Ám az öreg boltoson nyoma sem látszott a kellemetlen időjárásnak. Jókedvű volt, tréfálkozott, s meg is mondta, miért.
  – Először is negyven fontot kerestem ezen a ködön, kisbogaram, csak az elmúlt két órában. A vevők nem akarnak boltba kullogni, meg lehet érteni, én is alig találtam volna ide Jenny nélkül. Minthogy én már vállalok házhoz szállítást, a vevőnek csak telefonálni kell és leadni a rendelést. Annyi gyűlt össze, hogy egész nap cipelheti, úgyhogy aki hamar meg akarja kapni a reggelijét, már jó pár fontot ad a szállításért. De ez csak a kicsi öröm… á, éppen jön Miss Baker. Jó reggelt, hölgyem, látom, magán nem fog ki a köd.
  – Hát az biztos, Mr. White; struccmadarak hullhatnak az égből, én akkor is jövök. Minek örül ennyire? Tessék, kislányom, a cédula.
  – A számoknak, Miss Baker. Úgy néz ki, jövőre nagyobb boltom lehet.
  – Igen? Elköltözik a Fő térre? – Miss Baker tudott erről a tervről.
  – Nos, nem. Kibővítjük az üzletet, átvágjuk a falat itt szemközt, és mögötte lesz a bolt másik fele. Most lomtár van ott, de a ház bérbeadja nekem. És két robotom lesz.
  – Ezt komolyan mondja?
  – Természetesen. Reggelenként nemsokára egy mosolygós kisleányt talál az ajtaja előtt, friss kenyérrel, tejjel, miegymással.
  – Mások esetleg, Mr. White. Én szeretek boltba járni.
  – Ennek örülök – azaz: ennek is örülök.
  Nicky ezalatt szorgalmasan dolgozott, összeszedte a zsömlét, tejet, szalonnát, kakaót, borsot… – Bocsánatot kérek az udvariatlanságomért, Miss Baker, de nem egészséges ilyen sok borsot enni.
  – Milyen sokat?
  – Pénteken vett negyed fontot, kisasszony.
  – Igen? Nem emlékszem. Talán összetéveszted… ja persze, dehogyis. Te mindenre jól emlékszel, igaz? – kérdezte a hölgy epésen. – Ez az idegesítő bennetek.
  – De kisasszony – hebegte a lányka halálra váltan –, én csak a költségtől akartam megkímélni… igazán nem szeretném, ha megbántódna emiatt…
  – Ej, ej, Miss Baker – avatkozott be a boltos szelíden –, hiszen tudja, mennyire fél szegény kislány, hogy megsért valakit, hát miért teszi ezt vele?
  – No jól van – morgott a hölgy –, meg ne egyenek fél szóért. Végül is lehet, hogy te tévedtél, hiszen a gép is hibáz néha, nem?
  A kicsi még jobban megijedt. – Talán nem a szokott helyére tette, Miss Baker, esetleg éppen csengettek, amikor a kezében volt…
  – Elég volt, Nicky – szólt a öregember csöndesen, de határozottan. – Hallgass el és menj be a raktárba.
  A gyerek megfordult és ment.
  – Kérem, Miss Baker – hajolt át White úr a pult fölött –, gondolja meg, mit tesz. Ha maga megsértődik, ez a kislány el is romolhat tőle, és akkor mit csinálunk? Nem az enyém és nem is a magáé, Miss Baker, és harmincezer fontot ér!…

A Nicky első változatát 1994-ben kezdtem írni, s 1999-ben fél­behagytam. Nem tetszett. Nem fejezte ki, amit mondani akar­tam, a szálakat is összekuszáltam. Publikálni publikáltam ugyan, öt év munkája volt benne, de nem szerettem, s ahogy telnek az évek, egyre kevésbé szeretem. A stílusa olyan nehéz­kes és értelmetlenül cirkalmas, hogy ha nem emlékeznék rá, el se hinném, hogy én írtam.
  2000-ben nekivágtam újra, de ezúttal két és fél év után belát­tam, hogy még mindig nem jó. Ezt is félbehagytam; ezt is pub­likáltam; ezt sem szeretem.
  Azért teszem közzé őket, mert azért mégiscsak sok jó ötlet van bennük, és akadt egypár olvasó, aki gyerekbetegségei elle­nére szerette ezt a regényt.
  293 ezer szó.

Történetünk a 22. század közepén játszódik a vidéki Angliában, ahol a négy fiút nevelő Lane házaspár szeretne most már egy kislányt is. Hát vesznek egyet. R. Nicolette Lane egyike a kor mindenfelé elterjedt, az asimovi három törvényt követő háztartási robotjainak, de van egy különlegessége: őt a gyereküknek tekintik, nem a tulajdonuknak.

  (hamarosan)