A szinkronrendező felelőssége

Eredetileg egy megállapítást tettem volna arról, hogy kénytelen leszek figyelmesen végignézni a Mindenki tanköteles eredeti változatát, mert itt-ott belelapozva találtam jeleneteket, amik fontosak lehetnek és nincsenek meg a szinkronizált változatban. Aztán feltűnt egy jelenet, ami még fontosabb lehet, a negyedik részben Jitkának és Barčának van egy lassított felvételű, lírai jelenete a tóparton (a harcovi víztároló, csakugyan Liberecben), ahol végig beszélnek, és egy árva szavukat sem értem. Szóval a figyelmes végignézés majd valamikor száz év múlva esedékes, ha már a nyelvet is megtanultam hozzá. Szerencsére Hanka szempontjából ez közömbös, hiszen nem ezt a tévésorozatot írom újra, ez az egész azért érdekes, mert töméntelen adalékkal járulhat hozzá hipotézisemhez, amely munkaverzióban mint tény morzsolgatja napjait a fejemben. Istók zicsi szereti.
  Aztán elkezdtem érdeklődni egynémely számértékek iránt, és lett belőle egy kicsi statisztika.

Föl tetszenek ezt fogni? Kovács Jutka vágó és Mohácsi Emil rendező több mint egy órával, vagyis összességében egy komplett epizódnyival rövidítette meg a magyar nézőket, voltaképpen a tizenhárom részből csak tizenkettő maradt, amik az eredeti tizenhárom beosztása szerint vannak tagolva.
  Én tudom, hogy vannak kényszerítő körülmények, műsorrend, terjedelem, akár költség is, hiszen a színészeket tekercsszámra fizetik, és a film hosszának nyolc százaléknyi csökkentése lehet komoly különbség a költségekben. De az ég szerelmére, ugye a galériák se szokták levágni a festmények szélét, hogy jobban elférjenek?¹ Nem milliós csodaképekre gondolok, kevéssé ismert festő nem világszám festményeire, nem teszek úgy, mintha ez a kis csehszlovák tévésorozat a filmművészet világcsúcsa lenne, de egyrészt azokat is megvágják, másrészt ha nincs kis szerep, akkor nincs kis film sem, vagyis minden festmény festmény, minden regény regény és minden film film. Művészeti alkotás, száznál több ember hosszú és fáradságos munkájának eredménye (ja igen, időközben Monika Kvasničkovától megtudtuk, hogy két és fél évig forgatták a sorozatot, csak azért mondom, hogy a korábbi szóképem, hogy Kudláčková 1983 őszén felnéz Janatovára, az egyáltalán nem biztos, hogy 1983 őszén volt), de hiszen a filmrendező, tehát a szinkronrendező is, maga is művész, tenéked magyarázzam? A három testőr egyik ötletszerűen kiválasztott kiadása 688 oldal, ebből nyolc százalék az 55 oldal, tessék elképzelni egy olyan kiadást, amiből 55 oldal egyszerűen hiányzik, mondjuk La Rochelle ostroma kimarad. Megvenné ezt az olvasó, ha tudja, hogy eredetileg hosszabb volt? (Itt nem a Nógrádi Gábor-féle rövidített kiadásokra gondolok, mert azok nem titkolják az olvasó elől a tényt, hogy rövidítve vannak.) Márpedig a tévénél nincs más választásunk, csak egy kiadás létezik, esszük, nem esszük, nem kapunk mást.
  A három testőrrel nincs értékbeli összehasonlítás, bármely művet mondhattam volna, de ismertet akartam. Amit Mohácsi Emilék szinkronizáltak, egy egyszerű kis „munkahelyi sorozat”, egykor népszerű műfaj a csehszlovák tévében (nálunk is ismert a boltban játszódó Nők a pult mögött és az egészségügy két részét bemutató Mentők és Kórház a város szélén), kétségkívül számos politikai szempont is motiválta az elkészítését és magyarországi bemutatását egyaránt, ez pedig a művészeti értékét és a benne közreműködők lelkesedését is legfeljebb csökkenteni tudta, de az ég szerelmére, attól még maradandót alkottak, Ludvík Ráža nagyszerű színészeket válogatott össze, akik szívüket-lelküket beleadták, és ugyanezt tette Mohácsi Emil a szinkronnal. Az eredeti sorozat jó, a szinkronizált változat úgyszintén, és ha nem hiányozna belőle több mint egy óra, még jobb lenne.
  De hiányzik. És soha többé nem lehet pótolni. Ez nem könyv, ez nem a Gyűrűk ura, ahol Réz Ádámot tizenegy fejezet után felválthatta Göncz Árpád, mert az egyetlen dolog, amit tenni kellett: fordítani. Ebben is lehet nagy zökkenő, mert két fordító két egészen eltérő stílusban fordíthatja ugyanazt, de az olvasó tudja, hogy Réz Ádám meghalt és túlteszi magát az eltéréseken, ahogy Asimov Alapítvány-történeteinél is elviseljük az eltérő terminológiát (űrász, Térutas, Térutazó), mert tudjuk, hogy más-más ember fordította.
  De egy filmbe nem lehet utólag visszatenni a kivágott részeket és hozzászinkronizálni a korábbihoz, ha a színészek közben harminc évet öregedtek, a gyerekek felnőttek, van, aki már nem is elérhető (Juhász Jácint meghalt, Somlai Edina Amerikában él) – legfeljebb újra lehetne szinkronizálni az egészet. De kikkel, miből, és főleg milyen indíttatásból? Nem hiszem, hogy a retródivat valaha olyan magasságokba érne, hogy a kivágott részek pótlása végett újraszinkronizálnának egyébként kultikussá sem vált sorozatokat, és különben is, a retróba az is beletartozik, hogy azokkal a színészekkel hallgassuk, a fiatal Rátóti Zoltánnal és Simorjay Emesével, illetve a mi szemszögünkből elsősorban Somlai Edinával és Váraljai Alexandrával. Aki szintén nem szinkronizál, ismert fotóriporter lett belőle.
  Ez a hatvankét perc és húsz másodperc a magyar nézők számára egyszer s mindenkorra elveszett. Egyetlen helyen lehet még föllelni: az eredetiben. Jelentem, a tizenöt éves Michaela Kudláčkovának nagyon kedves, szép hangja van, engem helyenként halál komolyan Czinkócziéra emlékeztet, ellennék ezzel a hanggal, bármennyire nem kapott helyet a kislányhangok szent háromszögén, amelynek koordinátáit Somlai Edina, Balázsy Panni és Vadász Bea jelöli ki. Egy bajom van vele: „beszél, de nem értem szavát” – hallani hallom, Rómeó, nem az a baj.
  Leden, únor, březen, duben, květen, červen, červenec, srpen, září, říjen, listopad, prosinec. Ezt már kívülről tudom, csak itt nem veszem hasznát. Meg tudok elég sok szót, most éppen a loupežníket említette Dana Medřická, és rögtön tudtam, hogy ismerős. Az olvasónak is, látta ezerszer kiírva, az állt mögötte: Rumcajs.
  Én tehát megoldom a problémámat: megtanulok csehül. Barča, Jitka és társaik kimaradt hatvankét perce kedvéért, Miloš Hrma és Hubička kedvéért, akiket mi Grimász és Tapicska néven ismerünk, Katka Ťapáková kedvéért, akinek volt egy robot házvezetőnője, az mindig azt mondta: „csak – egészséges – ételeket – főzök”, de jelenleg csak szlovákul érhető el, a nemrég elhunyt Ladislav Chudík kedvéért, aki a vele és róla készült riportfilmben (Neobyčejné životy, rendkívüli életek) nagyon érdekeseket és megszívlelendőket mond, akárcsak róla beszélő pályatársai, a sörgyáriak és a kerskói kiskerttulajdonosok kedvéért, a Majka paragalaxis küldötte kedvéért, a Youtube-on fellelhető tömérdek, magyarra soha nem fordított film kedvéért, mindazok kedvéért, akiket egy évszázad cseh, szlovák és csehszlovák filmgyártása kitalált és akik kitalálták őket, akár elérhetők magyarul, akár nem – ha sikerül szereznem egy jó tankönyvet, mert a Sipos–Bena nem jó. Sőt a Kovács–Kapás-féle szlovák könyv se jó.
  De a szinkronrendező felelőssége, hogy én ezt nem kis részben azért teszem, mert harminc évvel ezelőtt két kislány a harcovi víztároló partján olyasmiket mondott, amiknek jelentősége lehet abban, ahogyan értelmezzük az életet, a világmindenséget meg mindent, és én jelenleg, őmiatta, nem értek ebből egy mukkot sem.
  És ha egyszer majd megértem és kiderül, hogy csak az időjárásról beszéltek?

»»»»»»