Ketten, örökké
Nem tudtam elengedni a kezét. Éreztem selymes puhaságát, az erek lüktetését. Az éles körme mély barázdát vésett a tenyerembe. Már nem fájt, csak éreztem.
Halk szuszogás. A háttérben zümmögnek, halkan csipognak a műszerek. Villog a monitor. Fénye furcsa árnyakat kelt életre.
Az ápolónők filcpapucsban szállnak nesztelen. Nedves rongyokkal törlik a száraz, fénytelen ajkakat. A homlokokra simogatnak lágy érintéseket.
Aztán elaludtam. Nem tudom, meddig aludhattam. Jó álmom volt.
Régi képek, gyorsan pergő film. Ölelések, szeretkezések.
Mosolyok, gyerekhangok. Szerelemillat. Lovak patáinak ritmusa. Méhkas zümmögő dallama.
Felébredve hangokat hallok, de nem az ő hangját.
Gyors pattogó hangok. Tedd ide! Szúrd, szorítsd, pumpálj! Vigyázz! Hátra!
Hatalmas kattanással kiürül a fájdalom. A szív megáll.
Aztán semmi. Se nap, se fény, se kéz. Se illat, se boldogság.
Csak a hideg valóság. Meghaltam.
Már a film sem pereg. Sötétség.
A nedves törlőkendő sem ad enyhet.
A körme élét nem érzem már. Pedig szerettem.
Selymes bőre, ereinek dobbanása sincs már.
Nem tudom miképp éli túl az infarktusomat.
Már sosem tudom meg.
A gépeket lekapcso————————————————————————————————————