A napokban többször is előfordult velem, hogy olyan információkat sikerült beszereznem, amik párjukat ritkítják. A dolog elgondolkodtatott egy kicsit. Mostani regényemet óriási mennyiségű netes információ begyűjtésével írom, ámbár az olvasó ezt nemigen fogja rajta észrevenni. A regény címe – az utókor kedvéért – Kissy. De ennél többet nem is mondok róla, nem szeretem előre elárulni a dolgokat.
Eszembe jutottak a régi idők, földtani korszakokkal ezelőtt, amikor még nem volt net. Nálam 1997 nyara óta van, vagyis öt évig nélküle írtam. De már jó pár éve tartott a 21. század, amikor a net ilyen nagyszerű információforrássá kezdett válni az író számára. Bár lehet, hogy csak én érzem így, mert addig nem volt szükségem olyan nagy mennyiségű információra.
Ez a kis eszmefuttatás csak regényírással foglalkozik; ismeretterjesztő művekhez a net még nagyobb segítséget jelent, de ott ez magától értetődő, regénynél pedig nem, legalábbis normál esetben az olvasó nem gondolja, hogy egy egyszerű kis regényhez mennyiféle ismeretet kell beszerezni.
Kezdetben vala, ugye, a net nélküli tengődés. Információkat könyvekből és tévéből lehetett szerezni. Mármint énnekem. Padisák Mihály egész biztosan járt a Tátrában és az Adrián, mielőtt megírta ott játszódó könyveit, és ha valamilyen infó még hiányzott, bement a könyvtárba vagy logikusan a Rádióba. Dumas egész biztosan minden levéltárat, könyvtárat feltúrt a XIII. Lajos kori Franciaországról beszerezhető ismeretekért, mielőtt megírta A három testőrt. Leon Uris beutazta Izraelt és rengeteg emberrel beszélt, hogy megírhassa ott játszódó könyveit.
Nekik könnyű volt, de én nem tudtam menni sehová, nekem helyben kellett beszerezni minden infót. Részben ennek nehézségei is okozták, hogy olyan regényeket írtam, amilyeneket, vagy inkább azt, hogy nem írtam másféléket. Mert amiket megírtam, azokat akkor is megírtam volna, ha tudok közlekedni, azokat muszáj volt megírni, benne voltak a tollamban és ki kellett ereszteni őket onnan. (Szabad asszociáció Michelangelo után, aki azt mondta, hogy az angyal benne volt a kőben, ő csak kiszabadította.) De nem írtam olyan regényeket, amik például a mai Budapesten játszódnak, mert nem tudtam megnézni a mai Budapestet, ámbár ott éltem. Ma se tudom megnézni Budapestet, de Szegedet sem, mert nem tudok bármely pillanatban a város bármely pontján teremni, hogy megnézzem, milyen éppen akkor. (Azazhogy ehhez időutazónak is kellene lennem, hiszen a valós idő másképpen telik, mint a regénybeli. Ha ma elkezdenék egy regényt, ami 2007. december 27-én kezdődik a valóságos Szegeden, akkor mire a regény elérne mondjuk december 31-éig, a valóságban már esetleg február lenne, és én nem tudnám megnézni, hogy milyen rendezvényt tartottak a Széchenyi téren. Persze megnézhetném szilveszterkor és csinálhatnék jegyzeteket, hogy majd fölhasználhassam. De az ember általában nem tudja előre, hogy mire lesz szüksége. Fordítva se sokkal jobb a helyzet, ha a regény előreugrik mondjuk egy évet, és én tudni szeretném, hogy akkor mibe kerül a sós mogyoró, akkor meg kell várnom. Persze tehetnék oda egy csillagot és később beírhatnám, de mi van, ha valami múlik ezen a cselekményben? Úgyhogy a realtime regényírás ritka madár.)
Ilyen regényeket tehát nem írtam, amilyeneket pedig igen, azokhoz egyfolytában gyűjtöttem az infót. Hogyan? Ahogy tudtam. Könyvekből, tévéműsorokból. Gyakran ültem csőre töltött tollal a tévé előtt, hogy hátha mondanak valami érdekeset. A Nicky miatt például Írországról szóló műsorokat figyeltem nagyon. Egyszer fölhívtam az ír nagykövetséget, hogy megtudjam egypár hely ír nevét, alaposan megdolgoztatva az ott ülő hölgyet, aki magyar volt, ráadásul egy fia ír nem volt a közelben, még ráadásulabb – azt mondta – ezeket az írek sem tudják.
Aztán jött a netes korszak, fokozatosan, mert net volt már ugyan, de az infókat nehezen lehetett elérni rajta. A net lassú volt, a használható infó kevés és nagyon el volt dugva. Ekkoriban leginkább a listák segítettek, ahol kérdezni lehetett, és mindig akadt valaki, aki válaszolt. Ez persze ma is megvan, de ahogy egyre több infót lehet elérni egyre könnyebben, már kevésbé van rá szükség.
Azért használom a listák segítségét most is. Nemrég a Tippen tettem föl pár kérdést, amiket meg is válaszoltak, és közben összeállították a kérdésekből, hogy mi lehet a könyvben. Mondanom sem kell, hogy amit kigondoltak, annak köze sincsen a regény tartalmához, de ezt ők maguk is alighanem gyanítják. Most pedig egy indexes fórum segít más kérdésekben.
És hasznosítom a tömérdek online információt. A két legfontosabb a Google és a Wikipédia. Csak úgy nagyjából pár dolog, amiket eddig hasznosítottam a Kissyben:
– a Google Maps és a Google Earth segítségével részletesen szemügyre vehettem a helyszíneket;
– a Wikipédiában rengeteg információt találtam róluk, például a település történetét, nevezetességeit;
– szükségem volt egypár adatra egy repülőgéptípusról, amiket a Wikipédiában és másutt pillanatok alatt megtaláltam;
– ismerni akartam az euróbankjegyek küllemét, mert még nem tanultam meg őket, és egy gyors kereséssel meg is találtam a képüket.
Nem merem állítani, hogy ez a teljes felsorolás.
A regényírás sokkal információéhesebb tevékenység, mint látszik. Függetlenül attól, hogy miről írunk, milyen korban és környezetben játszódik a regény, mindenképpen szükség van legalább n darab információra, ahol n egy elég nagy szám. Ha például történelmi regényt írunk – én még nem tettem, nem is foglalkoztat a gondolat –, akkor n értéke ugrásszerűen megnő, minden megtudhatót meg kell tudni a korról és kultúráról, az esetleges valós szereplők életéről stb. Ha a mai korban játszódik a könyv és nem szerepeltet létező figurákat, akkor lehetnek épített vagy természetes nevezetességek, amiket nem jó említés nélkül hagyni, ha a szereplők útja ott vezet el mellettük; tudni kell, hogy x pontból y pontba egy óra vagy két nap alatt juthatunk el egy adott járművel; hogy egy bizonyos készülék hogy működik, legyen az lemezjátszó vagy vadászrepülő; hogy mi a szokás az adott kultúrában bizonyos dolgokkal kapcsolatban; és így tovább.
Ez akkor is így van, ha sci-fit írunk, mert valamennyire az is kötődik a mai, köznapi világunkhoz. A Nicky például millió szállal. Hogy csak egy-két példát mondjak, érdemes volt beszerezni azt az infót, hogy a gael nyelvben a családneveknek hím- és nőnemű alakja van. Az csak angolul van, hogy Mr. O’Donnell és Miss O’Donnell, gaelül a férfi Ó Donnaíle, a nő viszont Ní Dhonnaíle, másik előtaggal és lenícióval, ami elég logikus, tekintve, hogy az Ó előtag azt jelenti, hogy fia. Egy lány nem lehet valakinek a fia. (De úgy néz ki, ha tehetek egy kis kitérőt, hogy ezt a világon egyedül az írek tudják. Magyarul Pálfi Ödön lánya Pálfi Gizella, nem Pállány Gizi. „A jérce is baromfi, nem pedig baromlány.” A germán nyelvekben a -son és -sen, a görögben a -pulosz, a törökben az -oglu végződést változatlanul örökli az apa minden gyereke, legyenek azok fiúk, lányok stb. Egyedül az izlandi módszer más, de ott nincs is családnév.)
Nagyon sok infó kellett és kell mindmáig a Nicky számára például Anglia történetéről, szokásokról, hogy hogy viselkednek, beszélnek az angolok, a többiekről nem is beszélve. Akármennyit változik a világ Nicky koráig, nekem tudnom kell, hogy a változás előtt milyen volt.
Itt persze csak azokról az ismeretekről beszélek, amiket meg lehet szerezni, amik le vannak írva valahol. Az már sehol nincs leírva, hogy valamely hősöm egy adott helyzetben hogyan reagál. Ezt általában ők döntik el, bár van úgy, hogy hagynak az írónak is némi beleszólást.