom, melyik dalukat fogom hallani, de minden hangjegyet, minden szót tudok, csak pontosan azt nem, hogy ez melyik dal. Egészen addig, amíg a címe el nem hangzik, általában a refrénben. Azazhogy az is furcsa, hogy „minden szót tudok”. Dehogy tudok. Nem tudnám leírni a dalokat, száz szót se tudok litvánul, azokat is tőlük tanultam, de amikor meg kell szólalni, tudom, mi következik. Az azutáni sort nem tudom, amíg sorra nem kerül, akkor igen. Miután elhangzott, nem tudom felidézni.
De nem ezért giriu a Džimbát. Ez nem az ő valamiféle különlegességük, ez így van még száz dallal, amiket ezerszer meghallgattam már, nemcsak az övéikkel. Azért giriu a Džimbát, mert tökéletes.
Ez egy elég nagy szó. De én 2016-ban többek között azért fogadtam hűséget annak az öt kislánynak, mert megvan bennük a képesség és az igény arra, hogy a végtelenségig kicsiszoljanak minden hangjegyet, minden mozdulatot, minden idegszál minden rezdülését. Erre nem sokan képesek. A NANDO-n kívül nagyjából csak Loreta Reide és a Little Lady’s – meg a Džimba.
Százszor meghallgattam már a dalaikat, némelyiket több százszor, és még nem találtam bennük hibát. Nem mintha azok is ne lennének nagyon bájosak, megemlékeztem arról, amikor maga Keita Krūmiņa rontott fellépés közben, tündéri volt, csak egyszerűen a džimbák soha nem csinálnak hibát és kész. Számukra a zene valami olyasmi, ami nem tűr tévesztést.
Egy Džimba-dal olyan, mint egy Szabó Magda- vagy Montgomery-regény, ahol minden zugban, minden apró sarokban van egy halom érdekes, tarkabarka dolog. Mint a hidden object műfajú játékprogramokban, engem azok sose tudtak érdekelni, de láttam belőlük képeket, és tényleg igazán látványosak – de rumlisak. A Džimba zenéje is ilyen, azzal a különbséggel, hogy a rumlit hírből sem ismeri, a hangjegyek töredékei is pontosan olyanok, amilyenek lenniük kell.
Mindegyiket úgy alkotják meg, mintha az lenne a nemzeti himnusz vagy valami iszonyúan fontos dolog, amin minimum az emberiség boldogsága múlik.
És mindegyik hangjegynek két változata van. A szimplán csak gyönyörű, amikor bármelyik másik džimba énekel – és amikor Tėja.