Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

Nicky

első, javított változat

  
(befejezetlen)

Hommage à
  Lucy Maud Montgomery
  Isaac Asimov
  et Arthur Ransome

Első rész

Nicolette

Nicolette egy napsütéses szeptemberi délelőttön látta meg a napvilágot, a Brirob londoni gyárának hármas csarnokában. Így történt volna akkor is, ha öt héttel korábban Mary Lane nem tölti be negyvenedik életévét. Ebben az esetben azonban másként alakul Nicky sorsa. Más emberekhez kerül, más lesz a neve is – Susan Black vagy Diana Fitzgerald –, s kétségkívül minden egészen másképpen történik.
  Ám Mary Webster a kerek számmal megjelölt kétezeregyszázas esztendő augusztusának tizedik napján született Birminghamben, Alfred Webster és Claire Hall második gyermekeként. E tény, mint minden más esemény a világon, befolyással volt számtalan ember életére; mindenekelőtt családjára és mindazokra, akikkel élete során találkozott. A megszámlálhatatlan apróbb-nagyobb történés közül, melyeket létezése kiváltott vagy befolyásolt, az egyik az, hogy a futószalagon aznap üzembe helyezett ezerszázkilencvenharmadik robot a Nicolette Lane nevet kapta.
  Annak, hogy ez így történt, nyilvánvaló előzménye Mary Webster és George Lane házasságkötésének időpontja, amely húsz évvel és huszonkilenc nappal követte Mary születését. Előzménye az a merőben genetikai természetű véletlen is, hogy házasságuk húsz esztendő alatt négy fiúgyermeket gyümölcsözött, s az is, hogy az utolsó, Robert világra hozatala meglehetősen igénybe vette Mary szervezetét, ezért orvosa határozottan ellenezte az ötödik szülést. Mary és George elfogadta a szakértő döntését, azon az áron is, hogy le kell mondaniuk húsz éve dédelgetett álmukról. Szerettek volna egy kislányt.
  Nicky sorsát meghatározta az a természetes törekvés is, hogy az örökbefogadások szervezésével foglalkozó intézmények a már meglevő gyermekek számát súlyozottan veszik figyelembe az igénylők rangsorolásakor – a gyermektelen házaspárokat, majd az egygyermekeseket kívánva elsőként részesíteni a családi boldogságban. Az a tény pedig, hogy az ebben az évben esedékes kormányválasztást előrehozták az előző év decemberére, számos országos jelentőségű kihatása mellett annak is okozója volt, hogy a szülészetek kilenc hónappal később demográfiai hullámvölgyet éltek át – éppen akkor, amikor a Lane házaspár az örökbefogadási lehetőségek iránt érdeklődött.
  Végül szerepe volt Nicky jövőjében annak is, hogy a shrewsburyi gimnázium igazgatónője és Mrs. Amanda Cauldwell gyerekkori barátnők voltak.

Augusztus huszonkettedikén a Lane család három idősebb tagja kupaktanácsot tartott egy leányutód megszerzésének lehetőségeiről. Kis házuk nappalijában történt ez, Salop megye Christies upon Severn nevű, apró városkájának délnyugati szélén. A megbeszélés rövid volt, mintegy tíz percig tartott, s azzal a megállapítással zárult, hogy jelenleg nincsen sok esély az áhított lány elérésére. Csak Michael Lane, a házaspár elsőszülött fia adott okot reményekre, amikor kijelentette, hogy neki van egy ötlete. De csak másnap árulta el, mi jutott eszébe.

Huszonharmadikán Michael másodmagával érkezett haza a kisváros jó nevű gimnáziumából; egy tíz-tizenegy éves forma, szőke, kék szemű kisleány társaságában, aki fehér, virágmintás kartonruhát és könnyű tornacipőt viselt. Ami Mike-ot illeti, vele közelebbről is meg kell ismerkednünk.
  Michael Lane ekkor tizenhét és fél éves volt. Apjára hasonlított, s még jobban a vele egykorú fiúk millióira, legalábbis külsejében. Rövid, barna haját oldalt elválasztva hordta, arcát pattanások tarkították, ami igencsak bosszantotta, de az évek óta vívott küzdelemben mindig a pattanások kerekedtek felül. A gimnazista lányok szemében ezt szerencsére ellensúlyozta magas, arányos termete, kisportolt alakja és színes egyénisége, amelyet szintén szüleinek köszönhetett. A Lane család sokat kirándult és teniszezett, kedvelte az irodalmat és más művészeteket, alig nézett televíziót és a lehetőségekhez képest igyekezett kivonni magát a világ nyüzsgéséből. Mindez a családfő kívánságára történt így.
  George Lane pontosan háromszázhatvanhat nappal volt idősebb a feleségénél, azaz negyvenegy éves, jó nevű író, közel ötven megjelent kötettel. Leginkább ismeretterjesztő műveket írt a történelemről és az állatokról, valamint ifjúsági regényeket, de akadt írásai között izgalmas bűnügyi történet, fantasztikus elbeszélés és történelmi kalandregény is. Rövid szakállat viselt, figyelemfelkeltően kék volt a szeme, s gyermekei megállapítása szerint a legokosabb ember a földkerekségen. Ő találkozott elsőként az iskolából hazatérő fiával és útitársnőjével.
  Amikor ez történt, Nicolette még az ország legkülönbözőbb helyein tartózkodott szétszórva; egyes részeit ekkor gyártották a gépsorok Koreában és Japánban, szőkésbarna hajfürtjei pedig egy spanyol műanyaggyár raktárában feküdtek csokoládéra emlékeztető, barnás massza formájában.

– Nicsak, milyen kellemes meglepetés – fogadta George a szőke kislányt. – Ritka eset, hogy ilyen vonzó ifjú hölgyet üdvözölhetek otthonomban. Bemutatnál, Mike?
  – Szükségtelen, uram. Ön George Lane, Mike sokat beszélt önről. Én Angela Cauldwell vagyok, Heather húga.
  – Roppant érdekes. Szabadna tudnom, Heatherben kit tisztelhetek?
  – Új osztálytársnőmet, apa. Shrewsburyben lakik, nemrég jött át a mi sulinkba; ezért nem ismered. Protekcióval gyanúsították, mert a mamája a diri barátnője, úgyhogy inkább hozzánk jár.
  Ekkor megjelent Mary is, arcán meglepett kifejezéssel, ami Angela életkorának szólt – nem számított rá, hogy az első lány, akit Michael hazahoz bemutatni, kisiskolás lesz. Mint ismertettük, a Lane fiúk édesanyja két héttel ezelőtt töltötte be a negyvenet. Az idő múlása alig látszott fiatalos vonásain, s alakján sem hagyott nyomot a négy szülés. Szintén írással foglalkozott, több kötetben volt életpárja társszerzője is, de jobbára egyedül dolgozott különböző műfajokban.
  Angela választékos udvariassággal fordult hozzá is, majd a formaságokon túlesve felajánlott George-nak egy parti sakkot.
  – Mike elbeszélte, milyen magas szinten űzi ezt a sportot, Mr. Lane. Magam is konyítok hozzá valamelyest… volna kedve esetleg kiállni velem?
  – A legnagyobb örömmel, Miss Cauldwell, de ne érje meglepetésként, ha vert sereggel kényszerül elhagyni a küzdőteret.
  – Apa mesteri címet visel, Angela – figyelmeztette Michael is.
  – Gratulálok, uram. De szabadjon megjegyeznem, hogy nemzetközi nagymester is kapott már ki kezdőtől. Persze én nem török ilyen babérokra – megelégszem egy döntetlennel.
  A játék George fölényével indult, világos bábui hamar átvették a helyzet irányítását. Lépésenként két-három percet gondolkodott a középjáték első felében, míg Angela minden lépésre másodperceken belül válaszolt.
  – Ez logikai küzdelem, kisasszony – szólt egy ízben George. – Itt gondolkodni kell.
  – Kétségtelen, Mr. Lane.
  – Akkor miért nem gondolkodik?
  – Azt teszem, uram. Vigyázzon!
  George keze megállt a levegőben. Még egyszer utánanézett a lépésnek, amit megtenni szándékozott. Nem talált buktatót, megfogta hát vezérét, s előretolta. Öt lépéssel később a vezér kutyaszorítóba került. A mesternek meg kellett állapítania, hogy csapata komoly veszélyben forog. A legkisebb áldozattal járó megoldást választotta: visszavonulót fújt, s más irányból próbálkozott. A negyvenedik lépésben támadása megtört az ellenfél vonalain.
  Meghökkenten vette szemügyre a kialakult helyzetet, s hirtelen ráébredt, hogy fölénye már jó ideje csupán látszólagos, s a kulcspozíciókat ellenőrző figurái néhány lépésen belül menekülni kényszerülnek vagy elhullanak. Zavartan pillantott Angelára, aki továbbra is nyugodtan, magabiztos félmosollyal nézte őt. Aztán tudatosult benne, hogy a leány most, ebben a lehetetlenül bonyolult szituációban is gondolkodás nélkül lép, alig negyed perccel őutána.
  – Hát persze – mormogta. – Hogy is nem jöttem rá előbb! Hiszen te egyáltalán nem vagy iskolás kislány!
  – Leleplezett, Mr. Lane – mosolygott Angela. – Nem vagyok kislány. De nem gondolja, hogy jól sikerült utánzat vagyok?
  – De – felelte a férfi. – Remekmű vagy: udvarias, mint egy nagyvilági dáma és véreskezű zsarnok a sakktáblán. De végül is mi célt szolgált mindez?
  – Ez már nem az én feladatom, uram. Ha megengedik, magukra hagyom önöket.
  Elbúcsúzott a meglepett Marytől és Michaeltól, s távozott. A három ember egyedül maradt a nappaliban, s hallgatagon nézte egymást.

– Különös ötleteid vannak néha, Mike – szólt Mary. – Csak nem az jutott eszedbe, hogy megvetesd velünk Angelát élő kislány helyett?
  – Nem akarják eladni – mosolygott a fiú. – Egy másikat. Igazán illúziókeltő, nem?
  – De igen. Mi pedig igazit akarunk, nem illúziót.
  Michael érvelni kezdett. Elmondta, mennyire valósághű a robotok viselkedése, példákat sorolt, megemlítette, hogy Angela lesimította a szoknyáját, mielőtt leült. Nem mulasztotta el felhozni, hogy a robotnak előnyei is vannak az élő emberrel szemben: nem eszik, nem növi ki a ruháit, sőt évekre elég neki, amivel megvételkor ellátják; nem zúg bele az első ütődött fráterbe, nem esik teherbe és nem hagyja ott a szüleit tizenévesen, de később sem. Végül felhívta szüleit, látogassanak el egy robotgyárba, s kérjenek szakértői tanácsot.
  Ez meg is történt, augusztus huszonkilencedikén – azon a napon, amikor Nicky több alkotóelemét repülőre tették, s Londonba szállították. Már hozzákezdtek agya bionjainak kitenyésztéséhez, s a belga üzemben dobozba rakták azt a néhány deka B3F színkategóriájú műanyagpépet, amely bőrét fogja alkotni néhány nap múlva.

George és Mary nagy halom prospektussal tért haza, amelyeket főként a család ifjabb tagjai fogadtak szívesen. Ideje bemutatnunk őket is.
  John tizennégy, Stephen tizenkét, Robert pedig hatéves volt. Jól nevelt, szófogadó gyerekek voltak, szintén teniszeztek, és – mint minden fiúgyermek – rajongtak a technikai újdonságokért, részletes ismereteik voltak a különféle autó-, repülőgép-, televízió- és robottípusokról, s nyomban megmondták, milyen robotot kell venni. John értett legjobban a robotokhoz, valamint apjához és bátyjához hasonlóan modellett. Steve lelkesen tanult franciául, s falta a könyveket, akárcsak Bob, aki nemrég sajátította el a betűvetést, s hallatlanul büszke volt új tudományára.
  Az egyik prospektusra azonban nagyon vigyáztak. Ez volt a kérdőív, amelynek kitöltésével közölhették leendő robotjukra vonatkozó kívánságaikat. Michael eltette a családi iratok közé, és szeptember nyolcadikáig nem nyúltak hozzá.

Amikor Lane-ék megünnepelték kerek számban huszadik házassági évfordulójukat, Nicolette leendő agyának gyémántacél burkológömbje már megtelt bionok milliárdjaival, és az agy húszezer tesztelése közül több száz lezajlott. Bőre és haja is a londoni gyárban volt már.
  A meghitt hangulatban elköltött ünnepi ebéd után a családtagok az asztalnál maradtak, s kérdőn pillantgattak egymásra, mintha azt kérdeznék: „No most?” Michael felállt, behozta a kérdőívet s az asztalra tette.
  – Hát lássunk hozzá – sóhajtott Mary. A gyerekek nem ujjongtak, nehogy elriasszák szerencséjüket. Bob maga elé fektette a papírt.
  – Megrendelőlap első osztályú szériarobothoz – olvasta. – Nyomtatott betűkkel töltendő ki… A robot családi neve. Lane – írta be. – Utóneve(i)?
  – Ezt hagyjuk a végére – mondta George.
  – Jó, hagyjuk – egyezett bele a kisfiú. – Sorozata?
  – ELN, PL, SND vagy NIT – szólt Johnny. – Ezek jó robotok.
  – Neme? Lány, azt hogy kell írni?
  – „Női”, gondolom – mondta Mike. – De mindenhogyan meg fogják érteni.
  – Látszólagos életkor (legalább hat év) – olvasta Bobbie. – Legyen mondjuk ötéves.
  – Kevés. Tíz – mondta Steve.
  – Tizenkettő – szólt anyjuk; ez került a papírra. Bob tovább olvasta a szöveget.
  – Látszólagos ge-no-tí-pus… micsoda?!
  – Azt jelenti, hogy milyen származású valaki. Írj angolszászt.
  – Angolszász… Hajszín? Legyen szőkésbarna. – A többiek bólintottak. – Szemszín? Nekünk többségben kék szemünk van, legyen kék.
  – Úgy írd, hogy középkék – szólt közbe apja.
  – Testmagasság (átlagos, egyéb). Átlagos. Testsúly (átlagos, egyéb)… ez is átlagos. A robot fogyasztói árának alsó és/vagy felső értékhatára. Ha üresen hagyja ezt a rovatot, átlagos értékű robotot kap.
  – Hát hagyd üresen.
  – Fizetés módja. Csekk. Bankátutalás. Bankátutalás esetén…
  – Jó lesz csekken is.
  – Gazda neve és címe… George Lane vagy Lane, George?
  – Mindkettőt meg fogják érteni – állította Michael.
  – George Lane, Hegy utca tizennyolc, Christies upon Severn, Salop, Anglia. Az országot nem kérdezi.
  – Mert ez belföldi megrendelőlap.
  – Dátum, aláírás?
  – Azt is hagyjuk a végére – mondta Mike –, fordítsd meg a papirost.
  – Különleges felszerelés(ek)? – olvasta Bobbie a hátoldalról.
  – Hagyd üresen.
  – Különleges ismeretkör?
  – Ismerje az irodalmat és a történelmet – mondta Mary. A fiú beírta.
  – Nyelvismeret. Az angolon kívül két nyelv megadandó.
  – Több nem lehet? – kérdezte George, aki folyékonyan beszélt egy csomó nyelven.
  – Nem tudom… az nincs ideírva. – A többiek sem tudták, így beírtak két világnyelvet, a franciát és a spanyolt.
  – Később is tanulhat még nyelveket – jegyezte meg Mike.
  – További kívánságok?
  – Legyen jó kislány, szeresse a szüleit… – kezdte Mary, de Michael csak mosolygott.
  – Ez minden robotnál automatikus. Ilyen további kívánsága annak lehet, aki valamilyen speciális célra veszi, nekünk aligha.
  – Akkor készen van – örült Bob –, már csak a neve hiányzik.
  George feleségére nézett, aki láthatóan talált már nevet.
  – Legyen Nicolette – mondta az. – Nicolette Lane.

Másnap hajnalban Nicky megkezdte öt kilométeres útját a futószalagon. Pillanatonként gépkarok nyúltak feléje, s kiegészítették valamivel. A fémtest nemsokára barnásrózsaszín műanyagburkot kapott, azután bőrt is, számtalan apró barázdával, hogy a megtévesztésig emberszerű legyen. Negyedórát töltött a hatos csarnokban feltámasztott felsőtesttel, miközben a szalag mellett gördülő jókora gépezet szálanként erősítette fel a haját. Azután egy kar megragadta széles bőrövének kampóját s átemelte az utolsó futószalagra. Csatlakozó mélyedt az orrába és a jobb fülébe, s üres agya megtelt adatokkal. A gép értelmes lénnyé változott. Azután egy impulzus a vezetéken, s öntudatra ébredt.
  Nem vesztegette az időt azzal, hogy köszöntse a világot, kipróbálja agyának szédítő logikai potenciálját vagy ruganyos izmait. A nagyüzem pontos időzítése nem engedett ilyesmit – közel volt már a szalag vége is, ahol a fel nem ébredő robotokat átemelték a szétszerelőüzembe. Kirántotta orrából és füléből a kábeleket, leugrott a szalagról és futásnak eredt a vadonatúj, meztelen robotok tömegében. Menet közben fején át lehúzta a bőrhevedert, s felakasztotta a mennyezet alatt haladó kampók egyikére. Elhaladt egy hosszú asztal mellett, felkapott egy Brirob feliratú reklámszatyrot, s belépett a nagy csarnokba, gyárbeli útjának utolsó állomására. Megállt, elővette a ruháját, felöltözött, megfésülködött – tükör helyett a mellette állók szemét használva kamera gyanánt – s kilépett a gyárudvarra. Végigfutott az ötös csarnok mellett, ahol egy órával korábban öntudatlan fémdarabként haladt, és máris az utcán volt.
  Elment a metróig és kivitette magát Paddingtonra, ahol felszállt a shrewsburyi vonatra. Busszal utazott Christies upon Severnig, s pár perccel egy óra után becsengetett Lane-ék kertkapuján.

Mikor a megrendelést feladták, Lane-ék egy pillanatig sem gondolták, hogy húsz óra múlva már robottulajdonosok lesznek; legalább egy hétre számítottak. Arra sem gondoltak, hogy az árucikk felül a vonatra és kíséret nélkül kiutazik a walesi határvidékre. Úgy hitték, a posta hozza majd, nagy dobozban, használati utasítással. George ezért nem is feltételezte, hogy saját robotja áll az utcán világoskék ruhácskában, kezében műanyag szatyorral.
  – Jó napot, gazda – ezek voltak az első szavak, amelyek elhagyták Nicky ajkait. – R. Nicolette Lane vagyok, az ön új robotja.
  A férfi csodálkozva pillantott végig a csöpp alakon. Barna fürtök, amelyek a kora délutáni napfényben szőkén csillannak; vidám tekintetű, tündöklő kék szempár; apró, kerek orr; komolyra igazított, piros ajkak, mellettük a mosoly gödröcskéivel; formás kis áll; karcsú nyak; gyermeki, de már nőiesedő test; szép vonalú lábak és karok. A dús hajkorona eltakarta a kicsiny füleket; a ruha két helyen leheletfinoman kidomborodott, jelezve, hogy viselője a serdülőkor kezdetén járna – ha ember volna.
  – Nicolette? – suttogta George.
  – Személyesen, gazda. Ugye rendelt robotot?
  – Hogyne – tért magához a férfi –, rendeltem. Csak meglepett, hogy ilyen hamar megjöttél… és hogy ilyen csinos vagy.
  – Köszönöm, gazda.
  – Talán menjünk be – kapott észbe George; kinyitotta a kertkaput, s bekísérte új holmiját, azon morfondírozva, miért van ilyen zavarban… hiszen meglett ember, Nicky pedig, ha szép formájú is, mégiscsak éretlen gyerek. Azazhogy… szerkezet.
  – Ezt át kell adnom önnek – emelt ki csomagjából egy leragasztott borítékot. George felbontotta. A kérdőív volt benne, amelyen megrendelte Nickyt – ellenőrzés céljából –, egy vékony füzet Az Ön robotja címmel, valamint egy számla harminckétezer fontról, harminc napon belül fizetendő. Elmélyülten tanulmányozta, hogy addig se kelljen azon gondolkodnia, miképpen szóljon ehhez a lányhoz. Aztán rájött. Nicolette gép, és az ő tulajdona, ha jogilag még nem is.
  – Gyere – mondta neki, és bement a nappaliba. A kislány követte. – Ülj le.
  Helyet foglaltak egymással szemben. Nicolette a lába mellé tette a szatyrot. Gazdája azon töprengett, hogyan lehetséges, hogy ilyen intelligens a tekintete. Hiszen ő maga az, ez kétségtelen, de mi módon oldhatták meg, hogy ezt pillantása is tükrözze? Talán sikerült meglelniük az emberi és állati szem közti különbséget. Hirtelen gyanakodni kezdett: csakugyan robot? És ha valami tréfacsináló, például az egyik fia megkért egy kislányt… Michael adta fel tegnap a kérdőívet. Kitelik tőle, hogy csak betette egy borítékba… Hogyan győződhetne meg, valóban robot ül-e vele szemközt a fotelban?
  – Tényleg robot vagy? – csúszott ki a száján.
  – Igen, gazda. A legvalódibb robot, fémből és műanyagból.
  George úgy döntött, hisz neki. Nagy levegőt vett, és hozzákezdett, hogy a készüléket szerető leánygyermekévé nevelje.

Mary és a gyerekek egyszerre értek haza, csomagokkal megrakodva – részint iskolai holmival, részint a Mary által beszerzett burgonyával, liszttel, zsírral és hasonlókkal, amelyeket mindig nagy tételben vásárolt. Elöl Mary és Michael haladt a teherhordóról leemelt negyvenfontos liszteszsákkal, majd a kicsik hozták az apróbb dolgokat.
  – George! – kiáltott Mary. – A füleden ülsz? Igazán jöhetnél segíteni – Nicky azonnal megjelent a szobaajtóban –, mielőtt családod megszakad… Hát te?
  – Szervusztok – mondta Nicky –, ezt inkább majd én viszem. – Átkarolta a zsákot. – Elengedhetitek. Hova tegyem?
  – No… várjunk egy cseppet – hüledezett Mike –, ez a zsák negyven font.
  – Ezért nem helyes, hogy magatok vigyétek.
  – Engedjétek dolgozni a robotot – szólt ki George a nappaliból. Nem jött elő, nehogy meglássák a széles vigyort az arcán.
  – Vagy úgy, robotot – értette meg Mary, s elengedte a zsákot. Figyelte, ahogy Nicky könnyed léptekkel beviszi a kamrába, lesöpri a lisztet világoskék ünneplőjéről, s elbaktat mellettük a további zsákokért.
  Michael megveregette a vállát. – Hogy hívnak, kis robot? – kérdezte barátságosan.
  – R. Nicolette Lane – felelte a kislány, vidáman felnézve a fiúra.
  A következő pillanatban négy fiú rontott rá, ölelték-csókolták, „kicsi a rakás”-t játszottak vele. Mary egyenként leszedegette őket, míg el nem jutott a legalul fekvő robotig. Nicky nyugodt mosollyal feltápászkodott és megigazította a frizuráját.
  Az asszony szemügyre vette a mesterséges gyermeket. Nem sok robottal állt eddig közelebbi ismeretségben, s noha azok is többségben első osztályúak voltak, úgy tetszett neki, mintha Nicky, ha nem is intelligensebb, de figyelmesebb, érdeklődőbb volna. A lány tekintete ahhoz hasonlított, amit a rockzenészek rajongóinak szemében látni, mikor imádatuk tárgyára néznek. Ez annak volt tulajdonítható, hogy a többi robotnak nem Mary volt a tulajdonosa – a figyelmes szemlélő észreveheti, hogy az emberi küllemű robotok másként néznek gazdáikra, mint egyéb személyekre.
  – Hát… isten hozott, Nicolette – szólt, s kinyújtotta a kezét. A kislány vidáman parolázott vele.
  – Szervusz, anya.

Nickynek beépített funkciója volt, hogy minden helyzethez azonnal alkalmazkodjék. Délutánja azzal telt, hogy a záporozó kérdésekre válaszolt és különféle feladatokat oldott meg. Este hétkor azonban így szólt:
  – Azt hiszem, ideje törődnöm a vacsorával. Mit ennétek?
  – Te akarsz vacsorát főzni? – kérdezte Mary.
  – Tudtommal én vagyok a házirobot.
  – Nicky… mi azért vettünk téged, mert kislányt szerettünk volna, és másképpen nem lehetett. Nem azért, hogy dolgoztassunk.
  – Engem nem kell dolgoztatni, apa. Én dolgozom, ezért hoztak létre. Még senki nem látott robotot naphosszat ölbe tett kézzel ülni… hacsak nem szellemi munkát végzett, persze. Itt belül – kopogtatta meg a fejecskéjét – egy nagy teljesítményű számítógép üzemel, itt pedig – nyújtotta előre apró kezeit – két acélmancs van. Ezek nem arra valók, hogy tétlenkedjenek. Szóval mi legyen a vacsora? Mialatt megeszitek, újra a ti kedves kislányotok leszek.
  – Rendeljünk ünnepi vacsorát! – kiáltotta Steve.
  – Egyetértek – mosolygott Nicky. – Nem mindennap tesz szert az ember ilyen drága holmira.
  – Saját magadat érted? – csodálkozott Mary.
  – Nem vagyok az? Harminckétezer font nem kis pénz.
  Úgy döntöttek, csirkét süttetnek Nickyvel, paradicsommártással, sült krumplival és rizzsel.
  – Levest nem kértek?
  Megtoldották a menüt egy kis zöldséglevessel Mary házi receptje szerint, amit Nicky egyszer meghallgatott, s rábólintott.
  – Szükségem van két font tizenhat pennyre.
  Michael átadott neki egy ötfontost, a kislány megköszönte és gyors léptekkel indult a boltba. Meghozta a hiányzó hozzávalókat, s villámgyorsasággal elkészített mindent. Fél nyolckor már tálalta is a levest. George három tányérral evett, s mielőtt hozzálátott volna a csirkéhez, múlhatatlan szükségét érezte, hogy telefonáljon.
  – Szervusz, öregem – üdvözölte londoni kiadóját. – Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak… nem, semmi baj, csak kérni szeretnék valamit. De igen, eltaláltad. Ó, bagatell, ahogy Arthur mondaná. Annál azért több. Negyvenezer font. Jól van, ne üvölts. Megkeresed te azt mirajtunk tízszeresen. Tudod mit? Elég lesz harminckétezer. Persze hogy megfelel. Nagyszerű, a Brirobnak. Mit nem értesz, ahol a robotokat gyártják. Dehogynem. De még milyen robotot! Hát nem mondhatnám. Nem különösebben domborodik. De úgy főz, mint Joan anyó húsvétvasárnapkor. Rendben, cimbora. Az anyagot megkapod, mint rendesen. Jó. Szervusz.

A Lane család élete nem változott meg különösebben Nickyvel. A házimunkát, amit eddig megosztottak egymás között, a kis robot jobbára egyedül végezte. Emellett mindig mindenről gondoskodott; becsomagolta a táskákat, pontosan ébresztett mindenkit, s ügyelt, hogy minden meglegyen a háztartásban. Mary rábízta az egész gazdálkodást, azzal a feltétellel, hogy mindenről tájékoztatja őt.
  Mélyreható változást azonban a robot nem okozott. A gyerekek iskola után továbbra is megcsinálták a leckéjüket, majd olvastak, játszottak estig. A szülők pedig a nap legnagyobb részében írtak vagy anyagot gyűjtöttek. Kivéve a hétvégeket, amelyeket a sportnak szenteltek.
  – Mit csinálunk vasárnap? – kérdezte Nicky első alkalommal.
  – Kirándulunk – felelte Johnny.
  – Hová?
  – Amerre a lábunk visz.
  – S merre szokott?
  – Mindenfelé, Nicky. Elindulunk valamerre, aztán meglátjuk.
  – Értem. De így nehezebb eldönteni, hogyan csomagoljak.
  – Azért vagy ilyen okos, nem?
  Az első kiránduláson, amelyen Nicky is részt vett – kétnapos korában –, bármit kerestek, megtalálták valamelyik hátizsákban. Ettől kezdve egyre inkább rászoktak, hogy mindent rábízzanak, s ő lelkiismeretes robotként megfelelt az elvárásoknak. S mint az lenni szokott, amikor valaki először tart robotot: szüntelenül új oldalairól mutatkozott be. Az első délelőttön például teniszpartnerként. Michael jól ismerte a robotokat, de mindent ő sem tudott – megkérdezte, tud-e teniszezni. Nicky igent mondott, s már ütötték is a labdát. „Játékstílusa” nyomban elárulta, hogy gép: minden labdát visszaadott. A második love game-nél Mike gyanút fogott, s iszonyú bombákat zúdított a kislányra. Nicky valamennyit visszaadta, méghozzá puhán, szinte légiesen, mintha legfőbb gondja az lett volna, hogy a fiú elfoghassa labdáit, különösebb megerőltetés nélkül.
  – Hát ez nem megy – állapította meg Mike, s elmagyarázta neki, hogyan játsszon. Fél perc alatt kitűnő játékostársat faragott belőle. Nickynek nem jelentett problémát a puskagolyó megállítása sem, hiszen a testőrködés minden robot fő feladata. Tenisz közben azonban nem alkalmazta az elektromos áram sebességével versengő gépmozdulatokat, csak annyira mozdult el, amennyire egy ember képes. Így is fölényesen nyert.
  – Ismerte a szabályokat – számolt be Mike a többieknek –, de elfelejtették megmondani neki, hogy a labdát nem mindenáron kell visszaütnie. Ez még más játéknál is előfordulhat, azt hiszem. Tanulnia kell még a kicsinek.
  És a kicsi szorgalmasan tanult. Kikérdezte Maryt a főzési szokásairól. Megtanulta, hogyan kell tüzet rakni szalonnasütéshez. Megjegyezte, kinek mit mondjon, ha felveszi a telefont. Megtudta, hogy a gyárból hozott ruhadarabjai közül melyiket veheti fel itt és melyik az, ami csak Londonban divatos. Ezeket visszaküldte, s kapott helyettük megfelelőt.

Nicky erélye hamar megmutatkozott. Alig tíznapos korában éppen a boltba igyekezett hajnalok hajnalán, mikor egy fiatalembert pillantott meg. A delikvens húsz év körüli volt, borostás arcú, hosszú piszkosszürke köpenyben, valami munkaruha lehetett. Nickyt nem is ez zavarta, hanem a hely: a férfi az élelmiszerüzlet hátsó udvarán ült, helyesebben lapult egy ládahalom mögött. Ez White úr boltjában nem volt szokás. A kislány behúzódott a ház sarka mögé, és várt.
  Percek múltán várakozása elnyerte jutalmát: megérkezett az ősz hajú, vidám tekintetű, köpcös Mr. White, hogy kinyissa az üzletet. Nicky ajkára tett mutatóujjával figyelmeztette, s intett, hogy menjen tovább. A boltos szó nélkül elhaladt mellette, bement az udvarra és babrálni kezdett a zárral. Mikor az ajtó kinyílt, a rossz arcú fiatalember felállt és Mr. White-hoz sietett. Kést irányított az oldalának, aztán meghökkent. A kés önálló életre kelve útnak indult oldalra, az udvar felé. A férfi ujjakat fedezett fel a pengén, azután egy kart, a kar túlsó végén pedig Nickyt.
  – Jó reggelt, uram – mosolygott ez. A férfi nem szólt. White úr sem; bement az üzletbe, megnyomta a vészcsengőt és visszasietett. A fiatalember elengedte a kést és hátraugrott. Nicky ledobta a jókora halefot, s nyugodtan várakozott. A férfi felragadott egy gyümölcsösládát.
  – Nem bántsa a körtét, uram – mondta Nicky. – Kérem, tegye le, nehogy a rendőrök azt higgyék, őket akarja megütni vele. Azt súlyosan büntetik.
  A férfi hátrált egy keveset, aztán lecsapott. Nicky lassan, óvatosan lefékezte az ütést, kivette kezéből a ládát és visszavitte a helyére.
  – Látja, uram – mondta közben. – A körtét megeszik az emberek. Nem csapkodnak vele.
  Ebben a pillanatban fegyveres rendőrök özönlötték el az udvart; de nem volt mire lőniük. Csak egy karba tett kézzel, egykedvűen álldogáló kislányt, egy mosolygós öregurat és egy csüggeteg fiatalembert találtak.

– Ó, nem ez volt az első eset – mondta derűsen Mr. White, miközben elrendezte a friss péksüteményt. – Sokszor akartak már betörni ide… néhányszor sikerült is. Gondoltam is sokszor, hogy jól jönne egy robot… de hát ez a boltocska nem hoz annyit, hogy ilyesmit megengedhetnék magamnak.
  – Már ötezer fontért kaphat robotot, Mr. White.
  – Tudom, csillagom. De hát hol venném én azt a pénzt? Alig pár százat tudtam összekuporgatni öregségemre… mindig kell ebbe a boltba valami. Hol a villannyal van gond, hol a fűtéssel. Múltkor új hűtőszekrényt kellett vennem, mert a régi beadta a kulcsot… Aztán meg, tudod, úgy van ezzel az ember: gyerekkoromban nekem is volt robotom, ilyen csinos kislány volt, mint te. Sose felejtem el. Julie volt a neve… azaz most is az, mert hát megvan a robot, a nővéremnél van Kanadában. Aztán meg Liverpoolban is volt robotom, márhogy nem nekem, hanem a cégnek, ahol dolgoztam, tudod. Sally volt az egyik, a másik Betty, ők szolgáltak ki az üzletben, meg emberek is. Most meg itt vagy te. Valahány robottal eddig találkoztam, igazi cicababa volt. Végül is mondhatom rád, hogy cicababa, nem, csillagom?
  – Nyugodtan, Mr. White.
  – No szóval cicababa volt mind, egytől egyig. Különösen Sally. Az ám, annak volt ám formája! Egyedi darab volt, megérhetett vagy hatvanezret, persze akkor drágább volt az ilyesféle, de negyvenet ma is elkérnének érte, ha nem többet. Emlékszem, volt ott… várj, kisbogaram, oda tedd a tojást, látod? Okos kislány vagy. Szóval volt ott egy fiú, olyanforma, mint jómagam, lehettem vagy húszéves. Talán kicsit több. Hát az minden reggel, hogy jött tejet meg miegymást venni, megkérte a Sally kezét. Mindenfélét ígérgetett neki, hogy vesz neki távirányítót, márminthogy vesz hozzá távirányítót, meg szerszámkészletet, meg tudom is én mit. Meg mesélt neki vicceket, de olyan jó disznó robotvicceket, tudod. Nem mondok neked olyat, ne félj.
  – Nem hiszem, hogy meglepetést okoznának.
  – Az lehet… csak aztán meg megszokom és igazi kislány előtt is elszólom magam. Várj csak egy kicsit. Kivel jár a robotcsaj?
  – Nem tudom.
  – Az írógéppel, mert annak hengere van.
  Nicky jóízűen nevetett. Helyére tette az utolsó tojást is, majd rátért a sajtszeletelésre.
  – Szóval hol is tartottam? Persze, tudom már; hiába, öregszik az ember. Egyszóval, saját vagy nem saját, nekem csupa remek, jóvágású robotom volt. Most ha nagy nehezen összeszedek ötezer fontot, vegyek belőle robotot? Hát mit kapok én azért, tündérkém? valami ötödik osztályú borzasztóságot, hogy esett volna le a feje, aki megcsinálta. Nem hiszem, hogy egy olyan ócskavas el tudná őrizni a boltot, hát még kiszolgálni, rakosgatni, ezt-azt. De ha mégis – hát lehet azzal beszélgetni? Van annak egy értelmes szava? Ugye. Nem mondom, jó, én soha egy szót nem váltottam ilyen primitív jószággal, hát nem a tapasztalat beszél belőlem, csak hallomásból mondom. Mondd meg nekem, csillagom: mit tud a világról egy ilyen ötezer fontos robot?
  – El tudja látni a munkát, amit rábíznak.
  – No látod. Mit kezdjek én azzal? Jó, tudom, nem arra való, hogy eszmecserét folytassak vele, de hát akkor is, megveszi az embert az unalom, ha órákig be nem téved egy lélek. Mert jó, persze, én beszélek most is, te csak néha felelgetsz, de tudom, hogy érted. Hidd el nekem, kisbogaram, nem lehet ostoba bádogpofának beszélni; mindegy, miről; nem lehet. Mit gondolsz, felvágjuk a második kiló sonkát?
  – Nem hiszem, hogy elfogyna, Mr. White.
  – Jól van. Szóval nem lehet. Mert kérdezek tőled valamit: halmazelmélet.
  – Cantor.
  – Akkor: léghajó.
  – Montgolfier.
  – No látod. Kérdezek bármit, te tudod. No, azt hiszem, nyitok. Hány óra?
  – Öt-ötvenegy.
  – Akkor: nyitok. Különben ott jön az öreg Miss Baker.
  A termetes, szuszogó Miss Baker megérkezett, s belépett a boltba.
  – Jó reggelt, Miss Baker – üdvözölte a tulajdonos. Nicky megismételte.
  – Magának is, Mr. White. Szervusz, robot. Mit szól: úszni lehet nemsokára az utcán. A szokásosat kérem.
  – Hát igen, Miss Baker – bólogatott az öregember, míg apró segítőjével becsomagolta a kenyeret, vajat, tejet, tojást, felvágottat és sajtot. – Mikor felkeltem, iránytűt vettem elő, hogy eltaláljak a boltomhoz. Látja, ilyenkor bizony jobb a nagyváros.
  – Aztán miért? – kérdezte a hölgy, aki világéletében kisvárosban lakott.
  – Hát mert a reklámtáblák, üzletek fényei ködben is messzire látszanak. Mit mond a kisokosod, csillagom?
  – Azt mondja – futotta át Nicky a rádiós időjárási szolgálatot –, hogy marad a köd még egy-két napig. Azután elvonul, és néhány hétig tiszta idő lesz.
  – Úgy? – Miss Baker összeráncolta a homlokát. – És ha tévedsz?
  – Én csak közvetítem, kisasszony. A meteorológusok sem csalhatatlanok.
  – Hát az igaz. Emlékszem, a minap is… hát te meg mit csinálsz? Mr. White, ez a masina zsebre tette a pénzt! Úgy éljek, ha nem!
  – Jól tette, Miss Baker – csillapította Mr. White. – A tegnapi bevétellel együtt viszi a bankba.
  – A bankba-e?! És maga megbízik benne?! – hördült fel a hölgy.
  – Egy robotban? – mosolygott az öregember. – Vakon.
  – Hát nem jól teszi!
  – Tudja, Miss Baker, magára ne vegye, mert maga nekem mindig jó vevőm volt, pennyt nem számolt félre: én azt mondom, bár az emberekben bízhatnék ennyire. Én ezt a kis robotot egy hete ismerem, egy hete bízom benne. A gép soha nem sumákol, Miss Baker, legfeljebb elromlik.
  – Látja! És ha elromlik? Akkor mi lesz?
  – Akkor csődbe megy a Brirob, Miss Baker, mert olyant még a világ nem látott, hogy robotnak ilyen hamar baja legyen. Az én kis tündérem felajánlotta, hogy elviszi a pénzt, én meg bólintottam, és azóta nem számolom. Előbb lövik le csúzlival a napot, mint annak az ő kezében híja legyen. Ismeri a törvényt.
  – Melyiket?
  – Hogy a robot nem okozhat kárt emberi lénynek.
  – Ej, vén hiszékeny, aztán honnét tudja, hogy bent is van a törvény a kis barátnőjében?
  – Anélkül nincsen robot, Miss Baker. Mehet neki tankkal is, a három törvényt nem lehet csorbítani. Hát lám csak, nem elfelejtem: ma már meg is védett. Jött megint a hármas számú eset.
  – Melyik az?
  – A fiatalember késsel, nyitáskor. Percbe sem telt, ez a drága kincs lefegyverezte; szegény úgy megdöbbent, tán még most is kistányérnyi a szeme.
  – Látja! Mondtam én, hogy egy nap itt éri a vég a boltjában.
  – Meglehet. Hisz felfogadnám én testőrnek ezt az aranycsillagocskát, vagy akár valamelyik testvérkéjét. De hát: nincs miből.
  – Ha lenne, maga azt is rábízná egy ilyen masinára, tudom! Aztán csodálkozik, ha kiürül a zsebe. Honnét tudja, hogy nem hazavitte azt a pénzt a gazdájának?
  – Az első törvényből, Miss Baker. Semmi szín alatt nem okozhat kárt nekem, sem senki embernek.
  – Úgy? Hát én csak annyit mondok: nekem nincsen bizodalmam ezekhez a verklikhez. No isten áldja!
  – Viszontlátásra, Miss Baker – mondta Nicky.
  – Isten áldja – bólintott az öregember, s a kis robotra nézett. – Elment a vén szipirtyó. Bizisten felszeletelném egyszer sonkának. Folyvást baja van veletek, kisbogaram. Akkorka robotja nem volt soha, mint a kisujjam körme. Hát persze hogy nem tudja, mit veszít. Mit nézel ott?
  – Ideje rendelni néhány üveg bort, Mr. White, a vörös kifogyóban van.
  – Csakugyan. Várj, csillagom, megejtem a rendelést.
  Hátrament a raktárba, s egy perc múlva lehangoltan visszajött.
  – Nem jó a telefon. Már megint nem jó… egy héttel idősebb nálad, és máris rossz. Ilyen az én szerencsém.
  – Van egy csavarhúzója, Mr. White?
  – Azzal már én is próbáltam, aranyom. Lehet rádión szerelőt hívni?
  – Igen, Mr. White. De hat óra van, indulok. Hétre itt lesz a szerelő.
  – Köszönöm, kisbogaram. Mihez is kezdenék nélküled…

– Jó napot, atyám – szólt Nicky. Mackenzie atya állt az ajtóban, a város katolikus papja, kövérkés, szemüveges ember. Jóindulatúan mosolygott le termete magasából a kislányra.
  – Jó napot, gyermekem. Itthon vannak-e a gazdáid?
  – Lelkileg nincsenek, atyám. Írnak. De fáradjon be, foglaljon helyet.
  Mackenzie atya leült a nappaliban. – Hagyd őket, hadd írjanak – állította meg Nickyt, aki éppen indult volna szüleiért. – Szépen írnak, olvastam mindent. Hát szóval te vagy Nicolette Lane.
  – Én vagyok – hajolt meg kecsesen Nicky. – Mivel kínálhatom meg?
  – Semmivel, gyermekem. Első osztályú vagy, igaz?
  – Igen, atyám.
  – Akkor ismered a Bibliát.
  – Természetesen.
  – És a Szentatya 2124-es kiáltványát is.
  – Azt is.
  – Akkor megkérdezlek mint Istennek lélekkel bíró teremtményét: akarod-e felvenni a szent keresztséget a katolikus liturgia szerint?
  – Meg fogom kérdezni Mr. és Mrs. Lane-t.
  – Előbb arra felelj: te magad akarod-e?
  – Én robot vagyok, atyám, nincsen saját akaratom.
  – Van akaratod, Nicolette. A Szentatya ezt írta: „A robot is, mint az ember, saját akaratából, kényszertől mentesen dönthet a kereszténység felvételéről vagy elutasításáról.”
  – Az én akaratom csak robotakarat, atyám, ami nem más, mint gazdáim óhajainak kifejeződése.
  – Nicolette, Nicolette, olyan intelligens lény, mint te, nem értheti félre a szavaimat. „Saját akaratából”! Van akaratod, mégpedig saját akaratod!
  – Nincsen.
  – Tehát a pápa tévedett?! – dörrent rá a pap.
  – Nem… – mondta Nicky, hiszen nem bánthatott meg egy embert. Ekkor belépett George.
  – Mi folyik itt? – kérdezte borús arccal, mert megzavarták, és mert papot látott. Nem szenvedhette őket, különösképp nem Mackenzie atyát.
  Mackenzie atya felállva üdvözölte a ház urát. – Bocsássa meg, Mr. Lane, hogy így betörtem önhöz.
  – Nem tört be. Nicky engedte be, ami ugyanaz, mint ha magam tettem volna – ütötte meg George a beszélgetés alaphangját.
  – Köszönöm. Nos, én hozzá jöttem, hogy keresztény hitünkre térítsem.
  – És akarja?
  – Ezen vitatkozunk éppen, Mr. Lane. Nicolette azt állítja, nincsen saját akarata, holott a Szentatya kinyilvánította, hogy van. Felelj ismét, Nicolette: tévedett a pápa?
  – Nem.
  – Vagyis van saját akaratod?
  – Van – mondta a lányka bizonytalanul.
  – No álljunk csak meg itt – avatkozott bele George. – Ismerem ezt a dolgot, ha nem is tudok sokat a robotokról. – Vagy magát bántja meg, vagy engem. Hát maga nem fogja megőrjíteni az én Nickymet, Mackenzie atya. Kísérd ki a vendéget, Nicky.
  Az atya mondani akart valamit, de a kislány ellentmondást nem tűrően fogta meg a karját. – Elnézést kérek, atyám, de távoznia kell.
  – Erőszakot alkalmaznál Isten szolgájával szemben?! – dörgött az atya.
  – Igen, atyám, ha feltétlenül szükséges. Ne kényszerítsen rá, hogy megtegyem.
  A pap dúlva-fúlva hagyta magát eltávolítani, George pedig kioktatta a kis robotot. Az ölébe ültette, s elmagyarázta, hogy ő egyáltalán nem bánja, ha Nickynek saját akarata van. Nicky megköszönte, és kedvesen felvilágosította apját, hogy modern robotban ilyen dilemmával nem lehet komoly kárt okozni.

Október elején, a ritkuló derűs napok egyikén a család útnak indult Shrewsburybe, hogy kiválasszák Johnny születésnapi ajándékát: egy kiskutyát. Gyalogszerrel tették meg a jókora utat, gyönyörködtek a tájban – messzire, egészen Hodnetig el lehetett látni a lápon – és szívták a walesi hegyekből aláhömpölygő hideg, de kellemes levegőt. Útközben George következő könyvének témáján tanakodtak – az egyiptomiakról vagy az inkákról írjon-e?
  Shrewsburybe érve felfüggesztették a vitát (az inkák vezettek 26:23-ra), s meglátogatták Mrs. Warwickot, egy terebélyes, jóindulatú asszonyságot, akinek városszéli házát nyolc apró skót juhászkutya ugrálta körül. Édesanyjuk, aki a fajtájában általános Lassie névre hallgatott, bizalmatlanul méregette a jövevényeket, kicsiket és nagyokat egyaránt. Végül kijelentette, hogy nem jöhetnek be, mert kölykei vannak. Ám ezt halk morgással juttatta kifejezésre, amiből Mrs. Warwick nem hallhatott semmit. Csengő nem volt a kertkapun.
  – Oszoljunk két csoportra – javasolta Steve. – Az egyik szembeszáll az ellenséggel, a másik eljut a házig és felhívja magunkra a figyelmet.
  – Nem jó – mondta John. – Kell egy harmadik csoport is, amely bosszút áll az első kettőért.
  Míg vitatkoztak, Nicky nyugodtan kinyitotta a kertkaput és bement. Lassie – e néven a sokmilliomodik – egy pillanatra teljesen megdöbbent ekkora pimaszság láttán, de gyorsan felocsúdott és támadásba lendült. Nicky az utolsó pillanatban félreugrott, s miközben a szintén jó reflexekkel megáldott kutya lefékezett, a házhoz sietett és megnyomta a csengőt. Ugyanekkor Lassie a kislány bokájára vetette magát, s bele akarta mélyeszteni a fogait. Nem tudott volna ártani vele, de ezt sohasem tudta meg. Nicky odanyúlt és megragadta az orrát. Lassie kétségbeesetten igyekezett szabadulni. Ebben a helyzetben talált rájuk Mrs. Warwick.
  Az emberek nincsenek ahhoz szokva, hogy a vendégek kutyával a bokájukon érkezzenek, bárkié legyen is az. A hölgy egy másodpercig elhűlten állt az ajtóban. Azután dobhártyarepesztő üvöltést hallatott – „Lassiiiiie!” – és megmarkolva a háziállat nyakörvét, lerántotta Nickyről. A kislány elengedte az állkapcsot.
  – Nincsen semmi bajod, kicsikém? – kérdezte Mrs. Warwick szelídebb hangon.
  – Semmi, asszonyom – mosolygott Nicky. A hölgy erőteljesen meglóbálta a levegőben a szoptatás miatt húszkilósra fogyott juhászkutyát, s félrehajította. Lassie lerázta magáról a sérelmet, és dühösen visszaballagott fiaihoz.

A bejutást lehetővé tette a robot, de a kölykök megnézését eleinte akadályozta. Az egyhónapos kiskutyák bátran megtámadták a feléjük nyúló kezeket, Nicky pedig elszántan igyekezett felfogni a harapásokat. Ide-oda ugrált a nyolc kutya és hat családtagja között, s az ellentétes késztetésekkel küszködött: meg kellett óvnia gazdáit a harapásoktól, bár túl messze álltak egymástól; de arra is vigyáznia kellett, hogy meg ne üsse valamelyik állatkát, hiszen az Mrs. Warwicknak és a kutya jövendő gazdájának jelentene sérelmet.
  Mike gyorsan felismerte, milyen csapdába ejtette Nickyt az első törvény. Elkiáltotta magát: – Család, hátra arc! Indulj!
  A Lane-ek távolabb vonultak, Nicky fedezte őket. Michael odahívta magához.
  – Figyelj, Nicolette. Ezek kiskutyák, nagyon pici szájuk van. Nem fáj, ha megharapnak. Érted?
  – Az lehetetlen. Felszisszentetek!
  – Jó, igazad van. Egy kicsit fáj. De elviseljük.
  – Nem kell elviselni, azért vagyok, hogy megvédjelek!
  – Akkor nem tudjuk megnézni őket, nem érted? Ez fontosabb, mint egy-két karcolás.
  – Nicky – mondta George –, ha belázasodom, engeded, hogy gyógyszert vegyek be?
  – Hát persze.
  – De a gyógyszer keserű.
  – Most már értem – mosolyodott el Nicky. – Apró kellemetlenségnek tekintitek a harapásokat.
  – Nem tekintjük annak – Mike tudta, hogy a kétely szikrája sem maradhat a gyerekben, különben az első törvény kényszerhatása nem gyengül. – Ez apró kellemetlenség, Nicky. Megértetted? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
  – Megértettem – felelte a kislány, s végre megnézhették a piciket.
  – Á, már értem! – ragyogott fel Mrs. Warwick arca egy-két perc elteltével. – Szóval a kisleány robot, ugye?
  – Igen, Mrs. Warwick – bólintott Mike, elnyomva mosolyát. A felnőttek társaságában álldogált a kerítés mellett, és öccseit figyelte, akik önfeledten hancúroztak hét kölyökkel. A nyolcadik George cipőjét szagolgatta.
  Amilyen hallgatag volt Mrs. Warwick, olyan beszédes lett hirtelen. A robotokról kezdett áradozni.

– Nagyon szeretem a robotokat. Nekem soha nem telt ilyen drága dologra… de hát bizony istenáldás egy ilyen robot, láttam a régebbi szomszédasszonyomnál, süt-főz, mos, vasal, bevásárol, megcsinálja a gyerek leckéjét, a szomszédasszony csak ült és kommandírozta. Vagy hát dehogyis, nem kellett annak mondani semmit, tudott mindent magától. El is diskurál az emberrel mindenféléről, az a pöttöm robot három nyelven tudott, és elmagyarázta nekem, ki volt Eknaton.
  – 26:24 – mormolta Mary. George elmosolyodott, bár a lába kegyetlenül zsibbadt. A kutyakölyök békésen aludt a cipőjén. Mrs. Warwick részletesen elemezte a szomszédasszony robotjának képességeit, Nickyről már meg is feledkezve. Jó öt perc múlva jutott csak ismét eszébe.
  – Hanem akárhogy is, egyre sikerültebbek ezek a robotok – állapította meg. – Mikor kislány voltam, ritkaság volt az ilyen élethű példány. Hogy hívnak, drágaságom?
  – R. Nicolette Lane, asszonyom. – Nem lehetett tudni, Mrs. Warwick figyelt-e egyáltalán a válaszra.
  – Emlékszem, gimnazista koromban akartam venni egyet kéz alatt, az egyik ismerősömé volt, persze felnőtt, ilyen piciket akkor nem gyártottak, pedig nagyon kedvesek. Sose tudtam összegyűjteni a pénzt. Hanem az milyen csinos jószág volt! Nyerte a gazdája valami sorsoláson, szép volt, mint a nap. A maguké is aranyos kislány, nem azért mondom. Mennyiért vették, mondják?
  – Harminckétezerért.
  – Igen? Hát szép pénz. Talán egy-két év múlva én is megengedhetek egyet magamnak. Hát ő volna az?
  Elvette Johnnytól a kiválasztott kiskutyát, s közelről megszemlélte, mintha akkor látná először. Falatnyi állatka volt, hasán fehér, felül aranyszínű. Komolyan nézett vissza a hölgyre.
  – Elmész velük, mondjad? – Az állat nem szólt semmit. – Elmegy, drága kincsem. Mikor jönnek érte?
  – Jövő vasárnap, Mrs. Warwick, ha önnek is megfelel.
  – Meg! Hát hogyne felelne meg. Fogd csak meg, kislányom – adta át a kölyket Nickynek, és kotorászni kezdett a zsebében. Előhúzott egy lehetetlenül pirinyó noteszt meg egy ceruzacsonkot. – Lane, ugye?
  Bejegyezte az új tulajdonosokat, s elégedetten bólintott. – Kislány, kiskutya… remekül összeilletek, bár neked sötétebb a hajad.

A hazaút részben kutyadicsérettel, az apróságok szépségének ecsetelésével telt, részben pedig a jövevény nevének kigondolásával. George úgy akarta, hogy emberi nevet viseljen. July, Amy és Lucy volt éppen a favorit, amikor elérték a városból kivezető út utolsó buszmegállóját. Nyolcévesforma gyerekek csapata lepte el, egy fiatal hölgy társaságában; iskolai csoport voltak, kirándulásról hazatérőben.
  A Lane család legtöbb tagja csak annyit látott, hogy az egyik gyerek elejti a labdáját, s utánafut az út közepére. Ugyanekkor egy autó jelenik meg a kanyarban, szélvészként süvítve ki a városból. Nicky késedelem nélkül elébe veti magát. Valami óriásit csattan, többen sikítanak, s egy test vágódik az út menti fák közé. A kocsi nyaktörő íveket ír le az úton, végül megáll.
  Az út közepén állt Nicky és a kisgyerek, szemlátomást sértetlenül.
  Lane-ék Nickyhez futottak, a tanárnő a gyerekhez, a többi tanítvány a fák közé. Mikor a kislány kibontakozott családja öleléséből, a tanárnő borult a nyakába.
  – Köszönöm – csak ennyit tudott mondani.
  – Nem én voltam! – vágta rá Nicky erélyesen, szinte már gorombán.
  – Nem?…
  – A másik robot lökte félre, én csak akkor értem oda, amikor a kocsi melléje ért! Lassú voltam! A másik robot nélkül elpusztult vo…
  – Ő volt közelebb! – kiáltott rá Michael. Nicky nem felelt.
  Egy rendőr hajolt föléjük. – Jól vannak, nem esett bajuk?
  Az emberek megrázták a fejüket. Nicky nem.
  – Nicky! – szólt Mike. Nicky szobormereven állt az embergyűrűben. Mary megragadta a vállát és rázni kezdte. – Nicky!!!
  – Agyzárlat – mondta a rendőr. – Hagyja békén, asszonyom, még kárt tesz benne! Mondják el, mi történt, a robottal azután foglalkozunk.
  – A mi robotunk mentette meg a gyermeket – válaszolt a tanárnő. – Ez csak utána ért oda.
  A rendőr értőn bólintott. Felkapta a kis robotot, s elindult vele. Lane-ék kétségbeesetten botladoztak a nyomában.
  – Rick, ide tudnál jönni? – harsant egy férfihang.
  – Megyek! – felelte a rendőr. Letette Nickyt a rendőrautó mellé, és elment.
  – Meg… meg lehet gyógyítani? – suttogta Mary majdnem sírva. A fiúk nyugtatgatni kezdték.

A rendőr műanyagzsákba csomagolt, szörnyűségesen deformálódott gyermektesttel tért vissza. A zsákban fémdarabok csörömpöltek, néhány testrészből drótok meredtek ki. Mary behunyta a szemét, s jobban magához szorította Nicky dermedt testét.
  – Elnézést – dörmögte a rendőr. A csomagtartóba helyezte a zsákot, s kivett egy lapos készüléket. A motorháztetőre tette, felnyitotta. Kis számítógép volt.
  – Asszonyom – mondta. Mary felnézett. A rendőr Nickyre mutatott. – Engedelmével…
  – Tessék… – dadogta Mary, bár nem tudta, miről van szó. A rendőr maga felé fordította a kislányt, s egy csatlakozót nyomott az orrába. Mary felszisszent.
  – Semmi baj, asszonyom, mindjárt rendbehozzuk – fordult a rendőr a számítógéphez, s leütött egy gombot. A képernyő sötét maradt. – Esne beléd a… Sam!
  – Igen? – érkezett egy hang. Mary megfordult. Az út szélén, ahol a test becsapódott, három rendőr és a gyerekek gyűjtötték a darabokat.
  – Gyere már, ez a dög megint lemerült!
  Az egyik rendőr gyors léptekkel odajött, átvette a Nicky orrából kivezető kábel másik végét, s benyomta a sajátjába. Jóképű, vállas, bajuszos fickó volt. Társa eltette a számítógépet, s beállt a keresgélők közé.
  Hirtelen megszólalt a kislány. – R. Nicolette Lane BR39SNDW42. George Lane, Christies upon Severn, Anglia. Minden rendben. Ez a Brirob-gyártmány most másodszor kapcsolódik be. Legalább egymilliárdszor hibátlanul kell neki. Önteszt vége. – Mindez valahonnét a fejéből hallatszott monoton hangon, anélkül, hogy a szája megmozdult volna.
  – Akkor hát mi lesz a kiskutya neve? – érdeklődött vidáman, s átölelte Maryt.
  – Kislányom!…

Nicolette mindig a robotok rendíthetetlen nyugalmával köszöntötte a vendégeket. Akkor is, ha Sheila Harris állt az ajtóban, akiről sok mindent rebesgettek Michaellal kapcsolatban.
  Sheila igen könnyen ébresztett rokonszenvet az emberekben derékig érő, aranyszőke hajával, ártatlan tekintetű, égkék szemével, választékos öltözködésével és udvarias modorával. Ez a rokonszenv azután éppoly gyorsan el is halványodott, amikor ráébredtek, hogy a bájos arc mögött a gondolatok tökéletes hiánya és elképesztő gőg lakozik.
  – Michael? – csipogta.
  – Bármelyik percben megérkezhet, Sheila, fáradj be.
  – Megkínálhatsz egy teával – huppant Sheila a nappali foteleinek egyikébe.
  – Tejjel vagy cukorral?
  – Tejjel, micsoda kérdés! Ó, Mrs. Lane, jó napot kívánok!
  – Szervusz, Sheila – lépett be Mary –, milyen rég nem láttalak.
  – Igen, Mrs. Lane, tudja, csúnya náthát szedtem össze a múlt héten, tegnap még az ágyat nyomtam… Azért is jöttem, hogy felírjam az anyagot, ha nem alkalmatlan.
  – Írd csak. Én visszamegyek dolgozni. Nicky, szórakoztasd Sheilát, amíg Mike megjön.
  – Miattam ne zavartassa magát, Mrs. Lane, igazán, mintha itt se lennék…

Sheila és Michael egész délután tanultak. A fiúk sokatmondó vigyorokat váltottak, s felváltva foglalkoztatták Nickyt – minél távolabb Mike szobájától, hogy ne akadályozza őket a hallgatózásban. De nem hallottak semmi érdemlegeset. Sheilánál azonban volt egy kis robothívó, s tízpercenként nyomogatta – bár nem is gyanította, hogy a kisebbek hallgatóznak –; Nicky pedig mindannyiszor hűségesen megjelent, s hozott teát, meleg takarót, szendvicset. Michael végül csendesen így szólt:
  – Légy szíves, ne ugráltasd folyton Nickyt.
  – De Michael, miket beszélsz?! Én ugráltatom?
  – Igen, Sheila, ugráltatod, pedig a háztartást is el kell látnia.
  – Ugyan, mi az egy robotnak? – duzzogott Sheila.
  – Kérlek, vedd tekintetbe, hogy Molly és Nicky egy jelentős dologban különbözik.
  – Éspedig?
  – Éspedig Molly a te robotod, Nicky viszont a miénk.
  – Ezt nem vártam tőled, Michael Lane. Úgy látszik, közismert udvariasságod kissé hiányos.
  – A te szintén közismert udvariasságod még hiányosabb, tekintve, hogy sem „kérem”, sem „köszönöm” nem hagyta el még rózsás ajkaidat, midőn Nicolette-hez szóltál.
  – Ugyan már, Michael, ne nevettesd ki magad! Ha figyelemmel kísérnéd, hogyan fordulnak a felsőbb körök tagjai robotszemélyzetükhöz…
  – Sheila – vágott közbe Mike –, leköteleznél, ha nem neveznéd Nickyt robotszemélyzetnek. Én a húgomnak tekintem, tehát szíveskedj ugyanezt tenni.
  – Michael, igazán nevetségesen viselkedsz.
  – Az az én dolgom. A felsőbb körök pedig nem érdekelnek; egyébként évtizedek óta minden civilizált ember követi a legelemibb illemszabályokat a robotokkal folytatott érintkezésben. A te felsőbb köreid is.
  Sheila ezen nagyon felhúzta az orrát, s a következő félórában kimért udvariassággal kezelte Mike-ot és Nickyt egyaránt. De továbbra is ugráltatta a robotot. Végül Mike rászólt Nickyre, hogy ne jöjjön többet a robothívóra. Sheila végképp megsértődött, s dúlva-fúlva elment. Michael kárörvendve nézett utána.
  – Nem tetted jól, hogy megsértetted – mondta Nicky.
  – Ő sértett meg engem. Utálom, ha valaki nem veszi emberszámba a robotokat. Főleg egy ilyen agyatlan Barbie-baba.
  – A srácok azt hitték, más véleménnyel vagy róla – jegyezte meg a robot. Mike lepillantott rá.
  – Tényleg?
  – Tényleg – bólintott Nicky.
  – Na ja. Már mindenkivel meggyanúsítottak tíz és harminc év között.

Ez az eset november végén történt; a hideg idő már állandóan uralta a vidéket, s időnként hó is szállingózott. A robotok ilyenkor üzeneteket szoktak kapni a gyárak karácsonyi terveiről. Nicky is kapott, s úgy döntött, tájékoztatja White urat.
  – Jó reggelt, Mr. White – lépett be.
  – Jó reggelt, csillagbogaram. Hogy aludtál?
  – Köszönöm, jól. És érdekes hírt kaptam közben.
  – Kinek érdekeset?
  – Mindenkinek, aki kevés pénzért jó robotot szeretne.
  – No, ez valóban érdekes. Hanem ki kell mosnunk a hűtőt.
  – Csak holnap esedékes.
  – Úgy is volna, ha nem megy ki este a biztosíték. Leolvadt az egész, büdös lesz, amit berakok.
  – Majd hamar kijön.
  – Hogyhogy?… Ó, persze, hogy téged raklak be. Hozom a keféket.
  Nicky feltűrte ruhaujját, s egy szék segítségével felmászott a fagyasztószekrényre. Óvatosan beleereszkedett, átvette az eszközöket, s nekilátott a súrolásnak.
  – No mondjad: mikor dobhatom el a hosszú nyelű keféket?
  Mr. White ugyanis ilyenekkel tisztította a hűtőt, nem ült bele.
  – Napokon belül, Mr. White, ha úgy dönt. A Brirob másodosztályú, RN és DL sorozatú robotokat kínál háromezer fonttól, tíz százalék előre fizetendő, a többi fél év alatt.
  – Háromezer?… Nem jó, tündérkém. Nem keresek én annyit.
  – Ha már van robotja, keres, Mr. White. Bérbeadhatja.
  – Ennyiért? Bajosan. Akinek mifelénk robot kell, annak már van… engem kivéve. Persze elküldhetem máshova is… hát majd meglátjuk. Tudnál nekem szerezni valami ismertetőt, csillagom?
  – A reggeli postával megkapja.
  – Kincset érsz te, mindig mondtam. De nem gondolod, hogy kissé fafejű egy ilyen második osztályú?… no persze szegény ember vízzel főz, csak hát tudod, mi a helyzet. Kiszolgálni esetleg nem nagyon tud.
  – Vehet hozzá programokat, Mr. White. A boltot őrizni mindenesetre tudja.
  – Hát az igaz… – morfondírozott az öregember. Nicky kimászott a jégszekrényből és hátrament kezet mosni. Azután visszatért, s rendezgetni kezdte a friss árut.
  White úr feldarabolta a szalámit. – Most jut eszembe, egyszer ismertem egy második osztályút Liverpoolban, hozzánk járt bevásárolni. De biz azt meg nem mondom nekem, mennyire lehetett beszélgetni vele. Jött, ment, egy hanggal sem szólt többet a kelleténél.
  – Szerény igényekkel be lehet érni vele. És később olcsón első osztályúra cserélhető.
  – Igen, tudom, csillagom. Várj csak… – lépett az ajtóhoz, s kinyitotta. Fiatal férfi állt az utcán, viseltes bőrkabátban és farmernadrágban, kezében sárga reklámszatyorral.
  – De hiszen ez Pat! – kiáltott fel Mr. White. – Kerülj beljebb! Alig ismertelek meg, olyan úri külsőd lett; hol jártál az elmúlt hónapokban?
  – Jó reggelt, uram – szólalt meg Nicky. Pat kidülledt szemekkel bámult rá, majdnem hasra esett a saját lábában.
  – No mesélj – húzott oda Mr. White még egy széket.
  – Hát… – kezdte Pat – odaát voltam… Walesben. Nem volt rossz… kerestem egy kis pénzt… de most már visszajöttem.
  – Semmit nem változtál, harapófogóval kell kihúzni belőled mindent. Mit dolgoztál?
  – Hát… rakodtam bútorokat… de nagyon nehéz volt. Akkor beálltam egy asztaloshoz, az meg talált szakképzett segédet, és kidobott. Akkor helyettesítettem kicsit egy kórházban, az jó volt, sokat fizettek, könnyű munkáért. Ápoló voltam, tologattam az embereket, mert a régi ápoló beteg volt. Aztán meggyógyult, akkor visszavette a munkáját. De azért nem volt rossz, szép helyeket láttam. Hát ennyi.
  – Jól van. No, ismerkedjetek meg – az öregember Nicolette-re nézett, majd vissza Patre. – Ez a csöpp jószág Nicolette Lane, reggelenként ő segít most nekem. Ez a hosszú meg Pat. A régi segéderőm. Tudod, neki időnként kell egy kis világjárás.
  – Örülök, hogy megismerhettem, uram – hajolt meg a kislány kecsesen. Pat sután biccentett.
  – Lane, azt mondja? Rokona Mr. Lane-nek?
  – Az hát – mosolygott White úr. – Most vették szeptemberben. Igazi kincs, meglátod.
  – Vették-e? – bámult Pat. Aztán felderült az arca. – Mármint robot?
  – De még milyen! A legrobotabb robot.
  – Az jó dolog – mosolygott a fiatalember. – Drága is lehet.
  – Az – bólintott az öreg. – De meg is éri az árát, nézd, csillog-villog az egész üzlet, porszemet nem lelni sehol, pedig csak hajnalonta jön segíteni. Épp kommendált az imént robotot, tán veszek is egy nap. No – hát beállsz?
  – Én?… azt hittem, akkor már nem is kellek.
  – Dehogynem. Még nem vettem. Aztán meg nyakunkon a december, hisz tudod, három pár kéz is elkel majd.
  – Az remek dolog. Akkor beállnék nyomban.
  – Jól van – tápászkodott fel Mr. White. Megszemlélte a Nicky rendberakta árukat, s kinyitotta a boltot.

Rövidesen megérkezett Miss Baker, szokott kedélyállapotában és terjedelmében. Kimérten üdvözölte Patet, akit mindig naplopó fajankónak tartott, s a kislányt sem sokkal szívélyesebben. Árgus szemekkel figyelte, ahogy Nicky zsebre teszi a pénzt; újfent – vagy huszadszor – kifejezte helytelenítését, és figyelmeztette White urat, hogy egy nap meglopják. Az öreg boltos jóindulatúan nevetett, és huszadszor is elmagyarázta, hogy a robotoknál megbízhatóbb pénztáros nincs. Ezúttal azonban az öregasszony letromfolta.
  – Nincs-e?! Azt hallotta-e, mi történt Chicagóban?
  – Nem hallottam.
  – Megszökött egy bankfiók robotpénztárosa, százezerrel a zsebiben. Ehhez mit szól?
  – Nem hiszem, Miss Baker. Egy robot képtelen ilyesmire.
  – Ha mondom! Megírta az újság, olvassa el, a saját szemével. Keresi a rendőrség – sose fogják meg, hisz azok is robotok.
  – Mennyit ér egy bankpénztáros, kisbogaram?
  – Átlagosan tízezer dollárt – felelte Nicky. – Igen egyszerű első osztályúak.
  – Látja, Miss Baker. Egy robot nem vihet el tízszer akkora értéket, mint ő maga.
  – Tizenegyszer, uram – csipogta közbe a kislány. – Saját magát is elvitte.
  – Igazad van. Ekkora összeget mindegyik haláláig védelmezne – hát még egy pénztáros, akit erre csináltak.
  – Maga csak ne legyen ebben olyan biztos – torkolta le a hölgy. – Átkozottul bonyolult masinák azok. De kérdezzük meg a „szakembert” – biccentett Nicolette felé kissé gunyorosan. – Szerinted mi az igazság?
  – Bizonyos speciális körülmények között lehetséges, asszonyom. A banki robot úgymond ellophatja azt a pénzt, háromféle okból is. A szituáció ismeretében azonban mindhárom nagyon valószínűtlen. Az első eshetőség, hogy azért vitte el a pénzt, mert így nagyobb összeghez juttathatta a bankot. A másik pedig, hogy emberélet védelme miatt volt szükséges. A harmadik az önbetörés.
  – És miért olyan valószínűtlenek? – kérdezte Mr. White.
  – Mert mint rádión megállapítottam, a hír a tegnapelőtt esti lapokban jelent meg, a tegnap reggeliekben pedig nyoma sincs a bank cáfolatának. Nem nevezték meg, de nincs olyan bank, amely megengedhetné magának, hogy egy óráig is várjon a cáfolattal, ha a hír nem igaz.
  – Vagyis tényleg ellopta?
  – Nem. Ez esetben ugyanis a bank nem mulasztotta volna el biztosítani az újságolvasókat – köztük részvényeseit és ügyfeleit –, hogy a bank fizetőképessége csorbítatlan, s a tolvaj után nagy erőkkel folyik a nyomozás. Egyedüli lehetséges magyarázatnak azt tartom, hogy a bank cinkos a lopásban, aminek három oka lehet. Az egyik, hogy az ellopott százezer valamiképpen kamatostul megtérül. A másik ok lehet az, hogy emberélet forgott kockán – esetleg zsarolás történt –; de ez esetben is fennáll, hogy robot nélkül feltűnésmentes lehetett volna a dolog. Végül az önbetörés, amely után a bank csődöt jelenthetne, nem lehet ok, mert százezer dollár plusz egy robot jelentéktelen veszteség egy banknak. Továbbá az egyébként is igen kockázatos önbetörést őrültség lenne egy robottal végeztetni, amire a robotot szinte lehetetlen rávenni, s nem is hiszi el senki, hogy az volt a tettes.
  A bonyolult fejtegetést egy gazdasági szakember vagy egy kriminalisztikus is nehezen tudta volna követni, a jelenlevők pedig nem voltak azok. Nicky azonban szériagyártmány volt, nem tartozott a szellemiekben élenjáró robotok közé – a probléma ezért erkölcsi következtető-rendszere teljesítőképességének határán járt.

A „tehát”-okkal, „azonban”-okkal, „pedig”-ekkel és „ugyanis”-okkal megtűzdelt gubancból sem Mr. White, sem a kevés iskolát végzett Miss Baker nem tudta kihámozni a végeredményt; ami Patet illeti, ő már a vita elején letett arról, hogy megértse.
  – Hát akkor mi történt? – érdeklődött ezért White úr.
  – Egy válasz lehetséges: hírlapi kacsa az egész – felelte Nicky. – Illetve megtörténhetett valamiképpen, de hogy hogyan, azt csak nagyon jó fantáziájú ember tudja kitalálni.
  – Ühüm – mormogta Miss Baker, s az ajtó felé indult, meglehetősen zavarodott arccal. Megállt, belenézett a szatyrába, és visszafordult. – Hát nem adtak nekem szalámit.
  – Elnézést, kisasszony – mondta Nicky. – De nem kért. Milyet és mennyit adhatok?
  – Úgy emlékszem, kértem. Negyven deka füstöltet. Igen, egészen határozottan tudom.
  A kislány nem ellenkezett. Becsomagolta a felvágottat, s átnyújtotta. A hölgy elvette és berakta a csomagjába. – Máskor figyelj jobban – vetette oda. Fizetett, köszönt és távozott.
  – Egyre ellenségesebb a vén csoroszlya – mérgelődött Mr. White. – Ő is tudja, hogy emlékeznél rá, ha kért volna. Csak bántani akar.
  – Engem nem zavar – mondta nyugodtan a robot.
  – Tudom, kicsikém – nézett az öreg melegen Nickyre –, de engem bizony igen. Mert kedves, jó kislány vagy, és szeretem, ha ezt mások is észreveszik. Különben engem is megsértett, hisz ha kérte azt a szalámit, nekem is meg kellett volna hallanom. Egy nap, meglásd, összekapok vele.
  – Miattam ne tegye, uram.
  – Nem kellesz te ahhoz, magától válik egyre utálatosabbá. Erről Pat sokat mesélhetne.
  – Hát igen – mondta a segéd. – Sose szívelt engem, de mások se. Kevesen. Az emberek ilyenek, az iskolát nézik. – Színpadiasan sóhajtott, aztán elnevette magát. – No de azért kivert kutya nem vagyok, sose voltam. Hanem… te gyerek!
  – Uram?
  – Gyere már ide, hadd nézlek meg.
  Nicky előjött a pult mögül, s odament a sarokban ülő Pathez. Megállt előtte, s a robotok rendíthetetlen nyugalmával várt, amíg a fiatalember tekintete fel-alá vándorolt apró termetén.
  – Helyre kislány, igaz? – kérdezte Mr. White. Pat bólintott, de nem azzal a tekintettel vizsgálgatta Nickyt, amivel egy rég látott rokongyereket venne szemügyre. Inkább úgy nézte, mint egy drága, márkás kocsit vagy egy eladó lovat – s feltűnt pillantásában a vágyakozásnak, megilletődöttségnek és félelemnek az a vegyüléke is, amit azoknál lehet megfigyelni, akik mindig csak távolról ismerték a robotokat, s rácsodálkozásukban ez a gondolat érezhető: „Nohát… ilyen egy mesterséges, futószalagon gyártott emberi lény?”
  Nicolette eddigi ismerősei közül Pat érintkezett a legkevesebbet robotokkal; élete első huszonhét évében kétszer beszélt egy másodosztályúval, Connie Arbusterrel, az egyetlen christiesi robottal, akinek gazdái nem tartoztak a város leggazdagabbjai közé; bár a Pathez hasonló ágrólszakadtak közé sem. Connie-t használtan vették kétezer fontért és egy öreg, de megkímélt Mercedesért. Ő sem volt már fiatal, közel hatvan éve üzemelt, amikor Pat találkozott vele a boltban. Mrs. Arbuster legtöbbször maga járt bevásárolni, s Pat sem volt jelen mindig, amikor a robot ment. Néhány hónap múlva el is költöztek – így esett, hogy alig néhány mondatot váltottak.
  Ha robotokról esett szó, Pat mindig fájlalta, hogy nem tud részt venni a beszélgetésben; éppen akkor maradt ki az iskolából, amikor a robotikai alapismereteket kezdték volna tanulni. Amit mégis tudott, legnagyobbrészt Mr. White elbeszéléseiből tudta, aki soha nem szűnt meg áradozni a robotok áldásos tulajdonságairól.

Még nem volt fél hét, amikor Nicky felkapta a fejét, kiszaladt a pult mögül, odaszólt Patnek és elrohant.
  – Hát ez? – nézett be Mr. White a raktárból.
  – A… azt mondta, elcsavargott a kutya. Miféle kutya?
  – Vettek egy kölköt.
  – És honnan tudta?
  – Ejnye, gondolkozz! Hát rádió van a nyakörvén!
  Nicky a tőle telhető legnagyobb sebességgel vágott át az utcán. Az utcájukat keresztező Mező utcába érve lassított.
  Lizzie, e kistermetű, ám tevékeny ragadozó a sarkon álló fa alatt lapult, s óvatos mozdulatokkal cserkészte be a járdaszélen csipegető verebet. A madár felemelte fejét, körbepillantott, s észrevette a kutyát. Lizzie késedelem nélkül ugrott. Aztán értetlenül megtorpant a járda szélén.
  – Lizzie! – állt meg fölötte a robot.
  – Szia – üdvözölte a kutya. – Nem láttad a verebemet?
  – Megmondanád, mit keresel itt? Hogy jöttél ki?
  – Az előbb még itt volt, és most nincs sehol.
  – A verébvadászatot még gyakorolnod kell, de nem most. Gyere!
  – Talán elrepült. De hova? És hogyan vehetett észre? Úgy lopakodtam, mint az árnyék.
  – Lizzie, gyere!
  – Nincs nálad véletlenül?
  – Megkötlek, ha nem jössz azonnal. – A kislány hátraarcot csinált, és tüntetően elindult hazafelé. – Lizzie!
  – Nicsak, nicsak – örvendezett az. – Hiszen ott ül a fán. Te utolsó mocsok, gyere le! Csak jussak a közeledbe, cafatokra…
  – Ne ordibálj – fogta be a száját Nicky. – Felvered az egész utcát. Megyünk haza, ints búcsút a madaradnak.
  Karján az állattal befordult a sarkon. Végignézte a Lane-ház kerítését, míg meg nem találta a lyukat. Frissen ásott gödör volt a Lane-telek és a szomszéd kertje közötti kerítés alatt.
  – Szóval így állunk – mutatott az átjáróra. Lizzie nem tanúsított érdeklődést. Nicolette letette a gödör mellé, s a tetthely felé fordította. Lizzie gyanakodva pislogott.
  – Jó puha föld volt…
  – Ilyet nem szabad csinálni, Lizzie!
  – Akarod, hogy ássak egyet neked is? – villanyozódott fel a kutya. Gyorsan neki is látott, de Nicky megállította.
  – Azt mondtam, nem szabad! – Ezzel hozzálátott, hogy betemesse az alagutat. Lizzie érdeklődve figyelte; aztán meglátott valamit és hanyatt-homlok elrohant.

Michael a kertben guggolt, s elmélyülten tanulmányozott egy kis lyukat a pinceablak rácsán. Hirtelen két kéz takarta el szemeit.
  – R. Nicolette Lane – mondta. – BR39SNDW42.
  – Helyes. Leülhetsz – felelte Nicky, s lehuppant mellé a fűbe. – Mi célból üldögélsz immár nyolcadik perce idekint? Talajszinten 9,6 fok a hőmérséklet.
  – Hagyd ezt a méricskélést. Nézd – mutatta a lyukat. – Mi jut erről eszedbe?
  – Egér.
  – Helyes. Leülhetsz – adta vissza Mike a kölcsönt. Összenevettek.
  – Zavar? – kérdezte Nicky. – A készítője úgyis rég eltávozott.
  – Honnan veszed?
  – Nem lesz már melegebb tavaszig, és ezt az állatok nagyon jól tudják.
  – Vagyis hol kell keresni a kis sajtrajongót?
  – A hegyek lábánál, a melegvizű forrásoknál.
  – Helytelen. Gyere ki a táblához. Az egeret a mi pincénkben kell keresni.
  – Éhen veszne ott.
  – Trükkös jószágok ezek, megélnek mindenütt.
  Nicky komolykodva töprengeni kezdett. – A postás mindig gyanús volt nekem… de soha nem ment a pinceajtó közelébe. Gondolod, hogy egy álruhás egér az utánpótlással?
  Mike megsimogatta a kislány haját. – Elképzelhető. Mindenesetre közeledik az évi rendes egérvadászat ideje.
  – Mivel? A legnagyobb fegyverünk a konyhakés, nem számítva a házirobotot.
  – Nem. A fegyverünk Pat és az egérfogó készüléke.
  – Ez érdekesen hangzik.
  – Érdekes is. Szólj neki, hogy jöjjön el a napokban. Ha jó kislány leszel, segíthetsz.
  – Majd igyekezni fogok. De mi lesz a zsákmánnyal?
  – Ej, húgocskám, milyen állat az egér?
  – Védett. Tehát állatkertbe kerül.
  – Látod, tudod te. Megbízlak a zsákmány értékesítésével.
  – Értettem. Egy kifejlett egérért két fontot kapunk.
  – Okos vagy. Azt is tudod, mi lesz velük?
  – Az állatkertben telelnek, tavasszal pedig kibocsátják őket megfelelő élőhelyeken. Tizenöt másodperc múlva megfázol.
  – Gondolod?
  – Gondolom. Tíz másodperc.
  Mike gyorsan felugrott. Nem akarta megvárni, hogy Nicky erőszakkal vigye be a házba.

A vadászatot vasárnap hajnalban rendezték. Pat húsznál is több megbízást kapott, ezért jókor reggel látott munkához. Fél hatkor ért Lane-ék házához, két ház sikeres egértelenítése után.
  A polgármesteri hivataltól kölcsönkért kisteherautóban kilenc állat volt már, vastag szalmaréteg alatt. A vadász ugyanúgy öltözött, mint máskor – farmernadrág, pulóver, meleg bőrkabát. Kezében hosszú rudat tartott, amelynek végén kis vesszőkosár volt, valamint egy fémkorong.
  – Jó reggelt – köszöntötte Nickyt, s meglóbálta a botot.
  – Szervusz, Pat. Megy a bolt?
  – Megyeget. Kilenc egeret fogtam. Jó reggelt, Mrs. Lane.
  – Hogy van, Pat? Működik a csodamasinája?
  – De még mennyire, asszonyom. A – te még nem is láttad. – Nicky orra elé tartotta az eszközt.
  – Igazán ügyes – szemlélte a lány. – Miért nem szabadalmaztatod?
  – Ugyan már… ezt az apróságot?
  – Ezt. Te találtad ki, hogy kombinálod a biokeresőt egy közönséges kosárral?
  – Honnan tudod…
  – Nem művészet fölismerni. Értek a műszaki cikkekhez, közéjük tartozom. De talán bent melegebb.
  – Az – bólintott Pat –, de csak egy pillanatra, sokan várnak még.
  – És készítik az egereiket – szólalt meg Steve az ajtóban.
  – Helló, Stevie – mondta a fiatalember. Megmelegítette kezét az előszobai fűtőtesten, s már fordult is vissza. Lement a pincébe, nyomában Nickyvel. A kislány kitárta az ajtót, s bal felé mutatott, egy halom ócska zsákfélére.
  Pat odatartotta a szerszámot. Kis piros lámpa kezdett villogni a fémkorong közepén.
  – Honnét tudtad… csak nem te raktad ide az egeret?
  – Én is tudom azt, amit ez a tízdekás vasdarab – felelte Nicky önérzetesen. Pat elvigyorodott.
  – Az igaz… te nagyobb vasdarab vagy. No, lássuk az egeret.
  Nicky félresöpört néhány zsákot, amíg láthatóvá nem vált egy befészkelődött állat szőrös háta. Pat eléje tartotta a kosarat, s egy másik pálcával az egér hátába bökött. Az egér felriadt, s már bent is volt a kosárban, aminek bejárata olyan ügyesen volt megszerkesztve, hogy az egerek ne mászhassanak ki.
  A második egér is hamar csapdába esett, a harmadik azonban felébredt a zsák mozdítására, s elszaladt. Nicky utánalendült.
  – Hagyd! – kiáltott rá Pat, de a kislány már hozta is a rágcsálót. – Dobd el, betegséget terjesztenek!
  – Sterilizálom a kezemet, mielőtt embert érintek.
  – Mi?!… Akkor meg mér nem szedegeted össze őket?!
  – Azt hittem, magad akarod csinálni.
  Pat csípőre tette a kezét. Szemrehányó tekintettel nézett a robotra, aki már elő is húzta a következő állatkát.
  – Annyi eszed van, mint ezeknek – a fiatalember meglóbálta a kosarat. – Hát ha te ennyire jól tudod, mér hagyod, hogy itten szenvedjek?!
  – Mert akkor munka nélkül keresed a pénzt.
  – Elviszem őket az állatkertbe, az neked semmi?
  – Nem. De anya csak annyit mondott, legyek ott, amikor megfogod az egereket. Így mondta.
  – Antul még segíthetsz!
  – Bocsánatot kérek…
  Kisvártatva öt egérrel tértek vissza a Lane családhoz, s míg Nicolette a fürdőszobában elpusztította a kezére tapadt mikrobákat, Pat elmesélte a történteket. Mary jót mulatott, és kölcsönadta Nickyt az egérvadászat egész tartamára.
  Reggel kilenckor végeztek, a kislány kilencvennégy egeret fogott. A biokeresős egérfogót nem vették elő többet.

Másnap reggel Pat és Nicky már szaloncukrot, karácsonyi süteményeket rakodott le a shrewsburyi kocsiról. A sofőr – idegen, mogorva ember – egy pillantást vetett rájuk, aztán átment a kocsmába.
  – Fene a képibe – morgott Pat –, igazán segíthetne.
  – Nem azért fizetik – mondta Nicky.
  – Akkor is! – Pat mérgében rosszul fogta meg a következő dobozt, az kicsúszott az ujjai közül, és lezuhant. A másik kezével elkapta, mire a doboz megpördült és oldalt vágódott, át a kocsi oldala fölött. Itt állította meg, mielőtt az úttestre zuhant volna.
  – Mit szólsz?! – nézett diadalmasan a kislányra.
  – Bravó – felelte az szenvtelenül. – A vevő pedig tengeribeteg szaloncukrot visz haza.
  Ezzel megfordult, s bement a raktárba. Letette a dobozhalmot az adminisztrációt végző White úr mellé, és visszatért a kocsihoz. Patet még mindig rázta a röhögés.

Rakodás után White úr felnyitott egy doboz szaloncukrot, és a kislány kezébe nyomta.
  – Nem szoktam – mosolygott Nicky.
  – Tudom, aranyom – nevetett az öregember. – Nézd csak!
  Pat szúrós, zöld gombolyagot hozott ki a raktárból. Felmászott a sarokba készített létrára, s egy kampóra akasztotta a gombolyag végét. Azután odébbtáncolt a létrával, és körös-körül a falra erősítette a gombolyagot. Mintegy harminc yard hosszú, műanyag fenyőág volt.
  A segéd bement a raktárba, Nicky pedig elfoglalta helyét a létrán, s egyenletes távolságban felerősítette a szaloncukrokat.
  – Ezeket is – szólalt meg a létra alatt Pat. Nicolette lepillantott. A férfi kis színes gömböket tartalmazó dobozt nyújtott föl.
  A dekoráció percek alatt elkészült; a két ember elégedett pillantásokat váltott, mialatt Nicky eltette a létrát és az üres dobozokat.
  – Ideje mennem, Mr. White. Elvihetem a csomagot Mrs. Finleynek?
  – Persze, kicsikém, vidd csak. Igaz is: hol töltöd az ünnepeket?
  – Családommal, uram, minden bizonnyal.
  – Úgy értem, itthon maradtok vagy elutaztok valahová?
  – Ezt még nem tudom, nem esett szó ilyesmiről. Ha utazni akarnak, nyilván rám bízzák a szervezést. De ha a városban maradunk – és nem parancsolnak mást –, természetesen jövök segíteni. Ez a kutya már megint kiszökött! – kiáltott fel mérgesen, búcsút intett és futásnak eredt. A kert sarkánál találta meg Lizzie-t, egy jókora cirmos társaságában. A macska, fajtájának szokása szerint, a fáról nézte a nála valamivel kisebb ellenséget.
  – Jó reggelt, kisasszony, hová lesz a séta?
  – Maradj csendben – förmedt rá a kutya –, még elriasztod!
  – Úgy emlékszem, már megbeszéltük ezt az alagútásást. Csak az a szerencséd, hogy a robotok vajszívűek. Megnézheted, mielőtt visszazsuppollak.
  – Elhallgatnál egy percre?! Ez az állat rendkívül érdekes, te láttál már ilyet? Ide figyelj – pillantott fel idegesen, mert Nicky leült mellé a járdaszélre –, én még sohasem bántottalak, de megteszem, ha most vissza akarsz vinni!
  – Jól nézd meg – suttogta Nicky –, gyakran fogsz vele találkozni, itt lakik az utcánkban. A neve Bessie, és macskának hívják. Egyelőre jobban teszed, ha nem kezdesz ki vele. Ha majd felnősz, egy harapással megölheted, de most még erősebb nálad.
  – Mi lehet ez az állat? – kérdezte Lizzie. – Kár, hogy nem tudsz beszélni, most megkérdezhetném. Figyelj csak, te izé… – szólt a macskának bátortalanul, mert eléggé veszélyesnek látszott – ki vagy te?
  Bessie várt egy keveset, aztán unott képpel leugrott az útra, s könnyed, cseppet sem sietős léptekkel hazafelé indult.
  – Várj, én is jövök! – rikkantotta Lizzie. – Hé… Hé! Nicky! Eressz el, utána akarok menni, nem gondolhatod komolyan! Eressz!
  – Lizzie, úttest!
  – Nem érdekel az úttest, fütyülök a tilalmaitokra. Ővele akarok játszani! Most… látod, most elszalasztottam! Azt se tudom, mi volt! Eressz el!
  – Nem szabad!
  – Bánom is én! Azt az állatot akarom!
  Nicky nyugodtan megvárta, hogy a kutya lecsillapodjon, s elővett egy kis szalagdarabot, ami Mary egyik ruhájának átalakításából maradt. Meglóbálta a levegőben. Lizzie tágra nyílt szemekkel figyelte. Nicky a földre helyezte a szalagot, s lassan húzni kezdte, távolodva Lizzie-től. Ennek a kiskutya már nem tudott ellenállni – harciasan rávetette magát a textíliára, és halálra rázta.
  – Jól van – mosolygott rá a robot, s megsimogatta. – Gyere, menjünk. Hozhatod a zsákmányodat. – Elhelyezte a juhászkutyát odabent, s visszatért Mrs. Finley csomagjáért.

– Januárban be kell adni a továbbtanulási papírt – jegyezte meg Michael vacsora közben. Mary házi receptje szerinti paradicsomlevest ettek. Bobbie is, aki vastagon beburkolva, a fotelban ült, minthogy eléggé megfázott előző nap.
  – Hát add be – mondta George. – Hova szeretnél menni?
  – Én is ezt kérdezem magamtól. Érdekel az irodalom – az ujjain számolta –, a történelem, a képzőművészet és ő. – Nickyre mutatott, aki odaadó ápolónőként etette Bobbie-t, mert a kisfiú alig tudott mozdulni a többrétegű takarótól.
  – Akkor például Cambridge – szólt George, de Mary tiltakozóan felemelte a kezét.
  – Az legalább kétszáz kilométer ide.
  A Lane család különcségei közé tartozott, hogy mindent méterrendszerben számoltak a jó öreg angolszász mértékek helyett.
  – No és?
  – Nem engedlek az ország túlsó végébe. Akkor inkább Manchester.
  – Manchesternél pocsékabb hely nincs a föld színén – mondta George.
  – Tudjuk, de Whittaker már ősidők óta nem igazgató, sőt meg is halt már bizonyára.
  – De a szelleme ott lebeg.
  – Lepedőben? – érdeklődött Steve.
  – Óriási nagy lepedőben, amelyre az arcképét hímezték aranyfonallal, a feje fölött glóriával. Manchesternek a közelébe sem megyek többé, legfeljebb a városba.
  – Hát van több Manchester is? – kérdezte Bobbie.
  – Kisfiam, az egyetemről beszélünk. Legyen talán Sheffield.
  – Ne bolondozz. Nem fogom a fiamat olyan helyre küldeni, amiről azt se tudom, hogy néz ki! Oxfordot miért nem mondod?
  – Mert nincs sokkal közelebb Cambridge-nél.
  – Te nem ismered hazád földrajzát! Jóval közelebb van, ráadásul közvetlen vasútvonal visz oda: a londoni, ha emlékszel erre a viszonylatra, amelyen eddig hatvanezerszer utaztál, plusz-mínusz epszilon.
  – Rendben: közelebb van. De a robotikai oktatásukat nem tartom elég magas színvonalúnak.
  – Hallod, nem is vagy igényes, Mary Lane! Hát mi az elég színvonalas?!
  – Slough, tekintve, hogy a Brirob nyugat-londoni egysége és a Hall Electronics mellé épült, és ott tanítanak a legjobb robotikusok.
  – Úgy érted, a legjobb angol robotikusok, gondolom. De humán tudományokkal azok nem is foglalkoznak!
  – Ezért nem javaslom Slough-t.
  Pillanatnyi csend támadt.
  – Elnézést – szólalt meg Mike –, amiért megszakítom az Anglia, Wales és Skócia egyetemeiről írott sztereográfiátokat: de nem tartják fontosnak inkább azt, hogy hova hajlandók engem felvenni?
  A szülők csodálkozva összenéztek.
  – Végül is… – tűnődött George – bevehetjük a szempontok közé.
  – Igen, tulajdonképpen miért ne? – helyeselt Mary. – Például Cardiffban tárt karokkal fogadnának.
  – Cardiffban mindenkit tárt karokkal fogadnak, ennél több nem is telik tőlük. Slough-ból viszont páros lábbal rúgnák ki.
  – És a William Howard?
  – Állítólag ígéretes hely… de szerintem túl új még.
  – Az a jó, nincs tele mohos fejű ősállatokkal. Vegyük föl a listára. Hány jelölt van eddig?
  – Ez az egy – mondta Mike.
  – Akkor még Oxfordot mellé.
  – Oxfordban megszüntetik a robotikaoktatást – szólalt meg Nicolette.
  – Ne bolondozz, kislányom, mért szüntetnék meg?
  – Nincs elég jelentkező, és túl drága a fölszerelés. Jövőre már nem tanítanak. A felvételi kérelmeket továbbítják más egyetemekre, vagy a váltás helyén visszaválthatók – magyarázta Nicky, mint egy színházi jegyiroda.
  – Fantasztikus. Nem azért mondom, de régebben ez nem így volt – morgott a családfő. – Igaz is, meddig fogjuk még bámulni ezeket az üres tányérokat?
  – Amíg meg nem etettem Bobbie-t – felelte a robot. – Nem lehet mindent egyszerre.
  – A készüléknek igaza van – szólt Michael.
  – Mike, hányszor kértelek, hogy ne nevezd készüléknek?!
  – Engem nem zavar – mondta Nicky, mint már annyiszor. Megtörölte Bobbie száját, s leszedte a tányérokat. – Nemsokára kicsomagolhatjuk – intett a kisfiú felé. – Reggelre láztalan lesz.
  – Csakhogy – tért vissza George az előző témához –, robotikai szakra sehol sem veszik fel alapfokú végzettség nélkül.
  – Hát nem. De Shrewsburyben van robotikaoktatás, két évig járok oda, aztán felvesznek.
  – Ha meg nem buksz – jegyezte meg Johnny fapofával.
  Mike úgy tett, mint aki nem hallja, s lelkesen üdvözölte a jókora tálcát, amelyen húspogácsa érkezett tört krumplival és ecetes hagymával.

Nicolette esti teendői nem változtak azóta, hogy a világra jött. Vacsora után elmosogatott, megvetette az ágyakat, fürdővizet csinált; mesét mondott a gyerekeknek. A nagyobbak rég nem igényeltek már esti mesét, Bobbie is jól megvolt nélküle – amíg meg nem vették Nickyt. De lehetetlen volt ellenállni a csábításnak, hogy lefekvés után még egy kicsit lehessen robotozni. És persze kifogyhatatlan mennyiségű mesét tudott.
  A felnőttek esténként beszélgetni szoktak, néha kettesben, néha Mike-kal hármasban; a házirobot ezekről a beszélgetésekről sosem hiányozhatott. A fő téma ilyenkor Mary vagy George következő könyve volt; megvitatták az addig leírtakat és a még leírandókat, utánanéztek némely kérdéseknek – ebben Nickyt remekül lehetett hasznosítani –, és alapos kritikával is illették egymás műveit.
  Néhanapján viszont felkerekedtek, s meglátogatták az öreg O’Neill hangulatos kisvendéglőjét, ahol egy pohár bor mellett üldögélve hallgathatták, mit beszél a kisváros. Néhány beszédesebb törzsvendég mindig szállított nekik egy-két történetet. Például Ryan apó, aki azzal büszkélkedett, hogy száznégy éve ellenére nem látszik többnek kilencvennyolcnál; a bivalytermetű Atkinson, aki óriásiakat tudott hahotázni, és sikamlós vicceket mesélt; és O’Neill, a világ minden csücskét bejárt görög tengerész, aki a Severn-parton horgonyzott le vénségére – mint mondani szokta –, s erről a vendéglőről választotta új nevét. A másik O’Neill, a vendéglő alapítója rég nem élt már.
  Az egyik estén, öt nappal karácsony előtt, két kamionsofőr is időzött a helyiségben. Amikor Lane-ék megérkeztek, éppen szitkokat vagdostak egymás fejéhez. Fiatalabb olvasóink kedvéért ezek idézésétől eltekintünk – nagyobb részük egyébként sem érthető, mivel a kamionosok az angol nyelvnek egy igen különös, a helybeliek számára inkább zavaros halandzsának, mint emberi beszédnek tűnő tájszólását beszélték.
  – Korsossőr! – vetette oda egyikük a pincérnek, aki legalábbis ezt a felszólítást megértette nyelvükön, s kivitt… még egy korsó sört. A kamionos átadott egy bankjegyet, tovább rázta az öklét társa felé, s mintha egy nővel kapcsolatban tett volna megjegyzéseket. Hogy pontosan kiről volt szó, nem mernők megállapítani. Társa azonban nagyon jól tudta, ezért felugrott, s rátámadt az előző kamionosra. A pincér nyomban beavatkozott.
  – Nem, fiúk, ez nem kocsma, itt ez nem fog menni. Odakint intézzétek el!
  – Kuss! – mondta az első kamionos tisztán és érthetően. A második lerázta magáról a pincér karját. Ekkor azonban Nicky állt útjába.
  – Elnézést, uram – kezdte az ősidők óta egyforma robotszöveget –, de nem engedhetem, hogy bántsa.
  A „bántás” nem lett volna egyoldalú, mivel az első kamionost ugyanekkor Melanie, a vendéglátóhely második osztályú pincérnője tartotta.
  – Kérem, uram, engedje le a kezét – folytatta Nicky –, különben kénytelen leszek kárt tenni önben.
  Nem tudnánk megmondani, értette-e a sofőr ezeket a szavakat. Valószínűleg igen, minthogy Nicky a korona alá tartozó területeken használt normalizált ejtést – egyszerűbben: a londoni nyelvjárást – követte; de ha ezt nem is, a combvastagságú karját bilincsben tartó gyermekkéz acélkeménységét kétségkívül megértette. Egy pillanatig még ösztönösen el akarta lökni a kislány kezét; azután engedett. Nicky eleresztette, de tapodtat sem mozdult mellőle.
  – És most kifelé! – szólt Ben, a pincér, hiszen Melanie ezt udvariasabb fogalmazásban sem mondhatta.
  – Gyünk drobovak – mondta az első kamionos, amit bizonyára így írt volna le: „Gyerünk, itt robotok vannak”.
  Ezzel megcélozták a kijáratot, és kissé bizonytalan léptekkel távoztak. Nicky utánuk sétált, s az ajtóból figyelte őket. Mike hívni próbálta, de csak egy „mindjárt”-ot kapott válaszul.
  A várakozás nem volt hiábavaló. A második kamionos a tér túloldalára érve bicskát húzott elő. Nicky gyors léptekkel megindult. A sofőr tagolatlan kiáltással ellenfelére rontott, a kislány pedig rugóként felpattant, s hosszú, nyújtott tigrisugrással átszelve a hátralevő métereket, a kést tartó kézre vetette magát. Fájdalmas üvöltés volt a válasz. Ugyanekkor a konyha felé tartó Melanie megpördült tengelye körül, s kirohant, megelőzve a helyszínre siető embereket.
  – Nagyon sajnálom, uram – hallatszott Nicolette hangja a félhomályból –, de nem tehettem mást. Már értesítettem a mentőket. Valószínűleg csak kificamodott.
  – Jól vagy? – esett mellé a rémült Michael és Mary, s egy pillanattal később George is.
  – Szerencsére nem vagyok csiklandós – humorizált Nicky, s a hasába fúródott késre mutatott. – És szerencsére gépezet vagyok, élőlény ettől meg is halhatott volna. – Kirántotta a fegyvert. – Puff neki: ez beletörött.

A késpenge rövidzárlatot okozott, Nicky azonban hallani sem akart hazamenetelről, amíg a mentők gondjaikba nem vették a sérült kamionost; addig ott állt köztük Melanie-val, s őrizte őket. A körzeti rendőr megkérdezte, nincs-e szüksége segítségre, majd Melanie segítségével kocsiba tette a másik kamionost, s elrobogott. Nicky pedig felemelkedett a levegőbe, s apja ölében kötött ki.
  – Ne bolondozz, apa, tudok én járni!
  – Látom. Most hazamegyünk. Mi bajod?
  – Rövidzárlat a bal oldali mechanika tápvezetékében. A bal láb és kar üzemképtelen. Házilag is javítható.
  – És ki fogja házilag megjavítani? – kérdezte Mike.
  – Én magam. Te is segíthetsz, ha már robotikus akarsz lenni.
  – Azt nem mondtam, hogy robotikus akarok lenni – dörmögte a fiú. – Csak érdekel a robotika.
  – Most ezt hogy értsem: segítesz vagy sem? – mosolygott Nicky.
  – Mit segítsek? – kérdezte Michael, amikor George letette a kislányt a nappaliban.
  – Hozd elő a szerszámkészletemet, légy szíves. – Nicky jobb kézzel gombolni kezdte a blúzát, a bal karja bénán lógott. Ügyesen kitornászta magát a ruhadarabból, s felmutatta. – Látjátok, milyen jól ugrok? Épp a varrás mellett lyukadt ki. Akkor hát javítsunk robotot.
  Kivette a szikét, s Mike felé nyújtotta. – Akarod?
  – Mit csináljak ezzel?
  – Elsősorban vigyázz. Nagyon éles, nickyhasak felmetszésére való.
  – Vágjam fel a hasadat?
  – Csak ha van hozzá kedved. Én is meg tudom csinálni.
  Mike tanácstalanul a szüleire pillantott. Mary hangtalanul csóválta a fejét.
  – Szó sem lehet róla – mondta George. – Nem fogjuk megbarkácsolni a robotunkat, elvisszük szervizbe.
  – Szombat este van, apa – felelte Nicky. – Legkorábban reggel találsz javítóműhelyt, mégpedig Manchesterben. Az út oda-vissza összesen negyven perc, ami nem éri meg a kétperces javítást.
  Ezzel határozott mozdulattal a gyomrába döfte a pengét, s kihasított egy öt centi hosszú, ovális műanyagdarabot a köldöke mellől. Fényes acéllemezkével félig átvágott kábel volt mögötte, egy kis résben a páncélzat két szelvénye között. Nicky meghúzta a lemezt, de lecsúszott az ujja.
  – Ideadnád a fogót?
  – Várj, majd én. – Michael csípőfogóval kezdte húzni a pengedarabot, ám a szerszám lepattant – túl kicsi volt a kiálló fémdarab.
  – Ide robotkéz kell – mondta Nicky, s megszorította a fogót. Az acéldarabka halk pendüléssel kijött. Ugyanebben a pillanatban feléledt a bal karja, és igazított lábának túl merev tartásán is. – Így már sokkal kellemesebb… de ezt a vezetéket meg kell forrasztani.
  Mike elvágta a kábelt, lecsupaszította a végeket és előkészítette a pákát. A kislány úgy állt közben ismét megmerevedett karjával, mint egy koldus, aki alamizsnáért nyújtja a kezét.
  – Mi az ördög ez? – vizsgálgatta bátyja a forraszanyagot.
  – Lágy acél. Robotot ilyennel forrasztanak. Úgyhogy a páka az én kezemben lesz, mert ha megégeted magad, nem úszod meg kórház nélkül. A hosszú nyelű fogóval tartsd az acélt.
  Megforrasztották a kábelt, s Nicky eltette a készüléket. Aztán villámgyorsan elrántotta Michael kezét, mielőtt az megkopogtatta volna a forrasztást, ahogy Johnny modelljeinél szokta.
  – Bocs. De ez még mindig több száz fok. Nézd csak!
  A kis fagyasztóval lehűtötte a fémet, s elővette a csiszolót. A gépecske halkan surrogott.
  – Ezt még lehet… de a blúzomat csak holnap varrhatom meg, alszanak a gyerekek. Látjátok, engem még egy szakadt ruhánál is könnyebb kijavítani.
  – Egy vezetékszakadást – szólt közbe Mary, aki hamar túltette magát a látványon, hogy leánykája lyukat vág a saját hasába. Ha egyszer robot. – De nagyobb bajod is eshetett volna.
  – De nem esett – pillantott rá Nicky, míg Mike szigetelőt tekert a kábelre. – Különben is tudod, hogy annak a veszélye sem tarthatott volna vissza.
  – Elég baj az…
  – Nem baj. Az ember azért hozta létre a robotot, hogy legyen, aki létének feláldozása árán is megvédi.
  – Én ezt nem így látom, Nicky. „A robotot” lehet, de téged azért hoztak létre, hogy kislányunk lehessen, s nem azért, hogy autók elé és késekbe ugrálj.
  – Pedig mást nem tehetek. Ismered a törvényeket. – Nicolette összeolvasztotta az új szigetelést a régivel, visszatette a műanyagdarabot, s rányomott egy darabka ragasztószalagot. – Kész. Hölgyem; uraim, a robot előállt.
  – És az a fekete flastrom ott marad? – idegenkedett George.
  – Csak amíg összeforr a seb – felelte Mike. – Igaz?
  Nicky bólogatott, míg gyorsan belebújt a búzába. – Reggelig jó lesz lyukasan is.
  – Összeforr? – csodálkozott az apa.
  – Hogyne. Ez bioanyag, mesterséges sejtekből áll.
  – Elégséges – értékelte a lány. – Bioanyag, de nem áll sejtekből. Sejtekből a bionagy áll, azok valódi élőlények.
  – Csakugyan? Vagyis akkor te élsz?
  – Csak illúziót keltek – mosolygott Nicolette. – Az én bionjaimhoz képest az emberi agy sejtjei elképesztően bonyolultak. Pedig önmagukban azok sem tudnak semmit.
  – Jól van, kis bioncsoda – állt fel George. – Gyere, menjünk aludni.
  Nicky felkísérte őket a szobájukba, jóéjtpuszit adott s kapott, majd visszatért Mike-hoz. A fiú már pizsamában ült az ágya szélén.
  – Te Nicky! Voltaképpen miért nem küldted azt a filléres vacakot magad helyett? – Melanie-ra gondolt természetesen.
  – Mert nagyságrendekkel lassúbb nálam, a másodosztályúak között a leglassúbb típus.
  Mike értőn bólintott. Lefeküdt, homlokon csókolta kishúgát, de az ajtóból visszahívta. – Miért alszol te mindig a nappaliban és ülve?
  – Hogy szemmel tarthassam a kertet.
  – Hm. Egyszer kibírja ellenőrzés nélkül. Gyere.
  Nicky levette a cipőjét és a farmernadrágját, s bebújt az ágyba. Kényelmesen elhelyezkedett Michael mellett, becsukta a szemét, és halkan dorombolt.

Ezen a vidéken a magyal már régen nem volt divat; majdnem mindenki fenyőfát állított karácsonykor. Így tett a Lane család is, de ők sohasem vettek karácsonyfát; Michael születésekor egy kis fenyőt ültettek a ház mögé, ezt díszítették fel évről évre, mindig több dísszel, ahogy a fa növekedett. Már jókora létra kellett a munkához, hiszen a szép, sudár fenyő négy méter magas volt.
  – Négy méter tizenhárom centiméter – mondta Nicky, beárnyékolva a szemét, ahogy felnézett a napfényben fürdő facsúcsra. Persze nem zavarta az éles fény, de így volt emberszerű.
  – Honnan tudod? – kérdezte John.
  – Jó szemmértékem van.
  – Az lehet, de mihez tudod mérni? – intett John a kék égboltra rajzolódó csúcs felé.
  – Perspektíva – felelte a kislány tömören. Johnny nem értette. – Megmérem a fa látszólagos méretét és a köztünk levő távolságot. Tudom, hogy a távolság arányában mennyivel látszanak kisebbnek a tárgyak – így már csak szorozgatnom kell.
  – Mennyi az idő? – lépett ki Mary a hátsó ajtón.
  – Egy óra tíz perc.
  – Azt hiszem, hozzákezdhetnénk… Johnny?
  A kisfiú lelkesen szaladt a többi családtagért. Nicolette a fészerbe ment, hogy előhozza a létrát, mire Johnny széles kanyarral, motorcsónak módjára irányt változtatott, és a lány mellé toppant.
  – Hogy hozod ki?
  – Ezekkel – mutatta Nicky formás kis kezeit.
  – De mindenütt modellek vannak!
  A fészer polcain valóban rengeteg modell sorakozott: autók, repülőgépek, hajók, néhány különlegesség is. Jutott belőlük a szanaszét heverő ládákra is. Szerszámok és egyéb tárgyak is bőségben voltak.
  – Nem esik bajuk, ne aggódj. Feltéve, hogy nem téblábol körülöttem senki.
  John azonnal eltűnt, mint egy trükkfilmben; Nicky pedig bement a fészer hátuljába, s egy ládára állva kioldotta a kapcsokat, amelyek a létra végét a mennyezethez rögzítették. Előrejött, és kinyitotta a másik két kapcsot is. Azután kisétált, felnyújtott karokkal tartva a létra egyik végét. A három méter hosszú létra teljesen vízszintes maradt.
  – Ejha! – füttyentett George. – De erős kislányom van!
  – Kösz, apa – baktatott el mellette a robot, utána pedig a létra.
  – Ez még semmi! – kiáltott fel Michael, s rátámaszkodott a létra túlsó végére, amely a válla magasságában támaszték nélkül lebegett. Először csak egy kézzel próbálta lenyomni, aztán teljes súlyával ráfüggeszkedett. Nicky nyugodtan továbbment, vízszintesen tartva a létrát.
  – Látod? – kiáltott vissza a fiú, és abban a pillanatban a földön találta magát. Nicky ugyanis megérkezett, s hozzálátott a létra felállításához.

Sokáig díszítették a karácsonyfát csillogó gömbökkel, szalagokkal és hasonlókkal; de semmi ehetőt nem tettek rá, azt mind bent hagyták a házban. Nicky egész délelőtt sütött-főzött, nem is időzött sokáig White úrnál, hogy korán munkához láthasson. Mire nyolc és kilenc óra között felkeltek családtagjai, a karácsonyi sütemények már megtöltötték a konyha sarkában álló polcot. Tíz emelete volt; estére az egyik ki is ürült.
  Míg George, Steve, Johnny és Bobbie a fenyő körül sürgölődött, a nők végigjárták a házat, és mindent megvizsgáltak. Lane-éknél mindig rend és tisztaság volt; de amióta a fáradhatatlan Nicky takarított, a ház olyan volt, mint a patika. A tízperces karácsonyi nagytakarítás ezért annyiból állt, hogy ahol elöl hagyott holmit találtak, helyére tették. Ezután díszíteni kezdték a szobákat. Szalagokat, füzéreket akasztottak a mennyezet alá, s a bútorokon elhelyezték a fiúk egy-egy tarkabarka, csillogó papírremekművét. A nappali asztalára például egy kékes árnyalatokban pompázó, csúcsos alkotás került; olyasféle volt, mint az Eiffel-torony lenne, ha minden irányban hosszú, kacskaringós csápok nyúlnának ki belőle. A negyvenöt centi magas műremek a legújabb volt társai sorában, Steve csak egy hete ragasztotta össze a Bobbie kivágta és hajtogatta részeket. A tervezés Mike és Johnny munkája volt. (A statikai számításokat Nicky végezte.)
  A Kék Torony idősebbik tervezője az ismerősök végiglátogatásával töltötte a kora délutánt, hátán puttonnyal, piros kabátban; de fekete nadrágban és vattaszakáll nélkül, hiszen nem Télapó volt, hanem a Lane család képviselője. Ebben a minőségében adta át ajándékait az ismerősöknek, a szomszédoknak, a saját és testvérei osztálytársainak és a boltosoknak. Mikor hazaérkezett, csomagja semmivel sem volt kisebb, mint induláskor, hisz mindenütt viszontajándékot kapott.
  Útjának utolsó megállóhelye Gardner asztalosmester otthona volt, akinek gyermekével egy osztályba járt. Nemcsak azért hagyta őket a legvégére, mert – a kisváros léptéke szerint – nagyon messze laktak, hanem mert az asztalos gyermekét Dianának hívták, és szép szeme volt.

Lizzie nem segített a karácsonyi készülődésben. A fenyőfa mellett ugrabugrált, megvizsgálta a díszeket és széttépett egy kartondobozt. A finomságok eltüntetéséhez viszont lelkesen nyújtott segédszájat.
  A délutánt és az estét a nappaliban töltötték: ettek-ittak, hallgatták a tévében karácsonyi dalokat éneklő embereket, és mindenféléket játszottak. Nicky is bekapcsolódott; a dobókocka vagy a kártya járása az ő matematikai csalhatatlanságát is jól ellensúlyozta; amelyik játéknál kevésbé, arra már amúgy is beszabályozták.
  Ezen a napon a kicsik is sokáig ébren maradhattak, s háromnegyed tizenkettőkor szüleikkel együtt útnak indultak a templomba. Nem voltak ugyan vallásosak, de a karácsony részének tekintették, hogy az éjféli misén ott legyenek; még ha a mindannyiuknak ellenszenves Mackenzie atya tartotta is. Leghátul, a kapunál foglaltak helyet, hogy ne zavarják a híveket.
  Mise után a gyülekezet nem sietett haza – megvárták, míg a pap átöltözik, s még beszélgettek egy órácskát. Lane-ék hamarabb eljöttek, mert Bobbie ugyancsak ásítozott. De azért nem mulasztottak el mindenkinek boldog karácsonyt kívánni.
  – Kedves, hogy elhozták a robotjukat is – mosolygott a plébános. – Már nem is emlékszem, mióta nem járt robot az istentiszteleteimen.
  – Húsvétkor Jacksonék elhozták az egyiket – szólt Miss Brown.
  – Igen, igaza van. S hogy tetszett a mise, kicsikém? Biztosan nem láttál még ilyet.
  – Valóban nem, atyám – felelte Nicky tisztelettudóan –, de részletes ismereteim alapján állíthatom, hogy illett az alkalomhoz.
  – Nem ezt kérdeztem, Nicolette, hanem azt: neked tetszett-e?
  – Tetszett – bólintott a kislány. – Impozáns volt.
  George közben odébb sétált, egy másik csoporthoz. Idegesítette a pap leereszkedő modora. Szívből örült, hogy tavasszal új plébánost kapnak, s Mackenzie atya Skóciába költözik.

Reggel fél hétkor kanárisárga, vakítóan csillogó mikrobusz állt meg a ház előtt. Fekete ablakai voltak, mintha gengszterek lennének odabent; ezzel kevéssé összeegyeztethető módon nevető malacpofát festettek az oldalára. Nicky az ablak sarkába húzódva figyelte, ahogy a sárga folt lassít és megáll, s kiszáll belőle – a Mikulás. Piros kabát, nadrág, csizma, fehér szakáll és bajusz orvosi célra készült vattából… minden egyezett. A tűzpiros alak remekül mutatott a mikrobusz sárga háttere előtt, zöld alapon – ugyanis lendületesen belökte a kertkaput, s a ház felé igyekezett. A kislány gyors léptekkel kisurrant az előszobába, halkan kinyitotta az ajtót, ugyanilyen halkan becsukta maga mögött, s a Mikulás elé sietett.
  – Jó reggelt, uram.
  – Szia! – mondta az határozottan. Mély hangja illett ruhájához és medvetermetéhez is. – Te vagy Nicolette. – Nem kérdezte, állította.
  – Miben lehetek a szolgálatára? – Nicky az út közepén megállva egyértelműen jelezte: tapodtat se tovább. Suttogása pedig csendet parancsolt. A Mikulás nem ment tovább, viszont dörgő hangon válaszolt:
  – Szólj a háziaknak!
  – Halkabban, uram, alszanak!
  A felszólítás nem hatott. – Majd fölkelnek! – bömbölte a Mikulás, mire Nicky felágaskodott és befogta a száját.
  – Bocsánatot kérek, uram. De halkabban kell beszélnie.
  – Jó, ne egyél meg – csendesedett le a férfi, s meghajolt, mint egy színdarabban. – Én vagyok Fred. Tegeződjünk, szevasz.
  – Szevasz – parolázott Nicky. – Mit tehetek érted?
  – Nem mond ez a név semmit?
  – Fredek milliói élnek a világon – mosolygott Nicolette.
  – De nincs mindegyiknek George nevű bátyja.
  – Értem. Ez esetben fáradj be; de halkan.
  A nappaliba kísérte a vendéget, bemutatta a kíváncsian vidámkodó Lizzie-nek, s felsietett szüleihez. George fölé hajolt, s halkan szólongatni kezdte.
  – Apa… ébredj, itt van egy Mikulás…
  – Persze – morogta a férfi. – Karácsony van. Hagyjál aludni…
  Aztán kinyitotta a szemét, és lányára nézett. Egy robot nem kelti fel a gazdáját ok nélkül – ötlött eszébe, s azonnal magához tért. – Mi van?
  – Boldog karácsonyt, apa – Nicky megcsókolta apja halántékát –; egy Mikulás ül odalent, és azt állítja, hogy az öcséd.
  – Stan?
  – Fred. Sárga mikrobuszon érkezett. Mély hangú, nagydarab.
  – Helyben vagyunk. Menj, szórakoztasd. Állj! – Nicky katonás hátraarcot csinált és vigyázzállásban várta a következő parancsot. – Csinálj neki szalonnás rántottát, vajas pirítóst és teát, citrommal. Nekünk is – intett Mary felé.

A nappaliba érve Fredet és Nickyt élénk beszélgetésbe merülve találták a rántotta, pirítós és tea mellett, Lizzie társaságában, aki már ötödször jelentette ki, hogy enged a szíves kínálásnak – de nem kínálta senki. Így kénytelen volt beérni a Fred szájára függesztett hipnotizáló tekintettel; ez sem adatott meg neki sokáig, mert kétszeri felszólítás után – Lizzie, ne bámuld! – a robot felkapta, és kivitte az előszobába. A kutya erősen helytelenítette, először az emberi jogokra hivatkozott, majd felajánlotta, hogy némi ellenszolgáltatásért szemet huny az aljas tett fölött. Nyüszítése süket fülekre talált.
  A testvérek vidáman, lelkesen üdvözölték egymást. Fred szélesre tárt karjaival Mary bordáit is megropogtatta, s kezdte átlépni a Nicky követelte halk beszéd korlátait. A kislány ezért úgy döntött, felébreszti a fiúkat. Ezt praktikus módon kis hangszórókon át tette, amikből mindegyikük szobájában volt egy-egy.
  – Megjött a Télapó? – ez volt a kicsik első szava.
  – Meg. Felkérjük a tisztelt közönséget, hogy a karácsonyfát kizárólag télikabátban, meleg nadrágban és cipőben látogassák. Megértésüket köszönjük.
  – Felcsaptál megafonnak? – érdeklődött Bob.
  – Jó, hogy mondod – bólintott Nicky. – Értesítünk mindenkit, hogy a Télapó a nappaliban tartózkodik. Neve Fred, és…
  – Megjött Fred? – vágott közbe Bobbie. A kislány bólintott, mire a fiúk ledübörögtek a lépcsőn – mezítláb is tudtak dübörögni – és körülrajongták Fredet, aki Télapóhoz illő, óriási zsebeiből kis csomagokat húzott elő, és átadta nekik. (Valamennyien könyvet kaptak, szüleik is.) Utolsónak Mike érkezett, rendesen felöltözve.
  – No, meséljetek – dőlt hátra a vendég, és bekapott egy pirítóst, óriási darab rántottával. – Szaporodtok, látom. Mi vett rá végre, hogy beálljatok robotosnak?
  – Tudod, hogy mindig szerettünk volna egy lányt.
  – Ahm – mondta Fred, aki pontosan informálva volt arról, miért nem lehetett az a lány valódi, vér szerinti. – Jó gondolat. Így olcsóbb, és sok mindenre használható. Te Nicky!
  – Fred?
  – Van jogosítványod erre a típusra? – bökött hüvelykujjával a háta mögé, vagyis a sárga mikrobusz irányába.
  – Természetesen.
  – Biciklitől az űrhajóig mindent tud vezetni – szólt Michael –, azért robot.
  – Akkor – Fred itt elhallgatott, és nagy nehezen előkotorta a kocsikulcsot – mostantól te vezeted. Odadobta a kulcsot a gyereknek, aki nyugodtan elkapta.
  – Hogyhogy?
  – Miért, mész valahova?
  – Ja, nem mondtam? – csodálkozott flegmán az öcs. – Hoztam nektek egy kocsit.

Fred képtelenségnek tartotta még a gondolatát is, hogy ne ajándékozza bátyjának a kanárisárga mikrobuszt. Állítása szerint egy üveg borért cserélte; huszonnyolcas évjáratú Chantilly volt. Némi unszolás után bevallotta, hogy egy ebéd volt a teljes vételár: ennyibe került rávenni a kereskedőt, hogy egy százalékkal megemelje az engedményt. A száz busz árából így kifért egy százegyedik – ez állt most a Lane-villa előtt.
  Néhány hónapja ugyanis az öcs kibővítette üzletkörét – már autóval is foglalkozott. Korábban csak elektronikai cikkeket árult, tévét, számítógépet, játékokat, robottartozékokat. Boltjának legszebb modelljei bátyjánál is megtalálhatók voltak, hiszen George, Mike és Johnny egyaránt lelkesen modellezett. George több modelljét is forgalmazta már; Mike kevés eredeti darabot csinált, John alkotásai pedig még nem ütötték meg a színvonalat.
  Ezen a karácsonyi délelőttön a Lane-modelleződinasztia – amelyet George apja, Sidney alapított – új taggal bővült. A karácsonyfa alatt három modellt találtak, csomagolásukon George, Mike és John nevével. A kisfiú bontotta ki elsőnek. Mentőautó volt, a tizenkilencedik század végéről, fából és fémből, közel egy kilót nyomott. Elektronikája nem volt, rontotta volna a hatást. Testvére még eredetibb művet kapott: egy pozitronagyú Honda városkarbantartó automatát, pontos mását azoknak a sötétpiros, gumilánctalpas gépezeteknek, amelyek a japán városok utcáit söpörték és parkjait gondozták. A fél méter magas, ötkilós modellnek valódi, értelmes robotagya volt, persze csak elektronikus.
  Végül a családfő csomagjában egy húsz centi magas, világoskék ruhába öltöztetett baba volt. Nicolette Lane kicsinyített másolata.

– Ki csinálta ezeket? – kérdezte mindenki, kivéve Nickyt. A kis robot szerény mosollyal felállt és meghajolt.
  – Nicky… Te?! – hüledezett George. – De hát hogyan?
  – Rádióvezérléssel, a Brirob londoni műhelyében. Mostanáig emberi szem nem is látta őket.
  Fred fejcsóválva vizsgálgatta a Hondát, s kijelentette, hogy ismerős, de az élethűségét képtelen megállapítani; járt ugyan Japánban, de a jellegtelen külsejű karbantartó automatákra sosem figyelt. Nyilván mások is így vannak vele – ezért nincsenek ilyesmik a legnagyobb modellgyártók kínálatában sem. – Ezen változtatni kell – mondta, és megbízta a lányt egy angol utcaseprőgép legyártásával.
  Míg erről beszéltek, Nicky jelzést kapott a kertkapuból, a robotok használhatóságát növelő apró szerkentyűk egyikétől, amelyeket már a ház számos pontján elhelyezett. Elnézést kért és kisietett. Idős, apró termetű férfival találkozott, aki fekete kabátot és kalapot viselt, s fürge léptekkel közeledett.
  – Jó reggelt, uram – sietett elébe a robot.
  – Nicolette?…
  – Igen, uram.
  Az öregember nem várt energiával felkapta, és megforgatta a levegőben. – Nicky, kisunokám! Én vagyok a nagypapa!
  – Isten hozott, nagypapa – mosolygott le rá a kislány. Mikor lába ismét földet ért, alig egy hüvelykkel volt alacsonyabb Sidneynél, aki szeretettel átölelte és mindkét arcát megcsókolta. Egy pillanat múlva körülvették őket a lelkendező családtagok, élükön a kutyával.

Sidney Lane ekkor hatvanegy éves volt, hat éve ment nyugdíjba a manchesteri Ginsberg Gimnázium éléről, ahol az igazgatás mellett történelmet és világirodalmat tanított. Azt tartotta, amit az amerikaiak: „addig menj el, amíg a csúcsról távozol”. Ötvenöt évesen tehát otthagyta az iskolát, összecsomagolt és elutazott Skóciába. Lassan haladt: minden érdekesebb helyen megállt, körülnézett, fényképezett, időzött néhány napot. Három hónapig kóborolt a felföldön, azután Edinburgh-ben hajóra szállt kis lakóbuszával a kontinens felé. Norvégiában ért partot. Végighaladt Észak-Európán, Oroszországon és Szibérián, s két év után Japánba ért. Délnek fordult, végigutazott a Csendes-óceán nyugati partját övező szigeteken, majd Új-Zélandról Amerikába ment, s dél felől indulva bejárta az Újvilágot. Grönland és Izland érintésével tért vissza a Brit-szigetekre, onnan Portugáliába, s most Dél-Európával ismerkedett meg. Athénig jutott, mikor ismét közeledett a karácsony. Mint a korábbi években tette, megint keresett egy parkolóházat a lakókocsinak, s hazarepült Angliába, George fiához, akire ebben az évben sor került az ünnepek megrendezésében.
  Mindjárt hozzá kell tennünk: nem egyedül utazott. Soha nem tudott volna beszélgetőtárs nélkül meglenni, ezért még Skócia felé menet vett egy kutyát és egy robotot. A kutya két héttel később beleszeretett egy kisgyerekre és terrierébe, s addig követelőzött, amíg ott nem hagyta náluk. A robot Svédországig kísérte; Uppsalában autóbalesetet szenvedett. Elküldte javításra az ottani Brirob-képviseletre, s a csererobottal ment az Urálig, ahol az lezuhant. Újabb robot. Ezt már nem érte baj, Szibériában azonban utolérte őket az üzenet, hogy kész az első robot – óhajtja-e, hogy küldjék utána, vagy megtartja a mostanit? Nem tudott egykönnyen dönteni; amíg gondolkodott, megjavították a másodikat is. Három robot közül még nehezebben tudott választani; végül felhívta Fredet, s megmondta neki, hogy ki akarja fizetni a másik két robotot, küldjön pénzt. Fred nem rajongott az ötletért, ismerve apja szokásait; bizonyosra vette, hogy hónapokon belül elajándékozza a fölösleget. No és, felelte Sidney, az én robotjaim. De az én pénzem, válaszolt Fred. Csak amíg el nem küldöd nekem, mondta Sid.
  Fred kifizette a két robotot, apja pedig csak azért sem ajándékozott el egyet sem. Az út hátralevő részét hármuk társaságában tette meg.

– Mért nem hozod végre el őket? – tette fel Steve az évente elhangzó kérdést. Még senki sem látta a családból Sid robotjait.
  – Látod, gondoltam rátok. Elhoztam Jennyt.
  Bobbie azonnal felugrott és keresgélni kezdett. Benézett az asztal alá, Nicky zsebébe, a cukortartóba. Nicky készségesen segített neki, felhajtotta a szőnyeg sarkát, bepillantott Bobbie zsebébe, és körbeszimatolta a nagyapát.
  – Elküldtem egy kis csinosításra – magyarázta az –, nem akartam szedett-vedett gépet hozni. Hanem Miauról még nem beszéltem.
  – Ez macskát sugall – mormogta Fred.
  – Hát ahogy megyek valahol Albániában – mesélte Sid –, az egyik lány vezetett, kipillantok az ablakon. Ott ül egy macska. Az út szélén. Fölötte tábla a saját arcképével. Mondom a lánynak, duplán látok, mitől lehet. Azt mondja, tényleg kettő van. Kiszállunk, megnézzük közelről macskát is, táblát is. Kicsit azért különböztek. Próbáljuk kisilabizálni, mi van a táblára írva, de az alja már nagyon kopott. Közben a házból kijön egy ember, kérdezi, mivel szolgálhat, mutatjuk a táblát… a háromdimenziós macskának nyoma veszett, míg félrenéztünk. Az ember mondja, hogy itt macskakozmetika volt, de az már elköltözött. Köszönjük, megyünk, beszállunk – ott ül a macska az ülés támláján. Kérdezem, hogy hívják, azt megmondja; semmi másra nem felel. Hát elhoztuk görög földre. Most a parkolóházban vár, a lányaim etetik.
  – Te nem is szereted a macskákat – jegyezte meg Mary.
  – Tormával igen – hahotázott Fred.
  – Nem rajongok értük, persze; keresek majd valakit neki. Hanem Stannel mi lett?
  – Eddig még nem jött meg.

Stan csak délután futott be, éppen amikor Nicky feltálalta az uzsonnát. A legfiatalabb Lane testvér apja nyomdokaiba lépett – történelmet, irodalmat és francia nyelvet tanított Londonban; egyúttal a gimnázium igazgatóhelyettese is volt harmincéves kora óta, azaz öt esztendeje. Örökölte apja és bátyjai vidám természetét, de hiányzott belőle Fred zajos jókedve. Csendes, visszahúzódó ember volt, s még inkább az lett, amikor elvette az éles nyelvű, harapós természetű Agnes White-ot. Az asszony – csak névrokona Nicolette barátjának, az öreg boltosnak – mixernőként dolgozott egy diszkóban, amely arról volt híres, hogy nem tart kidobóembert. Ezt a feladatot Aggie látta el; rekordernek számított a londoni szórakozóhelyeken működő társai között, egy még nem magatehetetlen, de igencsak beszívott úr eltávolításával, akit a jelenlévők kétszázötven fontra becsültek. Aggie maga felét sem tette ki e súlynak, pontosan száztíz fontot.
  Ha a házasfelek vérmérsékletének ilyen eltérése baljós sejtelmeket ébreszt házi boldogságuk felől, még inkább ezt teszi a külső összehasonlítás. Stanley Lane vékonypénzű, hosszú figura volt, vörösesbarna körszakállal és mulatságos járással; ha elgondolkodott – s ez gyakran megesett –, akkor képes volt orra bukni a saját lábában; ellenben ha sietett, akkorákat lépett, hogy csak futóbajnok tudott lépést tartani vele. Aggie külleméről a legpontosabb tájékoztatást úgy adhatjuk, ha eláruljuk: egyszer kamera előtt alakította – egészen kevéske maszkírozás után – a régi mozicsillagot, Marilyn Monroe-t. Ez immár egy kerek évtizede, huszonnyolc éves korában történt; azóta csupán annyi változás történt, hogy a divatot követve egy kissé megsötétítette a haját.
  Az elmondottak dacára harmonikus volt a kapcsolatuk, annak az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy kölcsönösen szerették egymást. Igaz ugyan, hogy az asszony nehéz természete sok bosszúság forrása volt, ám Stan ezeket félvállról vette, mint minden rosszat az életben – oda sem hallgatott, amikor Aggie morgott valamiért.
  Nem hagyhatjuk ki a bemutatásból a tizedik évét taposó utódot, Tomot sem. Sokat ugyan nem mondhatunk róla – meglehetősen elállt a füle, néha dadogott, s minden tárgyból a bukás határán szédelgett, kivéve a matekot.
  Mint látjuk, Thomas Lane-nek együtt Sidney leszármazottai összesen nyolcan voltak – Fred agglegény volt –, s mind hímneműek. Az egyetlen kivételt Nicky jelentette – ezért is érezte George és Mary oly fontosnak, hogy leányuk legyen.

A Lane-ház húsz esztendeje épült: George és Mary eljegyzésén tették le az alapokat, s az esküvő előtti napon – egy hónappal később – bebútorozva várta a fiatalokat. A tízes évek végének s egyúttal a christiesi építészetnek tipikus darabja ez a puritán, téglaforma ház, fehér Josephson-műanyagból, vékony, de erős falakkal, lapos tetővel. Egyike volt a néhány családi háznak, amelyek Hubert B. Stanford rajzasztalán öltöttek formát; nem mintha Lane-ék meg tudták volna fizetni a milliókért dolgozó mestert, ha az nem iskolatársa Mary apjának, s nem érzi úgy, hogy köteles egy házat tervezni nászajándékul. (Természetesen nem minden osztálytársa kapott tőle háztervet magának vagy gyermekének.)
  Ismerkedjünk meg most már a Lane-villa felépítésével, hogy lássuk, hol tudták elhelyezni ezt a seregnyi embert. Ennek segítségével érthetjük meg a problémát is, amit a sárga busz okozott.
  A ház háromszintes: pince, földszint és emelet alkotja. Előbbi egyetlen helyiség régi limlomokkal, egyik végében az információs, villany-, víz- és szennyvízvezeték becsatlakozásával; itt minden hónapban rákszerű, piros fényekkel övezett állatkákat lehet látni, amelyek hármasával érkeznek a kertkapun és a nyitható pinceablakon át, hogy ellenőrizzék, karbantartsák és szükség esetén meg is javítsák a hálózatot. A lakók alig találkoznak velük, csak Nicky, aki veszi rövidhullámú jeleiket, s ha szükséges, beparancsolja őket a házba, ha valamelyik csappal gond van. Nem a bejárati ajtón át, ötödik osztályú automatáknak ez nem dukál; a pincéből jönnek fel a folyosó végében, közvetlenül a bejárat mögött elhelyezett lépcsőn, amelyet ügyesen megszerkesztett, elektromos motorral mozgatott csapóajtó takar el. A csapóajtó felnyitott állapotban korlátként szolgál.
  A folyosó, amelynek nyugati végében belépünk, a keleti oldalon elhelyezett hátsó ajtóig átszeli az egész épületet, amelynek oldalai majdnem pontosan párhuzamosak az égtájakkal, hogy ilyenformán a ház ferdén álljon az utcához képest, amely mintegy húsz fokos szöget zár be az észak–déli iránnyal. Az utcáról jól látható a ház déli frontja, az északit takarja az épület sarka.
  Ezen az északi részen a vizes helyiségek sorakoznak, előbb a konyha, majd a fürdőszoba, s a keleti sarokban a mellékhelyiség, amelynek ajtajával szemközt – a folyosó déli oldalán – lépcső vezet az emeletre. Ha itt ismét nyugatnak fordulunk, újabb toalett és fürdőhelyiség mellett haladunk el, a konyha fölött pedig a Lane házaspár háló- és dolgozószobáját találjuk.
  A folyosó közepéről újabb folyosó vezet dél felé, amelyről a gyerekek szobái nyílnak, Mike-é északnyugaton, Steve-é délnyugaton, Johné északkeleten, Bobé délkeleten. A T betű alakban találkozó folyosók kereszteződésében ajtó nincsen, ehelyett kis tér van, a mester ugyanis lekerekítette a szobák sarkait, anélkül, hogy bent a szobában ez észrevehető kisebbedést jelentett volna.
  Ha végre most visszatérünk a földszintre, az ottani folyosó déli oldalát kell szemügyre vennünk. Innen egyetlen ajtó nyílik, a konyha bejáratával szemközt, amely a tágas nappaliba vezet; ez a földszint egész délnyugati sarkát elfoglalja; fölötte található a két hálószoba és a T alakú folyosó szára. A másik két hálószoba alatt a két vendégszoba van, amelyek szokatlan megoldással a nappaliból nyílnak.
  Ki kell egészítenünk a leírást a fészerrel, amelyet a délebbi vendégszoba mögé, a ház keleti oldalához ragasztottak. Bejárata – amely egy hiányzó fal – északon nyílik. A délkeleti gyerekszoba keleti ablakából kényelmesen ki lehet lépni a fészer tetejére, amit a gyerekember kétségkívül előszeretettel tesz – ezért a gondos George létrát rakatott a fészer oldalára.
  Innen, a fészer tetejéről létra vezet a háztetőre is – a két gyerekszoba ablaka között, a ház oldalába vájva –; ezt korlát övezi, s északkeleti sarkában, a mellékhelyiség fölött kis szivattyú üzemel, amely az esővizet hivatott eltávolítani, tekintve, hogy a korlát egy láb magasságig tömör fal, csak feljebb alkotják függőleges rudak.
  A tetőre máshol is feljuthatunk: a T alakú emeleti folyosó nyugati végében elhelyezett lépcsőn, amelynek tetejében ugyanolyan csapóajtó van, mint a pincelejáróban.
  Ez volt tehát a Hegy utca 18-as szám alatti ház beosztása. Az idei karácsonyon Aggie és Stan az északi, Fred és Mike a déli vendégszobát foglalta el; Mike szobájába a nagypapa költözött be Tommy társaságában.

Fred jól választotta ki a sárga mikrobuszt; tizennégy ülőhely volt benne – öt-öt ülés kétoldalt, egy háromszemélyes a jármű végében, plusz a sofőr helye –, a Lane-ek pedig tizenketten voltak, nem számítva Lizzie-t. Tizenharmadikként futott be R. Jenny Lane teljesen újjávarázsolva, csinos frizurával. Szériarobot volt természetesen, huszonkét éves – látszólag –, a népszerű ZT, becenevén Zéta sorozatból; akárcsak társnői, Nancy és Betty. Ő volt a trió második tagja, akinek lába alatt megindult az Urál egyik lejtője, mikor az utat próbálta megkeresni az elakadt lakókocsinak. Hatszáz métert zuhant és ízzé-porrá zúzódott; de az agya épségben maradt, s most, néhány évvel később nyoma sem látszott rajta a tragédiának. Teste persze nem is volt ugyanaz, hiszen annyira összetört, hogy a kiküldött automaták meg sem keresték a szilánkokat.
  Nyugodt robotmosollyal maradt hátra házőrzőnek, amikor a Lane-ek beszálltak a kanárisárga buszba.
  – A minilány vezet! – rikkantotta Fred. – Ez teljesen robotra alkalmazott busz. Kamerák, távirányítók százai.
  – Akkor miért nincs benne saját robotagy? – kérdezte Mary.
  – Mert az olyanok kétannyiba kerülnek – tájékoztatta Michael.
  – Úgy van! De ebben a kategóriában – hangoskodott Fred –, biztosíthatlak, a legjobb, amit kapni lehet. Az ülések alatt rengeteg csomag elfér, a zenemasina akusztikája kitűnő, a kocsi viszont hangtalan…
  – Minden kocsi hangtalan – vetette közbe Johnny. Fred zavartalanul folytatta:
  – … egészen kicsi, de idebent akár focizni lehet, s jó úton eléri a háromszáz mérföldet.
  – Repülni nem tud véletlenül? – humorizált Aggie.
  – Ugyan már – szólt Johnny –, az olyanok megfizethetetlenek.
  – Hát nem éppen megfizethetetlenek – mondta Fred –, nálam egy légcsavaros mikrobuszt százötvenért már vihetsz is.
  – Kösz szépen – mondta Mike. – Százötvenért! Épp csak nem repülhetsz vele, mert szétver mindent a huzat.
  – Nem városba való…
  – Vidéken meg nincsenek forgalmi dugók. A rendes antigravitációs busz pedig félmillióba kerül.
  Fred összehúzta a szemöldökét. – Háromnegyedbe, öregem. Félért sehol nem kapsz.
  – De kapok – mondta Mike. Aztán Nicolette-re pillantott, aki nyugodtan ült a vezetőülésen, háttal a volánnak, s az indulási parancsra várt. – Miért hallgatsz, adatbázis? Mennyiért kap az ember FRAN-minibuszt?

Nicky természetesen nem tudta, ezért kiröpített egy nyalábra való rádióhullámot. A hullámok Londonba, a Brirob Központi Programozó Irodájába siettek, ahol a számítógép keresgélni kezdte a választ. Nem találta meg, ezért továbbította a kérdést a Pennine-hegység egyik csúcsán elhelyezett, antennával ellátott szürke kockának, amely a Brit-szigetek információs adatbázisa nevet viselte. A kocka előkereste az antigravitációs buszok piaci adatait, és elküldte a Brirobnak azzal, hogy tovább kutat. A Brirob mindent továbbított Nickynek, aki nyugtázta a vételt, és türelmesen várt.
  Sokáig kellett várnia. Az adatbázis rádiókapcsolatba lépett külföldi társaival, többségükkel műholdon keresztül. A műholdak besorolták hívásait a Nicky által megadott sürgősségi kód alapján – leghátulra, hiszen a dolog tényleg nem volt sietős. A nyugat-európai adatbázis válasza tehát régen a kislány fejében volt már, amikor a távolabbiak egyáltalán megkapták a kérdést. A válasz továbbítása sem ment gyorsabban. Először a kelet-európai, a közel-keleti és az afrikai adatok értek a Pennine-hegységbe – onnan Londonba, majd Christies upon Severnbe –, azután a dél-ázsiai, a dél- és közép-amerikai, kevéssel később a kelet-ázsiai és az óceániai információk. Utoljára érkeztek a legfontosabbak, az észak-amerikai és a japán adatbázis feleletei, nemcsak a távolság, hanem a terjedelem miatt is, hiszen ezek a fejlett ipari országok egyenként is több FRAN-kisbuszt gyártottak, mint a többi adatbázishoz tartozó területek együttvéve.
  A műholdak megvárták, míg a hosszú amerikai és japán lista véget ér; csak azután kezdték továbbítani az Európa fölött keringő műholdnak, az pedig a Pennine-hegységnek. Másként nem is tehettek, hiszen kötötte őket a sürgősségi kód, no meg hibaellenőrzést is kellett végezniük, hogy a legcsekélyebb eltérés esetén megismételtethessék az egész adathalmazt. Pennine már gyorsabb volt, az adatokat szinkronban fogadta és küldte Londonnak, amely hasonlóképpen tett. Nicolette megint kénytelen volt megvárni a végeérhetetlen adatfolyam végét, hogy kikereshesse azt, amire Michael kérdése vonatkozott: a legolcsóbb antigravitációs buszt az egész földkerekségen; s társalgási hangon közölhesse, hogy egy New York-i cég ötszáztízezer fontnak megfelelő összegért már kínál ilyen járművet, ha kicsit és egyszerűt is. Az emberek megköszönték; nem panaszkodtak a késedelmes válasz miatt.
  Hiszen csak egyetlen századmásodperc telt el közben.

A próbaút a legjobban sikerült. Nicky kitűnően látott minden irányba a busz kameráin át, s az autó tökéletesen engedelmeskedett utasításainak. Kézzel-lábbal nem próbálta vezetni, hiszen ezt megtette Fred Londontól idáig. Ám jött a kérdés: hol helyezzék el?
  Christies upon Severnben a háromnál több kerekű géperejű járműveket csak fedett garázsban volt szabad tárolni; kivétel csak néhány volt, orvosok, rendőrök és hasonlók, akik a gyorsaság érdekében az utcán is tarthatták kocsijukat. Átmenetileg meg fog felelni a város túlsó végén elhelyezett föld alatti parkoló, de véglegesnek csak az tekinthető, ha a kisbusz a Lane-telken állomásozik majd.
  – A ház mögött nincs elég hely – mondta George.
  – Elölre mégse rakhatjuk – szólt hitvese.
  – A konyha mögé! – kiáltott Bobbie, s kezével mutatta, hogy az épület északi oldalára gondol. Itt azonban a busz csak „élére állítva” fért volna el – mint Mike megjegyezte; nagyvonalúan szemet hunyva afölött, hogy egy lapos személyautó keskenyebb lesz ugyan, ha oldalára állítják, a mikrobusz azonban már az „élén” áll – két méter magas, de csak másfél méter széles.
  – Nyugodtan ott maradhat a parkolóházban – lépett be Nicky a konyhából; ez a vita ugyanis már este folyt, vacsora után. – Majd üzenünk érte, ha szükség lesz rá. Bár áshatunk is egy garázst a kert alá.
  – Garázst? – borzongott apja. – Igen… azt hiszem, akkor inkább maradjon a parkolóban.

– Jó reggelt kívánok – hajlongott udvariasan Mr. Wong, a kínai mosodás. Alacsony, ráncos arcú emberke volt, s bár a nagyszülei is Angliában születtek, kínai módra öltözködött, kínaiasan beszélt és udvariaskodott, hogy reklámot csináljon üzletének. Azt azonban senki sem tudta rajta kívül, miért hajlong egy robot előtt: mert emberszámba veszi; mert a magas társadalmi állású Lane családnak még a robotját is maga fölött állónak tekinti; esetleg más okból. Nicky nem is törte a fejét ezen, ő is meghajolt és kínaiul köszöntötte a vendéget.
  – Hát maga tud kínaiul? – ragyogott fel Wong úr szeme. – Mert én bizony nem tudok.
  – Én sem – mosolygott a lány. – A tévében hallottam. De fáradjon be, uram, hideg van idekint. Mit tehetek önért?
  – Az édesapjával, ha válthatnék néhány szót… ha nem alkalmatlan.
  – Egy pillanat – a kislány besurrant a nappaliba, s George-dzsal tért vissza egy perc múlva. Az urak udvariaskodtak néhány percet, majd Mr. Wong rátért jövetele céljára.
  – Nos, Mr. Lane, egy meghívást volnék bátor közvetíteni önnek és becses családjának, ha szabad. Mr. Simmons egy kis tombolát szándékozik rendezni szilveszter délelőtt, amelynek bevételét az árvízkárosultak kapják.
  George-nak fogalma sem volt, milyen árvízről van szó, de nem kérdezte meg; mást kérdezett.
  – Ki az a Mr. Simmons?
  – A vegyesbolt tulajdonosának segédje, Mr. Lane.
  – Pat?
  – Ó, igen, Mr. Lane.
  – Honnan telik neki ilyesmire?
  – Ó, Mr. Lane, minden a legegyszerűbb lesz, s vendégeink is jelentős támogatással…
  – Vagy úgy. S hol lesz a mulatság?
  – A városházán, Mr. Lane. Pontban reggel nyolc órakor.
  – Ott leszünk, Mr. Wong. Hozzájárulhatunk mi is valamivel a költségekhez?
  – A legnagyobb megtiszteltetésnek vennénk, Mr. Lane.
  – Nicky, hozd a pénzesdobozt, légy szíves.
  Nicolette bement a konyhába, s úgy hozta ki a dobozt, felnyitott tetővel, ahogy a szivart szokás kínálni. A családfő kivett egy százfontost, és átadta vendégének.
  – De uram, hiszen ez nagyon sok pénz! az egész vendégség kitelik ennyiből…
  – Ejnye, Wong uram, micsoda szervező ön? Visszautasítja az adományt, amit másoknak szántak?!
  – Igaza van, Mr. Lane – szeppent meg a mosodás. – Elnézést kérek; akkor viszont természetesen nyugtatványt adok róla.
  – Fölösleges, Mr. Wong. Nicky látta, hogy átvette a pénzt.
  – Ó, Miss Nicolette? Igen, persze. Akkor hát nem is zavarok tovább. Viszontlátásra, Mr. Lane – Miss Nicolette.
  – Viszontlátásra, Mr. Wong.
  – Viszontlátásra – mondta George is, és a gyerekre nézett. – Te, ez nem tudja, hogy mi vagy?
  – Dehogynem. Mindig így bánt velem.
  – Érdekes – dörmögte George, és hátrapillantott, mert lépéseket hallott. Apja volt az. Elmesélte neki a tombolát.
  – Elmegyünk – helyeselt Sid. – És viszünk valami nyernivalót.
  – Mondd csak, apa – töprengett George –, nem akarnál megválni egy robotodtól?

Két nappal később, az esztendő utolsó reggelén népes közönség gyűlt össze Christies upon Severn közigazgatásának ódon központjában. A hölgyek és urak vidáman cseverésztek, és elszántan pusztították a finomságokat, amelyek a városban tartózkodó kilenc első osztályú robot – a nyolc helybeli és Jenny – félnapi munkájába kerültek. Szépen fogytak a tombolacédulák is, amelyeket R. Eddie Jackson készített a helyszínen, tulajdonosa nevére dedikálva. A sorsolás végrehajtójául Pat először Nickyt akarta felkérni, de George kérésére megváltoztatta szándékát.
  Nyolc óra volt. A terem végébe állított színpadon, amely segítségével az épület művelődési házként is funkcionált, Pat jelent meg Diana Gardner társaságában, aki – Michael és több más fiatalember tekintetének kereszttüzében – bronzgongot emelt magasra, s háromszor megütötte. A vendégek elcsendesedtek.
  – Hölgyeim és uraim – szólt Pat –, úgy hiszem, megkezdhetjük a sorsolást. Azonban mint a pénztártól megtudtam, száz font hiányzik a kerek összeghez. Ha esetleg megkérhetem önöket…
  Nem kellett végigmondania, máris együtt volt a száz font. Mr. White, aki néhány idős úr társaságában figyelte az eseményeket, ekkor egy kezet érzett a karján. Nicky volt az.
  – Üdvözlöm, uram! El sem tudja képzelni, mióta keresem önt. Ezt önnek hoztam – adott át egy tombolajegyet. Százhuszonötös sorszám és John White neve volt rajta. – Sok szerencsét hozzá.
  – Miért adod ezt nekem?
  – Miért ne, uram? Én adhatok ajándékot férfiaknak – csak fordítva illetlen a dolog. Uraim! – hajtotta meg magát vidáman, és távozott.
  – Bár az embergyerekek is ilyen udvariasak volnának – jegyezte meg valaki.
  – Akkor hát, hölgyeim és uraim – szólt Pat ünnepélyesen –, bejelentem, hogy a Man-szigeti árvízkárosultak javára rendezett gyűjtésünk eredménye: hatvanezer font!
  Nagy taps, elismerő kiáltások.
  – Most pedig szólítom sorsolásunk fővédnökét, egyben házigazdánkat: Mr. Harry O’Connell!
  A kövér, mosolygós polgármester bekacsázott a színpadra és meghajolt.
  – A sorsolás technikai lebonyolításával semleges személyt bíztunk meg – folytatta Pat –, aki nem városunk lakója. Miss Jennifer Lane!
  Jenny is a színpadra sietett és meghajolt.
  – Egyúttal bejelentem, hölgyeim és uraim – Pat kis hatásszünetet tartott –, hogy Miss Lane-ben tombolánk fődíját üdvözölhetjük.
  – Ojjé! – harsant Atkinson borízű hangja. Az emberek nevettek.
  – Miss Lane ZT sorozatú, első osztályú robot…
  – Ja – mondta Atkinson csalódottan. Az emberek még jobban nevettek.
  – … akit gazdája, Mr. Sidney Lane megejtő önzetlenséggel ajánlott fel nekünk. Kérem, tapsoljuk meg.

– Nyolcszáztizenhárom – ismételte a polgármester. – Kié ez a szám?
  Nem volt jelentkező.
  – De hölgyeim és uraim – esett kétségbe Pat –, hiszen valaki megvette ezt a számot!
  – Pat! – csattant egy kisfiú hangja. – Pat vette meg!
  – Én ugyan nem – mosolygott Pat –, nekem nincsen tombolajegyem. Kérem, nézzék meg még egyszer a számaikat.
  – Akkor a polgármester bácsi!
  A polgármester a fejéhez kapott, aztán a tárcájához, és kivett belőle három tombolajegyet. Messzire tartva kezdte tanulmányozni őket, aztán hirtelen elvörösödött. Az emberekből kirobbant a nevetés. A polgármester pipacspiros arccal átadta a jegyet Eddie-nek, aki felmutatta azt a közönségnek, majd díszes piros betűkkel ráírta, hogy „nyert”, és visszaadta. Pat átnyújtotta a zsákbamacskát; a polgármester megköszönte, és belenézett a vászonzacskóba. Majd boldog mosollyal kiemelt egy nagy tábla mogyorós csokoládét, és olyan diadalmasan mutatta körbe, mint aki egész életében erre vágyott.
  Pat megvárta, amíg elülnek a vidámság utolsó hullámai is.
  – Hölgyeim és uraim, a fődíj kisorsolása következik: Miss Jennifer Lane, első osztályú háztartási robot!
  Jenny megforgatta a gömböt. Kinyitotta, kivett egy golyót, s átadta Mr. O’Connellnek.
  – Egyes – csavarta szét a polgármester.
  Jenny visszatette a golyót, újra megkeverte, s kihúzott még egyet, a kettest. Visszatette, megforgatta, és kihúzta – az ötöst.
  – Százhuszonöt – jelentette be a polgármester. Jenny arcán izgatott kíváncsiság volt látható.
  – Te jó isten – motyogta egy hang hátul. Mindenki odafordult, a távolabb állók nyakukat nyújtogatták. – Itt van… én nyertem…
  – Mr. White-é! – kiáltotta valaki. Óriási taps zúgott fel. Pat lesietett a színpadról, s felvezette a teljesen megdöbbent öregurat.
  – Jó reggelt, uram – lépett hozzá a lány. – R. Jennifer White vagyok, az ön új robotja.

– Te házirobot! – mondta Mike hazafelé menet, kissé lemaradva a többiektől.
  – Tessék – nézett fel rá Nicky ártatlan tekintettel.
  – Hogy csináltátok?
  – Dióval és mandulával – a kislány a süteményre vonatkoztatta a kérdést.
  – Nem azt, te csirkefogó. Mindenki tudta, hogy White úr robotot szeretne – és nyert egy robotot. Bunda volt, igaz?
  – Úgy érted, csalás? Nem is lehetett csalni…
  – Ilyen minden hájjal megkent masinák bármiben tudnak. Ki vele: csaltatok?
  – Dehogyis – hazudta Nicky szemrebbenés nélkül. – Rendes robot nem tesz ilyet.
  – De. Az öreg sohasem fogadta volna el ajándékba, ezért sorsoltattátok ki a lányt. Tőled kapta a cédulát, Jenny húzta a golyókat. Csak meg kellett rádióznod a számot, és megjelölni a golyókat.
  – Ugyan, Sherlock. Hiszen a polgármester ellenőrzött mindent a sorsolás előtt. Valódi lottógömb volt valódi golyókkal, azokat nem lehet megkarcolni vagy ilyesmit.
  – Szerintem lehet, főleg egy robotszem számára, és ha az ellenőr olyan vaksi, mint O’Connell. De rádióadót is el lehet rejteni bennük.
  – Hová? Tömör műanyag mindkét felük. Karcolásmentes műanyag. És nyugodt lehetsz, Mr. O’Connell szemüvegben végezte a vizsgálatot, és érti a dolgát.
  – Azt te honnan tudod? – csapott le a fiú.
  – Ebben a percben kérdeztem meg Eddie-től.
  – Aha. Jól van, Nicolette Lane… rátok bizonyítani nem lehet, de tudom, hogy stikli volt a dologban.
  – Pedig nem volt – állította Nicky. – Persze nem vagy köteles hinni nekem; lehet, hogy hazudok. A robotokon igazán nem látszik, ha nem mondanak igazat.
  – Csakugyan. Hiszen első osztályú vagy… képes vagy rá. Várjunk csak… én viszont most nyomatékosan megparancsolom, hogy mondd meg az igazságot. Csaltatok?
  Nicky szögletes mozdulatokkal kezdett lépkedni, s fémes hangon, gépiesen tagolta: – Nem csaltunk, gazdám. – Majd kitört belőle a kacagás, és üde gyermekhangján közölte: – Teljesen fölöslegesen próbálkozol. Egyrészt nem vallhatok be olyasmit, amit nem követtem el. Másrészt pedig ha csaltunk volna, azért tettük volna, hogy segítsünk egy kedves emberen, akinek másként megsértettük volna a büszkeségét; ha utólag beismerjük, hogy csaltunk, akkor akár ne is tettük volna. Márpedig az ember büszkeségének megsértése az első törvénybe ütközik, úgyhogy te parancsolhatsz nekem akármit, azt fogom mondani, hogy nem csaltunk, akár igaz, akár nem. Jenny úgyszintén, és egy ilyen svindlit csak úgy lehet elkövetni, hogy embereket, akiket nem kötnek a robotika törvényei, nem avatunk be. – Felágaskodott és megpuszilta Michael orra hegyét. – Azért ne haragudj. Nem rajtam múlik, hogy bevallok-e egy ilyen dolgot vagy sem.
  Ezzel odafutott az egyik kerítés tövében heverő hófolthoz, parányi hógolyót gyúrt belőle, és odaadta Mike-nak. Aztán cikcakkban szaladni kezdett. A fiú felnevetett, és utánadobta a hólabdát. Háta közepén találta el. Nicky megtorpant, s hosszú haldoklási jelenetet adott elő, amíg Mike oda nem ért; akkor fájdalmas sóhajjal a karjaiba hullott. Mike fölvette és elindult vele – de tíz lépés után megállt. Nicky előbb résnyire nyitotta pilláit, majd kíváncsian körbetekintett. Nem látott semmi különöset, ezért a fiú arcára függesztette kérdő tekintetét.
  – Utolsó szélhámosok vagytok – mondta az. A kislány engedelmesen bólintott. – Hiszen nem is kellett megjelölni azokat a golyókat. – Nicky egyetértőn megrázta fejecskéjét. – Elvégre mi az egy robotnak, megjegyezni a visszatett golyókat, és figyelni, melyik hova gurul! – Mike vizsla szemmel nézett le a lányka arcára, elárulja-e magát; Nicolette azonban tiszta, ártatlan tekintettel nézett a szemébe. Lehetetlen volt rajtakapni valamin.
  Michael megcsóválta a fejét, és folytatta útját. Kishúga átölelte a nyakát, és békésen elszundított.

A szilveszteri mulatságon Jenny régi és új gazdája társaságában vett részt, minthogy White urat is meghívták az összejövetelre. A konyha polcai tömve voltak a két robot szorgos munkájának eredményeivel, az italoknak már csak a padlón jutott hely. Nicky feladata volt koronként idelátogatni és pótolni a megfogyatkozott készleteket.
  Jó idő volt, a gyenge hószállingózás is megszűnt, a társaság ezért a kertben gyűlt össze, néhány vendéglői asztal körül; illetve alatt, ami Lizzie-t illeti. A kiskutya a gyerekek asztalánál ütötte fel főhadiszállását, de néha körülnézett a többieknél is, hátha akad valami érdekes. Később, Nicky gondoskodásának hála, annyira teleette magát, hogy ezzel felhagyott; inkább lefeküdt aludni a kertkapuba.
  – Hölgyeim és uraim – jelentette be Nicky –, két perc múlva éjfél!
  Jenny újratöltötte a poharakat. Az emberek fölkeltek, s a kert közepére gyűltek, a két robottal együtt.
  – Fél perc – mondta Nicky.
  Lane-ék ünnepélyesen várakoztak, kezükben poharukkal; a felnőttekében pezsgő volt, a gyerekekében és a robotokéban üdítőital. Jenny vidáman rámosolygott White úrra.
  Nicky számolni kezdett. – Öt… négy… három… kettő… egy… bummmm!
  A robotok keltette gongütés még zengett, amikor megszólaltak az Isten óvja a királyt első hangjai.

Az újévi malacpecsenyének Lane-éknél évente ismétlődő szokásai voltak. George készítette saját kezűleg, régi családi recept szerint, amelyet Sid dédapjáig lehetett visszavezetni, de már ő is örökölte azt. A receptet még nagy vonalakban sem ismertethetjük, hiszen hétpecsétes titok; csak annyit mondhatunk, amit minden vendég láthatott. A malac egészben volt megsütve, hátán petrezselyemzölddel, teste körül burgonyával, rizzsel és salátával. Ami a belsejét illeti, ennyit tudunk: a Töltelék volt benne, így, névelővel és nagy kezdőbetűvel, hiszen ez képezte a Malac lényegét; mondhatnánk, szívét-lelkét, ha nem lenne képzavar. Kétségkívül volt benne valami húsféleség – talán darált sertéshús –, paradicsom, hagyma és curry.
  A találgatás persze nem sokat ér; talán többet mondunk azzal, hogy a malacot mindig fél egykor tálalták, s noha addigra már nagyon sokfélét ettek, háromnegyed egykor híre-hamva sem volt; legfeljebb a fél citrom, amelyet valaha szájában tartott.
  A malac ünnepélyes külsőségek között, Fowler Sertéshimnuszának hangjaira vonult ki a kertbe, ahol Sid áldást mondott fölötte, majd felszeletelte.
  – Az idén különösen jól sikerült – dicsérte Fred, aki az előző malacot sütötte.
  – A hatos pontnál sem rontottad el – bólintott George felé legifjabb testvére, sorszámot használva a művelet megnevezése helyett, nehogy illetéktelen fülek meghalljanak valamit a malac titkából. – Ugye Mike idén tölti be a tizennyolcat? – kérdezte, látszólag összefüggéstelenül.
  George bólintott. – Egy év múlva te avatod malacsütővé.
  – Akkor erre iszunk – mondta Sid, s felemelte üres poharát. Szájához vitte, és félig kiitta a könnyű fehéret, miközben Jenny tovasuhant az üveggel.
  – Nem sajnálod? – bökött Stan a lány felé.
  – Van még kettő – Sid megvonta a vállát. – Legfeljebb ezentúl egy marad bent.
  (Ez a mondat magyarázatra szorul. Amióta három robottal utazott, éjszakánként kettő a lakókocsiban maradt vele, a harmadik pedig odakint, a kocsi körül járkált vagy egy magaslaton őrködött fegyveresen. A robotok kívánták így a biztonság érdekében, hiszen gyakran közelítettek éjjelente vadállatok vagy beszeszelt suhancok.)
  – Én akkor se ajánlottam volna fel ilyen drága dolgot – mondta halkan Stanley, s álmodozva nézegette a csillagokat.
  – Ugyan már… tudod, hogy szinte az ölembe pottyantak. Ha épp kellene, kapok Fredtől másikat; de minek nekem annyi?
  – Nemcsak arról van szó – vetette közbe Fred, figyelmen kívül hagyva a rá vonatkozó megjegyzést. – Emberiesség is van a világon. Mi van, ha egy részeges állathoz kerül, aki üti-veri, vagy éppen elkótyavetyéli egy üveg piáért?… hogy rosszabbról már ne is beszéljek. Elvégre…
  – Ünnepelünk, Freddie – figyelmeztette bátyja. – Ilyen alakok pedig nem járnak a mi tombolánkra, ez végül is rendes város.
  – Persze – mordult fel a másik. – Hallottam két hapsit finoman káromkodni, amiért olyan sok robot van jelen. Azt hiszed, itt mindenki szereti őket?
  – Ugyan, kérlek – mondta szelíden Stanley –, nem ez a kérdés. Az a kérdés, hogy apánk nem elajándékozta Jennyt, hanem bedobta egy kalapba, húzza ki, aki akarja. Ez olyan, mintha, engedelmet kérek, mindenkinek adta volna. Méghozzá ingyen… ami egyrészt rendes dolog, másrészt botorság.
  – Szóval nem helyesled? – kérdezte Sid éppolyan szelíden.
  – Mint fiad elfogadom a döntésedet. Mint ember az erkölcs megsértésének tartom.
  – Egyetértek – mondta Fred. – Ezenfelül pedig tisztességtelen a lánnyal szemben. Mire fognak majd becsülni egy ilyen ingyenrobotot, hol lesz ezek után arca, mint a keletiek mondják? Potyaholminak nincs becsülete.
  Az öregember kiitta a poharát. – Igazatok van – és még sincs igazatok. Egy robotot…
  – Igen, tudom – Fred türelmetlenül közbevágott –, a gép az gép, de hát apa, bocsáss meg, mégiscsak egy értelmes lény! Nem az önérzetéről van szó, az nincs neki, hanem az új tulajdonosáról és mindenkiről, aki tudja, hogyan jutott hozzá. Értéktelenné tetted a robotot, nem érted?
  – White úr meg fogja becsülni – mormolta George.
  – Igen, White úr nem tekinti értéktelennek Jennyt – helyeselt Sid.
  – De rosszabb is lehetett volna. Mi van, ha az a drabális alak nyeri, aki ojjézott, amikor bekonferálták a lányt? És…
  George felkapta a fejét. – Atkinson? A légynek se tudna ártani. Kenyérre kenheted. Vajból van a szíve. Olyan, akár egy falat…
  – Tudjuk, hogy ismersz mondásokat – intette le Fred –, de a vajpuha Atkinsonod mohó tekintete szerintem nem a lány pénzbeli értékének szólt. És nem ő volt az egyetlen.
  Egy kis ideig mind a négy férfi hallgatott. Ugyanaz járt a fejükben: az első osztályú robotok képesek nemi érintkezésre emberekkel. Ebből a gyárak nem engedtek, hiába tiltakozott az egyház, világi személyek ezrei; a tervezők félkésznek nevezték az ilyesmire alkalmatlan robotot, tökéletes hűségre törekvésük akadályozását látták az ellenkezésben. Nem látták be, miért volna erkölcstelen ellátni a robotokat azzal, ami az embereknek is van; s mikor az erkölcsvédők a tudatlan gyermekhez hasonlították a robotokat, mert – a három törvény miatt – nem tudnak védekezni az illetéktelen közeledés ellen, a robotikusok megmutatták, hogy a robot csak gazdája engedélyével léphet mással nemi kapcsolatba – éppen az első törvény hatására.
  A vita régen elült; a bizonytalan, zavarodott érzés megmaradt. Az emberek nem szívesen beszéltek erről, de kötelességüknek érezték megvédeni a robotok erényeit – ahogyan a leánygyermekeket is mindig hazakísérjük sötétedés után, de nem mondjuk meg nekik, hogy miért.
  Sid törte meg a csendet, George-ra pillantva. – Voltaképpen tudnak hallgatni.
  Fia bólintott, s odahajolt testvéreihez. – Ez a legszigorúbban titok, értitek? Bunda volt a sorsolásban.
  – Hogy a nyerje a? – kérdezte Stan, kihagyva az „öreg” és „robot” főneveket, hogy növelje a titkosságot.

Január másodikán a családtagok hazautaztak. Stan és családja már kora reggel, Fred valamivel később; Sid pedig félórával a londoni vonat indulása előtt elment a Szarvas utca hatos szám alá. Jenny nyitott ajtót.
  – Jó reggelt, gazda, hogy aludt?
  – Köszönöm. Mikor indulhatunk?
  – Máris, Mr. Lane – jelent meg White úr utazáshoz öltözve –, veszem a kabátomat. Jó reggelt.
  – Jó reggelt, Mr. White. Mit szól ehhez az időhöz? Nemsokára kitavaszodik.
  – Hát bizony bolond az időjárás…
  – Visszatér a hó – szólt közbe Jenny, látva jelenlegi gazdája kérdő tekintetét –, holnapután reggelre.
  – Én azt már nem látom – mondta Sid –, rég Athénban leszek. Hol a sapkád?
  – Megették, gazda – mosolygott Jenny.
  – Meg-e?! Kicsoda?
  – Lizzie. Majd kérek másikat, addig csak nem fázik meg a fejem.
  A férfiak nevettek. Jenny gondosan begombolta hosszú piros kabátját, ellenőrizve, hogy tökéletesen mutatja-e az alakját, s meghajolt.
  – C’est la robot, uraim. Mehetünk.

Az ünnepek után hazautazók jelentős része ezt a napot választotta – a pályaudvaron egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Rengeteg nép ácsorgott a peronon, s igazi angol hidegvérrel várták a vonatot. Ennyi ember persze hidegvérrel is nagy zajt kelt – Sidnek hát igencsak fel kellett emelnie a hangját:
  – Egész Nyugat-Anglia idegyűlt?
  – Nem! – kiáltotta Jenny. – George úrék otthon maradtak!
  Ekkor befutott egy vonat, s pillanatokkal később egy másik. A tömeg meglódult, s mindenestül eltűnt a két szerelvényben.
  – Nahát – csodálkozott Mr. White –, akkor miért nem vitték el őket eddig?
  – Lesznek még ennyien, mire a következő megjön – mondta Jenny, s megindult az egyik kocsi felé, ahol nem sokan tülekedtek, minthogy első osztályú volt. – Segíthetek, asszonyom? Bocsánat, uram… Gazda, miért nem szállnak be?
  Sid és White úr a beszállóknak segédkező lányban gyönyörködött. Idősebbeknek a csomagjait vitte, egy asszonynak a kisgyerekét; mindenütt ott volt. Nem mintha a pályaudvari robotok nem lettek volna rá képesek, de egyszerű másodosztályú agyuk túl lassú volt ekkora tömeg kiszolgálásához, s nem is voltak elegen. A shrewsburyi pályaudvart kétségkívül kisebb forgalomra szánták.
  – Ez a csaj még lemarad – idegeskedett Sid már a fülke ablakában. – Jenny! Gyere már!
  – Azonnal, gazda – jött a válasz az utolsó embercsoportból, amely beszállt az egyik másodosztályú kocsiba, s a vonat megindult. A robotnak híre-hamva sem volt. Sid helyet foglalt, s ugyanezt javasolta útitársának.
  – De a robot…
  – Bent van a szomszéd kocsiban – felelte Sid flegmán. Egy pillanat múlva be is lépett Jenny.

Az ünnepek forgatagában nem jutott időnk Jenny részletesebb bemutatására – most már azonban nem halogatjuk tovább; tekintve, hogy ismertetésünk tárgya a következő órácskát a vonatban tölti, udvarias csevelyt folytatva a két öregúrral. Ennek során White úr ezredszerre is megköszöni majd Lane úr bőkezűségét, Lane úr pedig ezredszerre hárítja el ezt, mondván, örül, hogy robotja éppen White úrhoz kerül. White úr biztosítja Lane urat, hogy nagyon meg fogja becsülni a nyereményt, mire Lane úr kitérően azt feleli, nagy örömmel tölti el a tudat, hogy ajándékának köszönhetően sokkal több tombolajegyet adtak el.
  Mint mondottuk, Sid három robotja a ZT sorozatból került ki, amelynek jellemző tulajdonsága volt az amerikaias megjelenés. Jenny leginkább egy kaliforniai vagy középnyugati fiatal nőre hasonlított, nemcsak arcvonásai és hosszú, hullámos barna haja révén, de járása, viselkedése is e vidéket idézte, nemkülönben az a szokása, hogy mikor elcsodálkozott valamin, félrehajtott fejjel, tágra nyílt szemekkel figyelt, s kissé kinyitotta a száját.
  Nyúlánk, karcsú lány volt, öt láb tíz hüvelyk magas; széles csípője s formás, inkább kicsiny keblei vonzó ifjú hölggyé tehették volna – ha történetesen nincs műanyagból. De abból volt, szintúgy meleg tekintetű, barna szeme, kislányosan gömbölyödő, amerikaias álla és a legkritikusabb férfipillantást is kiálló lábai. Ez utóbbiakból persze most semmi sem látszott, hiszen plusz tíz Celsius-fokban az sem sétálhat lengén öltözve, aki sohasem fázik.
  Bár fázhatott volna a ruházata miatt. A ZT robotokat nem valódi ruhákkal árusították, csak vékony, bár mutatós műanyagutánzatokkal; így olcsóbbak voltak valamivel, mint például Nicky, akinek meleg kabátját Stevie is nemegyszer fölvette. Jenny szép piros bársonykabátja csak szép volt és piros, de bársony annál kevésbé. Hozzáillő, csinos sapkája – amelyet Lizzie széttépett – szintén nem melegítette volna a fejét.

– Hanem erről többet ne beszéljünk – mondta Sid határozottan. – Épp elégszer megköszönte, Mr. White.
  – Ahogy gondolja, uram. De akkor engedjen meg nekem valamit.
  – Mégpedig?
  – Én ezzel az ifjú hölggyel az oldalamon, ha megérem, néhány év alatt valamivel gazdagabb leszek. Megvannak már a terveim – no, ne gondoljon semmi rosszra, Mr. Lane, csak arról van szó, hogy tudom, miféleképpen lehet hasznosítani egy ilyen drága kincset. Sok testvérkéjével találkoztam már. De mit is akarok mondani… Engedje meg, Mr. Lane, hogy egy napon én is megajándékozzam magát valamivel. Azt nem ígérhetem, hogy olyan öröme lesz benne, mint nekem… – pillantott Jennyre – de szeretnék valamit viszonozni.
  Ebben a percben – valahol Solihull tájékán járhattak – kinyílt a fülke ajtaja, egy férfi pillantott be kutatóan, és a szabad hely iránt érdeklődött. Megkapta, s helyet foglalt Mr. White mellett.
  Harmincasforma, tökéletesen jellegtelen arcú ember volt, afféle tucatfigura, akit a filmrendezők előszeretettel alkalmaznak forgalmas utcán járókelőként, természetesen nagyobb mennyiségben, köznapi öltözetben. Erősítette ezt a képet, hogy közömbös arccal nyitotta ki a táskáját, közönyös tekintettel kezdte nyomogatni a számítógépét, s éppilyen semmitmondó arccal fordult útitársai felé, s mondta ezt: – Elnézést: Sandhurst –; hogy azután visszatérjen szemmel láthatóan érdektelen tevékenységéhez.
  – Lane.
  – White.
  A válaszokat udvarias bólintással nyugtázta, s tovább pötyögtetett.
  Most tíz percig semmi sem fog történni – a két úr az idegen jelenlétében nem folytatja a beszélgetést, s Jennynek sincsen mondanivalója –, ezért pillantsunk egy kicsit vissza Christiesbe, közelebbről arra a derékszögű háromszög alakú füves területre, amely – ki tudja, miért – a Kansas park nevet kapta valamikor.

Ez a hely mindeddig elkerülte figyelmünket – ami nem is csoda. Nicolette is ritkán jár erre, nem mintha annyira félreeső hely volna – sőt, beljebb esik a városközpont felé, mint a Lane-ház –; épp csak nem szokott dolga lenni itt. Lizzie-t sem ide hozza sétálni, hanem az ellenkező irányba indul vele, a Hegy utca déli végénél fekvő Nagyrétre, amelynek túlsó széle már másik település határán van; bár néhány ház áll rajta.
  Ami mármost a Kansas parkot illeti: ha a Hegy utcán északnak vesszük az irányt, az első sarkon – a Mező utcán – jobbra fordulunk, majd itt az első sarkon – a Levendula utcán – balra (e helyt jobbra nem is lehet, lévén a kereszteződés T alakú): az utca végén már látjuk is a parkot. Csak végig kell haladnunk rajta. Baloldalt látni fogjuk a boltot, ahol Nicky minden hétköznap megfordul; talán nem érdektelen megjegyezni, hogy az épület fehér, négyemeletes, s a boltajtó fölött – a lépcsőháznak ugyanis külön ajtaja van – barna, egyszerű betűkkel áll: White’s.
  Néhány házzal később az út kiszélesedik, a bal széle ugyanis távolodni kezd, s nem is tér vissza: a Szarvas utcába torkollik, akárcsak kétszáz yarddal idébb a jobb szél (s ha már itt tartunk: a Hegy utca is); a két utcaszél és a Szarvas utca által közrefogott terület a Kansas park.
  Ha egyszer elkísértük volna a fiúkat iskolába menet, már ismernénk a helyet, hiszen ők a Szarvas utcába igyekezvén vagy erre jönnek, vagy végigmennek a Hegy utcán, s a White úrnak is otthont nyújtó társasház előtt fordulnak be.
  Most azonban nem őket kísérjük figyelemmel, nem is húgocskájukat, hanem a családfőt, aki a park derékszögénél, a Szarvas és Levendula utcák sarkán ebben a pillanatban lép ki a könyvesboltból.
  Az év első könyvbevásárlása igazán jól sikerült – több mint száz újdonatúj könyvet vitt haza, csupa érdekességeket. Néhány vaskos kézikönyv jóvoltából a csomag megütötte a negyven fontot – nem is maga vitte, hanem egy csomagszállító automata, amely két miniatűr gumilánctalpból, egy rádióvevőből és a hozzá tartozó adóból állt, amely utóbbit George zsebre vágta, s jelét az automata tűzön-vízen át követte, hátán a ládába rakott könyvekkel.
  George vidáman indult hazafelé, ráköszönt egy galambra, majd hosszasan elidőzött a műszakicikkbolt kirakata előtt. Nem talált érdekeset, csak egy fűnyírót, ami eszébe juttatta, hogy le kellene cserélnie rozoga masináját – de nem a kirakatban látható ósdi darabra. Majd a városban – határozta el, Shrewsburyt és Londont éppúgy értve a szó alatt, mint Christies upon Severn apró belvárosát.
  – Jó reggelt, Mr. Lane – hallatszott jobb felől.
  – Á, Pat! Jó reggelt, hogy van? – fogadta az üdvözlést.
  – Látom, bevásárolt, uram – biccentett a fiatalember a láda felé.
  – Igen, bővítem a könyvtáramat – mosolygott George. – Hanem tudja-e, hogy épp az imént gondoltam magára?
  – Megtisztelve érzem magam…
  – Mondja, van most tíz perce?
  – Akár száz is, Mr. Lane.
  – Akkor jöjjön, üljünk le egy kicsit valahol. Szeretnék kérdezni valamit. Mondjuk a presszóban, jó?
  A presszó a könyvkereskedés épületében volt, a Szarvas utcából nyílt a bejárata. Érdemes itt megállni egy percre, s míg a két férfi letelepszik egy sarokasztalnál és rendel valamit, idekint felnézni az égre.
  A Szarvas utca ugyanis innen, a Levendula utca sarkától egészen negyed mérfölddel odébb található végéig kísérlet színhelye, hat utcatársával együtt – ezek közül egyet már ismerünk, a Mező utcát – ez szintén a Levendula utcától kezdve van bura alatt.
  Ha felpillantunk a Szarvas utca közepén, csak a szürkéskék téli eget látjuk; egy-két felhő kúszik lomhán délkelet felé, eltakarva az amúgy is erőtlen napot; a látvány szokványos. Ha viszont most kimegyünk a Kansas parkba, s ott is megvizsgáljuk az égboltot – és jó a szemünk –, észrevehetjük, hogy a színe egy leheletnyit élénkebb.
  Az átlátszó műanyagtetőt szintén átlátszó rudak tartják a háztetőkön, hat lábbal a legmagasabb házak fölött. A tetők külső szélén a bura behajlik, s gumiszigetelés segítségével hermetikusan lezárja a benti világot, amelyet így csak a Kansas parki bejárat és a fedett szakaszt érintő három kereszteződés köt össze a nagyvilággal. Azaz hogy pontosak legyünk: a burának felnyitható szellőzőnyílásai vannak.
  Mire jó ez? Elsősorban az utóbbi években, évtizedekben igencsak megerősödött északi szelek ellen kívánták védeni ezeket az utcákat – s ha a kísérlet sikerül, a többit is. Ezenkívül távol tartja az esőt, a havat, a gyárak füstjét, az ultraibolya sugárzást.
  Ötven város vesz részt a kísérletben, Skóciától Wight szigetéig, s bizonyosra vehető, hogy az eredmény kedvező lesz, és néhány év múlva az ország számos városát bura fedi majd.

George belekortyolt a konyakba. – Mondja csak… hogy csinálta?
  Pat elértette a kérdést. – Hát, tudja, Mr. Lane… nem volt könnyű. Tulajdonképpen a polgármester úrnak köszönhetem az egészet… az ő ötlete volt a tombola, az is, hogy én vezessem… még a szövegemet is megírta előre.
  – De honnan vette az önbizalmat?
  – Hát… azt is Mr. O’Connelltől. Szó szerint ezt mondta: „Szamár maga, Pat. Ez nem Hollywood, hogy csak vakító mosolyú jampecek érvényesülhessenek. Mindenki ismeri, mindenki tudja, hogy értelmes srác, csak egy kicsit kevés az önbizalma. Hát szerezzen! Menjen ki a színpadra és beszéljen.” Hát kimentem és beszéltem.
  – Fantasztikus – dörmögte George. Felemelte a félig telt konyakospoharat, nézte egy másodpercig, majd, mintha csak a pohárnak mondaná, így szólt: – Ezt folytatni kellene valahogy. – Kiitta a konyakot.
  – Gondoltam én is, uram… de hogyan?
  – Nem tudom. De ha már megszerezte az önbizalmat, ne hagyja veszendőbe menni. Várjon csak… mondja, mennyire ismeri az ókort?
  – Az ó…? – hökkent meg a fiatalember. – Hát… nem nagyon.
  – Remek. Figyeljen csak. Mi írtunk a feleségemmel egy könyvet az ókorról, olvasmányos formában gyerekeknek. Rómaiak, görögök, egyiptomiak, kínaiak; tudomány, művészet, politika, mindenféle benne van. Beszerveztünk lektornak egy csomó gyereket. Volna-e kedve csatlakozni hozzájuk?
  – Hát…
  – Elmondom, miről van szó. Maga elolvassa a könyvet, és megállapítja, eléggé érthető-e. Olyanoknak szól, akik édeskeveset vagy éppen semmit sem tudnak az ókorról. Jegyzeteket készít, aztán eljön a többiekkel együtt, és némi eszem-iszom keretében elmondja a véleményét, a megjegyzéseit. És kap húsz fontot.
  Pat fölkapta a fejét. – Hisz az nem kis pénz!
  – A kiadó fizeti, annak apróság. De jó munkát vár el érte. Nos… ráér még eldönteni, vállalja-e. Január végén, legkésőbb február közepén szeretnénk elkészülni a kézirattal, akkor először megkapják a szaklektorok, azok legalább két hónapot töltenek vele… utána jönnek maguk. Úgy egy hónap alatt kellene végezniük.
  – Az lehet… az akkor május körül lesz.
  – Úgy valahogy. Mit csinál májusban?
  – Semmi különöset, Mr. Lane. Vállalom.
  – Nagyszerű. Akkor április vagy május folyamán megkapja a könyvet. Majd csináljon helyet a szobájában.
  – Miért? – csodálkozott Pat.
  – Mert a könyv nagy. Vagy háromezer oldal kézirat, plusz még ezer a képekkel. Négy kötetben fog megjelenni.
  – És ezt mind ketten írták?!
  – Persze. Márciusban lesz négy éve, hogy hozzákezdtünk.

Mr. Sandhurst ezenközben elégedetlen arccal nyomkodta a számítógépét; a mellette ülő Mr. White bonyolult képleteket és kapcsolási rajzokat látott a képernyőn.
  – Te Zéta! – mordult fel hirtelen Mr. Sandhurst, fel sem nézve munkájából.
  – Uram? – szólt Jenny.
  – Nézd már meg ezt a marhaságot!
  – Attól tartok, uram, hiányzik a felkészültségem – felelte Jenny késedelem nélkül; ekkorra természetesen már átkutatta a rádióberendezéssel ellátott készülék memóriáját.
  – Akkor hívd fel a céget! – vetette oda a férfi. A képernyőn mozgásba lendült néhány ábra, s helyenként megváltoztak a színek. Majd hosszú magyarázó szöveg íródott ki. Sandhurst úr figyelmesen olvasta, s lassan felderült az arca.
  – Örülök, hogy hasznát veszi a robotomnak – jegyezte meg Sid szárazon.
  – Hogy? – kapta fel fejét az. – Ó, igen, köszönöm. – És visszatemetkezett.
  Sid bosszús volt még akkor is, amikor Londonban kiszálltak.
  – Modortalan fráter – dörmögte a peronon, miközben átvágtak a nyüzsgő tömegen.
  – Ne foglalkozzon vele, gazda – békítette Jenny. – Úgy láttam, robotmérnök – megszokta, hogy robotoknak parancsolgat.
  – De nem az enyémnek – állt meg Sid egy újságosnál, s vett néhány lapot. – Nos, merre?
  Jenny a buszmegálló felé mutatott. Az egyik világszerte híres, emeletes londoni busz elvitte őket a Heathrow melletti Brirob-üzemegységhez; annak idején itt jött világra mindhárom robot, akárcsak sorozattársaik.
  A főkapuban őrködő robot udvariasan köszönt – Jenny válasz nélkül továbbhaladt, s balra kanyarodott, egy KPI (Központi Programozó Iroda) feliratú folyosóra. Benyitott a legelső ajtón, s belépett egy parányi fülkébe. Orrába csatlakozó mélyedt, s a mennyezetről kellemes női hang szólalt meg:
  – Mr. Sidney Lane, kérem, nyilvánítsa ki szándékát, hogy R. Jenny Lane BR83ZTQR27-et Mr. John White tulajdonába kívánja adni.
  – Úgy van – mondta Sid. – Kicsit körülményesen mondtad, de igazad van.
  – Elnézést, uram – felelte a számítógép, hiszen éppoly intelligens volt, mint az emberi küllemű robotok. – Ez a formaszöveg. Mr. John White, kérem, nyilvánítsa ki szándékát, hogy R. Jenny Lane BR83ZTQR27-et át kívánja venni Mr. Sidney Lane tulajdonából, s közölje a robot új nevét.
  – Kinyilvánítom – szólt White úr. – A neve Jenny marad.
  Jenny elmosolyodott. – Isten vele, gazda. – Egy pillanatra élettelenné vált a tekintete. – R. Jenny White BR83ZTQR27. John White, Christies upon Severn, Anglia. Minden rendben. Ez a Brirob-gyártmány most harmadszor kapcsolódik be. Legalább egymilliárdszor hibátlanul kell neki. Önteszt vége. – Jó reggelt, gazda – fordult immár Mr. White felé. – Átestünk a ceremónián.
  Ezzel kihúzta orrából a csatlakozót, fintorgott néhányat – mintha a dugasz kellemetlen érzést okozott volna –, s egy falirekeszből kivette új sapkáját, amely csőpostán érkezett, mialatt őt átíratták.
  – Azt hiszem, jó lesz iparkodnunk – indult a kijárat felé –, Mr. Lane gépe tíz perc múlva indul.
  A repülőtéren Sid érzékeny búcsút vett tőlük, s egy újabb évre elhagyta Anglia földjét.

White úr és Jenny nem tért nyomban haza; előbb Ipswichbe utaztak, ahol Mrs. Fulton, White úr húga lakott. A hölgy családi állapotát nyolc év óta az „elvált özvegy” szavakkal jelölte, ugyanis Mr. Fulton a válóper folyamán külföldön elhalálozott, s ennek híre csak a bontó ítélet jogerőre emelkedését követően érkezett meg. Mivel azonban a halál beálltakor Fulton úr még nős ember volt, Margaret Fultont már özvegyen választották el férjétől. A jog tudorai roppantul örültek a ritka esetnek, s parázs vitát folytattak a hagyaték fölött: vajha Mrs. Fulton az általános örökös, minthogy az elhunyt végrendeletében feleségét nevezte meg így, más rokonainak csak kisebb hagyományokat juttatva – avagy be kell érnie a váláskor neki ítélt vagyonrésszel, tekintve, hogy az örökhagyónak nyilvánvalóan nem állt szándékában mindent exnejére hagyni, csak nem jutott ideje új végrendeletet készíteni.
  Mrs. Fulton egy darabig hallgatta a rokonok ügyvédjét, aki a jogerős bontó ítéletet lobogtatta; és a sajátját, aki viszont a végakaratban olvasható „feleségem” szót böködte szőrös, vastag ujjaival. Ezután kárörvendő mosollyal – nem szerette a fiskálisokat – kijelentette, hogy nem támaszt igényt a férjnek juttatott vagyonrészre. Kiélvezte az ügyvédek bánatának utolsó cseppjeit is, aztán hazament a paradicsomaihoz.
  A terebélyes, mély hangú asszonyság ugyanis különféle konyhakerti növényeket termesztett jókora kertjében; paprikát, paradicsomot, hagymát, miegyebet. Nem gazdagodott meg belőle, de nem is keresett rosszul; egypár automata gépre például futotta, így a kerttel nem sok dolga volt.
  – Nicsak – szólt hunyorogva, mert nem volt rajta szemüveg –, kutya legyek, ha ez nem John.
  – De bizony John – felelte Mr. White; átölelte testvérét, s csattanós csókokat nyomott mindkét orcájára. – Bemutatni hoztam valakit.
  – Ne mutasd! Gyertek be, fölrakom a szemeimet, borzasztó vaksi vagyok. – Megkereste a szemüveget, s ezen keresztül tekintette meg Jennyt.
  – Jó napot, asszonyom – mondta az. – A nevem R. Jenny White.
  – Ne bolondozzon, kedveském – mosolygott Mrs. Fulton. – A bátyámnak nem telik robotra.
  – Tombolán nyertem – szólt White úr, s elmesélte a történetet; amit ismert belőle, persze.
  – Nahát! – álmélkodott Mrs. Fulton. – A mi családunkban senki nem nyert semmit soha. De gyertek beljebb, üljetek le.
  Helyet foglaltak a kicsiny nappaliban, ahol a karcsú Jenny is alig tudott lépni a szinte egymásba érő bútorok között – képzelhetjük, mekkora gondot jelentett ez a háziasszonynak.
  – Szóval megfogtad az isten lábát – állapította meg. – Mit ér ez a jószág?
  – Harmincezret.
  – Szép. Állj csak fel, fiam!
  Jenny talpra lendült, s nyugodtan várakozott, amíg az asszonyság vizsgálódó tekintete többször is végigsiklott alakján. A dolog meglehetősen emlékeztetett arra, ahogyan a lóvásáron szemlélik meg az eladó állatokat.
  – Gondolom, tud majd segíteni a boltban – Mrs. Fulton a robotra nézett, de bátyjához intézte szavait.
  – De még mennyire! Áldás az ilyen, tudod te is. Szeptember óta különben volt már robotsegítségem – a kis Nicky, írtam róla neked –; de hát őt mégsem adhattam bérbe. Jennyt viszont igen.
  – Minek?
  – Hát hogy pénzt keressek vele.
  A hölgy meglepve pillantott testvérére. – Szerinted lehet manapság robotkölcsönzéssel pénzt keresni? Hisz a gyárak ontják az új példányokat.
  – Bizony lehet: Szibériában.
  – Micsoda?! – csapta össze kezét Mrs. Fulton.
  – Figyelj, Margaret. Az oroszok városokat építenek a tajgában, lecsapolják a mocsarakat, megritkítják az erdőket. Az emberi munkaerő szörnyen drága – csak az élelem odaszállítása többe kerül, mint a robotok bérlete. Érted?
  – Értem… És az oroszoknak nincs elég robotjuk?
  – Honnan lenne? Gyárra nekik nem telik, megvenni sem telik, örülnek, ha a bérleti díjat kifizetik. Hatszáz fontot egy hónapra.
  – Az nem sok.
  – De valami. És nem kell attól tartani, hogy a bérlő visszahozza azzal, hogy talált olcsóbbat – azoknak az isten robotja se elég, és minden első osztályúért ugyanannyit fizetnek. Mármost: ha Jenny tíz hónapig dolgozik odakint, az hatezer font, adómentesen. Ennyivel pedig kibérelhetem a főtéri élelmiszerboltot, ami tízannyit hoz, mint a sajátom. Igaz, a nagyobb része elmegy a bérleti díjra, de így is jócskán marad.
  – De nem a tiéd a bolt.
  – És az baj?
  – Az ilyenből akármikor kitehetnek. Felmondják a szerződést, akármi… ismerem az ilyet.
  – Akkor is megmarad a mostani boltom.
  – Igaz, persze. S mit szólt a robot?
  – Mit szólna? Az ő ötlete volt, és neki a parancs – parancs. Különben járt már Szibériában, és főnök lesz ott, nem kubikos.
  Ez nem volt egészen igaz. Az első osztályúak természetesen több-kevesebb alacsonyabb szintű robot irányítását végezték Szibériában; de ez csak az adóvevőjüket és agyuk egy kicsiny részét foglalkoztatta, közben ugyanúgy lapátoltak, mint a többiek. White úr is tudta ezt, de nem akarta érző szívű húgát elszomorítani a Jennyre váró sanyarú sorssal.
  Amit az érintett persze tökéletes nyugalommal fogadott. Testi épsége közömbös volt gazdája kívánságához képest; ha megsérül, amúgy is kijavítják vagy kicserélik, éppúgy, mint amikor az Urálban összetört. A feladat ráadásul egyezett magasabbrendű elveivel: Szibériában számos ember jut általa lakóhelyhez, az eltávolított fák pedig segítenek a sivatagok terjeszkedésének lassításában – az orosz kormány nagyrészt a szaharaiaktól kapott pénzből fedezte a művelet költségeit. Egyébként Afrikában és a Közel-Keleten, a faültetésnél is bérelt robotok dolgoztak; Kairónak volt ugyan pénze, de nem kívánták meg is venni a munkaerőt.
  Jenny már üzent a Brirobnak, hogy gazdája Oroszországba akarja küldeni. Január huszonhetedike volt a válasz: akkor indul a húsztagú csoport, amelyet ő fog vezetni. Tíz darab negyedik osztályú földmegmunkálógép, hat fakitermelő – ezek harmadik osztályúak, hogy el tudják végezni a hatalmas fenyők sértetlenül kiemelésének bonyolult munkáját –, három darab önjáró teherautó – afféle mindentudó tankok, amelyek száz kilométereket megtesznek a tajgában eleven fákkal a hátukon –; valamint egy másodosztályú robot, Eileen Phillips Southwarkból: a Jenny közeli rokonságába tartozó Omega 2 sorozat darabja.
  A Brirob válasza nem ennyiből állt. Hosszú, részletes programokat küldtek, térképekkel, a munkagépek pontos műszaki leírásaival; és egy igen fontos információval, ami White úr számára lényegbevágó volt – Jenny azonban úgy döntött, ezt titokban tartja.

De ideje most már visszatérnünk főhősünkhöz, akit az óesztendő utolsó napján hagytunk el; pontosan negyven órája, tizenhat perce és húsz másodperce.
  Nicky éppen a skót juhászkutyák ifjú sarjával foglalkozott, aki reggel valami üvegszilánkba talált lépni.
  – Gyere, kisöreg – mondta neki kedvesen –, átkötöm a mancsod.
  Lizzie bánatosan odabotorkált. Fájt a mancsa, és mérhetetlenül idegesítette a fejére húzott homokozóvödör, amely azt akadályozta meg, hogy letépje a kötést. Nicky ujjai között azonban minden gyémántnál szebben csillogott egy óriási, szépséges húsdarab.
  – Nekem adod? – nyúlt Lizzie a vonzó falat után. Villámgyorsan elnyelte, megnyalta az orrát, és a kislányra függesztette a tekintetét.
  – Több nincs?
  – Jól van, kiskutya – simogatta a robot. – Holnapra már el is felejted az egészet. Heveredj le egy kicsit, jó?
  – Mi a helyzet? – lépett be Mike a konyhába, ahol mindez történt.
  – Éppen pihenni készülünk, hogy a házirobot kötést cserélhessen – felelte Nicky. Ugyanekkor a nyugtató hatott, s Lizzie szemei lecsukódtak. A kislány villámsebesen lehántotta a kötést, fertőtlenítette a sebet, s már kötötte újra, amikor Michael kérdezni akarta, ne segítsen-e. Mire kinyitotta a száját, a művelet lezajlott.
  – Szédületes… – motyogta a fiú.
  – Kösz – mosolygott rá Nicolette, s egy újabb falatot tartott a kutya orra elé. Az orr megmozdult, szimatolni kezdett, s a következő pillanatban a szalámi eltűnt.
  – Kérek még – nyitotta Lizzie most már a szemét is.
  – Jól van, Lizzie. Okos kutya vagy, mehetsz.
  – Ezt már hallottam – válaszolt az. – Több nincs? Esetleg csirke? – dühösen kifakadt. – Legalább ezt a nyavalyát szedjétek le rólam!
  – Ne sírj, Lizzie, meggyógyulsz nemsokára – simított Mike végig az állat hátán.
  Lizzie lemondóan szusszantott, s hazament az emeletre vezető lépcső alá.

– Mike? – szólalt meg Nicky.
  – Tessék.
  – Mi baj?
  – Miféle baj? – csodálkozott bátyja.
  – Csak rád kell nézni. Úgy járkálsz második napja, mint akit fejbevertek. Történt valami?
  – Semmi különös… – mormogta a fiú, s indulni készült.
  – Tudod mit? Menjünk fel a szobádba. Leülök melléd, és elmondod, mi bánt. Jó?
  Fent a szobában leültek egymás mellé az ágyra, s Nicolette elővett egy kis zacskót. – Neked hoztam. – Földimogyoró volt, amit Mike nagyon szeretett. A kislány kivett egyet, feltörte, lehúzta a vörösesbarna belső héjat, s bátyja felé nyújtotta a magvat. Mike el akarta venni, de Nicky nem hagyta; a fiú ajkaihoz közelítette a csemegét, majd mikor Michael kinyitotta száját, betette a mogyorót.
  – Köszönöm – nyelte le a fiú.
  – Szívesen. – A robot kivette a héjban található másik szemet is, Mike szájába helyezte, ő maga pedig bekapta a héjat, kicsit rágott rajta, és elnyelte.
  – Mit csinálsz, te?!
  – Miért, hova tegyem? – intett körbe; a szobában tényleg nem volt olyasféle tányér vagy doboz, amibe a héjat szórhatta volna.
  – Azért nem kell megenni, csacsikám – nevetett Michael, és jobb karjával átölelte Nicky vállát. Az csak erre várt. Villámgyorsan nyitotta ki a következő mogyorót, mindkét szemet Mike szájába rakta, megette a héjat és megkérdezte:
  – Szóval mi bajod? Ne gondolkozz, felelj azonnal.
  – Diana… – sóhajtott a fiú.
  – Odavan érted. Akkor?
  – Ne beszélj zöldségeket. Karácsony óta felém se néz.
  – De csak szilveszter óta vagy ilyen búvalbélelt. Ki vele!
  – A tombolán egész idő alatt Markkal volt.
  – Hát hiszen rokonok.
  – Ugyan már, valami harmadunokatestvérek vagy ilyesmi.
  – Először is Gardneréknél a távoli rokonokkal is szoros kapcsolatot szokás tartani. Másodszor pedig mit gondoltál, hogy az egész város szeme láttára odasétál hozzád és melléd szegődik, pedig te csak egy osztálytársa vagy? Az egész osztály ott volt, mit szólnak az emberek, ha pont téged választ?
  – Maradhatott volna a szüleivel…
  – Nem illik az ilyesmi egy felnőtt lányhoz. Valld be, téged az bánt, hogy nem ment oda hozzád ország-világ előtt, ezzel kinyilvánítva érzelmeit.
  – Így is mondhatjuk…
  – És te miért nem mentél oda hozzá?
  – Hogy tehettem volna, ha egyszer mással volt?!
  – Szóval úgy véled, Dianának bátran ki kellett volna állni melletted, miközben neked ahhoz sem volt merszed, hogy kedélyesen csatlakozz két osztálytársadhoz, a lányra bízva, melyikőtöket látja szívesebben. Jó kiindulás két szerető szív egymásra találásához. Mondd, tettél valamit valaha, ami alapján ezt elvárhatnád tőle?
  – Hogy?…
  – Megcsókoltad?
  – Ne bolon…
  – Írtál neki szerelmeslevelet?
  – Nicky, én…
  – Néztél mélyen a szemébe perceken át?
  – Figyelj már ide…
  – Szóval nem. Mégis milyen alapon várod el, hogy elsőként ő mutassa ki az érzelmeit, amelyeknek a létezését sem tisztáztátok még egymás között? Nem vagy te egy kicsit önző, Michael Lane?
  Mike hallgatott egy verset. – Épp ez a baj… nem tudom, egyáltalán vonzódik-e hozzám…
  – Csodákat! Az a baj, hogy tőle várod a kezdeményezést, és megsértődsz, ha ez elmarad! Arra nem gondolsz, hogy ő majdnem sírt, amikor elmentél anélkül, hogy boldog újévet kívántál volna neki? Mert önző, gyáva és ostoba alak vagy! Nem kapsz több mogyorót!
  Dühösen zsebrevágta a félig már kiürült zacskót, kibújt a fiú karja alól és menni készült.
  – Hé… várj egy cseppet… mit mondtál az imént?
  Nicky kérdő tekintettel visszafordult. – Mire gondolsz?
  – Majdnem sírt?… Szóval… de miből gondolod, hogy miattam?
  – Még kibe szerelmes rajtad kívül?!
  – Biztos vagy benne?…
  – Még szép!
  – Ki mondta ezt neked?
  – Senki. Csak nem vagyok még egészen szenilis.
  – Beszélt erről valakivel?
  – Nem.
  – Talán te… beszéltél vele?
  – Dehogyis.
  – Akkor hát…
  – Azt mondtam: szerelmes beléd. Mi kell még?
  – Biztos?
  – Egy megawattot teszek rá.
  Michael ettől csodálatosképpen megnyugodott. Felugrott, kirohant, visszarohant, megcsókolta Nickyt, aztán újra elszáguldott. A kislány kinyitotta az ablakot, megvárta, míg a fiú kilép a házból, s lekiáltott:
  – Mike!
  A fiú megállt és felnézett. Nicolette ledobta neki a fél zacskó mogyorót.

A nyájas olvasó talán elnézi nekünk, ha nem követjük Michaelt ezen az útján, melyről lelkesült boldogsággal tért haza késő este. Nicky szokásához híven elébe ment a kertbe. Érjük be annyival, amit ő megtudott.
  Mike megragadta, földobta a levegőbe, magához ölelte és a fülébe súgta:
  – Mostantól összetartozunk.
  – Igazán? – örült meg a kislány.
  – Igen. És te vagy a legremekebb ember az egész földkerekségen. Ezt Diana üzeni neked. Elmondtam a Mogyoró-hadműveletet.
  – Köszönöm. Végül is ez a dolgom. Gyere, csináltam neked valamit!
  Vidáman előreszaladt, s intett Mike-nak, hogy érje utol. Csak fent a szobában sikerült, ahol Nicky már jó előre megvetette az ágyat, s az íróasztalra két hőtartó táskát helyezett, amikbe kirándulások alkalmával a melegen tartandó elemózsiát tették.
  Mike átöltözött és lefeküdt, a kislány pedig kinyitotta az egyik táskát. Nagy tányér erőlevest tartalmazott, ahogy Lane-ék szerették, tojással és reszelt sajttal. Bátyja elé helyezte, s míg az energikusan hozzálátott, Nicky csendben ült mellette. Néha egymásra mosolyogtak. A levest könnyű húsgombóc követte, csirkehúsból, szójaolajban kisütve.
  – Maradjak? – kérdezte, mikor bátyja jóllakott. Mike csak a szemével intett igent, mialatt felhajtott egy pohár gyümölcslevet. Nicky elővette Steve egyik piros pizsamáját, belebújt, s elhelyezkedett Michael mellett.
  – Mondtam már, hogy gratulálok? – kérdezte.
  A fiú elmosolyodott. – Dianához… vagy a zseniális kishúgomhoz?

Január közepén, pontosan tizenhatodikán este a tél nagy erejű szélviharral tért vissza az átmeneti meleg idő után. A mezőgazdászok egy hete úgy néztek ki, mint akik egész családjuk gyilkosát sejtik minden járókelőben – a plusz tizenöt Celsius-fokos talajmenti hőmérséklet fagypont alá csökkenését jósolta az előrejelzés; hóra csak két-három nappal később lehetett számítani, amikor a növények már elfagytak.
  Lane-éknek persze nem volt gondjuk ilyesmivel; a kert pázsitját semmilyen fagy nem pusztíthatta el, s a fenyőfa is védve volt a hidegtől, amellyel sarkvidéken élő ősei nap mint nap szembenéztek. Az orkánra viszont fel kellett készülni. Délután hat órakor a légtömegek elérték Orkneyt, s a rádió figyelmeztette a Midlands lakóit, húzódjanak fedezékbe.
  Nicky lement apjával a pincébe, hogy elővegyék az acéllemezeket – pontosan huszonhárom darabot, mivel ennyi ablak és ajtó volt a házon, beleszámítva a tető csapóajtaját is. A lemezeket a nyílások mentén elhelyezett kampókhoz kellett bilincselni; ilyen kampók nélkül modern házat elképzelni sem lehet.
  – Hányat bírsz el? – kérdezte George a fémtáblákhoz lépve.
  A robot fölemelt egy lapot. – Húszat. A nagyokkal nem tudnék már egyensúlyozni. – Ezzel átnyalábolta a lemezeket, s felvitte őket, otthagyva a nappali két ablakára és a fészer bejáratára való lapokat.
  Odafent elosztották a készletet. Mary és George az emeleti ablakokat, Mike és Johnny a földszintieket fedte be, Stevie és Bobbie pedig a négy kis pinceablak zárásáról gondoskodott. Ezalatt Nicky egyenként felhozta és felerősítette a három nagy acéllemezt. Utoljára a bejárati ajtót zárták le, miután Nicolette létrára állva megvizsgálta az emeleti páncélzatot, s gyalogszerrel a lentit.
  – Ez is megvolna – csattintotta be az ajtó utolsó bilincsét, s becsukta az ajtót. – Nyolc körül várható a vihar; legjobb lesz hozzálátnom a vacsorához.
  – Nicky! – szólt ki George a fürdőszobából. – Figyelmeztess majd, hogy cseréljük ki automatára ezt a páncélzatot.
  – Jó, apa. Most már tízezerért megkapod az egészet.
  – Tudom, azért mondom. Elegem van már a cipekedésből, meg hogy izguljak a házért. Megcsinálhatná a város azt a nyamvadt üvegtetőt.
  Megállt a beszédben, csettintett az ujjával, s bement a konyhába Nicky után. – Felhívnád a polgármestert?
  A kislány szaggatott búgást hallatott. Majd kattant benne valami, s megszólalt a polgármester – egyedül élt ugyanis, személyzetet sem tartott:
  – No? – Fáradt volt a hangja.
  – Jó estét, Mr. O’Connell. George Lane vagyok.
  – Arca nincs? – kérdezte a polgármester szokatlanul mogorván; aki ismerte, tudta, hogy a mindig kedvesen mosolygó kövér emberke goromba is tud lenni, ha felbosszantják, vagy csak elfáradt.
  – Nincs, a lányomról beszélek. Jobban tetszik a képe, mint a magáé.
  – Mmge – dörmögte az.
  – Mondja, mikor lesz mindenütt bura ebben a nyomorult városban?
  – Tudja, Mr. Lane – kérdezte vissza O’Connell, be sem várva a mondat végét –, hányan kérdezték ezt ma tőlem?
  – S mit felelt nekik?
  – Nem tudom, Mr. Lane. Nem-tu-dom. Kevés a pénzünk. Különben sehol a világon nincs még város, amit végig bura fed.
  – Mondja csak, Mr. O’Connell – kérdezte George, nem várva be a mondat végét –, mikor is jár le a maga megbízatása?
  – Elég sokára, Mr. Lane. Nagyon sokára. Néha úgy érzem, túlságosan sokára, például ma is. És holnap is úgy fogom érezni! – tette hozzá, arra célozva, hogy a vihar okozta károkat ki kell javíttatnia; és dühösen bontotta a vonalat.
  – Ma este nem kedélyes – állapította meg George.
  – Sőt szikár, magas, vércseképű – tette hozzá Nicky, fel sem pillantva a zöldségtisztításból, amit a telefonbeszélgetés alatt lankadatlanul csinált. George meglepve pillantott le a barna fürtökre, amik alatt nem kis adag fantázia lapulhatott.

Elképzelhetetlen, mire képes egy olyan vihar, amely két óra alatt megteszi az Orkney és Salop közötti négyszázötven szárazföldi mérföldet. Aki nem látta saját szemével, csak hozzávetőleg próbálhatja elgondolni, mit művel a leggyorsabb vonatokat is maga mögött hagyó, óránként háromszázötven kilométert is megtevő légtömeg.
  Százhúsz évvel ezelőtt volt az első ilyen orkán Európa történetében, egy áprilisi napon. Akkor a szél háromszáz mérföld szélességben söpört végig az Északi-tengeren és Norvégián, majd a Benelux-államokon, Franciaországon és a Földközi-tengeren; a Szahara fölött szelídült meg. Az előrejelzésnek és az erőteljes óvintézkedéseknek köszönhetően a halottak és sérültek száma nem haladta meg a százezret, holott a sűrűn lakott terület épületeinek negyven százaléka elpusztult. A kis Benelux-államok gazdasága majdnem összeroppant; Franciaországnak tíz évébe telt újjáépíteni városait.
  Azóta számtalan módszer született a védekezésre. A házakat olyan anyagból kellett építeni, ami ellenáll a szél erejének és a kitépett fák, egyéb tárgyak becsapódásának éppúgy, mint a benti egy atmoszféra nyomásnak, amely könnyen szétvetheti az épületet, ha odakint a légsúlymérő ilyen drasztikusan zuhan. Az autókat föld alatti garázsba kellett vinni, az állatokat bezárni, ami az ölebek vagy akár a szarvasmarhák esetén sokkal kisebb gond volt, mint az állatkertek számára. A városok rengeteget költöttek a vihar elleni védelemre, jelentős összegekkel támogatták a lakosok ilyen irányú ötleteit. Sajnos azonban a rendszertelenül bekövetkező orkánok után rengeteg munkája akadt a rendőrségnek, a biztosítótársaságoknak, a tűzoltóknak, a mentőknek és a kórházaknak.
  – A szélirány észak-északkelet, tizenhárom fok – jelentette Nicky. – Sebessége háromszázhatvanhárom kilométer óránként. A viharzóna hossza száznegyvenkét kilométer; vagyis húsz perc alatt átvonul fölöttünk.
  A Lane család bármikor képes volt húsz percre elfoglalni magát, akár közösen, akár egyénenként – írtak, olvastak, játszottak, esetleg tévét néztek. Most azonban hallgatagon ültek a pincében, ahova az elővigyázatos robot kívánságára levonultak, s a tévére sem figyeltek, amely az országszerte elhelyezett kamerák képeit vetítette. Nicolette megpróbált a kedvükben járni; levitte a finom vacsorát, gondoskodott olvasnivalóról, játékszerekről és szülei kéziratairól, s emlékeztette őket, hogy mindenki biztonságos helyre húzódott. Az emberek csak mogorván, idegesen összegörnyedve ültek a fotelekben, s arra sem szóltak semmit, hogy a világoskék ünneplő ruháját vette föl.
  A kislány a telefonhoz lépett és felhívta Jennyt – ez sokkal hosszadalmasabb volt, mint közvetlen rádiókapcsolatot teremteni, de így a képernyőn megjelent a lány arca.
  – Minden rendben, Jenny?
  – Minden, Nicky. A ház összes lakója itt van a pincében. Teljesen védve vagyunk.
  Nicky hátrasandított, de nem látott érdeklődést, ezért – az agyával – felhívta Gardneréket. Nem vették fel; a robot azonban számított erre, és nem adta ki a telefon hangját. Átkapcsolt a Gardnerék pincéjében levő segélykérő telefonra – ők ugyanis bérházban laktak, ott volt ilyen –, amelyet egy idősebb hölgy vett fel. A kislány Dianát kérte a telefonhoz, de hangot most sem adott.
  – Tessék – szólt bele Diana.
  – Szia, Nicky vagyok. A pincében vagyunk mindannyian, teljes épségben; csak kissé nyugtalanul. Megkérhetlek, hogy próbáld kicsit megnyugtatni Mike-ot?
  – Szívesen – mondta a lány. – Mike, hallasz?
  Nicky közben odasétált a fiúhoz, fotelja támlájára hajtotta a fejét, és Diana kérdése előtt bekapcsolta hangszóróját.
  – Persze – morogta Michael. – Menj a dolgodra, kicsi.
  – Ez nem az én hangom – felelte a robot úgy, hogy Diana is hallja a telefonban.
  – Hanem az enyém – szólt bele. – Megismersz?
  – Diana? – jött izgalomba Mike, s bólogató kishúgára nézett.
  – Helló, kiskoma – mondta Diana. – Te is olyan nyugodt vagy, mint én?
  Mike zavartan igent motyogott.
  – Nem hangzott valami meggyőzően… Csak azért kérdeztem, tudod, mert már kicsi koromban eldöntöttem, hogy sohasem járok félős fiúval; csakis olyannal, aki tűzbe megy értem, ha kell – magyarázta Diana csevegve; ő is nagyon félt, de vigyázott, hogy ez ne érződjék a hangján.
  – Akkor Eddie Jackson az esélyes nálad – felelte Michael. A humor kissé oldotta a feszültséget. Nicky is kuncogott. Hármuk közül ő leplezte legjobban, amit leplezni kívánt – mégpedig az elektronikus harcot, amit a vihar iszonyú rádiózavarása ellen vívott. Egymás után kapcsolódtak a városban található robotok a közvetítő vonalba, amely az elmúlt másodpercekben hálóvá alakult: Diana telefonjának jelzéseit három karbantartó automata vette, szűrte, erősítette és továbbította három közelebbi karbantartónak, két utcaseprőgépnek és két másodosztályú robotnak, közben egymással is megvitatva a gyengébben fogott részeket. A „második lépcső” hét robotjától már tizenöt további állomáshoz kerültek a beszélgetés jelei – köztük több első osztályúhoz, például a gazdáival beszélgető Eddie Jacksonhoz is –, végül az utolsó lépcsőben Jenny és öt alacsonyabb szintű berendezés továbbította a hullámokat Nickynek.
  – De Eddie nem csókol úgy – suttogta Diana.
  – Hé, várj csak! Honnan tudod te azt?
  – Ki tudja? – kérdezte a lány talányosan. – Miért?
  – Érdekel a dolog. Szóval honnan tudod?
  – Féltékeny vagy?
  – Igen.
  – Kis csacsim – mondta Diana melegen. – Azt hiszed, létezik számomra még egy fiú a világon?
  Zavarbaejtő kérdés volna azt firtatni, tudta-e vajon Eddie, hogy róla van szó. Az első osztályú robotok bionagya ugyanis hallatlanul bonyolult szerkezet; hozzáértők véleménye szerint működését sem azok nem tudják áttekinteni, akik tervezték – sem azok, akikbe beszerelték.
  Ha Eddie tiszta időben továbbítaná ezeket a jeleket – például egy magaslat megkerülése érdekében –, a kérdésre egyértelmű nemmel válaszolhatnánk. Ekkor puszta elektronikus zavarszűrést és erősítést végezne, amit egy féldekás áramkör is meg tud tenni. Nyugtázná a kislány gépi nyelven érkező kérését, s a továbbiakat rábízná rádiókészülékére. Nem hallgatna bele a beszélgetésbe, mert nincs rá oka.
  Ebben a viharban azonban egészen másként állt a helyzet. A több mint ezer mérföld hatósugarú Nicolette harmincegy közvetítőállomást iktatott be egy nem egészen hat mérföldről folytatott beszélgetésbe, mert a rádióhullámokat minden yardon eltorzította az üvöltő szél. Mind a harmincegy robot megvitatta szomszédaival a legkisebb neszt is, amit elkapott; magukban is meghányták-vetették a szöveget.
  Az ötödosztályú gépek csak arra voltak képesek, hogy a szavakat megkeressék primitív szótárukban; ami ebben nem szerepelt, azt figyelmeztető jelzéssel látták el. Ilyen szó volt Diana és Eddie neve, a „féltékeny”, a „csacsim”, sőt a „világ” is. A másodosztályúak már komplett nyelvtani elemzést végeztek; ők csak akkor küldtek volna figyelmeztetést, ha egy mondat tört angolsággal hangzik el.
  Eddie és a többi első osztályú robot ennél milliószor többet tudott. Amint megkapták az üzenettovábbításra vonatkozó kérést, nyomban tudták, hogy az üzeneteket „restaurálni” kell, s ettől kezdve egyetlen hangról sem hitték el azonnal, hogy helyes. Újra elvégezték mindazokat az ellenőrzéseket, amiket az alacsonyabb szintűek, de nem érték be ennyivel, élőbeszédről lévén szó: a szavak érzelmi töltését összevetették a téma alapján logikusan várható érzelmi színezettel, valamint a beszélő hangszínével (persze csak azok, akik személyesen ismerték Dianát, illetve Mike-ot); figyelembe vettek olyan tényezőket, mint a Diana által használt egyszerű telefonkészülék torzítása; a távolságok, amelyeket a jelek megtettek a viharban; a közbeeső egyéb torzulásforrások; a primitívebb robotok esetleges tévedései; és még hosszasan sorolhatnánk. Az aprólékosan kicsiszolt szöveget azután valósággal beleordították a tomboló viharba, pontosan a célállomás antennájára fókuszálva. (Az egyik ötödosztályúban ki is égett a főbiztosíték, mert a viharra méretezett energiával érkező adást szélárnyékban kapta, s gyenge jelfogójára ez kalapácsütésként hatott. Órák múlva találtak rá rutinmunkájukat végző társai.)
  Csakhogy minden restaurátori műgondjuk ellenére a robotok robotok maradtak, az üzenet pedig egy továbbítandó, nem nekik szóló jelsorozat, amely ugyanígy lehetett volna bibliarészlet vagy újságcikk is. Eddie számára ez esetben minden bizonnyal teljességgel közömbös volt, hogy a saját nevét hallja – olyan volt, mint a régi idők távírászai, akik naponta sok ezer üzenetet adtak-vettek, s egy perccel később egyikre sem emlékeztek már.
  Ám mint mondottuk, a bionagy elképzelhetetlenül bonyolult szerkezet. Hogy csakugyan így volt-e, vagy csak mi hisszük ezt – nem tudni.

A Lane-házban az orkán nem tudott sok kárt tenni, a kert azonban két helyen is sérülést szenvedett: az északnyugati sarokban, ahol Lizzie lyukat szokott ásni a kerítés alatt, most ki-be lehetett sétálni a letiport kerítésen; épp csak egy kis fa ágai közt kellett átlépkedni. Fiatal körtefa volt a megboldogult, messziről érkezhetett.
  A Michaellal egyidős, sudár fenyőt a vihar gyökerestül kitépte. Helyén mély, szaggatott peremű lyuk éktelenkedett.
  A család szomorúan nézte a pusztítást. Nicky nem bánkódott – visszament a pincébe, felhozta a bútorokat és minden egyebet, azután vette a kabátját és elindult dél felé, az orkán után.
  Már kiért a városból, de nyomát sem látta a fának. A szélviharnak annál inkább: percenként találkozott munkagépekkel, amelyek fákat, bokrokat ültettek vissza a helyükre, törmelékeket szedtek össze. Egy régi, lakatlan házat szilánkokra robbanva talált; úgy nyüzsögtek rajta az automaták, mint bogarak a bomló tetemen. Egyikük igenlő választ adott Nickynek: látott egy fenyőt négy mérföldre innen, egy patakban fekve. A kislány ráparancsolt, hogy hozza el Christies upon Severnbe. A négykarú, lánctalpon haladó, mosógépre emlékeztető automata nyomban otthagyta a romokat, s egy társával megindult a fáért. Nicolette megfordult, s futólépésben, ahogy jött, hazasietett.
  – Hát te meg hol voltál? – kérdezte szemrehányóan George, aki éppen a körtét próbálta kiráncigálni a kerítés roncsai közül, Mike és Lizzie segítségével.
  – Megkerestem a fenyőnket. Már hozzák – közölte a kislány lakonikusan; az ágak közül kihalászta Lizzie-t, aki morogva küzdött egy ággal, s Michael kezébe nyomta. – Vigyázzatok innen! Nagy károk vannak – mesélte, miközben szétválasztotta a kerítés rácsát és az ágakat. – A Thompson-ház megpukkadt… sok fa is kidőlt. A Trafalgaron kigyulladt egy lakás; a Csatorna-szigetek jókora szökőárat kaptak. Worcestershire-ben beomlott egy pince – hat ember megsérült.
  – Jól van, nem kell felmondanod az egész országot – mosolygott Michael. – Honnan tudod, hogy hívták azt az öreg házat?
  – Azért vagyok masina – felelte Nicolette önérzetesen, s felemelte a fát, majd bevonszolta a kertbe. – Ezt legföljebb hasábokban érdemes visszajuttatni.
  – Én ennék valamit – szólt egy hang Mike hóna alól.
  – Azt hiszem, akkor a mi szegény fenyőnk sincs jobb állapotban – mustrálta George a kimúlt körtefát.
  – Szerencsésen esett – rázta fejét Nicky –, egy patakba. Letört jó pár ága, de túl fogja élni. Elcsomagoltátok már a védőlapokat?
  – Még nem az összeset; miért?
  – Befedem velük ezt a lyukat, késő van már kerítést kalapálni.
  – Mint az imént közöltem: éhes vagyok – mondta Lizzie.
  – Akkor szedd le a hátsó ajtóról – szólt Mike. – Nekünk nem sikerült.
  Nicky csodálkozva nézett rá. – Hogyhogy?
  – Nem tudom. Beragadt.
  – Be-e?! – a kislány összeráncolta a homlokát. Aztán úgy tett, mint aki feltűri a ruhaujját (a vastag dzsekivel ez nem sikerült volna); karját eltartotta a testétől, mint egy lövöldözésre készülő cowboy, s marcona ábrázattal, döngő léptekkel bement a házba. Apja és testvére követték.
  – Ide menjünk be! – javasolta a kutya a konyhaajtó előtt.
  A hátsó ajtó befelé nyílt. A robot kinyitotta, s két tenyerével finoman megtolta a lemezt. Egyszer csak a bilincsek kinyíltak, s a lemez megindult. Nicky elkapta a szélét, mielőtt iszonytató robajjal eldőlt volna, s kivitte elölre.
  – Kíváncsi vagyok, mekkora erővel nyomta meg – tűnődött George.
  – Kérdezd meg tőle. Nagyon nagy erővel – felelte Mike. Lizzie közbevágott:
  – Nicky! – Mike befogta a száját, így a folytatást már csak taglejtésekkel közölhette: – Ne menj el, éhes vagyok!
  – Volnál szíves leszokni arról, hogy a fülembe ugatsz? – förmedt rá Michael. Megvárta, míg a kislány elhelyezi a kerítést takaró lemezt, s lerakta Lizzie-t. Az állat azonnal kirohant Nickyhez, és elpanaszolta sérelmeit.

Január huszonhatodikán, egy borús, hűvös hajnalon White úr szomorkásan tett-vett a boltban. Tekintetét a raktár ajtajára függesztette, ahol időnként egy-egy alak suhant el, kezében italosrekeszekkel. Főként a magasabbiknak figyelt minden lépésére.
  Rakodás után a két robot visszatért az üzlethelyiségbe. Jenny beállt a pult mögé, Nicky pedig helyet foglalt a sarokban, nem lévén tennivalója. Az öregember harmincötödször is letörölte a pultot.
  – Ide hallgass, csillagom. Meggondoltam magam – közölte a törlőruhával.
  – Valóban, gazda? – kérdezte Jenny.
  – Nem küldelek Szibériába. Itt maradsz mellettem, ördög vigye a pénzt. Eddig is megéltem valahogy. Rendben? – fordult most már a lány felé.
  – Természetesen – mosolygott Jenny. – De ugye nem engem akar kímélni?
  – Ne félj te attól, az csak a harmadik törvény… kárt szenvednék, ha elmennél. Úgyhogy mondd meg a cégnek: maradsz.
  – Megtörtént. De pénzt akkor is adnak.
  – Micsoda?
  – Megtudtam, hogy távirányítással is parancsnokolhatom a gépeket. Száz fontot fizetnek havonta.
  White úr meghökkenve nézett robotjára. – Várjunk csak… mit beszélsz?
  – Itthonról irányíthatom a szibériai csoportot rádión, és havi száz fontot kapok.
  – Hát mért nem mondtad ezt előbb?
  – Gondoltam, nagyobb lesz a meglepetés.
  A boltos átölelte a lányt, s mindkét orcáján csattanós csókokat helyezett el. – Remek jószág vagy!
  Nicky közben az utcára lesett, ahol már közeledett az első vevő nehézkes lépteivel.
  – Jó reggelt, Mr. White – szólalt meg. Nem a vevő: Nicky. De Miss Baker hangján. White úr csodálkozva nézett körül, aztán megértette.
  – Ravasz kis magnó vagy, tündérkém. No, eresszük be.
  – Jó reggelt, Mr. White – lépett be az idős hölgy, pontosan úgy hangsúlyozva a mondatot, mint az imént Nicolette. – Szervusztok. Nos hát, búcsúzkodunk?
  – Ó, nem, Miss Baker – mosolygott a tulajdonos. – Éppen most tudtam meg, hogy távirányítással is megkereshet egy százast havonta.
  – Ezt hogy érti? Várjon, no, ma nagyobb bevásárlást teszek; itt a lista.
  White úr elmesélte, amit megtudott. A hölgy bizalmatlanul hallgatta, s közben árgus szemekkel figyelte a lányok minden mozdulatát, amint elővették a kért árucikkeket.
  – Hát én soha meg nem értem magát, Mr. White, az biztos. Azt mondta, pénzt akar keresni a robotjával.
  – Keresek is.
  – Száz fontot. Ötszázat meg kidob az ablakon, akkor hát hol itt a logika?
  – Ott, hogy eleget voltam robot nélkül, Miss Baker.
  – Szerintem sosem lehet az ember eleget robot nélkül. Persze maga imádja őket. Meg is értem, hiszen szépek, kedvesek. De a lelkükbe nem lát bele!
  – Dehogynem: mint a nyitott könyv, olyanok. Mondja csak, Miss Baker, nem vinne el ebből a rebarbarából? Valahogy nem akar fogyni, félek, a nyakamon marad. Öt fontért odaadnék egy dobozzal.
  – Öt fontért! Ha még azt mondaná, féláron… Aztán jó még ez a rebarbara?
  – Teljesen, Miss Baker, még egy egész hónapig eltartható. Mit szólna négy fonthoz?
  – Azt, hogy a robotjai nagyobb jellemek, mint maga. Három, vagy ne is beszéljünk róla!
  – Hát ha már ilyen szépen kéri… mennyit adhatok?
  – Egyet, természetesen. Ha jó, talán veszek még. No lássuk!
  Kezében a listával, egyenként ellenőrizte az összes tételt, az öt kiló burgonyától a tejfölig.
  – Helyes. Kölcsönadna egy kiskocsit, White úr?
  – Segíthetek? – lépett mellé Nicky, s tisztelettudóan meghajtotta magát.
  – No, éppen az kéne – mondta Miss Baker. – Hogy összetörd a tojást vagy meglógj az egésszel.
  – Ó, kisasszony, régóta nem csinál már ilyet – szólt White úr. – Utolsó alkalommal az apja két hétre eltiltotta a játszótérről és a konnektortól.
  A hölgy hüledezve meredt rá. Aztán megértette, hogy gúnyolódik vele, s dühösen intett a lánynak. A kis robot összecsomagolta az árukat, s a jókora szatyrokkal Miss Baker nyomába szegődött.

Miss Baker a Mező utcában lakott, egy bérház földszintjén, ahol a lakások az udvarról nyíltak. Szótlanul tették meg a pár perces utat, majd Nicolette kicsomagolt, s a hölgy útmutatása alapján mindent a helyére tett.
  – No – mondta Miss Baker, s vizsga tekintettel méregette a kislányt. – Szokták a magadfajtának azt mondani, hogy köszönöm?
  – Szokták.
  – Hát akkor köszönöm. Mehetsz, robot.
  – Viszontlátásra, Miss Baker – felelte Nicky, s hazaindult.
  A sarok után pár lépéssel egy barna teherautó érte utol. Sofőrje, egy kék kezeslábast viselő, tagbaszakadt munkásember messze kihajolva nézte a házakat a túlsó oldalon, a rakományon ülő társa pedig a Nicky felőlin.
  – Hé, te gyerek! – harsant a magasból. – Melyik a húsz?
  Nicolette választhatott, hogy robotként készséges vagy jó családból származó gyermek módjára tartózkodó legyen-e. Utóbbi azonban nem áll szóba idegenekkel, s akkor a szállítómunkások nem tudják meg, melyik az a húsz. Ezért a bútorok és csomagok tetején gubbasztó, kék kezeslábasba bújt, jól megtermett férfira mosolygott, s a Hegy utca húszas számú házára mutatott.
  – Az ott, uram.
  – Kösz!
  A kocsi elhagyta Nickyt, s megállt a jelzett villa előtt. A kísérő lekecmergett, besétált a kertbe, s bíbelődni kezdett a zárral, olyanformán, mint egy óriás, aki egy apró, az ujja hegyénél is kisebb szerkezetet próbál megjavítani.
  – Bocsánat, uram – szólalt meg egy vékony hang a füle mellett –, kétségkívül rendelkezik valamilyen írással, hogy beléphet ide.
  – Persze. Eridj játszani.
  – Esetleg – fuvolázta Nicky – meg is mutatná nekem?
  A zár végre kinyílt, s a szállítómunkás beléphetett volna; ha nem tartja vissza egy kéz.
  – Engedj, kislány, a bútorokat hoztuk. Valaki beköltözik ide.
  – Pillanatig sem gondoltam másra, uram.
  – Ja… – értette meg a szállító, kivel áll szemben. – A társamnál van a menetlevél.
  A robot kiment, elkérte az iratot, s néhány gyors rádióbeszélgetést bonyolított le.
  – Köszönöm, uram. Elnézést a zaklatásért.
  Visszaadta a papírt, s a következő pillanatban elsötétedett előtte a világ.

Nem jött zavarba. Óvatosan lefejtette a szeméről Mike ujjait, megfordult és megpuszilta.
  – Mit csinálsz itt, kisrobot? – kérdezte az.
  – Új szomszédot kapunk – újságolta Nicky.
  – Jó reggelt, uram – szólalt meg a sofőr. – A magáé?
  – Az enyém, igen – mondta Mike. – Jó reggelt maguknak is. Örülök, hogy végre beköltöznek ide. Mikor jön a lakó?
  – Nem tudom, alighanem még ma.
  – Jól van. Viszlát. Légy jó, kislány.
  Michael ezzel útnak indult az iskolába, Nicky pedig segített egy keveset a bútorszállításban, amíg be nem kellett mennie, hogy a többieknek reggelit adjon. Így aztán nem is találkozott az új lakókkal, akik félórával később érkeztek, egy zöld mikrobusszal. George ismerkedett meg velük elsőként, tíz óra körül.
  A kerítésnek támaszkodva figyelte már percek óta a kiabálva szaladgáló, megszámlálhatatlan mennyiségű új szomszédot. Óvodás korúaktól a fiatal felnőttekig mindenféle kor, nem és bőrszín megtalálható volt. Időnként egy középkorú házaspár és feltűnt a siserahadban.
  A családfő rövidesen kivált a sokaságból, s George üdvözlésére indult. Ötvenöt körüli, magas, sovány, csokoládészínű férfi volt. Homloka erősen kopaszodott, ránctalan arca és fiatalos léptei azonban kitűnően ellensúlyozták a hatást. Széles, lapos orra afrikai, vékony ajka európai ősökre utalt.
  – Jó napot, uram – lépett a kerítéshez. – Azt hiszem, szomszédok leszünk.
  – Igen, nekem is úgy tűnik.
  – Akkor hát: Robinson. Norman Robinson, sebész.
  – George Lane. Író.
  – Ez érdekes! Nem ön írta azokat a nagy piros könyveket a történelemről?
  – Bizonyára a Történelem gyerekeknek sorozatra gondol. Én írtam.
  – Csodálatos – örvendezett a szomszéd. – És ha jól emlékszem, még egy író van a családjában; a felesége, vagy talán a testvére?
  – A feleségem, Mary. Többek közt sötétkék és narancssárga könyvek szerzője.
  Ezen jót nevettek.
  – Egyébként én is ismerek egy Robinson nevű orvost; a keresztnév már nemigen rémlik, de Manchesterben ő operálta az apámat. A Szent András klinika professzora volt.
  – S mikor volt ez?
  – Huszon… nem is: harminckettőben.
  – Akkor stimmel. Az én voltam. Hogy van az édesapja azóta?
  – Napról napra fiatalabb, professzor úr.
  – Szó sem lehet róla! Norman! Kizárólag és csakis: Norman.
  – Norman! – visszhangozta egy hang a házból. – Nooorman!
  – Azt hiszem, szükség van rám – szólt a férfi. – Ha ennek a bolondokházának vége, bemutatom a családomat is. Viszlát!

George még nézte kicsit a sürgés-forgást, aztán visszament a házba. A nappaliban Nicolette éppen különös formájú, színes alkatrészeket gyűjtögetett a szőnyegről.
  – Ne gyere be! – szólt rá. – Megszúrhat valami.
  – Mit csinálsz?
  – Összeszedem a telefont. A volt telefont. Valakinek beleakadt a tappancsa a zsinórba.
  – Szép dolog. Most hol van az illető?
  – Anyát gyötri odafent.
  A gyötrés abból állt, hogy az illető hanyattfekve vakartatta a hasát Maryvel. George bekapcsolódott, s elmondta, hogy szegényebbek lettek egy telefonnal, viszont gazdagabbak egy sereg szomszéddal. Marynek is volt híre: úgy vélte, egy héten belül elkészül a nagy könyv.

Délután a Lane-ek testületileg átvonultak új szomszédaikhoz, s összeismerkedtek. A megszámlálhatatlan mennyiség megszámlálható lett: tizennégy poronty, ebből három saját, a többit örökbe fogadták. Azaz csak tízet, mivel az egyik gyerek náluk sem volt valódi; ekkora család nem könnyen boldogul házirobot nélkül.
  A robotot Peternek hívták – ő lett a város második hímnemű robotja Eddie után. Tizenhárom éves volt, és éppolyan barna, mint Norman.
  – Remek – örült meg Mike –, végre a mi Nickynk is járhat majd valakivel.
  Nicky fülig pirult, és sértődötten tiltakozott. – Megtennéd, hogy nem boronálsz össze fűvel-fával? Majd én választok magamnak, ha kedvem tartja. Különben is még csak tizenkettő vagyok.
  – Sose leszel több – emlékeztette Johnny, de közben Peter is megszólalt.
  – Elnézést kell kérnem, de azt, hogy „fűvel-fával”, inkább én mondhatom. Meg kell említenem ugyanis, hogy én egyedi konstrukció vagyok, nem közönséges szériadarab, mint Miss Lane.
  – De nagyra vagy! – nyelvelt Nicky. – Mintha legalábbis huszonnégy volttal mennél, komolyan. Azt hiszed, te vagy Julius Caesar, csak mert a neved bent van a gyártási számodban? Meg se tudod jegyezni, fogadok.
  – BRTCN00963LPRY2132PETER.
  – Micsoda?! – kacagott fel a kislány. – Kilenc éves létedre még neked áll följebb? Nekem még ki se hűltek a forrasztásaim.
  – Az én piaci értékem kilenc év után is több mint ötvenezer font – felelte Peter fölényesen.
  – Az enyém is annyi volna – vágott vissza Nicky –, ha százfontos órabérű mérnökök állták volna körül a biontenyészetemet! Vagy azt hitted, a szép mély hangod drágított így meg?
  – Nicky! – szólt rá George felháborodottan. – Elég legyen! Igazán neveletlenül viselkedsz.
  – Hagyd csak – nevetett Mike. – Csak színházat játszanak. Olvastam erről, azért csinálják, hogy minket szórakoztassanak.
  – Igazán? – kérdezte Norman. A robotok szinkronban bólintottak, s Peter hozzátette:
  – Mindazonáltal kétségtelen, hogy én magasan Miss Lane fölött állok.
  Nicky dühösen felugrott. – Hát ide figyelj, Peter Robinson! Azt, hogy „magasan”, legfeljebb egy másodosztályúra mondhatod. Én éppolyan értelmes lény vagyok, mint te.
  – Igen, ezt el kell ismernem – mondta Peter, mire a lány elégedetten visszaült. – Valóban majdnem olyan értelmes vagy.

Mike másnap később jött haza, mint rendesen. Nyomában csomagszállító automata igyekezett.
  – Szervusz, kislány – üdvözölte Nickyt. – Hoztam a könyvtárból egy s mást. A… hová lett az automata?
  – Fölküldtem a szobádba. Mi újság a suliban? – indult a robot felfelé.
  A kérdés nem a tanulásra vonatkozott, s ezt Michael is jól tudta.
  – Semmi különös… szombatra találkát beszéltünk meg. A könyv hogy halad?
  – Anya egy hetet ad neki; apa tíz napot. Szépen fölpakoltál – mustrálta a fiú szobája előtt álló csomagot. Kinyitotta az ajtót, mire az automata begördült a szobába. Nicolette kivette a könyveket: hat darab vaskos fóliánst. – Olvasni vagy súlyzózni akarsz?
  – Mindkettőt – foglalt helyet Mike. – És főképp téged tanulmányozni.
  – Megnyugtató, hogy evégett nem kell belezést elviselnem.
  Nicky lesietett, hogy kieressze az automatát. Mire visszaért, Mike már javában elmerült az egyik kötetben: Az első osztályúak etológiája I.
  – Én ezt nem értem – tette le két perc múlva, a legelső oldalnál.
  – Mi se – felelte a kislány közömbös arccal. – Nincs meg az előképzettséged.
  Átnézte a címeket. Az első osztályúak etológiája I–II.; Humán kommunikáció és attribútumok; Interrobotális kommunikáció, kapcsolatprioritás és taszkosítás; Robotika és robiológia; Robotpszichológia és robotetika.
  – Könnyebb olvasmányt is választhattál volna.
  – Tudod, hogy érdekelnek a robotok.
  – Akkor hát lássuk! – Nicky lecsüccsent az ágyra, s fölvette a könyvet, ahogy Mike nyitva hagyta a tartalomjegyzéknél. – Nézzük csak… osztályspecifikus jellemző azt jelenti, hogy miben tér el az első osztályú a többi robottól.
  – Ezt értem.
  – De mire mész vele? Az alacsonyabbakról egy betűt sem hoztál haza.
  – Mert azok nem érdekelnek.
  – Michael, a kerék működésének ismerete nélkül a repülőgépet sem fogod megérteni.
  – Nem baj. Figyelj, kicsim. Engem az érdekel, hogy lesz fémből, műanyagból és villamosságból ilyen remek csaj, mint te vagy.
  – Kösz. Akkor talán a robiológiát kellene választanod.
  – Nem, nem. Az az, hogy mi hol van a robotban meg hogyan működik, igaz?
  – Aha.
  – Az nem érdekel. Az csak elektronika meg mechanika. Gépészet.
  – Nem kezdheted a végén!
  – Miért nem?
  – Mert nem fogod megérteni.
  – Hát majd az okos kis robotom segít nekem.
  Nicky felsóhajtott, s kezébe vette a Robotika és robiológiát.

A nagy könyv, amely ideiglenesen Az ókor címet kapta, február negyedikén készült el. Rádióhullámon továbbították a lektorokhoz, akik papírt nem fogadtak el, s üzenetet menesztettek a kiadóba is.
  – Ez is megvan – mondta George. – Most pedig háromnapos ünnepet hirdetek. Tivornya hajnalig, sőt tovább. És elutazunk valahova; javaslatokat kérek.
  – Skóciába – szólt Bobbie.
  – Ott már voltunk – mondta Steve, besöpörve egy halom építőelemet; éppen pókereztek ugyanis. A fehér építőkocka egyet ért, a kék kettőt, egészen az ötszázas pirosig.
  – Skóciába nem mehet az ember elégszer – válaszolt apja –, de három nap nem elég rá.
  – Mire elég három nap? – kérdezte Mike.
  – Hát nem sokra… legfeljebb kószálhatunk egy kicsit az országban. Például megnézhetjük, hova mész tanulni.
  – A William Howardot? – pillantott fel Mary. – Nem rossz ötlet; idejét se tudom, mikor voltam Londonban.
  – Én voltam már Londonban? – kérdezte Bobbie.
  – Ott születtél. El is vittünk, várj csak… talán három éve, de nem emlékezhetsz rá.
  – Nézzük meg az állatkertet!
  – Azt mindenképpen – mondta George. Mike felkelt és kiment, hogy átvegye a postát; Nicky ugyanis Robinsonéknál volt, segített a berendezkedésben, kifestett s hasonlókat. – Meg a British Museumot, a Towert… mindent megnézünk.
  – És hol alszunk?
  – Frednél, természetesen.
  Mike bejött és átnyújtott apjának egy levelet. – Az angyalát!
  George kissé meglepődött ezen, de nyomban megértette: a levél Los Angelesből érkezett. Feltépte és átfutotta.
  – No, mit szóltok? Tudjátok, hol lesz a konferencia?
  – Los Angelesben – bólintott Mike.
  – Nem, csak a levél jött onnan. Messzebb.
  – Japán?
  – Még messzebb!
  – Ne hülyéskedj, George! Csak nem a Holdon?
  – De bizony hogy ott! Most mit vágsz ilyen képet? Nem űrruhában, ne félj.
  – Jó, hogy megnyugtatsz – nevetett Mary. – Még űrruhát se adnak?
  – Akkor nem megyünk Londonba? – szontyolodott el Bobbie.
  – Dehogynem! A meghívás áprilisra szól – tápászkodott fel a családfő, s kinyitotta az ablakot. – Nicky!
  Szemközt, a Robinson-ház ablakában nyomban megjelent a kislány.
  – Mikor jössz haza?
  – Körülbelül háromnegyed óra múlva, ha más parancsot nem kapok.
  – Jól van. Utazunk Londonba – mondta George. Leánykája bólintott, nem fűzött megjegyzést a rendelkezéshez.

Egy órával később – tíz óra múlt éppen – a kanárisárga mikrobusz minden szükségessel feltöltve, hasában nyolc vidám Lane-nel – illetve Lizzie persze nem viselte a nevet – végighaladt a Hegy utcán, s keletnek fordult, az országút irányába. Nicky vezetett, a busz padlóján ülve, ahol Bobbie, Steve és néhány kefe segítségével Lizzie bundáját rendezgette.
  – Ehetnénk valamit – jegyezte meg az eb, mélységesen unva a fésülést.
  – Nem szabad – mondta Steve, s lenyomta a kalimpáló mancsokat. – Maradj már veszteg!
  – Ez megőrült – szólalt meg Mike hirtelen. Jóval előttük egy férfi kacsázott rozoga kerékpáron. Mellette kutya kocogott, zsineggel a vázhoz kötve.
  Szinte ugyanabban a pillanatban motoros rendőr vágott elébük. Utolérte a kutyás férfit, megállította, s élénk eszmecserét kezdeményezett.
  – Helyes – mondta Michael. – Látom, még figyelnek jó rendőreink.
  – Ez a dolgom – felelte Nicky szerényen.

Aztán egyszer csak Londonban voltak. A főváros keveset változott az utóbbi években – olyan volt, amilyennek George nem szerette, zajos, piszkos, tele emberekkel. Azért Whitehallt, Westminstert megmutatták Bobbie-nak, és ellátogattak az állatkertbe. Lizzie a kocsiban maradt, Nicky szemmel tartotta a belső kamerákon át.
  – Óriási – mondta Bobbie. A többiek helyeseltek, hiszen elefánt állt előttük. – Úgy értem, nagyszerű. Te láttál már ilyet igaziban? – kérdezte Nickytől. A kislány megrázta a fejét.
  Az elefánt – Ellennek hívták – közömbös képpel majszolta ebédjét. Láthatóan nem érdekelték sem a látogatók, sem a kék trikót viselő, tagbaszakadt ápoló, aki éppen az állat súlyát ismertette szemléletesen. Azt mondta, ha Ellent egy mérleg egyik serpenyőjébe ültetnék, a másikba pedig bedobálnák – így mondta – az összes jelenlevőt, az afrikai emlősállat meg sem döccenne. Hétezer fontot nyomott.
  Ellen nyugodtan lenyelte az utolsó banánt is, azután odament a birodalma szélén álló fához, s jókora piros labdát emelt föl mellőle. Magasra tartott ormánnyal körbemutatta, aztán elengedte, s mikor a labda felpattant a földről, hatalmasat rúgott bele. A lövedék átsüvített az árok és a riadtan lelapuló nézők fölött, az egyik szomszédos épület fala irányába. Nem érte el; egy fiatal nő kapta el, kosárlabdázónak beillő ugrással, s még a levegőből visszadobta, pontosan az állat lába elé.
  Az ápoló gratulált neki, Ellen pedig ismét rúgott. A nő ezúttal is kivédte, olyan gyorsasággal, ami emberi lénytől nem telhetett ki. Nem dobta vissza a labdát – tüntetően dobálgatni kezdte föl-le. Az elefánt nyugtalanul figyelte egy darabig, aztán hatalmasat trombitált. A nő elhajította a labdát, de más irányba, éppen Lane-ék felé. Szemvillanás múltán egy kislány jelent meg a labda alatt, s mesteri fejessel továbbította az elefántnak.
  George dühösen felmordult, és elindult.
  – Mi baj, apa? – szeppent meg Nicky.
  – Ez állatkert, Nicky! – állt meg a férfi. – Nem robotkert, érted?!
  – Értem, apa. Ne haragudj… Gondoltuk, hadd lásson a nagy orrú egy szép labdamenetet. Nem akartunk felbosszantani…
  Közvetlen közelről nézett fel apjára, olyan kétségbeesett arccal, hogy George megenyhülten megsimogatta.
  – Jól van. Csak jegyezd meg, hogy itt az állatok a főszereplők.
  Nicolette megkönnyebbült sóhajjal bújt oda hozzá.

– És mi lesz a következő lépés? – kérdezte George, miután a gyerekek megvacsoráztak és lefeküdtek.
  – Azt hiszem, a repülőgépipar – felelte Fred elgondolkodva. Kényelmesen végignyúlt a nappaliban heverő valódi műanyag medvebőrön, és bekapott egy süteményt. – Van egy kis gyár Nottinghamshire-ben… sportgépek, sárkányrepülők… olcsó vétel volna.
  – Nocsak – mondta bátyja. – Végül gyártulajdonos leszel?
  – Még nem tudom. Nincsen neve a piacon. Azért is adják el, mert kicsi a forgalom és ráfizetéses.
  Egyetemista kinézetű lány jelent meg az ajtóban, fehér trikóban és farmerban. Szobormereven megállt és várakozott.
  – Ráférne némi korszerűsítés – folytatta Fred –, új gépek, szerszámok, meg az épület se a legújabb, ez már a hatodik cég benne. Meg egy-két robot se ártana.
  George az ajtó felé biccentett. A másodosztályú elérkezettnek látta az alkalmat, hogy megszólaljon. – Mit parancsol, gazda?
  – Semmit, söprés vissza – úgy értette, az üzletbe. – Várj csak, mi van az olasz megrendeléssel?
  – Reggelre megérkezik, gazda. Castelli úr délután telefonált. Köszöni a számítógépeket, és figyelmébe ajánlja cége új termékét.
  – Csak tudod, így nagyobbat lehet bukni – tért vissza Fred az előző témához. A másodosztályú még várt egy kicsit, majd úgy értelmezte, a „várj csak” helyett a „söprés vissza” az érvényes. Meghajolt és távozott. – Te Alice! – röppent utána a hang. A lány visszatért.
  – Gazda?
  – Láttad azt a miniatűr robcsit világoskék ruhában?
  – Igen, gazda.
  – Vegyél tőle pár főzőleckét.
  – Parancsára, gazda.
  – Szóval nem szívesen fektetnék bele egy kalap pénzt, ha nem tudom, visszajön-e. Meg akarom nézetni előbb egy üzleti tanácsadóval.
  – Mennyi pénzről van szó? – kérdezte Mary, s ő is beleharapott egy Alice sütötte pogácsába.
  – Kilencvenért kaphatom a gyárat… nagyjából hetvenet kellene még ráfordítani, és szeretném, ha ez négy éven belül megtérülne, vagyis negyvenet hozna évente.
  – Eddig mennyit hozott?
  – Deficitet.
  – Hát akkor miért akarod megvenni?
  – Hát… hol kapok és kilencvenezerért repülőgépgyárat? Arra gondolok… meg kellene próbálni a Közel-Keletet. Állítólag az araboknál most kelendő az ilyesmi. Csak kérdés, hogy bírnák a gépeink a homokot. Meg az esetleg magasra nyúló tevepúpokat.
  – És a tanácsadó megmondja ezt neked?
  – Ezt nem. De azt például megmondja, van-e értelme az arabokkal kísérletezni. Meg hogy még hova lehetne szállítani. Csak kicsit meggondolandó, hogy ötszáz fontnál többet nem kérhetek egy vitorlázógépért… vagyis évi nyolcvan darabot kell eladnom, hogy a pénz visszajöjjön, de akkor a költségeket még meg se termeltem. Ez a gyáracska mindennel együtt hatvanezret megeszik egy évben.
  – Akkor gyárts mást – mondta George.
  – Mit?
  – Nem tudom. Valami újszerűt, amiért többet lehet kérni. Víz alatt menő repülőgépet, beszélő repülőgépet, amit akarsz. Van egy csomó jó fejű embered, nem?

Vasárnap Fred üzletében kezdték a napot. A nagyobbak már ismerték ezt a helyet; Bobbie csak a nagybátyjától kapott színes katalógusfüzetekből képzelhette el.
  – Jó reggelt kívánok – sietett eléjük Alice vidáman gesztikulálva. – Hogy aludtak? Igazán kellemes időnk van ma reggel. Bezzeg szegény kaliforniaiaknak kijutott… most mondta be a rádió, óriási vihar tombol arrafelé. Ó, nem is mondtam, Castelli úr csodás kis gépecskéket küldött, mindjárt meglátja, gazda. Különösen a telefonok ennivalóak. Ha lesz valaha gyerekem, ilyet szeretnék.
  Fred falrengető hahotában tört ki, a polcokon rezegni kezdtek az áruk.
  – Elég lesz, Nicky – tanácsolta Mike. Mire gazdája megnyugodott, Alice visszaváltozott értelem nélküli, gépies másodosztályúvá.
  – Ezt meg kell néznetek – rángatta be rokonait Fred a raktár egyik sarkába, ahol puha csomagolóanyagok között hatalmas, gyönyörű hajómodellt találtak. A Titanic volt, vagy kilenc láb hosszú, lenyűgözően pontos darab. Alice és társnője, Allison egy asztalra fektették a törékeny műalkotást, s egy távirányítót adtak át gazdájuknak, aki különféle helyeken felnyithatta vele a modellt. A berendezés a legtöbb helyen már megvolt, csak az első osztályú szalonok álltak üresen.
  – Fantasztikus – ismerte el George. – Ki csinálta?
  – Kik csinálták?! – Fred hatásszünetet tartott. – Bartholdy, Coleman, Marrow, Porter, Wilnewski.
  George elismerően füttyentett a leghíresebb modellezők névsora hallatán. Michael is, mire a kisebbek is követték példájukat. Utoljára Nicolette felől hallatszott valami gyenge, fújásszerű hang.
  – Nem úgy kell, kicsim – mosolygott apja; egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy sokszor hallotta már a kislányt fütyülni. – Így, látod?
  Nicky rajongó tekintettel, figyelmesen nézte, aztán csendes fújogatással félrevonult és próbálkozott.
  – Mikor lesz kész? – érdeklődött Mike.
  – Szerettük volna, ha március elején kézhez kapják a megrendelők, de nem fog menni. Az adatgyűjtés is elhúzódott, meg a bútorzattal sok a babramunka. Talán május. – Intett robotjainak, csomagolják vissza a hajót. – Hanem neked közeleg a születésnapod – nézett Mike-ra.
  – Közeleg – ismerte el az.
  – Gondoltam – tűnt el Fred a raktár egyik beugrójában –, ha egyetemre mész, hasz… gyere már, Nicky!… hasznát veszed.
  A kislány segítségével kiszabadított egy papírdobozt.
  – Jobb helyeken meg is követelik – tette hozzá.
  A csomagban matematikai és szövegszerkesztési célokra alkalmas számítógép volt, hasonló ahhoz, amit George-ék használtak, de persze csak egy képernyővel és billentyűzettel.
  – Fantasztikus vagy, Fred – hálálkodott Mike. Ugyanekkor néhány bátortalan füttyszó hagyta el Nicolette ajkait. George éppen le akarta inteni, hogy már emlékszik, hallotta őt fütyülni, amikor a kislány továbbfejlesztette a technikát. Előadott egy részletet Mozart Varázsfuvolájából, szimfonikus zenekarral, Olivia Sheppard főszereplésével és Richard Franklin-Smythe vezényletével, a 2083-ban a Covent Gardenben rögzített felvételről.

Akárcsak előző este, Fred ebédnél is ragaszkodott ahhoz, hogy Nicky felmentést kapjon konyhai teendői alól. Nem vette igénybe bolti robotjait sem; a Huntington Square sarkára, egy igen kellemes étterembe vitte a családot. Nickyn ezúttal nem a megszokott világoskék ruha volt, hanem egy csipkés szélű, rózsaszín költemény, amit Fred nyomott a kezébe azzal, hogy ő már kinőtte.
  – Nézzétek, mennyi robi van itt – intett körbe Fred. Valóban, szinte mindegyik asztalnál ült egy vendég, aki nem evett semmit. – Felkapott hely, állati jó akkuik vannak. Nem akarod megkóstolni?
  Nicky sértődötten csípőre tette a kezét. – Tekintve, hogy hidrogénfúziós törpeerőmű üzemel a hasamban…
  – Jó, jó – csitította anyja –, inkább üljünk le.
  Heten hétfélét ettek; az olvasó bizonyára nem bánja, ha eltekintünk a menü hosszadalmas leírásától.
  – Figyelj, cica – hajolt oda Fred a kislányhoz –, nem tudnál megszerezni tőlük néhány receptet? Biztos van valami gépük…
  – Megtörtént, Fred. Elküldtem a robotjaidnak.
  – Hova megyünk délután? – kérdezte Steve ugyanekkor.
  – Megnézhetnénk Nicky szülőházát – mondta Johnny. – Mike úgyis tanulni akar róla.
  Parázs vita kezdődött arról, hogy szülőháza-e Nickynek a robotgyár. A kislány azzal érvelt, hogy a fiúk is a Lane-villát tekintik szülőházuknak, pedig máshol születtek. Johnny rámutatott, hogy nekik semmilyen emlékük sincs a kórházról; a robotok ellenben szellemi képességeik teljes birtokában hagyják el a gyárat.
  Nickyt készítették. A nagy, fehér rácsos kapun rendezett sorokban, futólépésben áramlottak ki a mindenféle korú és nemű robotok. (A statisztikai adatok szerint a „mindenféle” enyhén túlzás, hiszen a Brit-szigetek robotállományának negyven százaléka látszólag tizenéves, ugyanennyi húsz és harminc között, s négyötöd részben nőneműek.) Nem nyújtottak változatos benyomást; talán ötféle típusruházatot lehetett megszámolni, a Brirob-reklámszatyrok pedig teljesen egyformák voltak. Ebben a részlegben csak első osztályúakat gyártottak.
  A gépemberfolyam kétfelé vált a kapuban; a csapat fele a legközelebbi, fele egy valamivel távolabbi metróállomáshoz sietett.
  Bár annak idején csak hat percet töltött – öntudata birtokában – a gyárban, Nicky mindent ismert, s nyomban idegenvezetővé lépett elő. Mikor áthaladtak a kapun, balra fordulva elhagyta a kész robotok folyamát, s végigment a gyárudvar szélén, a kerítés mellett, nyomában családjával. Ablaktalan, sötétkék téglaforma épület előtt álltak meg.
  – Ez egy raktár. Elektronikai cuccok vannak itt.
  Megkerülték a raktárat, de nem mentek be; a nyitott kapun át jól látták, hogy a polcokon egyforma, jellegtelen papírdobozok sorakoznak. Nicky megiramodva átszaladt egy sárga villástargonca előtt. A lomha jármű a raktár felé kanyarodott, aztán hirtelen megállt.
  – Túl közel vagyunk hozzá – kapott észbe Johnny, akinek voltak ismeretei az ilyen gépekről. – Ennek az első törvény azt jelenti, hogy ember közelében moccannia sem szabad. Igaz?! – kiáltott rá a behemót szerkezetre. Választ nem kapott.
  – Meg kell szólítani – lépett ki Nicolette a targonca mögül. – Negyedik osztályú… nem tudja megállapítani, neki szóltak-e. Itt a neve az oldalán – mutatott két jókora, pirossal festett jelre.
  – G6-os – kiáltotta John –, hogy szól az első törvény?
  Úgy tűnt, a válasz késedelem nélkül érkezik. Valójában egyharmad másodperc is beletelt, míg a targonca gépszerűen fémes, színtelen hangja megszólalt:
  – „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.”1
  Lassan mondta, de nem szellemi korlátai miatt; a három törvényt minden robot lassan tagolva, jelentőségteljes hangsúllyal recitálja.
  – Mehetsz, G6-os – intett Mike.
  – G6-os nem tud – válaszolt a targonca. – Ember veszélyes közelben. Kér utasítást.
  – Az előbb már egész jól tudott angolul – csodálkozott Bobbie, mialatt megkerülték a gépezetet.
  – De az bemagolt szöveg volt – magyarázta George.
  Mikor eltávolodtak, a targonca oldalán sorakozó lámpák közül néhány kialudt, mások meggyulladtak. Az automata hangtalanul továbbgördült.

Néhány raktár mellett haladtak el, s hosszúkás üzemcsarnokhoz értek. A kapuból bepillantva akváriumra emlékeztető tartályok sorát fedezték fel, melyekben kékesszürke folyadék volt. A tartályok előtt két robot lézengett. Időnként változtattak a testtartásukon – ez volt minden látható tevékenységük. De a rádiójuk szünet nélkül dolgozott.
  – Itt bionokat tenyésztenek – jelentette be ünnepélyesen Nicky, s a legközelebbi tartályhoz sietve megszemlélte az alul elhelyezett műszerek egyikét, amely nagyítva mutatta a tenyészet egy pontját. Családja is közelebb jött.
  A képernyőn lassan úszkáló, kékesszürke foltocskák lebegtek. – Ezek bionok – mondta a kislány. – A bion mesterséges egysejtű, amely táplálkozik, szaporodik és elpusztul – tehát élőlény. Tápláléka egy fehérjefajta, amit halálakor visszaad a környezetnek, ezért a megfelelően beszabályozott biontenyészet időtlen időkig elél egy zárt térben. Például a fejemben. Villamos impulzusok segítségével a bionok formációkban, bionblokkokba rendezhetők. A blokkok jelentik az információ alapegységét a robotagyban; például egy bizonyos bionelrendezés reprezentálja az ötös számot.
  – És hány bion van itt? – tette Mike a kezét Nicky fejére.
  – Sok. Milliliterenként százmillió. Ez a tartály – mutatott a kislány az előttük álló, mintegy százhúsz gallonos medencére – legfeljebb tíz robotnak elég. Igaz, a sejtek nagy részét kidobják.

Ezután az öt kilométeres futószalag elejére, az egyes csarnok bejáratához mentek. Itt már légzsilipen kellett áthaladni, de csíramentes ruhára vagy más óvintézkedésre nem volt szükség.
  – Ne lépjetek le róla – mutatott Nicolette a fal mellett húzódó széles zöld csíkra. – Ha a jelenlétünk miatt egy kar leáll, felborul az egész csarnok ritmusa.
  A szalag első yardjain a robotok „alapozása” folyt: két gépkar acélrudakat fektetett a szalag közepére. A rudakból kiálló kampókra, ágas-bogas kiszögellésekre a következő gépek további fémdarabokat erősítettek. A robotkezdemények merev acélváznak tűntek, pedig nem voltak azok; az első osztályúak fémváza alig különbözik az emberi csontozattól.
  Néhány percnyi utazás után a gerincoszlopokhoz bordák, medence és végtagok is csatlakoztak. A csarnok kijáratánál az acélvázakat emelő ragadta meg s helyezte át a kettes szalagra, de közben egy gömböt is felerősített a nyakukra. A gömbök már dugig voltak bionokkal.
  Ezután az „izomzat” következett. Szorgalmas gépezetek apró áramkörökkel bástyáztak körül minden ízületet, majd a „csontok” teljes hosszát. A csarnokból kijövő, bizarr megjelenésű félrobotok, ha áramot kapnak, már tudtak volna mozogni, majdnem úgy, mint a készek.
  A harmadik szakaszban különféle berendezések kerültek sorra; mozgáskoordinációs áramkörök, hőszabályzók, rádióalkatrészek, biztosítékok, a tápfeszültséget biztosító kábelek, elosztórendszerek, majd maga a fúziós reaktor, egy férfiökölnyi acélgömb, amelyet a gyomor helyére szereltek. Gyomrot is kaptak, azaz speciális anyagból készült zacskót, amely majd a szájjal kapcsolódik össze, lehetővé téve, hogy a robot – például – mogyoróhéjat egyen. Üríteni egy kis ajtón át lehet, a mellkason, ahol a robot kiveheti gyomrát és kiöntheti a szemétbe.
  A tömérdek szerkezet teljesen kitöltötte a testet, akárcsak az ember belső részei; a negyedik terem bejáratánál le is fedték őket egy páncélnak nevezett fémburokkal, amely számtalan, rugalmasan összekapcsolódó szelvényből állt, mint egy középkori sodronying.
  – Olyanok, mint a kilencöves tatu – mondta Mary.
  Csak egy percig voltak olyanok; érkezett a műanyagtakaró, a robotászok nyelvén huzat. Előbb a törzsre, elöl-hátul, miközben a robotok állva utaztak, nyakuk körül bilinccsel. Azután a végtagok is burkot kaptak, amit egy gép takarosan összeolvasztott a törzs huzatával. Ekkor visszafeküdtek, és huzatot kaptak a fejükre is. Arcuk is volt már – olyanok lettek, mint a ruhaüzletek szőrtelen, csillogó műanyag babái.
  A szalag végén a robotok lábbal előre kicsúsztak a levegőbe, mereven, hiszen ízületeiket blokkolták. Mikor a derekuk is lekerült a szalagról, alulról felugrott valami, s erős, széles bőrszíjat csatolt rájuk. Felülről pedig lenyúlt egy kar, elkapta a lebillenni készülő robotot új övének kampójánál fogva, s továbbvitte a következő szakaszba.
  Az ötös csarnokban látták el őket bőrrel. Először a végtagok, a fej és a törzs felső része kapott, aztán egy gyors talpraugrás, heveder le, bőr a derékra, s a robotok állva haladtak át egy alagúton, amelyből már testszőrzettel ellátva jöttek ki. Itt visszakapták az övüket.
  A hatos csarnoktól kezdve az olvasó már ismeri az eseményeket. Irányítsuk figyelmünket Lane-ék reakcióira.

Mary néhány percig azon törte a fejét a négyes csarnokban, milyen hatással lesz gyermekeire a végtelen mennyiségű meztelen robot. A fiúk azonban nem látszottak tudomást venni a gépek csupaszságáról – ebben a szituációban, amikor a robotok összeszerelését „gerincoszlop koruktól” (John szavai) nézték végig, nem is lehetett őket élőlénynek tekinteni.
  George-ot, az igazat megvallva, a rosszullét kerülgette. A huzat nélküli robotok eléggé emberformájúak voltak ahhoz, hogy kibelezett emberekre emlékeztessék, de eléggé eltérőek is, hogy taszítsák idegenségükkel. Mikor pedig a robotok emberi külsőt kaptak, felerősödött érzése, hogy vágóhídon van, és a robotok nem jobbra haladnak, hanem balra, hogy feldarabolják őket. Tudta azonban, hogy ha tanújelét adja ennek, Nicky megragadja és kivonszolja. Ezt nem akarta, ezért inkább hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat.
  A fiúk egy pillanatig sem éreztek mást, mint kíváncsiságot, tudásvágyat. Míg Nicky magyarázatát hallgatták, eszükbe sem jutott, hogy alig fél éve kishúguk is ezen a szalagon utazott – éppúgy nem tudták őt egykönnyen kapcsolatba hozni ezekkel a gépekkel, ahogy a petesejt megtermékenyüléséről tanuló iskolásoknak is nehezükre esik felfogni, hogy minden ember így jött létre.
  Korántsem voltak azonban objektív szemlélők, amikor Nicky elmagyarázta, mire szolgál a hetedik futószalag végén mozdulatlanul várakozó daru, mögötte a szétszerelőüzem baljósan tátongó bejáratával. A robotok egyike-másika nagyon közel járt már hozzá, mikor feléledt; a fiúk megfigyelték, hogy a daru akkor mozdul meg, amikor egy robot talpa túlhalad a szalag harmadik továbbítógörgőjén, mintegy öt lábnyira a darutól. Mielőtt azonban a daru lehajolt volna, a megkésett robot mindig kirántotta a csatlakozókat és leugrott.
  Egy szöszke kislányt kivéve, aki – talán itt még inkább: amely – élettelenül feküdt a szalagon, nem reagált a fiúk ébresztő kiáltásaira sem. (Azokra persze nem is kellett volna, csak a számítógép szünet nélkül ismétlődő impulzusaira.) A daru egyenletes, gépi egyformaságú mozdulataival a lányka fölé hajolt, megragadta az öv kampóját és felkapta. Kitépte a gyermek füléből és orrából a vezetékeket, és átlendítette a bontóüzem szalagjára.
  Ugyanebben a pillanatban a kis robot karjai megmozdultak, hogy eltávolítsák a csatlakozókat, de nem találtak semmit. A lány felült és körülnézett.
  – Hé! – ordított Steve a darura, amely már visszatért nyugalmi állapotába. – Felébredt! Hozd vissza azonnal, hallod?!
  – Nyugodj meg – csitította Nicky. – Nem szedik nyomban szét. Menjünk, nézzük meg.

Mire átértek a szétszerelőbe, a futószalag már leállt. A kislány fölötte lebegett egy másik darun, orra mellett immár mindkét fülében csatlakozóval. Mozdulatlan arccal feküdt, nem volt kíváncsi a mellette villódzó képernyőre, amelyen szavak, számok és grafikonok viharzottak követhetetlen gyorsasággal. Később ásított egyet.
  A Lane-ek negyedórát izgultak mellette, vajon átmegy-e a vizsgán. Közben a futószalag újra beindult, s egy hat-hét éves, hosszú barna hajú lányka haladt át a termen. Utolsó lehetősége egy villásdugó volt az orrában, de nem adott életjelet.
  – Ezekkel a kicsikkel még sok baj van – mondta Nicky. – Minden ezeregyszázadik itt végzi.
  Végül a daru letette a hirtelenszőke robotot, aki eltávolította a vezetékeket és visszarohant a hetes csarnokba anélkül, hogy egy pillantást vetett volna az emberekre. Lane-ék megkönnyebbülten néztek utána.
  – Menjünk – szólt Nicolette. – Hatkor zárnak.
  A kijáratnál az utolsó robotok öltöztek fürge mozdulatokkal, köztük a szöszke gyerek. Nem mutatott megkönnyebbülést, amiért túlélte a hibavizsgálatot; kiléphet a világba, s nem jutott a kicsi sorsára. Felkapkodta ruháit és elviharzott.
  Mire Lane-ék a kapuhoz értek, a gyors léptű robotok már eltűntek a szürkületben. Egy emberszabású robot állt csak a kapuban, olyan magas, mint George; ezüstös fémtestű, kerek fejű jószág, bal vállán piros, a jobbon zöld lámpával.
  – Köszönjük, hogy meglátogatták cégünket – mondta szép férfihangon, s néhány prospektust nyújtott át Marynek egy reklámszatyorban.

– Szia, Nicky, rég láttalak.
  – Szervusz, Pat; szép időnk van ma reggel.
  – Úgy bizony… tessék parancsolni, kisasszony.
  – Csak ön után, uram!
  – Nem, nem, erről szó sem lehet!
  – Hát jó, köszönöm. Jó reggelt, Mr. White.
  – Örülök, hogy látlak, Pat. Szervusz, kisbogaram. Hát hogy sikerült a dolog?
  – Kövéredik a malacpersely, Mr. White, kövéredik; hanem hát nehéz kenyér ez a bányászat. Még maradtam volna azért pár hónapot, de hát minek, ha dolgozni úgyse lehet?
  White úr egyetértőn bólogatott; ő is tudott a bányászsztrájkokról.
  – S a robotja hogy szuperál, Mr. White?
  – Köszönöm, megvagyok – lépett be Jenny a raktár felől. – Árulgatok, vezetgetem a gépeimet…
  – Hogy haladnak?
  – Jól haladunk – érzékeltette a lány saját fontosságát. – Már majdnem kész az első szakasz; jövő héten befejezzük. Nem akarod megnézni a felvételeket?
  – Dehogynem! Hol vannak?
  Jenny a homlokára mutatott. Nicky lábujjhegyre állva tanulmányozta egy pillanatig, aztán megrázta a fejét, jelezve, hogy nem lát semmit.
  – Gyere, levetítem neked – mondta Jenny Patnek, s kiment a raktárba. Előhúzta a ládák mögül White úr régi tévéjét, bedugta a konnektorba és bekapcsolta.

White úr többször is elmondta, hogy ha az a tévé működne, nem heverne évek óta az üzlet raktárában; Jenny azonban kijelentette, hogy javíthatatlan készüléket még nem látott, és ő bizony meg is csinálja. Hacsak persze ellenkező parancsot nem kap.
  Meg kellett szenvedni a sikerért. Az ósdi berendezés műszaki leírását a gyártótól kellett megszereznie a Brirob közvetítésével, s csak akkor derült ki, hogy ez még katódsugárcsöves, és a modern tévészabvány jeleit egyáltalán nem tudja venni. Vagy negyedórai tisztogatás és néhány kisebb javítás után Jenny nekilátott, hogy a készülék számára emészthető jeleket állítson elő. Háromszáz variációt próbált ki ugyanannyi századmásodperc alatt, míg bejött a kép, kissé ugyan életlenül és fakó színekkel. Hangot már nem lehetett kicsikarni a készülékből.
  Pat helyet foglalt hát egy sörösrekeszen, és megszemlélte a tizennyolc körüli Eileen Phillipset, aki barna kezeslábasban lapátolta a földet, segédkezett a fatörzsek kocsira emelésében és betakarásában; megállás nélkül csinált valamit, s egyáltalán nem foglalkozott az emberszerű viselkedéssel, hisz nem látta senki.
  Pat részben az ő felvételein kísérhette figyelemmel egy fiatal fenyő sorsát. Először az egyik földmunkagép kamerája filmezte, amint az óriásira nőtt, lánctalpas tarisznyarákra emlékeztető fakitermelő a fenyőhöz gördül, s lapátjaival barázdákat húz a talajba, hogy napvilágra hozza az ultrahanggal már pontosan bemért gyökereket. Azután előkerült Eileen is, kezében ásóval, s gondosan kiszabadította a gyökerek minden centiméterét. Már az ő szemszögéből volt látható, ahogy a gép emelni kezdte a magasan fölébe tornyosuló fát, több helyen is megtámasztva a törzset, majd az időközben odasiető teherautóra fekteti. A fatörzs itt erős bakokon feküdt, hogy az ágak és gyökerek lelóghassanak, ne törjenek. Eileen felugrott a kocsira, s a lánctalpakon végiglépkedve átlátszó ponyvát feszített a fa fölé. A tank ezután már gondoskodott a páratartalom, a hőmérséklet és a tápanyagok szabályozásáról.
  Eileen a fakitermelő hátán utazott a következő munkahelyre; egy darabig a tank mögött haladtak. Mielőtt elvált volna útjuk, egy ízben felkapaszkodott a jármű egyik karjára, hogy valamit magasabbról lásson. A kar egyik csavarja kilazult, s Eileen két lábnyi zuhanás után fémkarok, acélcsápok erdejében kötött ki, amik részben a fakitermelőből, részben a mellette haladó és az eseményeket közvetítő munkagépből ugrottak elő. A robot felpattant és visszamászott, hogy meghúzza a csavart.
  Azután a fakitermelő elkanyarodott, s a teherautó egyedül robogott tovább az erdőben, észvesztő sebességgel. Pat behúzta a nyakát, ahogy a képernyőn feléje rohantak az ösvény melletti fák, a mély pocsolyák és egy medve.
  A tank fékezett. A nagy szibériai barnamedve unottan bámult a kamerába, majd lassan megindult az úton, hátulját mutatva a kocsinak, amely követte. Néhány perc után a medve visszafordult. Odament a teherautóhoz, s két lábra állva megvizsgált valamit, éppen a kamera alatt – csak a feje búbja látszott a képen. Aztán leereszkedett. Kinyitotta a száját és mondott valamit oroszul.
  Pat ijedten felkapta a fejét, de csak a mellette ülő Jenny bolondozott.
  A medve távozása után a teherautó rövidesen a reptérre ért. Közvetlenül az Arizona óriásgép mellé állt, ahol egy daru felemelte a fát ponyvástul, mindenestül, a létfenntartó gépezetekkel együtt, s fölrakta a repülőre.

– Miért kapták el? – kérdezte Michael délután, amikor otthon Nicky is levetítette a filmet.
  – Nehogy baja essen – felelte a robot.
  – Ezt tudom; de pontosan miért? Mert megparancsolta nekik, vagy maguktól tették? Egyáltalán tudják, hogy Eileen robot?
  – Jókat kérdezel – mosolygott Nicky elismerően. – Nem egyszerű a válasz. Eileen természetesen parancsot adott, hogy kapják el, hiszen az a dolga, hogy irányítsa ezeket a gépeket. Parancs nélkül is elkapták volna az első törvény értelmében, hiszen ha Eileen megsérül, kárt szenved a tulajdonosa, a Brirob, az oroszok és az arabok is, ha a munka késlekedik… ők persze csak annyit tudnak, hogy minden robotnak van tulajdonosa. De ha nincs parancsuk, bizonytalanok lettek volna, mert nem ismerik pontosan Eileen érzékenységét; nem tudják, mikor sérül meg jobban, ha három méterről a puha sárba esik, vagy ha fél méterről az ő kemény karjaikra. Különben persze tudják, hogy robot – de az alacsonyabb szintűeket, főleg az ilyen monstrumokat úgy programozzák, hogy a fejlettebb robotokra éppúgy kell vigyázniuk, mint az emberekre.

– Rá is dudálhatott volna – jegyezte meg Pat.
  – Annyira nem sietett – magyarázta Jenny. – Az a parancs, hogy nem szabad megijeszteniük az állatokat.
  Pat felállt és megveregette a lány vállát. – Ügyesek vagytok. – Visszament az üzletbe, ahol White úr és Nicolette a közeljövőt tervezgette.
  – Úgy számoltuk Jennyvel – mondta az öregember –, egy óra lenne reggelenként, ha nem időzik sehol; vagy harminc megrendelőre számítok itt a közelben, ő meg gyorsan jár.
  – Mehet biciklivel is – szólt a gyerek.
  – De akkor hova teszi az árut? Mert a csomagtartóra nem kötözheti oda percenként.
  – Kosarat rakunk rá.
  – Elég furcsán mutatna… akkora kosár lenne, mint az egész bicikli.
  – Kit zavarna hajnali ötkor? Különben sem olyan döbbenetes.
  – Ez igaz. Hanem azt még nem tudom, mennyi legyen a szállítás.
  – Öt penny. Londonban tízért viszik házhoz a reggelit, de azok fiatal srácok, akik ugyancsak elfáradnak; Jenny nem, így lehet féláron is.
  – Nem jó – lépett be Jenny. – Mármint a bicikli. Amíg nyeregbe ülök meg újra leszállok, rengeteg időt elpocsékolok. Sokkal jobb gyalog, akkor a kosarat sem kell folyton leraknom meg fölvennem. A biciklijének amúgy is férfinyerge van.

Ezen az estén George megkérdezte Norman Robinsont, nincs-e kedve egy parti sakkhoz. A sebész örömmel fogadta a meghívást, s elhozta saját készletét, azazhogy egyiket a sok közül, minthogy gyűjtötte az eredeti, érdekes sakkokat. Ez a készlet egy múlt századi, aranyból és platinából készült, gyönyörű alkotás – műanyag hasonmása volt. Hozott egy jókora tálat is.
  – Shirley sütötte. – Diós sütemény volt, látszatra sok; a fiúk hamar végeztek vele. Lizzie is kapott egy falást.
  – De te nem szólhatsz bele – mondta Norman a kis robotnak –, nem vagy egy súlycsoport velünk.
  – Ez igaz – mosolygott Nicky. – Bár robotként nem vagyok jó játékos. Peterrel például nem venném föl a versenyt.
  – Nem csodálom, beletöltettünk mindent, amit a sakkról tudni lehet.
  Felállították a bábokat, s egymásnak rontott a két sereg. A harcmező közepén meglehetős tumultus alakult ki; mindkét csapat erősen belekapaszkodott a négy középső mezőbe, s nem akarta elereszteni. Norman világos, azazhogy platinaszínű figurái kerültek ki némi előnnyel az összecsapásból, ami csak helyzeti volt, nem anyagi – a megmaradt bábuk értéke egyensúlyban volt. Vezérét már mindkét fél elvesztette; az özvegy királyok sorfal mögé rejtőztek a tábla sarkvidéki zugaiban. (George szavait idéztük az imént.)

Ugyanebben az időben Diana és Mike a moziműsort böngészte a városka egyik filmszínháza előtt, fokozódó csalódottsággal. A kínálat részint celluloidszemetet, részint jó filmeket tartalmazott; utóbbiakat azonban már mind látták, ha nem is együtt.
  – Azért bemehetünk – mondta a fiú.
  – Ne költsünk olyasmire, ami nem érdekel. Csókolózni idekint is lehet – válaszolt Diana; nyomban meg is mutatta, hogyan.
  A másik mozit már megnézték; elindultak hát az orruk után, különösebb cél nélkül.
  – Mi a helyzet? – kérdezte Mike.
  – Nem tudok dönteni – felelte a lány. – Nem az a problémám, hova menjek; azt nem tudom, tanuljak-e egyáltalán tovább.
  – Okos ember akarsz lenni, nem?
  – Nem tudom, mi akarok lenni. Te se tudod.
  – De azt tudom, hogy egyetemre megyek.
  – Hát én meg nem. Szerinted mennyit lehetünk együtt, ha mindketten továbbtanulunk?
  – Egész nap vagy sohase – mondta Mike –; attól függően, hogy ugyanoda járunk-e vagy sem.
  – No látod. Sokkal jobb, ha megvárlak a kapuban, együtt megyünk haza… mint ha csak ünnepnapokon látnánk egymást. Senki se garantálja, hogy engem is ugyanoda vesznek föl, mint téged.
  – De megpróbálni érdemes, nem?
  Diana kelletlen arcot vágott. – Így is szét akar esni a fejem.
  – Szegény fejed – simogatta meg Mike a lány haját, és megállt, átpillantva Diana feje fölött. – Mit gondolsz, Atkinson újabban az ablakon közlekedik?
  A lány követte a tekintetét. – Nem hiszem. Ez a krapek feleakkora sincs.
  – Akkor ez egy betörő – állapította meg Mike, s nyugodtan továbbsétált. Lehajolt, felvett egy kavicsot, s fölegyenesedés közben elhajította. A kavics nagyot csattant az utca túloldalán, ahol a betörő Atkinson földszinti ablakát babrálta.
  – Hé! – kiáltott fel. – Ki dobálózik itt?
  Nem látta meg azonnal Mike-ékat, akik messze voltak a lámpától.
  – Én – szólt vissza a fiú. – Maradjon ott!
  Átszaladt az úton és megállt a betörő közelében.
  – Mit csinál maga itt?
  – Mi köze hozzá?!
  Mike előrántott valamit a zsebéből, „megmutatta” a félhomályban – igazolvány is lehetett –, és eltette. – Stanford őrmester a rendőrségtől. Szóval mit csinál itt? Ez a maga lakása?
  – Az enyém hát – mondta a kis köpcös férfi kissé megszeppenve. – Elvesztettem a kulcsomat, és itt próbálok bejutni.
  – Nincs itthon senki? – kérdezte Michael, s megverte az ablakot. – Hogy hívják?
  – Smith…
  – Az iratait!
  A betörő előhalászta a tárcáját. – Ha ezen túlestünk, nem segítene?
  A fiú megkerülte a kérdést. – Mióta lakik itt?
  – Három éve, biztos úr, de miért fontos ez?
  Mike nem válaszolt; odébb sétált, hogy a lámpa fényében megszemlélhesse az igazolványt, és egyúttal kitalálja, hogyan tovább.
  – Őrmester úr! – szólt rá Diana. Odasietett hozzá, és a fülébe súgott valamit.
  – Biztos? – ijedt meg a fiú, és körülnézett. – Csakugyan…
  Néhány gyors lépéssel a betörőnél termett, kezébe nyomta az igazolványt, és már jött is vissza. – Csak folytassa! – szólt vissza a meghökkent embernek. Belekarolt Dianába, s gyorsan eltűntek a sarkon.
  – Le is tartóztattad volna? – suttogta a lány a feltörő nevetéssel küzdve.
  – Lehetséges… Mikor jöttél rá, hogy Atkinson a másik házban lakik?
  – Abban a percben, amikor szóltam neked.
  – Képzeld, ha csak a bíróságon derül ki…!

A világos bástya hősi halált halt ura védelmében, aki ezzel elvesztette nehéztüzérsége maradékát is. S minthogy az egyik aranyszínű gyalog csak két lépésre volt a célszalagtól, ahol tisztté léphet elő, a király megkeseredve levonult a tábláról. Nyomában nem következett sem új uralkodó, sem polgári kormányzat. A két férfi összenevetett a tábla fölött.
  – Kettő-kettő – szólt Norman. – Megint kiegyenlítettem. Mit szólnál, ha most abbahagynánk? Akkor nincsen győztes.
  – Rendben van. – George felállt és kinyújtóztatta tagjait. – Mit szólsz, gyerek?
  – Nagy küzdelem volt – mosolygott Nicky. – De Mr. Robinson már hat lépéssel előbb is nyerhetett volna, ha nem ütöd le a c-gyalogot.
  – Persze – mondta George. – Hát azért ütöttem le.
  – Nem azért – nevetett Norman. – Azért ütötted le, mert a huszáromra fájt a fogad, hogy megkaparinthasd a bal térfelet.
  – Így is mondhatjuk – ismerte el George.

Mike-ék a kertkapuban futottak össze Normannel, majd Nickyvel, aki most is eléjük sietett.
  – Éhesek vagyunk, kislány.
  – Az jó – bólintott Nicky –, már féltem, hogy megmarad a csirke. – Min mulattok ilyen jól?
  – Nem érdekes – nevetett Michael –, volt egy kis kalandunk. Szia, Lizzie.
  – Sziasztok – integetett a kiskutya. – Ettünk sütit, de már elfogyott. És labdáztunk Johnnyval…
  – Majdnem fogtunk egy betörőt – mesélte Mike, mire Dianából kipukkadt a nevetés.
  – De elmenekült – bólogatott Nicky együttérzően.
  – Nem egészen… csak nem volt betörő.
  – Ő mondta?
  – …és Nicky sütött valami észvesztően izgalmasat, de nekem nem adott – panaszolta Lizzie. – Szóljatok neki, biztos csak elfelejtette, jó?
  – Nem, nem ő mondta. Szervusz, apa.
  – Hahó, Diana, de rég nem láttalak… megnőttél és megszépültél azóta.
  – Köszönöm, Mr. Lane.
  – George. Nem Mr. Lane: George. Üljetek le.
  – Csirke vagy nem csirke: ez itt a kérdés – nézett Michael a robotra, aki nyomban eltűnt a konyhában. Ugyanekkor belépett Mary, s a nappaliban egyedül maradtak a szülők és a fiatalok.
  – Most a kezünkre kerültetek – örvendezett George, mint egy rablóvezér; még a markát is összedörzsölte. – Nos, mi újság?
  Nicky belépett a tálcával, az asztalra helyezte, s bátyja mellé telepedett.
  – Nincsen semmi különös – mondta az.
  – Távolabbi terveitekre volnánk kíváncsiak.
  – Ugyan, apa… miért lennének máris távolabbi terveink?
  – Hát ha nincsenek, jól teszitek, ha csináltok párat. Csak mert megjött a papír az egyetemről.
  Michael keze megállt a levegőben. Dianáé is.
  – Felvették?
  George bólintott.
  Mike egy percig gondolataiba merülve ült, azután higgadt mozdulattal a salátába szúrta villáját. – Majd csak lesz valahogy.
  Diana is folytatta az evést, de az esze nem ott járt. Maryt nem elégítette ki a válasz.
  – Mégpedig? Mert London nagyon messze van.
  – Nincs is olyan messze – felelte Mike. – Itthonról bejárhatok a citrommal, a hétvégeken végig itthon maradhatok, akkor mi a probléma?
  A szülők összenéztek. – Végül is… akkor nincs is semmi probléma – tápászkodott föl George; búcsúzott és fölment a szobájukba. Felesége követte.
  – Furcsán viselkednek – pillantott húgára Mike. – Nem tudod, mi bajuk?
  – Türelmetlenek… Szeretnék tudni, mi a dörgés.
  – Dörgés? Kisnicky, jártam én már egy-két lánnyal sokkal hosszabb ideig, de semmiféle nyúl nem ugrott ki semmilyen bokorból. Mit várnak egy hónap után?

Csendesen múlt el a hónap. Az idő egyre javult, egészen huszonötödikéig, amikor ismét hűvösödni kezdtek a napok. Nagyobb légmozgást nem jósoltak a szakemberek, de George megvette az automata szélvédelmi páncélzatot. Nicky és Peter feladata volt a ház körülárkolása; a teleszkópos fémlapoknak hét láb mély és mintegy három hüvelyk széles árokra volt szükségük. Ilyen árkot persze nem lehet speciális gépek nélkül csinálni – akkorát ástak, hogy maguk is elférjenek benne. Végig a kerítés mentén, mert George az egész telekre elegendő lemezt vett.
  Huszonhetedikén este láttak munkához, miután mindketten ellátták otthoni teendőiket – Peter mint robot, Nicky mint családtag és robot –: két yardonként tompa fényű lámpásokat erősítettek a kerítésre, hogy a járókelők – bár nem volt szokásuk átmászni a kerítésen – láthatták az árkot; majd vállukra vették fényes, csillogó ásóikat, s felsorakoztak a ház előtt.
  – Minden rendben, gyerekek? – kérdezte George. A robotok lelkesen bólogattak. – Akkor jó. Mondanám, hogy ha valami gond van, keltsetek föl minket, de hát úgyse teszitek meg. Jó munkát.
  Becsukta az ablakot. Másnap reggel, amikor kinyitotta, hatalmas földhányást pillantott meg a pázsit közepén, a kerítés mentén pedig keskeny, mélyen sötétlő árkot.
  A második menet akkor kezdődött, amikor a fiúk Nicky vigyázó szemei előtt átkeltek a deszkahídon, s elmentek az iskolába. A fészer oldalához állogatott fémtokokat kellett az árokba süllyeszteni. Húszan voltak, darabja vagy száz font – egy egész tonnát kellett megmozgatni több mázsa föld kiásása után. Nem csoda, hogy ehhez a munkához mindenki robotot igyekezett alkalmazni. A két gépgyerek három óra alatt felállította és betemette a páncélzatot.
  Nicolette lezuhanyozott, s hozzálátott a kapcsoló felerősítéséhez, a bejárati ajtó mellett; magának mell-, George-nak derékmagasságban, hogy Bobbie is elérje. A kapcsolóra persze ritkán lesz szükség, például fegyveres támadás vagy hasonló esetén – hiszen nagy vihar közeledtekor a páncélzat központi rádiójelre csukódik –, avagy ha a lakók közönséges vihar ellen is védekezni akarnak.
  Az ebéd utáni főpróbát a kapcsoló használata nélkül tartották: Nicky adott rádiójelet a gépezetnek, miután a család elhelyezkedett a háztetőn. A kerítés tövében húzódó fémes vonal emelkedni kezdett, aztán egyre magasodó acélfallá vált. A fal egy egész percig nőtt, amíg a harminc lábat el nem érte – Lane-ék az égbolt egy négyszögén kívül semmit sem láttak már a külvilágból –; azután megállt. Az egymásba olvadó szürke színek miatt nem vették észre azonnal, hogy a fal tetejéhez csuklókkal kapcsolódó tetőelemek, amelyek eddig szorosan a falhoz simultak, emelkedni kezdenek; egyszerre minden irányból, mint egy hatalmas acélvirág szirmai. Fent a magasban, kupolát alkotva értek össze. A kupolában néhány fémkampó akaszkodott egymásba, biztosítva a szerkezet ellenállását mindenféle kicsavart fákkal szemben, amiket a viharok hozzávághatnak.
  Persze a tervezőket a célszerűség, nem a szépség kívánalma vezette; a páncélzat csúnya volt, ormótlan, s egyetlen emberközeli tulajdonsága a kupolában elhelyezett fényszóró volt, hogy az emberek ne maradjanak vaksötétben. Miután ebben megegyeztek, vissza is csukták hamar.

George nem kis megelégedésére Mackenzie atya március elején elutazott. Az új plébános vidám tekintetű, kövérkés emberke volt, öt láb hat hüvelyk magas, és ugyanúgy hívták, mint a sebészt. Névrokonával előbb ismerkedett meg, mint Lane-ékkel, mivel Norman katolikus volt.
  Reggel kilenckor Normant éppen otthon találta, az utóbbi időben ugyanis nem sokat mozdult ki; a szíve rakoncátlankodott, ezért szabadságolta magát. De semmi komoly. A gyerekek iskolában voltak, Shirley pedig egyik új szomszédasszonyánál.
  – Jó reggelt, uram. Én vagyok az új plébános.
  – Jó reggelt, atyám. Norman Robinson, sebész.
  – James Robinson. Mit gondol, lehet, hogy rokonok vagyunk?
  A pap bőre úgy mutatott Normané mellett, mint a tej a legfinomabb brazil kávé társaságában. A sebész összeráncolta a homlokát.
  – Az én rokonaim elég sokfelé megtalálhatók, atyám, de hogy úgy mondjam, elég sötét alakok.
  Az atya fölnevetett. – Az enyémek közül is többen… egyikük például váltóhamisításért ül. Viszont a dédapám koromfekete volt.
  – Csakugyan? És honnan származott?
  – Jamaicáról… vagy talán Haitiról.
  – Akkor lehet, hogy tényleg rokonok vagyunk. Az én családom Péntek Robinsontól származik, akit gazdája örökbe fogadott.
  A plébános eltátotta a száját, mint egy kisgyerek. – Komolyan?
  – Hát látja, azt nem tudom, hogy komolyan-e. Így mesélték gyerekkoromban.
  – Jó reggelt, atyám – lépett ki a házból Peter. – R. Peter Robinson.
  – James úgyszintén – derült az atya saját viccén. – Érdekes, te vagy az első robot, akivel itt találkoztam. Nem lehettek sokan.
  – Csak nyolc-tíz darab – bólintott Norman. – Mármint első osztályú.
  – Egyébként fogadd gratulációmat – fordult a pap ismét a gyerekhez.
  – Kedves, hogy számontartja, atyám. Tudja, gazda – magyarázta –, ma ünnepeljük az első emberi küllemű robot kifejlesztésének századik évfordulóját.

Értsük meg: emberi küllemű, nem emberi robot. 2041 márciusában az újságírók, akik elfogadták az Amerikai Robot meghívását, egy tagbaszakadt, több mint hat láb magas, kissé pocakos férfit csodálhattak meg, amely – itt a személyre utaló névmás használata képtelenség volna – a fémtörzsű robotoknál csak hajszálnyival mozgott finomabban. Sam egy lépést két másodperc alatt tett meg; tíz másodpercig tartott leeresztett karját a feje fölé emelnie; de gondolkodása „gyors” volt, el tudott beszélgetni az újságírókkal, és egy év alatt háromszázezer darabot adtak el belőle, azazhogy az SM–1 sorozatból.
  George az ölébe ültette Nickyt, mialatt a megemlékezést nézték, s jókat derült az otromba Samen.
  – Mennyit nyomhatott ez a böhöm? – tűnődött.
  – Másfél mázsát – mondta a kislány. – Négyszer is kitelnék a súlyából.
  – És ő hányszor telne ki a te intelligenciádból?
  – Tíz a harminchatodikonszor, ami az adattárolási kapacitását illeti; a műveletvégzési képessége is hasonlóképpen aránylik az enyémhez… de ezek csak számok. Nem lehet mindent megmérni.
  – Például?
  – Nem volt humorérzéke… nem tudott meghitten suttogni – susogta Nicky George fülébe. – Fogalma se volt az emberszerű mozdulatokról, hisz alig voltak ízületei. Attól volt emberi, hogy amíg némán és mozdulatlanul állt, embernek lehetett nézni; nem robotnak vagy bábunak. Később persze emelkedtek az elvárások.
  – Igaz is… hogy haladtok?
  A lány tudta, mire gondol apja. – Tűrhetően. A robottörvényeket tanuljuk éppen, Mike remekül érti.
  – A három törvényt? Évek óta ismeri.
  – Nem, a kiegészítő robottörvényeket. Egy: a robot viselkedése. Egy pont egy: vészhelyzet. És így tovább.
  – Lám csak… ilyenekről nem is hallottam.
  – Olyasmik, hogy segítik a hatóságok munkáját, védik a környezetet. Meg a robotok egymás közötti érintkezésének szabályai. Ezek nagyon érdeklik.
  – Mondj egyet – rakta George maga mellé a kislányt, mert elfáradt a lába.
  – Például vészhelyzetben a legmagasabb intelligenciaszintű robot koordinálja a többi jelenlevő munkáját, ha legalább harmadosztályú. Ha nincs ilyen, a robotok a Központi Programozó Irodától kérnek parancsot.
  – És ha egyforma az értelmi szintjük?
  – Olyan nincs…
  – Dehogynem: két első osztályú – szólt közbe a férfi.
  – A különböző sorozatbeliek intelligenciaszintjét a sorozat határozza meg; az enyém például magasabb Jennyénél. Az egy sorozatból valóknál pedig a valóságos életkor dominál; a tapasztalat. Minél fiatalabb egy robot, annál több tapasztalata van.
  – Annál kevesebb, kicsim, nem?
  – Nem. A most készülő robotok nagyobb tudásanyagot kapnak, mint én szeptemberben. Az ismerettár állandóan nő.
  – És a születés után szerzett tapasztalatok?
  George nem vette észre, hogy születést mond gyártás helyett; a lányka nem javította ki.
  – Azok is beszámítanak bizonyos esetekben.
  A műsor véget ért, George kikapcsolta a készüléket. – Hány óra van, Nicky?
  – Fél hat múlt.
  – Átvinnéd Wong úrnak a könyveket, amiket ígértem neki? Biztos várja már.
  – Nem hiszem. Már átvittem.
  George meglepve nézett rá, aztán a homlokára ütött. – Tényleg. Lehet, hogy kezdek feledékeny lenni?
  – Dehogyis, apa. Csak elfáradt a remekbe szabott agyad.
  – Ne hízelegj, kislányom. Különben se dolgozom napok óta.
  – Éppen attól fáradt el, hogy nincs mit tennie – bólogatott Nicky komoly arccal. – Miért nem írsz valamit? Vagy beszélgess Stannel.
  – Miért pont ővele?
  – Mert most lépett be a kertkapun – felelte a gyermek, s kiment az érkező elé.

Stan nem szokott ilyenkor, év közben, különösebb alkalom nélkül jönni; George vissza sem tudott emlékezni, hogy ezt tette volna, amióta mindketten családot alapítottak. Remélte, nem valami baj miatt érkezik öccse. Csalódnia kellett.
  – Gondoltam – lépett be Stan –, szállást tudnátok adni nekem egy kis időre.
  – Nofene – mondta George, kővé dermedten.
  – Hát igen… összevesztünk.
  – Akkor mindenekelőtt igyál egy teát – elevenedett meg bátyja. – Ettél már?
  – Valamikor régen…
  Nicolette eltűnt a konyhában. Indiai teát főzött Stannek, Lane-erőlevest csinált és megsütött néhány pulykaszeletet, zöldséggel, rizzsel és rántott sajttal. Utóbbiból egy darabkával megajándékozta Lizzie-t, aki ezután még kevésbé volt hajlandó eltávolodni tőle, mint addig; árnyékként követte a kislányt, míg az bevitte a tálcát – olyan árnyékként, amely hol erről, hol arról tapadt Nicky lábaihoz, mintha egy összevissza forgolódó fényforrás keltené. A kislány háromszor is ügyesen átlépte az apró állatot, majd miután felszolgálta az ételt, úgy döntött, magukra hagyja a férfiakat. Lizzie a maga részéről maradni szándékozott – úgy tapasztalta, George is adakozó jellem, és Nicky már úgyis befejezte a sütés-főzést –, ám a lány a hóna alá csapta és kivitte, hiába méltatlankodott.
  Evés helyett inkább Michael elé mentek, aki éppen ekkor tartott hazafelé Dianától, vidáman és lelkesen.
  – Sziasztok, lányok – üdvözölte őket. Megcsókolta Nickyt, megsimogatta a kutyát, azután ismét húgához fordult. Felkapta és ráültette a szomszéd kerítésének alacsony betonoszlopára; így egyforma magasak lettek. – Azt hiszem, komoly a dolog – mondta egyszerűen.
  – Nofene – használta apja szavajárását Nicky.
  – Azon törtük a fejünket, mikor legyen az eljegyzés.
  Nicolette boldogan ugrott testvére nyakába, elhalmozta csókjaival, és háromszor is elmondta: – Ez fantasztikus –; azután elengedte és körbetáncolta, mint valami egyszemélyes indián törzs. Végül megállt Mike-kal szemben, és komolyra igazított arckifejezéssel sok boldogságot kívánt.

Hazafelé menet Peterrel futottak össze, aki nagyobbacska papírdobozt vezetett egy automatán. – Jó napot, uram; szia, Miss Lane – köszönt sajátságos módon, majd a csomag felé intett. – Bemutatom Dobozt.
  Nickyéknek egyet kellett érteniük: amit láttak, doboz volt.
  – És mit tartalmaz Mr. Doboz? – érdeklődött Michael.
  – Új mosógépet, uram – válaszolt Peter tiszteletteljesen. – Egyébként Mr. O’Connell-lel találkoztam az imént. Tájékoztatott, hogy a város az üvegtető bővítését tervezi; örülne azonban, ha ezt városunk lakói is segíte…
  – Hé, várjunk egy cseppet – szakította félbe Mike. – Fizetünk mi már mindenféle pénzeket a városnak, most még akar?
  – Sajnos a dolog költséges, Mr. Lane. A rendes bevételekből nem épülne föl egyhamar. A polgármester úr egyébként meg fogja válaszolni az ellenvetéseket.
  – Jó, majd beszélünk vele. Azért igazán szólíthatnál Michaelnak.
  – Köszönöm – biccentett Peter, majd Nickyhez fordult. – Ezt neked hoztam.
  És előszedett egy kis kékeslila virágot – olyan fonnyadt és gyűrött volt, hogy a fajtáját sem lehetett megállapítani.
  – A kritika ugyebár a szépségemnek szól? – kérdezte a kislány bájos mosollyal.
  – Ó, korántsem. Épp csak az élő virágokat élő lányoknak szoktam adni.
  – Vagy úgy. Én is jobbára élő fiúktól kapok csak olyasmit.

Mialatt a robotok egymással csipkelődtek, Stan hosszú és kellemetlen történetet mesélt bátyjának. Ebből nem kívánunk itt idézni; mindössze annyit vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy karácsonykor tett megállapításunk téves volt. A házasfelek közötti súrlódásokról ugyan említést tettünk, ám elbeszélői figyelmünk nem terjedt ki a tényre, hogy a harmónia és szeretet jó ideje már csak felszín. Aggie valóban nehezen kezelhető természete néhány éve sűrűsödötten okozott problémákat; s bár Stan béketűrése nem engedte elmérgesedni a elkerülhetetlen volt, hogy ezek lassan súlyosbodjanak.
  A pillanatnyi helyzet a következőképpen festett. Összeveszésüket követően Stan becsomagolt pár holmit és eljött. Egyelőre nem tudta megmondani, lesz-e a dologból válóper; remélte, hogy elrendeződik a dolog. Nem volt naiv vagy megalkuvó ember, csak kényelmes – semmi kedve sem volt lakást keresni, berendezkedni, s egyáltalán: bármiféle módon változtatni megszokott életvitelén.
  George, aki szintúgy szerette a kényelmet, mélységesen egyetértett öccsével; a házasság jövőjéről nem bocsátkozott találgatásokba, s ezzel a beszélgetés véget is ért. George nem ajánlotta fel segítségét semmilyen téren, Stan nem is kérte – mindketten tudták, hogy ez természetes, kár is beszélni róla.
  Mike úgy üdvözölte nagybátyját, mint rendesen; nem kérdezett semmit, Nickytől tudta már a lényeget. Stan beköltözött a hátsó vendégszobába, s egyelőre napirendre tértek a dolog fölött.
  (Az elülső szoba ugyanis, a karácsonyi vendégjárást leszámítva, a kislány szobájának neveztetett ki: itt tartotta ruháit és öltözött át.)
  Stanley Lane egy hétig vonatozott londoni iskolájába és vissza, de Aggie nem adta jelét békülési szándékának. Másnak sem – egyáltalán nem hallatott magáról. Stan újabb megbeszélést folytatott hát bátyjával, most Maryt is bevonva. A kupaktanács négy főre egészült ki a hozzászólási jogot nem kapott Lizzie-vel, aki az elmúlt napokban rákapott, hogy az emberek lába elé heveredve vakartassa a füle tövét.
  A döntés halogató volt: várnak még egy hetet. Csak négy nap telt el belőle, mikor megérkezett Agnes ügyvédjének levele.

George ekkor már szinte minden idejét készülődéssel töltötte: közelgett az április. Mary többször is mondta neki: úgy csomagolsz, mintha a Holdra akarnál utazni. Párja ilyenkor csak helyeslően mormogott a csomagok fölött.
  Mindenekelőtt kifaggatta utazási tanácsadóját, Nickyt. A kislány nyomban eloszlatta tévhitét – George még abban a tudatban élt ugyanis, hogy az űrrepülőgépen húsz kilogrammot vihet mindenki. Most megtudta, hogy akár tonnákat is.
  A meghívóhoz mellékelt repülőjegyen nem tüntették fel a személyek számát; az egész család nyugodtan utazhatott volna. A gyerekek azonban nem hagyhatták ott az iskolát, Mary pedig nem volt kíváncsi a Holdra. Azt mondta, láthatja innen is. Valójában járt már ott gimnazista korában, s úgy érezte, nincs miért visszamennie. Ami pedig Nickyt illeti, ő természetesen nem nyilvánított véleményt. George úgy határozott, magával viszi; legalább lesz mellette ismerős.

Harmadikán reggel nyolc óra tíz perckor a férfi és a robot búcsút vett az összegyűlt családtagoktól, valamint Dianától, Lizzie-től és Norman Robinsontól. Meghallgatták a számtalan jótanácsot, s maguk is adtak sokat. Végül, hosszú csókok és ölelések után beszálltak a citromszínű mikrobuszba, ahol már várta őket Peter, aki majd visszahozza a járművet.
  Nehezen indult meg a beszélgetés; George gondolataiba merült, a robotok nem akarták megzavarni. Csak pár perccel Heathrow előtt kezdeményeztek rövid eszmecserét a modern űrrepülés kényelméről; elsősorban azért, hogy kipuhatolják a férfi hangulatát, s kissé felvidítsák, ha szükséges.
  – Nicky – szólt George, amikor a repülőtér elé értek –, légy szíves, válj emberré, amíg a Holdon vagyunk.
  – Jó, apa. Miért?
  – Mert elegem van abból, hogy mindig a robotok a beszédtéma. Szeretném, ha nem tudnák, hogy az vagy.
  – Akkor legjobb, ha nyomatékos parancsnak tekintem a kérésedet – állapította meg a lány. – Különben kénytelen lennék bevallani az igazat, ha valaki határozottan nekem szegezné a kérdést. De nem hiszem, hogy érdeklik őket a robotok; Amerikában rengetegen vannak.
  Beszéd közben kiszállt a kocsiból, nyomában George-dzsal; nem segített a Heathrow feliratú, piros egyenruhás repülőtéri robotoknak, amelyek besiettek a csomagokért, s kis targoncára rakták őket a busz mellett.
  – Akkor is – mondta George. – Most író akarok lenni végre, nem robottulajdonos. Nos – köszönöm, Peter. Légy jó fiú, szervusz.
  – Viszontlátásra, Mr. Lane; szia, Nicky. Kellemes utat!

Öt perccel később, alighogy elhelyezkedtek a váróteremben, egy köpcös, dús hajú férfi sietett hozzájuk, s közvetlenül George előtt megállva, csípőre tett kézzel vizsgálta az arcát. Nem jutott idő megkérdezni, miért teszi ezt.
  – Georgie Lane! – kiáltott fel váratlanul, olyan hangosan, hogy többen összerezzentek a közelben. – Ez nem igaz, öregem, tényleg te vagy az, el sem tudom hinni! Ne mondd, hogy nem ismersz meg!
  George elmosolyodott. – Lehet téged nem felismerni?! Nicky, ez itt Véres Toll, az egyetemi indiáncsapat díszelnöke és a biliárdklub törzsfőnöke. Ő pedig a lányom, Nicky.
  – Helló, Nicky! – harsogta a díszelnök. A gyerek mosolyogva biccentett.
  – Részemről a szerencse, Mr. Toll.
  A régi iskolatárs falrengető hahotában tört ki – igencsak emlékeztetett Fredre. – Már nem… elmúlt az az idő. Most már csak Walter P. Henderson üzleti vállalkozó Kensingtonból. Repültök vagy vártok valakit?
  – Repülünk – felelte George, és meglengette két karját, mintha szárnyak volnának.
  – És hova repültök? – érdeklődött Véres Toll hasonlóképpen meglengetve karjait.
  – Vancouver-szigetre – felelte George. – Onnan pedig föl.
  – Remek – örvendezett barátja. – Én Friscóba repülök – újra meglengette karjait –, úgyhogy együtt lehetünk addig. Gondolom, az írókonferenciára tartotok.
  – Ezek szerint tudsz róla, hogy író vagyok.
  Véres Toll eltátotta száját meglepetésében, s kissé hátradőlt, mintha erős szél fújna. – Hogy tudok-e?! – kérdezett vissza, pedig George állítást mondott, nem kérdést tett föl. – Drága öregem, a fél világ a te nevedtől zeng. Ne szólj közbe, ahol én mászkálok, ott igen. A minap Brett ugrik fel hozzám, tudod, aki Michaelnak ejtette Miguel de Cervantest, egyből mutatja a könyvedet. Ozirisz, a farkasok istene vagy mi.
  Nicky felkapta a fejét. A könyv címe Anubisz sakálisten volt. George azonban tudta, hogy Walter csak ugratja őket.
  – Meg a csemetéim is folyton téged olvasnak. Vagyis hogy titeket. Az ám: Mary? Tehetem nála tiszteletemet?
  – Hogyne. Csak ki kell bumliznod Christiesbe.
  – Mi-stiesbe?! – hőkölt hátra Véres Toll ismét.
  – Christiesbe. Christies upon Severn. Ott lakunk.
  – Severn? Severn?! És volt szíved egyedül hagyni az asszonyt azon a kietlen vidéken?
  – Nem kietlen az. És vele van a négy fiam.
  Walter összeráncolta a szemöldökét. Aztán lassan felemelte a bal kezét, és kinyújtotta négy ujját. George bólintott. Walter lassú mozdulattal Nicolette felé fordította a tekintetét, és kiegyenesítette a hüvelykujját is. A kislány megfogta a szoknyája szélét, és kecses pukedlit mutatott be. Walter szélesen elvigyorodott, és oldalba bökte George-ot.
  – Nem vesztegetitek az időt, mi? Mekkorák?
  – Tizennyolc-tizennégy-tizenkettő-hat.
  Walter füttyentett, hosszan és élesen; a közelben néhány arcon szenvedő kifejezés jelent meg.
  – Nekem tizenhárom és tíz. És te? – kérdezte Nickyt.
  – Tizenkettő – mondta apja.
  Walter rosszallóan nézett rá. – Szép dolog, mondhatom, szétválasztani az ikerpárt!
  George meghökkent, aztán hirtelen ráébredt, hogy a kislány látszólagos életkora megegyezik Steve-ével. Valami válaszon törte a fejét, de szerencsére megszólalt Nicky.
  – Elég nagyok vagyunk már, Mr. Henderson. Megállunk a saját lábunkon is.
  A megszólítás elérte célját: a férfi élénken tiltakozott. – Walt vagyok, semmi urazás, légy szíves.
  Nicky megköszönte az engedélyt. A hangszórókból felhangzott a kilenc órás amerikai járathoz invitáló felhívás, s az ikerpár témája feledésbe merült.
  dologról; teljes terjedelmében azonban nem ismertethetjük a beszélgetést, hiszen Walter egy pillanatra sem hallgatott el – hacsak nem George beszélt éppen – a kétórás repülőút alatt. Dióhéjban csak annyit most, hogy Vörös Toll nagykereskedő volt („mindennel, ami az emberek szájába kerül, öregem, kenyértől a rágógumiig, kaja-pia, nálam mindent megtalálsz”), ezenfelül évről évre jobban biliárdozott („komolyan mondom, ha pénzben játszanék, hozna annyit, mint az üzlet”); sokat mérgelődött viszont két vásott gyermeke miatt: „rosszabbak, mint mi voltunk Freddel, az a mocsok robot meg nemhogy a fenekükre verne” – majd egy perc múlva megkérdezte, van-e barátjának robotja. Ő kitérően azt felelte, nem érdeklik túlságosan.
  Említsük meg futólag, hogy a Fred név George testvérét takarja, ő járt egy osztályba Walterral.
  San Francisco szép városában a társaság háromfelé vált. Walter taxiba ült és bement a városba; a repülőgép továbbhaladt Japán irányába; George és Nicolette pedig helyet foglalt az észak felé haladó vonaton. Angol idő szerint három perccel déli tizenkettő előtt értek Vancouver-szigetre.

Az USA–kanadai vállalkozásban épült űrkikötő ebben a hajnali órában is nyüzsgött, mint egy feltúrt hangyaboly. George előre tudta, mire számíthat, ezért még a vonatról hívott egy taxit, amely átvitte csomagostul a tömegen – azaz fölötte, mivel antigravitációval működött. Mivel a vonat viszont föld alatt tette meg az út nagy részét, George meg is jegyezte: – Túl sok emelet van errefelé. – Majd megkérdezte a gépet, mennyi idejük van a felszállásig.
  – Hatvannyolc perc, uram.
  – Beszállhatunk most?
  – Igen, uram. De szabadjon felhívnom…
  – Nem szabad – mondta a férfi, s a készülék nyomban elhallgatott. (A város látnivalóiról akart beszélni.)
  Megállás nélkül repültek át a Port Space nevet viselő városon, a kikötőben készülődő Föld–Hold 19BL űrrepülőgéphez. George pillantásra sem méltatta a háromszáz yard hosszú, karcsú fémszerkezetet. Ült már ilyenben, és jelenleg minden vágya az volt, hogy kikerüljön Port Space még Londonnál is idegesítőbb, kellemetlenebb lármájából; ahol ráadásul mindent áthat a mértéktelen csúcstechnológia levegője. – Érezni a karbolszagot – mondta lányának, aki ugyan a gépek sztoikus nyugalmával fogadta az űrkikötőt; de arcára azért kiült az undor, hogy apjának társaságot szolgáltasson.
  Végre bent voltak a gépben. Az űrikisasszony megmutatta helyüket, s letelepedve nagy, megkönnyebbült sóhajt hallattak. A kellemes berendezésű, pasztellszínekre festett utastérben jelenleg senki sem volt rajtuk kívül, sőt az egész gépen egyedül George képviselte az emberiséget, hiszen a stewardessek robotok voltak. Miután ezt megelégedéssel vette tudomásul, elővett néhány papírköteget, s elmerült tanulmányozásukban. Nicky közelebb hajolva belepillantott apja olvasmányába; azután előhúzott egy zsebkendőnyi szövetdarabot, tűt és vékony fonalat – Friscóban vette mindezeket –, s nagy műgonddal, komótosan hímezni kezdett.

A gép lassan megtelt, az utolsó helyet is elfoglalták. Megérkeztek a személyzet emberi tagjai is: a kapitány és helyettese. Öt óra tizenhárom perckor megszólalt a hangszóró:
  – Jó reggelt kívánok, kedves utasaink. Itt George B. Jackson beszél. Köszöntöm önöket a Föld–Hold 19BL fedélzetén, két percünk van még az űrrepülőgép száznyolcvanhatodik útjának megkezdéséig. Kérem, csatolják be biztonsági övüket, ne dohányozzanak. Köszönöm.
  Kevéssel később a robotpilóta csöndes hangja kezdett duruzsolni.
  – Magasság nulla, sebesség nulla… magasság nulla, sebesség negyvenöt… magasság nulla, sebesség száztíz…
  – Leszokhatnának ezekről a számokról – dörmögte George.
  – …háromszázhúsz… magasság ötven, sebesség négyszáznyolcvan…
  Egyre gyorsuló tempóban számolt ezer kilométerig. Akkor ismét a kapitány vette át a szót.
  – Hölgyeim és uraim, néhány másodperccel ezelőtt elhagytuk a Föld légkörét. Mostantól kezdve űrlények vagyunk valamennyien. – Az utasok nagy része vevő volt az olcsó humorra. – A pontos idő tizenegy perc kilenc másodperc az indulástól. A Holdon jelenleg nappal van, százkilencvenkét óra nyolc perc. Menetidőnk huszonhét óra két perc lesz. Kellemes…
  – Nicky – hajolt George balra –, hány számot hallottunk eddig?
  – Száznegyvenhatot – súgta vissza a kislány. – Az összegük 2 531 227, az átlaguk 17 337.
  – Köszi – suttogta apja, és visszatért az olvasmányhoz.

Az utazás eseménytelenül telt. George indulás után nem sokkal megebédelt – angol idő szerint már kora délután volt –; bifszteket evett tört krumplival és paprikasalátával, utána a társaság süteményspecialitását. Nicky ugyanazt. A levesről le kellett mondaniuk; az egytizednyi gravitációban kellemetlen dolog. A kisasszony ugyanúgy bánt Nicolette-tel, mint az emberi utasokkal – rádiófelszólítást kapott.
  Négy óra körül nyugovóra tértek, s békésen aludtak – George valóban, Nicky színleg – fél tizenegyig. Azután olvasgattak, hímeztek, megint aludtak… ha nehezen is, de eltelt a huszonhét óra.

Mindazonáltal George roppantul örült, amikor a hosszadalmas leszállási procedúra végeztével kiléphetett a tágas, sőt gigantikus űrkikötőbe, amelyet az előrelátó mérnökök a Föld és a távoli naprendszerek közötti átszállóhelynek szántak; arra az időre persze, amikor majd lesznek járatok távoli naprendszerekbe.
  Jelenleg az irdatlan csarnok apró töredékét foglalta csak el a Föld–Hold 19BL és a körülötte nyüzsgő ember- és gépsokaság. Fejük fölött rettentő magasságban emelkedett a fémtető, amelyen az űrrepülőgép elmés – és nagyon nagy – zsilip segítségével jutott át, hiszen a roppant hodály a város értékes levegőtartalékát is tartalmazta.
  A gép szűk tere után azért ez kicsit sok volt az utasoknak, akik fölfelé tekintgetve hirtelen porszemeknek érezték magukat – siettek is nyomban a kijárathoz, Washington-on-the-Moon emberibb léptékű utcáira. George még felpillantott a hatalmas Föld-térképre, ahol nagy számok mutatták a zónaidőket; de nem azt nézte, hanem az alattuk pirosló, még nagyobb számokat, hogy megszokja a holdi időszámítást, amit mindig is utált. 219 óra tizenhat perc volt.
   A Lincoln út végén buszra szálló utasok döbbenten nézték a két méternél is magasabb alakot, aki idomtalan űrruhában, átlátszatlan sisakban közeledett hozzájuk lassú léptekkel. Ugyancsak szkafanderbe bújtatott, vastag farkát a padlón húzta maga után.
  Csak George nem csodálkozott. Kivált a tömegből, s az ijesztő figura elé sietett. Nicky ugrásra készen lépést tartott vele.
  – Arthur, neked végképp elment az eszed?! Halálra rémítesz mindenkit.
  Az űrlény megtorpant.
  – Gru-bru – mondta. – Gla-nyii-buff.
  – Elsősorban a kislányt – folytatta George, és Nicolette-re mutatott. – Levennéd ezt a maskarát?
  Az űrbeli szerzet tompa fazékhangon, rezignáltan megkérdezte:
  – Miről ismertél föl?
  – Az agyad színvonaláról – nevetett George. Nicky visszahelyezte magát rendes üzemmódjába, éppúgy minden látható jel nélkül, ahogyan az imént készültségbe állt.
  Az alak némi üggyel-bajjal levette a sisakot. Égővörös sörénnyel, jókora szakállal és bajusszal fedett, busa fej tűnt elő, s vidám, meghatározhatatlan színű szempár nézett George-ra jóindulatúan. A lassan tovagördülő busz utasai megkönnyebbülten nézegettek vissza.
  – Gyere! – mondta Arthur, s határozottan megindult az egyik ajtó felé. George kézen fogta a kislányt, s fejcsóválva követte barátját.
  Az ajtó mögött kis társalgószoba volt, asztalokkal, kényelmes székekkel és néhány szórakoztató elektronikai készülékkel.
  – Csüccs! – vezényelt Arthur, és a székekre mutatott. George elhaladt mellette, nyomában Nickyvel, s mindketten helyet foglaltak. A vörös hajzat tulajdonosa meglepetten nézte a gyermeket.
  – Nos hát – szólalt meg George –, bemutatom Nickyt, a lányomat. Ez a marslakó pedig Arthur Lloyd Cameron, valódi nevén Arthur Smith, egészen valódi nevén Andrew Smith. Írói álneve Arthus, ha történelmi regényt ír – ami ritka eset –; Arthur Kenny, ha modern regényt – ami már gyakoribb –; és Arthur K. Clarks, ha fantasztikusat – ez a leggyakoribb. Szólítsd Arthurnak, és a kedvéért szépítve a valóságot, mondd, hogy örvendesz.
  – Örvendek, Arthur – nevetett Nicky.
  – Helló – felelte az, továbbra is csodálkozó arccal, amit nem a különös bemutatás váltott ki. – De hát… honnan szerezted? – intett a kislány felé, mintha az valami egzotikus állat volna.
  – Ó, tudod, hogy megy az – mosolygott barátja.
  Arthur alig másfél éve járt Lane-éknél, ezért ezt a kézenfekvő megoldást nem fogadta el; mégsem szólt. Az asztalra helyezte a sisakot, és gyorsan kimászott az űrruhából. Világoskék szabadidőruhát viselt alatt. Nicolette egy nagy lépéssel a férfi mellé állt, s vizsgálódó tekintettel nézett be mögé, kissé előredőlve. Nyomban vissza is ült helyére, arcán a megnyugvás kifejezésével – nem látott farkot. Arthur jót derült ezen, majd néhány baráti ölelésben részesítette George-ot, a kislánynak pedig a kezét nyújtotta. Hatalmas markában szinte elvesztek a gyermek apró ujjai; de meg kell jegyeznünk, hogy az űrruha vastag talpú csizmája nélkül három hüvelykkel alacsonyabb volt.

Háromnegyed kétszázhúsz körül a két Lane már a szállodai szoba erkélyén heverészett, s a fürdőzőket nézegetve olvasott. A Kráter-szálloda fehér épülettömbje gyűrűként vette körül a nagy, kerek, műanyag szigetekkel tarkított úszómedencét. Harmadik emeleti erkélyük korlátja fölött áthajolva a kissé előreugró második emeletit s a még jobban kinyúló első szintit pillanthatták meg; fejük fölött a negyedik terasza rövidebb volt, egy keskeny sávot szabadon hagyva így a napfény sugarainak; ezek művi forrásból származtak, hiszen a várost fémburok fedte.
  George belekortyolt a híres holdi citromszörpbe, s mielőtt lapozott volna, egy pillantást vetett a szomszéd nyugágyon fekvő lányra, aki mélyen aludt, átadva magát a napsugaraknak. Műnapfényben műgyerek – gondolta apja. Megcsóválta a fejét, és visszatért a jegyzetekhez; közben még átsuhant rajta a gondolat, hogy eddig még sohasem látta Nickyt fürdőruhában; nem is csoda, szeptember óta még nem volt strandidő. Rövidesen lesz – mármint Angliában –, ha az időjósok helyesen számoltak, s a lányka majd otthon is felöltheti a világoskék fürdőruhát.
  Megpróbálta elképzelni a csokoládébarnára sült Nickyt, s nyomban sikerült is; kár, hogy a valóság nem fogja követni a képzeletet. Erről eszébe jutott valami.
  – Nem jól teszed, hogy napozol – mondta halkan.
  – Miért? – kérdezte a kislány éppolyan halkan.
  – Föl fog tűnni a holdiaknak, hogy napozás után is ilyen világos maradsz.
  – Gondolod? – mosolygott a gyermek. George rápillantott. Nicolette a talpától a feje búbjáig aranyló sötétbarna volt; pontosan olyan, amilyennek az imént elgondolta.
  – Ezt hogy csináltad? – ugrott fel, s a lányhoz lépett. Nicky talpra húzta jobb lábát, a balt áttette rajta, s könnyed arccal, mint akinek akinek ez természetes, azt mondta:
  – Egyik tervezőm kaméleon volt.
  George hirtelen félrehúzta az egyik vállpántot. Alatta nem maradt fehér vonal – sötétbarna volt egyenletesen.
  – Nem jó. Itt csak fürdőruhában lehet napozni. Rájönnek, mitől vagy egyszínű.
  A kislány most először nyitotta ki a szemét, és felháborodottan nézett apjára.
  – Semmiféle jogcímük nincs arra, hogy lássák a különbséget.
  Ezzel határozottan visszaigazította a pántot, és kifakult, hogy fokozatosan érje majd el a barna színt.

Délután meglátogatták az írók első, megnyitó előtti összejövetelét a földszinti klubhelyiségben. Mindenki ott volt, aki számít, Ford, Coleman, Seymour, Black képviselte Angolhont, no meg az öreg Lord Wellesley, aki George szerint egyidős az évszázaddal – mármint az előzővel.
  Néhány fiatalabb szerző is eljött, például Milford Heads – aki harmincas férfi volt, és persze nem így hívták eredetileg –, Jonathan P. Jackson, és a teljesen ismeretlen újoncok közül Curt Michaelsen, Barbara South és Eric Rogers. George a középmezőnyhöz tartozott – ismertnek ismert volt ugyan, de nem világhírű.
  Nyomban az egyik sarokasztalhoz, az „ifjúsági szárny” gyülekezőhelyéhez sietett. Egy nő és két férfi ült mellette; most felállva üdvözölték George-ot, aki vidám öleléseket és kézszorításokat váltott velük, majd bemutatta a türelmesen várakozó lányt.
  – Hölgyek-urak, elhoztam a lányomat, Nickyt. Ismerjétek meg. Nicky, ő Cecily Black, a gyermekirodalom egyharmadának alkotója.
  – Örülök, hogy megismerhettem, kisasszony.
  – Asszony vagyok, kedvesem – mosolygott rá a harminc körüli, szőkésbarna Cecily; szokásához híven a továbbiakban jobbára szótlanul ült a helyén, nem is igen nézett senkire. Lényének egy része szüntelenül más világokban lebegett – hol Tuskó kapitány, hol a kalandos életű, kiterjedt Turner család vagy más regényalakok társaságában.
  – Geoff Coleman – nyújtott kezet Nicolette-nek a mellette álló férfi, aki széles vállával, félhosszú szőke hajával, kék szemeivel és főként markáns, férfias arcvonásaival nőrajongók millióit meghódító filmcsillag vagy énekes is lehetett volna; de az írást választotta. Neki köszönhette a világ a rámenős Donnerwetter nyomozót és a szuperkutyák évszázados hagyományának meglepő folytatóját, Sajti egeret. A két tévésorozatnak egyenként is több része volt már, mint nap az esztendőben; ha ezekről kérdezték, megvonta a vállát. „Évi hárommilliót kapok, pedig nem én írom az új részeket – mondta. – Ez lehetővé teszi, hogy fontosabb és értelmesebb dolgokra fordítsam az időt.” Sokfélék voltak ezek. A keze alól kikerült ismeretterjesztő könyvek halma megközelítette a Lane házaspár együttes termését; írt néhány regényt, sőt verseket is; ideje meglehetős részét pedig egy isten háta mögötti farmon töltötte Shetlanden, megszámlálhatatlan állat társaságában.
  Az asztaltársaság utolsó tagjával, Arthur Lloyd Cameronnal már találkoztunk. Főként fantasztikus regényeket írt, mint George is mondotta – ezen belül a műfajok teljes választéka megtalálható volt nála –; hobbijáról nem nyilatkozhatunk. Gyakrabban váltotta őket, mint a barátnőit.
  Megjegyzendő, hogy Geoff is tudta, hány gyereke van barátjának. Ő sem tett megjegyzést a kislány jelenlétében.
  A következő órácskát ki kell hagynunk. A férfiak rengeteget beszéltek – néha Cecily is közbeszólt –; a beszélgetés terjedelme azonban háromszorosára nőne a kommentároktól, amik óhatatlanul szükségesek volnának, hacsak nem bennfentes az olvasó a kortárs irodalomban.
  Fél perccel azután, hogy Nicky elnézést kért és ellépdelt a mellékhelyiség irányában, tekintettel a citromszörpre – Arthur lehalkította a hangját és témát váltott.
  – Mikor fogadtátok örökbe?
  – Szeptemberben – mondta George az igazsághoz híven.
  – És?
  – Mit „és”? – kérdezett vissza.
  – Milyen gyerek, hogy jöttök ki vele?
  – Valóságos angyal – mosolygott az apa. – Még sose volt ilyen rendes lányom.
  Arthur csendes kuncogást hallatott; az asztalon összecsörrentek a poharak.

Este alig váltottak pár szót az otthoniakkal – remek volt a vétel, az egész nappali kristálytisztán látszott –, máris betoppant Arthur.
  – Éhesek vagytok – jelentette ki. – Különb-különbféle leölt állatok várakoznak mireánk, krumplival, a földszinten.
  – Szegények – mondta Nicky érzéssel. Arthur elvigyorodott.
  – Ezenfelül mondandó volnék valamit füleid számára.
  – Nem kell törődni vele – magyarázta George Nickynek. – Normálisan is tud beszélni, csak hülye kissé.
  – Író – foglalta össze Nicolette a tanulságot. George elképedt; Arthur még kacarászott, amikor asztalhoz ültek az étterem egyik boxában.
  – Szóval – kérdezte, miután megrendelték vacsorájukat –: mi a véleményed a robotokról?
  George megdermedt. Különböző gondolatok futottak át a fején, mindenekelőtt az, hogy elege van a robotokból. Nem mondta ki; értetlenül nézett barátjára.
  – Azt kérdezem, milyen érzelmeket táplálsz velük kapcsolatban. Annak idején sosem beszéltünk róluk; vagy ha igen, hát elfelejtettem.
  – Hát… kedvelem őket.
  – Van otthon robotod?
  George bólintott. Ez végül is igaz volt – a robotja ugyan pillanatnyilag nem volt otthon, de nem ezt jelentette a kérdés.
  – Akkor elmondom, miről van szó. Grace, Johnny Miller meg jómagam kiötlöttünk egy könyvet. Népszerűen a robotokról, vagy valami hasonló. Sokan vannak még, akik fintorognak tőlük; érted, mit akarok. Kellene egy harmadik – rád gondoltunk.
  Nicky szemei tágra nyíltak. Hirtelen számolni kezdett az ujjain, ajkával hangtalanul formálva a neveket.
  – Grace-t ne számold bele, ő nem író – világosította fel Arthur. – Ő a feleségem.
  George előbb lassan, bizonytalanul, majd egyre határozottabban ingatta a fejét.
  – Nem – mondta ki végül hangosan is. – Bocs, cimbora. De a házunk az utóbbi hónapokban kész robotikai intézetté változott. Mike féltonnás kézikönyvekkel mászkál… kösz, de nem.
  – Unod?
  – Határozottan.
  Arthur belekóstolt a levesbe.
  – Jól van… ha nem, nem. Úgy látszik, csak én gondoltam, hogy mindenki megszereti a robotokat, aki szert tesz egyre.
  George felemelte a kezét. – Szeretem őket, Artu. Csak kicsit elegem van belőlük.
  – Neked is? – kérdezte Arthur váratlanul Nickytől. A kislány nem jött zavarba; vállat vont és tovább kavargatta a gőzölgő levest.
  – Jól kijövök velük. Nem mondhatnám, hogy zavarnának.
  – Persze – bólogatott Arthur hatalmas fejével. – Főleg, ha kikapcsolod a rádiódat.
  Megmerítette a kanalat, szájához vitte, s bekapta a tűzforró ételt. A kislány kanala mozdulatlan maradt – gazdája kerekre nyílt szemekkel nézte előbb az egyik, majd a másik férfit.
  – Azt hiszed, hogy robot vagyok? – kérdezte döbbent ámulattal. Apja leintette.
  – Hagyd. Ha rájött, ne ellenkezz. Én mondtam neki – pillantott barátjára kényszeredett mosollyal –, hogy legyen biológiai, amíg idefönt vagyunk. Éppen azért…
  – Értem – Arthur vízszintesen elhúzta kezét a tányér fölött. – Megbeszéltük.
  – Kár, hogy ilyen egyszerűen lepleződtem le – csevegett Nicky. – Igazán lehetett volna romantikusabb is…
  Szavait éles csattanás szakította félbe. Az étterem ajtaja kivágódott, s két álarcos ember rontott be, veszélyes küllemű fegyverekkel. A vendégek sikoltoztak.
  – Csend! – harsant az egyik álarc alól kissé eltorzultan. – Mindenki maradjon a helyén, akkor nem esik bántódása!
  Nicky remegve bújt oda apjához, nehogy feltűnést keltsen.
  Negyedórával később a magasabbik terrorista a rendőrséggel tárgyalt, társa pedig egy pillanatig másfelé nézett. Nicolette könnyű, ruganyos teste felpattant a boxból, kirepült a terem közepére, s ledöntötte a fegyverest.
  A magasabbik megpördült. Ledobta a telefonkagylót, megragadta fegyverét, s tűzpiros, halált hozó sugarak áradatát küldte a kislány felé…
  – Úristen, micsoda giccs – mondta George. – Én ilyet soha le nem írnék.
  – Azért mégiscsak más – tiltakozott Nicky –, mint ha egyszerűen kitalálják, hogy az ember robot!
  – Más – bólogatott Arthur, s kiitta a konyakját. – Ez a verzió sokkal rosszabb. És képtelenség is. Miért pont te lennél a hős? Az étterem dugig van robotokkal.
  – Jó, ez most részletkérdés.
  – Nem, kisasszony, ez – ha két író társaságában esik róla szó – nem részletkérdés; helyesebben minden részlet döntő fontosságú. A te kezdetleges kísérletedben indokolatlan maradt a terroristák szándéka; az is, hogyan jutottak be a fegyvereikkel; miért pont egy ilyen helyet választottak; és így tovább. Ezek mellett valóban részletkérdés, hogy miért nem fékezte meg őket a tucatnyi pincér- és szakácsrobot.
  – Értem. De végül is én csak egy ötletet…
  – Nem, Nicky. Nincs ötlet, csak regényötlet van. Ha író lesz belőled, meg fogod érteni.
  – De belőlem nem lesz író. Nekem már van foglalkozásom.
  – Micsoda? – szólt közbe George meglepett arccal.
  – Háztartási robot vagyok.
  – Ja igen, persze – mondta a férfi, s felállt. – Azt hiszem, ideje mennünk.

Éjszaka sokáig forgolódott álmatlanul. Zavarta a szokatlan ágy, az idegen szoba; tudta, hogy nem is fogja megszokni egyhamar, s egész holdi tartózkodásuk alatt rosszul alszik majd.
  Baloldalra fordult, s hosszan nézte az alvó lányt. A félhomályban is jól kivehető volt, amint a vékony takaró egyenletesen emelkedik és süllyed a hasán. George tudta, hogy ez a mély álom csak színlelés, egy robot sohasem alszik; Nicolette éjjel-nappal egyformán éber, otthon nem is szokott lefeküdni – most is csak azért tette, mert apját – mint mindenkit – zavarta volna, ha éjjel felébredve egy ülő emberalakot pillant meg.
  Kislánya arcának a szemközti fal előtt kirajzolódó sziluettjét figyelve George ismét, talán századszor is elgondolkodott: kicsoda… vagy micsoda voltaképpen ez a gyermek, aki már hét hónapja őhozzá tartozik? Mennyiben tárgy vajon – s ha nem vagy nem egészen az, akkor micsoda? Nem ember – robot. De hát ez csak szó. Az embereket is rengetegféle szóval nevezik, vannak a kort és a nemet, a foglalkozást, a lakóhelyet, a rokonságot jelölő szavak… Nem jelentheti-e ez a szó: „robot”, az emberek egy további csoportját? Ez esetben Nicolette Lane éppúgy beletartozna a robotok csoportjába, mint a fiatalok, az angolok, a nőneműek… azazhogy várjunk, ez így nem igaz, a robotok csak látszólag nőneműek – vagy hímneműek –, külső jegyeik alapján; hiszen nem tudnak szaporodni. De nem is lehetnek angolok, csak angol gyártmányúak; és a „fiatal” sem jó jelző, minthogy nem rendelkeznek a fiatalság ismérveivel… nem járnak életük kezdeti, fejlődő szakaszában… nem kezdenek fokozatosan átkerülni a „felnőtt” elnevezésű csoportba…
  Persze ez is csak a könnyebbik vége a dolgoknak – besorolni őket az emberek közé, aztán megvizsgálni, odaillenek-e. Az igazi probléma akkor jelentkezik, ha nem tesszük ezt; akkor meg kell ismernünk őket olyannak, amilyenek, s választ kell adnunk a legfogasabb kérdésekre.
  A robot és az ember különbsége nyilván az agyban keresendő. Az ember minden porcikáját ki lehet cserélni – és ki is cserélik – mesterséges pótlásokra, ha az eredeti felmondja a szolgálatot. Mindegyiket, az agy, a here és a petefészek kivételével. Ez utóbbiak működő-, azaz szaporodóképes másolatával a technika alighanem örökre adós marad; de nem is ezek teszik az embert emberré: a meddő emberek sem robotok. A titok nyitja az agy, de annak sem a fizikai felépítése. Bion vagy neuron, egyre megy.
  Kétségtelenül az agyban található mindazon fogalmak székhelye, amelyek többségéhez az orvostudomány még nem tudott kézzelfogható szerveket, szövetdarabokat rendelni – itt megy be, itt alakul át, innen emide távozik –: személyiség, gondolat, világnézet, lélek. Mindezek benne vannak az agyban; de hogy hol, éppúgy nem tudni, mint azt: mi felel meg nekik a robot agyában.
  A világnézetnek például a gyárban kapott programok… persze a későbbi ismeretek is alakíthatnak rajta, ugyanígy a személyiségen, aminek nagy részét szintén készen kapják. De a gondolat már bonyolultabb dolog. Mike szerint egy Nicolette-szintű robot több száz dologra képes egyidejűleg gondolni, ugyanolyan intenzíven, ahogy ő most ezekre a gondolatban megfogalmazott szavakra. Míg erről gondolkodik, ő képes automatikusan megvakarni az állát, zenét hallgatni vagy enni – eközben azonban csak egyvalamire figyelhet egyidőben, akár a zenére, akár a gondolataira. A robot nem; a robot egyformán tudatosan, sőt intenzíven – az „összpontosítás” szó itt félrevezető lenne –, tehát egyformán intenzíven gondolhat száz meg száz, egymástól független dologra.
  Gondolhat – de megteszi-e valóban? Egy számítógép például, mint Mike nemrég elmagyarázta, nem gondolkodik; pusztán végrehajtja a kapott utasításokat. Az ő otthoni szövegszerkesztő gépe például egyetlen szót sem fog írni soha, ha nem kap rá parancsot – ha kap, akkor is azt írja le, amit íratnak vele. A robot – modern szóhasználat szerint értelmezve, azaz csakis az első osztályú robotot értve a szó alatt –, a robot képes önállóan kitalálni dolgokat. Számos robot csinált már eredeti műalkotásokat, találmányaik is vannak – tulajdonosuk nevére bejegyezve, persze –: a robot több száz egyidejű gondolata között olyanok is lehetnek, amelyeket senki nem mondott nekik, nem is az események közvetlen reakcióiként születnek. Bármikor eszébe juthat például Nickynek, hogy portrét fessen valakiről. S noha gép – de gép-e valóban? – rajzolná, mégsem kellene annak a portrénak fényképszerűen visszatükröznie a valóságot; a robot tudja, hogy egy arckép, ha művész készíti, érzéseket, gondolatokat, egész történeteket mutathat meg; és képes is ilyeneket alkotni, mint a robotművészek kiállításain megszemlélhető.
  Ettől más a robot, mint a gépek, köztük az alacsonyabb besorolású robotok is. De mitől más, mint az ember? Azazhogy várjunk, ne siessünk előre. Tehát Nicky jelen pillanatban mindenfélére gondolhat – de meg is teszi valóban? Vagy mire gondol például egy beszélgetés közben, a témán kívül? És a legeredetibb alkotások létrehozása közben mire gondoltak a robotok agyuk száz meg száz kihasználatlanul maradt „csatornáján”, ahogy a szakember mondja?
  Ha semmire, ha mindig csak azzal a néhány témával foglalkoznak, ami az emberek szolgálatához szükséges, akkor az embertől való különbségük részben már megvan. Az ember gyakran figyeli például beszélgetőpartnere ruházatának valamilyen díszét vagy egy tárgyat a közelben; sokszor egész más szavakat is intéz hozzá gondolatban, mint fennhangon. Ha ezt a robot nem teszi – soha, egyetlenegy sem –, csupán azzal törődik, hogy feladatait ellássa, akkor a robot: gép. A legmagasabb rendű gép, amely gondolkodni is képes; de mégis csupán egy berendezés, amelynek célja az ember szolgálata és semmi más.
  Igaz is: nem jók a példák. Beszélgetés közben például a robotnak nincs rá különösebb oka, hogy önálló gondolatokkal foglalkozzon; miért éppen akkor? Ideje van elég. Önálló, az embert nem szolgáló gondolatokra akkor van oka, amikor egy másik robottal – ember távollétében – találkozik. Vajon két robot, ha ember nincs jelen, beszélget-e egymással olyasmiről, amiknek az ember minél hatékonyabb szolgálatához semmi közük?
  Hirtelen megszólalt, egészen halkan. – Miről beszélget két robot, ha ember nincs jelen?
  – Semmiről – felelte a kislány éppolyan csendesen, anélkül hogy megmozdult volna. – Ha nincs különösebb közlendőjük.
  – Nem szoktak pletykálkodni rádióhullámon?
  – Gépek – suttogta Nicky egyszerűen. – Nincsen rá okuk.
  Tehát a robot mégis gép, ha a lány nem téved. Nem azért persze, mert kimondta, hogy „gépek” – ebben a kérdésben ő a legkevésbé kompetens, hiszen őbelé azt programozták, hogy gép. Így is kellett tenniük, akkor is, ha fölmerült bennük – a robotászokban – a kérdés, hogy gép-e a robot: akár az, akár nem, egészségesebb, ha gépnek, az embernek alárendelt eszköznek tekinti magát. A három törvényre azért volt szükség, hogy a robotban szabadon felmerülhető gondolatok közt ne lehessenek olyanok, amelyek az ember kárára vannak. Más okai is voltak persze.
  Szóval csak magasrendű gép a robot, mert nem csaponganak a gondolatai, nem tereferél; voltaképpen nem gondolkodik önállóan, bár képes lenne rá – ha eredeti alkotást hoz létre, azért teszi, mert ember utasítja rá. Ezalatt nyilván többet hasznosít képzelőerejéből, s így közelebb kerül az emberhez. Ám ezzel is az embert szolgálja, eszköz marad; minden robotművészeti alkotás úgy jött létre, hogy alkotójuknak azt mondták, fessenek vagy írjanak valamit.
  Ez tehát a különbség ember és robot között. Illetve, legyünk pontosak, az ember és a robot agyának azon része, funkciója között, amit gondolatoknak nevezünk.
  De mi van a lélekkel?

A hagyományoknak megfelelően a megnyitó unalmas, érdektelen, de legalább rövid volt. Kétszáznegyven óra nulla perckor a soros elnök, a bolíviai Ruiz Pereira megemlékezett a Regényírók Baráti Köre alapítóiról, felolvasta az összejövetelt köszöntő verset, és megnyitotta a találkozót. Ezután átadta a szót Lord Wellesleynek. Az öregúr húszperces felolvasásában a francia realista irodalom két új hajtását hasonlította össze az elődökkel; majd Fox vitaindítója következett az afrikai irodalom felzárkózási esélyeiről. Az író urak és hölgyek több mint kétórás szópárbajjal honorálták fáradozását. Csak ezután hangozhatott el a Nemzetközi PEN Club üdvözlete.
  A gyűlésteremben csak tagok tartózkodhattak a tanácskozás alatt; robotoknak szabad volt jelen lenni. Ennek megfelelően Nicolette Lane, George hús-vér gyermeke fehér trikót és rövidnadrágot húzott, és három szettben kikapott egy helybéli fiútól a szálloda teniszpályáján.
  – Mit ír az öreged? – kérdezte Jack a győztesnek járó nagy pohár citrommal a kezében.
  – Hogy jut ez most eszedbe? – csodálkozott Nicky, és a szívószállal kavargatni kezdte a kis poharat.
  A fiú megvonta a vállát. – Csak úgy. Az enyém csak számlákat szokott, meg nyilvántartásokat meg ilyesmiket.
  – Az enyémek mindenfélét. Ifjúsági regényt, történelmieket…
  – Ahhoz fej is kell… okosak nagyon, mi?
  – Elég okosak – bólogatott Nicky nagy komolyan; hátradöntötte a fejét, leküldte a citromot, aztán krákogott, mintha tömény szeszt nyelt volna. – Megyünk? – biccentett a medence felé.
  – Megyünk hát – mondta Jack, s elindult; Nicky is, de az ellenkező irányba, a fürdőruhájáért.
  Mikor visszatért, a fiúnak nyomát sem találta. Körbepillantott, aztán csendesen kibújt a szandáljából, s lábujjhegyen osonni kezdett a medence szélén. Félig megkerülte, mikor felfedezte Jacket az egyik oszlop mögött. A következő pillanatban a fiú kiugrott, egyenesen a kislánynak, hogy belökje a vízbe. Nicolette kissé bevizeződve várt a parton, míg Jack fölmerül és keresni kezdi őt.
  – Jó trükk – ismerte el az, és tempózni kezdett a kislány felé. – Pont jókor léptél félre. Nézd csak!
  Nicky felnézett a mutatott irányba, aztán összecsapott fölötte a víz.

Tenisz, úszás és később a napozás közben a kislánynak másra is jutott ideje – robotikára tanította Michaelt, mint az utóbbi időben majdnem mindennap.
  Ebéd után – Stan sütött aznap kitűnő marhaszeletet, de a köret Mary műve volt – Mike felment a szobájába, helyet foglalt az asztal előtt, és a számítógép meg a robotikai könyvek közé odaállította kishúga miniatürizált változatát. Aztán megnyomott egy gombot. Várt két és fél másodpercet, míg a képernyőn megjelent Nicolette, s vidáman üdvözölte. Mike hasonlóképpen.
  A lány röviden beszámolt a tegnap óta történtekről.
  – Mi újság otthon?
  – Lizzie csókoltat… nagyon vár haza, minden órában tűvé teszi a konyhát utánad. Persze ő érdekbarát. Mit tanulunk ma?
  A kép sarkában körbefordult egy vonal, lassan, két és fél másodperc alatt.
  – Azt hiszem, az interrobotális kapcsolatokat kellene folytatnunk – felelte a lány, s hatalmas ütéssel hibázta el a labdát; amiből Mike persze semmit sem láthatott, hisz Nicky csak az arcképét közvetítette, üres fekete háttér előtt.
  Kopogtak. – Szabad – mondta Mike, és anyja jelent meg az ajtóban.
  – Szervusz, kislányom – mosolygott a türelmesen várakozó arcképre. A mutató lassan, két és fél vánszorgó másodpercen át forgott lélektelenül.
  – Szia, anya! – lelkesedett fel a lány hirtelen.

Szabadon választott tananyagukban azt a kérdést taglalták: hogyan cselekszenek a robotok veszélyhelyzetben, ha a veszélyt csak csoportosan háríthatják el.
  – Mindenekelőtt koordinátorra van szükség – magyarázta Nicolette. – Az egyik robot vállalja ezt a szerepet, mégpedig a legmagasabb besorolású a jelenlevők közül. Ha egyetlen robot kéri a többiek segítségét, ő koordinál, amíg át nem veszik tőle a feladatot. Második osztálynál alacsonyabb robot csak átmenetileg lehet koordinátor. Nézd meg ezt az esetet.
  A számítógépen erdőszéli táj jelent meg, valahol Amerikában; a kislány egy filmből vágta ki. A rét fölött sose volt formájú, kerekded jármű jelent meg, s nagy sebességgel becsapódott a földbe. A porfelhő még el sem oszlott, s már ott voltak a robotok. Ásni kezdtek.
  – Ránézésre nem lehet megmondani, melyik a koordinátor. Nyilván a legmagasabb szintű, de nem tudjuk, melyikük az. Csak akkor derül ki, ha belehallgatunk a beszélgetésbe.
  Piros nyíl jelent meg az egyik robot mellett; huszonéves lány volt, kezében motoros ásóval, s ugyanúgy hányta a földet, mint a többiek. A kép ekkor kimerevedett.
  – Találós kérdéseink következnek – konferált Nicky. – Milyen gyakran ad utasítást a koordinátor?
  – Gondolom, mindegyiknek kiadja a parancsot: ássatok eddig és eddig, erre és erre. Azután már egyedül is boldogulnak.
  Két és fél másodperc.
  – Így van. De nézzük tovább.
  A robotok egy része beözönlött a napvilágra került bejáraton, s kezdték kihordani a sérülteket – ember volt valamennyi, különös repülőgépük ellenére: a filmrészlet a jövőben játszódott.
  – Milyen gyakran ad utasítást most?
  Mike felfedezte a csapdát. – A tudatlanoknak szünet nélkül. Helyettük készít diagnózist, és megmondja, hogyan lássák el a sebesülteket.
  Két és fél másodperc.
  – Helyes – majdnem. Ennél ugyanis sokkal többet tesz. Mindazon robotok helyett, akik nem elég képzett elsősegélynyújtók, ő maga csinál mindent. Valósággal beül az agyukba, és az érzékszerveikkel ugyanúgy rendelkezik, mint a végtagjaikkal; maguk a robotok csak a rádiójelek közvetítőiként szolgálnak, no meg árammal látják el a koordinátor újonnan szerzett részeit.
  Utolsó szavai közben a kislány visszaadta a saját képét – ezúttal egész alakját, amint keresztbe tett lábbal, kényelmesen hátradőlve ül a sötét semmiben. A kék ruhája volt rajta.
  – Gondolom, mindent – felelte Mike egy kicsit bizonytalanul. – Elvégre egy robotagyat nem kikapcsolni… akkor nem működne semmije se.
  Figyelte, ahogy a mutató körbefordul. A kislány bólogatott.
  – Így van. Mármost: mit tehet a meghajtott robot, ha le kívánja rázni a koordinátor uralmát?
  – Szerintem semmit. Várhat türelemmel.
  – Nem egészen – válaszolt Nicky, miután a szünet letelt. – Kérheti, hogy a koordinátor eressze el; abban az esetben, ha úgy ítéli meg, hogy hasznosabbá teheti magát valami más feladattal, amit egyedül is el tud látni. Természetesen a kérést a koordinátor a szabályok szerint, a robot tudásszintjének megfelelően bírálja el.
  Michael lassan bólogatva gondolkodott – ezt a képét szállították a rádióhullámok a műholdakon keresztül a holdi nagy vevőig; Nicky válaszul elképzelte Mike szobáját, s önmagát, amint az ágy szélén üldögél. A kép egy egész három tized másodpercen át száguldott a világűrben, majd megjelent bátyja előtt.

Egy emelettel Mike alatt, a vendégszobában Stan is éppen telefonált a rendes, igazi készüléken; azon a piros burkolatún, amelyiket a Lizzie összetörte berendezés helyett vásároltak. Képernyőjén kerek fejű, erősen kopaszodó, sápadt férfi jelent meg – Mr. Burt, az ügyvédje. Mary a kisasztal mellett ült, s félrehajtott fejjel hallgatta a jogász hosszú körmondatait; ezekből tekervényes módon az derült ki, hogy Aggie Lane végeredményben hajlandó volna kibékülni, de feltétlenül ragaszkodik… és hosszú felsorolás következett arról, hogy mihez.
  – Személyesen beszélt vele? – szakította félbe Stan, elunva a sok beszédet; Mary, akinek jelenlétéről az ügyvéd nem tudott, a kamera látókörén kívül kézjeleket adott neki.
  – Ó, dehogy, Mr. Lane, ez nem volna célravezető a tárgyalások jelen szaka…
  – Mr. Burt!
  – Igen, Mr. Lane?
  – Azt hiszem, visszavehetem a megbízásomat. Köszönöm…
  – De Mr. Lane, ez…
  – … a szívességét – ha jogi tanácsra lesz szük…
  – Még az előlegért sem dolgoztam…
  – Hogyan?… Természetesen az előleget tartsa meg, Mr. Burt. Még egyszer kö…
  A szó végét az ügyvéd már nem hallhatta. Stan rácsapott a VÉGE gombra, és Aggie-t hívta. Mary rámosolygott, felmutatta jobb hüvelykujját, és kiment a nappaliba, ahol Lizzie már várta.
  – Szia! Mondd, mi az a furcsa izé kint a kertben, aminek olyan ronda szaga van?
  (Nem tudnánk megmondani, virág, csiga, bogár vagy másféle dolog volt az.)
  – Mi van, kiskutya, miért vagy ilyen izgatott? Csak később jön a séta ideje. John nem ért még haza?
  – John? – pillanatott körbe Lizzie. – Hol van John? Én nem látom sehol. John? Itt van John?
  – Jó, jó, nyugodj meg. Menj, ugrálj kicsit a kertben. – Mary kieresztette a juhászkutyát, s aggodalmasan kémlelte az utcát. Johnnynak már egy órája itthon kellene lennie.
  Ismét az órájára nézett, s elhatározta, hogy betelefonál az iskolába, amint Stan befejezi a beszélgetést. Visszaindult a nappaliba, és nyomban meghallotta Lizzie vidám kiáltásait.
  – Gyere, nézd, milyen jó botot találtam, játszunk vele?
  – Johnny Lane – lépett ki Mary felháborodottan –, ilyenkor kell hazajönni? Az ember halálra aggódja magát!
  – Ne haragudj, anya… – a fiú letette a kezében szorongatott dobozt, megcsókolta édesanyját, majd újra fölemelve csomagját, bement a házba. – Nem néztem az időt. Nézd, mit hoztam! Nem neked – intette le a túlbuzgó kutyát. – Barkácsszakkör alakult az iskolában, mindenféléket csinálunk majd. Ezt ma készítettem.
  – Eddig is készítettél mindenfélét, de rendes időben jöttél haza.
  – Igen, igen, tudom. Máskor jobban figyelek.
  Letette a dobozt a nappali asztalára, Bobbie kíváncsi tekintetétől kísérve; a kisfiú le sem vette róla a szemét. John ki akarta nyitni a csomagot, de a mozdulat félbemaradt.
  – Te jó isten… egészen elfelejtettem, hogy Nicky a Holdon van.
  – Újabban szórakozott vagy, Mr. Lane? – érdeklődött Mary csípősen. – Miért lényeges, hogy hol van?
  – Mert ő bármilyen áramot tud csinálni.
  – És milyet szeretnél?
  – Tizenkét voltos egyenáramot, fél amperrel, világoskék színben és narancsillattal.
  Mary helyet foglalt az egyik fotelban. – Kilenc – közölte. – Szürke téglaformájú akkumulátor, fehér feliratokkal.
  – Kösz, anya! – ragyogott föl a fiú arca, s elrohant a fészer felé, hogy a kilences számú ládából kivegye az akkut.
  – Az mi? – érkezett Stevie az emeletről.
  – Nem tudjuk – mondta Bob. – Árammal működik.
  – Hát nyissuk ki – indítványozta bátyja.
  – Jobb, ha nem – szólt Mary. – Még szétesik nekünk; Johnny csinálta.
  Komoly képpel ültek az asztal körül.
  – Megvan! – jött John az akkuval, s óvatosan kinyitotta a dobozt. Rácsos fémállványon kusza összevisszaságban elhelyezett áramkörök váltak láthatóvá; néhány mérőműszer, lámpa és egy többízületű gépkar. Az egész konstrukció négy gumikeréken nyugodott; egyébként egy elektronikai építőjátékból készült a gépezet, akárcsak a vezetékkel csatlakozó távirányító.
  Az akkumulátor bedugására nyomban életre kelt a készülék – a mutatók megmozdultak, a lámpák kigyulladtak. John fölemelte a távirányítót, amely egy lapra helyezett forgóellenállásokból állt; elfordította az egyiket. A kar kinyújtózott és a mennyezetre mutatott. Azután ismét begörbült, s bonyolult kacskaringókat így le, ahogyan Johnny forgatta a gombokat; afféle gépi balettra emlékeztetett.

A tanácskozás kétszáznegyvennégy után pár perccel ért véget. George Arthur és Geoff társaságában hagyta el a helyszínt. Nem nézett körül lányát keresve; tudta, hogy majd előkerül, mihelyt odamegy hozzá egy robot, és tájékoztatja.
  – Mennem kell – tápászkodott fel Nicolette; a pincérrobot meghajolt és elment. – Apának szüksége van rám.
  – Hülyeség – mondta Jack. – Vakáció van, bírja ki nélküled. Inkább ússzunk még egyet.
  – Én vagyok a kistitkárnője – felelte Nicky.
  – Tartson robotot – dörmögte a fiú.
  – Tart – mondta Nicky. – Valakinek az otthoniakról is gondoskodni kell – tette hozzá ravaszul, mintha a robot a Földön maradt volna. Külön-külön pedig mindkét mondat igaz volt.
  – Holnap is játszunk?
  – Persze – a kislány kivételesen nem mondta: „hacsak nem kapok más parancsot”. – Várjunk csak: golfozni tudsz? Csinos kis pályát láttam az ablakból.
  – Minden labdajátékban profi vagyok… – kezdte a fiú, de Nicky félbeszakította:
  – Viszont szerény annál kevésbé. Szia!
  Átvágott a szálloda földszintjén, egy percre beugrott a mosdóba átöltözni, s apja után eredt.
  – Dehogynem – hallotta Arthur messze hangzó baritonját. – Sőt! Sátrat is verünk és horgászni fogunk.
  – Mire? – kérdezte George.
  – Hát ami jön. Viszünk szalonnát is… ha nem fognánk semmit, tüzet rakunk és megsütjük.
  – Azt én is szeretem – szólalt meg egy vékony hang a hátuk mögött. – Hová készülnek az urak?
  – Szervusz, kicsim. – George megcsókolta a gyermeket. – Ez a bolond ki akar vinni minket a Holdra.
  – Tévedés – mondta Arthur.
  – Nem vagy talán bolond? – érdeklődött Geoff.
  – Nem erre gondoltam. Nemcsak akarlak: ki is viszlek. Téged is – mutatott Nickyre.
  – Jó. De csak napos időben; szeretnék lebarnulni.

Napsütésben nem volt hiány – a két hétig tartó holdi nap háromnegyedénél jártak, s a sziklák már felvették 138 fokos nappali hőmérsékletüket. A Nap mozdulatlan fénygömbként ragyogott a világűr sötétjén; néha kissé ellaposodott a sisakok üvegén át nézve.
  Mielőtt mindezt megnézhették, természetesen be kellett öltözniük. Világos, élénk színű űrruhákba bújtak; George narancsszínűbe, Arthur zöldbe, Geoff ciklámenszínűbe, Nicky pedig – mivel gyermekűrruhák csak a legmesszebbről látható színben voltak – pirosba. Hasonló színeket viseltek útitársaik, tíz-tizenkét író és kísérőik, barátaik, robotjaik. Piros-fehér csíkozású, acéltestű robotok vigyáztak a csoportra.
  – Iránytűt hoztatok? – kérdezte Arthur az öltöző felé menet.
  – Szörnyen humoros volt – mondta George. – Mint tudjuk, a Holdnak nincs van Allen-övezete, így az iránytű fabatkát sem ér.
  – És mint tudjuk – tette hozzá Arthur éppoly szárazon –, a van Allen-övezetnek a rádiózásban van fontos szerepe. A Holdnak pedig mágneses tere nincsen.
  – És mint tudjuk – utánozta őket Geoff –: ezt mi mind tudjuk. Ti is tudjátok; szerintem Arthur behunyt szemmel körbejárja a holdgolyót. Minek bolondítjátok a kislányt?
  – Hát tudod… – nevetett Arthur – én tényleg körbejárom, ha ez a lány mellettem van. Többet tud a Holdról, mint mi együttvéve.
  George egy észrevétlen szemhunyorítással figyelmeztette: ne árulja el, hogy Nicky robot.
  – Tényleg? – nézett Geoff kételkedve a gyerekre. – Milyen messze van a Kopernikusz a Cassini-réstől?
  – Tényleg, minthogy odahaza elolvastam egy csomó könyvet – mondta Nicolette –; azt viszont nem tudom, milyen messze van. A pillanatnyi Föld–Szaturnusz távolságtól függ, minthogy a Cassini-rés naprendszerünk második gázóriásának gyűrűi között található. És nem illik ilyet kérdezni, Mr. Coleman.
  Egyébként nem mondott igazat: pontosan tudta a távolságot. De ha elárulja, biztosan lelepleződik.

A holdfelszíni kirándulás nem hétköznapi élmény. A fényt elhomályosító, megtörő és elszínező légkör hiányában a méreteket képtelenség megállapítani. Nem lehet tudni, hol vannak és mekkorák a terep egyes részletei – a látóhatár szélére rajzolódó hegy esetleg egy karnyújtásnyira levő, néhány láb magas sziklafal pereme.
  Azok az emberek, akik ide nagy ritkán dolgozni jönnek – például újabb városrészek építésekor –, a holdnézőnek nevezett látókészüléket szerelik sisakjukra. Ez az ügyes kis eszköz radarral működik – letapogatja a látókörébe eső területeket, s a sisakba helyezett képernyőre már a távolságnak megfelelő homályosítással vetíti ki. Sőt gondoskodik hamis megvilágításról is, mert a fények és árnyékok játéka nem olyan látványos, mint amilyen veszélyes: a vakítóan fénylő sziklafal árnyékában a tömör sziklaakadály éppúgy megbújhat, mint a feneketlen szakadék.
  Ilyen holdnézőt persze csak az használ, aki nem a Holdat akarja nézni. A mérnökök például, akik Washington-on-the-Moon és a többi holdváros építésekor gyakran órákat töltöttek idekint, és száz kilométereket tettek meg kis lapos holdjáróikon. Nekik nemcsak a tájékozódáshoz kellett ez a készülék, hanem a halott táj kísérteties, lehangoló sivársága ellen is, hogy munkájukra tudjanak figyelni. Ezért a holdnéző kékre festette nekik az eget, mohazöldre, homoksárgára és agyagvörösre a sziklákat; sőt fákat, állatokat is rajzolt, hogy mozgás legyen a képen – a pszichológusok megmondták, hogy a Hold lélekölő szürkeségét nagyban súlyosbítja a mozdulatlanság. Az ember nem tud úgy nézni egy élettelen tájat, hogy ne várná: ott, most fog megmozdulni valami. A hiábavaló várakozás – még ha tudatosan is küzd ellene, mondogatván – a Holdon vagyok, itt nincs mozgás – nagyon gyorsan kimeríti az embert. Igaz, a Holdon ritka gáz- és porfelhők is vannak; ezek azonban nemhogy enyhítenék a táj lélektani hatását, még súlyosbítják azt. Ijesztőek, furcsák, s erősítik a mozdulatlanság miatti hiányérzetet, éppen mert így a táj már nem teljesen mozdulatlan.
  A turisták persze azért mennek ki a Holdra, hogy mindezt megismerjék. Bár a nyomasztó kép hatása egy-két óra után is csak némi kellemetlen közérzet, a gyengébb idegzetűeket eltanácsolják ettől a kirándulástól. Akik vállalkoznak rá, azok pedig húsz-harminc fős csoportokban, számos gép kíséretében kirándulnak, hogy az egyedüllét érzésével kevésbé szembesüljenek. Biztonságérzetük – és a városban maradtak biztonságérzete – is megkívánja a mellettük haladó és a „levegőben” járőröző robotok jelenlétét.
  No meg a számtalan rendszabályt. Tilos olyan messzire menni, hogy a város „föld” alól kiálló része eltűnjön a láthatáron. (Ez igen rövid pórázt jelent, hiszen a holdfelszín nagyon erősen görbül.) Tilos magas helyekre felmászni, mély szakadékokba leereszkedni vagy a szélükre merészkedni. Tilos a sziklákat megütni, követ eldobni, futásnak eredni, az űrruha szívósságát próbára tenni, a robotok – minden irányba látó – szeme elől elbújni, felszólításaiknak nem engedelmeskedni.
  Azért vannak kivételek. Követ dobni például muszáj olyan égitesten, ahol a tárgyak csak földi súlyuk egyhatodát nyomják, és légellenállás sincs. Ezért a robotok úgy irányítják védenceiket, hogy egymás dobásától biztonságban legyenek, s távdobóversenyt tartanak. Ha kívánják, célba is dobhatnak. Kezdő holdutazók annak is örülhetnek, ha a kő nem repül messzebb a célpont távolságának két-háromszorosánál.

– Hölgyeim és uraim – kezdte az egyik masina jellegzetes nyugati parti kiejtéssel –, majdnem pontosan a holdi koordináta-rendszer nulla-nulla pontjában, másként szólva a Hold Földről látható tányérjának közepén, a Felhők és a Gőzök tengere között tartózkodunk. Szatellitánk legjellegzetesebb pontja, a gyönyörű Kopernikusz-kráter tőlünk nyugat-északnyugatra – erre – nem látható, mivel a szemhatár takarja. Néhány más nevezetességgel azonban szolgálhatunk. Ha ebben az irányban pillantanak le a sziklafalról, a Felhők tengere északkeleti szélét láthatják; ha most megfordulnak és összehasonlítják a látványt, észrevehetik, milyen kevéssé különböznek a Földről szabad szemmel is jól látható, sötét holdtengerek a „szárazföldtől”, ha ilyen közelről nézzük.
  – Az a nevezetesség, hogy nem látunk semmit – mondta valaki.
  – Délen azonban jól láthatják a Ptolemaeus-kráter peremét – ez volt az a hely, ahol egykoron a Ranger–9 holdszonda ért talajt, pontosabban kérget, minthogy becsapódott. Az ellenkező irányban, pillanatnyilag takarásban ugyan, két tábla áll nem messze tőlünk; a Surveyor–4 és a Surveyor–6 sikeres leszállásának helyét jelzik.
  – Éljenek a bátor fiúk – dörmögte egy másik hang a rádiókban.
  – Ezek is legénység nélküli szondák voltak, uram. A legközelebbi pont, ahol ember is holdat ért a kezdeti időkben, nyugatra van, a Felhők tengerében, ahol piros obeliszk emlékeztet az Apollo–14 leszállására. 1971-ben történt, legénysége Alan Shepart, Stuart Roosa és Edgar Mitchell volt.
  – Holdbéli Sam hol van? – érdeklődött egy utas.
  – Kicsoda? – kérdezett vissza másvalaki. Többen nevettek.
  – Nem ismeri Holdbéli Samet? Azt mondják, még Armstrongék idejéből maradt itt. Néha látni, amint rongyos űrruhájában kráterről kráterre vonszolja magát. Időnként odamegy az erre járókhoz, és űrhajójának szilánkjait oxigéndarabokra cseréli velük. De a szilánkok tele vannak lunabaktériumokkal…

Az írótalálkozó második napján a tanácskozás már kora reggel, kétszázhatvan órakor megkezdődött. Egész naposra tervezték a megbeszéléseket, ezért George estig kimenőt adott Nickynek. A kislány mindenekelőtt kivonult az erkélyre, barnaságát fokozandó. Mire eljött a golfparti ideje, szép színe lett; már csak néhány óra kellett a kívánt árnyalathoz.
  Jack pontosan megjelent a pályán. Bemelegítésként egyszerű kispályás golffal kezdték, akadályok nélkül; félóra múlva átmentek a homokcsapdákkal és vízzel nehezített, nagyobb területre. Többnyire egyenlő ütésszámot értek el; a fiú előnye csak lassan növekedett, amikor Nicky nem ütött elég jól. Egyszer ugyan három pontot is nyert: a kislány négy ütéssel juttatta célba a labdát, ő pedig háromszáznyolcvanöt yardról megállás nélkül. Persze véletlen volt.

Pat és Jenny reggel hétkor francia cseresznyét rakodott le a kocsiról. White úr pörölt egy kicsit a sofőrrel a késedelem miatt, de abbahagyta, mert vevő érkezett.
  – A legjobbkor jön, Mrs. Banks – köszöntötte. – Megkaptuk a finom, fiatal cseresznyét.
  – Én a sört jobban szeretem – nevetett a fiatalasszony, aki a helyi lapnál dolgozott mint segédszerkesztő. Kicsit hasonlított Jennyre, főleg profilból, s éppen olyan barna volt a haja, csak rövidebb.
  – Ez nem olyan cseresznye – mosolygott rá Mr. White. – Ebből fülbevalót lehet csinálni, ropogós, piros és nagyon finom.
  – Honnan tudja? Most rakodják le, még meg sem kóstolhatta.
  – Évek óta ugyanonnan hozatjuk, Mrs. Banks, és még soha nem volt rá panasz.
  – Értem. Akkor hát ezeket adja nekem, legyen szíves.
  White úr átvette a listát, s hozzákezdett az áru előszedegetéséhez.
  – Hanem a tavaszunk még nem az igazi – beszélt közben. – A jó öreg napocska nemigen akar sütni.
  – Két héten belül megteszi, Mr. White.
  – Igen, tudom. Csak hát ez a csúnya szürke idő megfekszi az ember lelkét. Ó, jó reggelt, Mrs. Lane! – üdvözölte a belépő Maryt, és megnyomta a pénztárgép melletti robothívót.
  – Jó reggelt, Mrs. Banks, Mr. White. Szia, Jenny. – A robot a pult mögé sietett, és folytatta White úr munkáját. – Mit hoztak a kocsin?
  – Cseresznyét, asszonyom, a franciából. Ön már ismeri.
  – De még mennyire, viszek is két kilót. Vagy megteszi négy font is – tette hozzá, jelezve, hogy a néhány dekányi különbség nem zavarja. – Ön is megkóstolta, Mrs. Banks?
  – Még nem – mosolygott az –, de ha ilyen jól ismeri, én sem maradok közömbös. Mondjuk két fontot… ha még el tudom vinni.
  – Készséggel elvisszük, asszonyom – szólt közbe Jenny.
  – Úgy bizony – erősítette White úr. – Félórán belül az otthonában lesz.
  – Nagyszerű.
  – Bocsánatot kérek, asszonyom – szólalt meg a lány ismét –, de csak egy üveg dijonink van. Adhatok helyette másfélét, vagy megvárja inkább az utánpótlást, egy órán belül?
  – Ráér az nekem – mondta Mary. – A férjem erre esküszik, úgyhogy mást nem kérek. Ha akarják, még azt az egy üveget is itthagyom, hátha kéri valaki. George úgyis várat még magára pár napig.
  White úr sóhajtott. – Hát bizony… az én kis barátnőm most messze jár. Hallott már felőlük, Mrs. Lane?
  – Hogyne, beszélünk mindennap. De ön is felhívhatja őket.
  – Igen, Mrs. Lane, tudom, csak hát nem olcsó mulatság. Meg nem is akarom zavarni az én kisbogaramat, biztosan van elég dolga. Úgyis sokat ugráltattam a télen, legalábbmost legyen tőlem nyugta.
  Mary elnevette magát. – Hívja csak föl bátran Jennyvel. Roboton keresztül olcsóbb, a gyereket meg úgysem tudja zavarni, hiszen százfelé tud figyelni.
  – Elnézést, ha kotnyelesnek tartanak – szólalt meg Mrs. Banks, kezében a pénztárcájával –, de kiről van szó?
  Az újságírónő, aki csak néhány hónapja lakott a városban, nem ismerte Nickyt, mikor ő a boltba ment, a kis robot már otthon volt.
  – A lányomról beszélünk, Nickyről – magyarázta Mary. – Hajnalonta Mr. White-nak szokott segíteni, de most a Holdon van a férjemmel.
  – És hogyhogy százfelé tud figyelni? – érdeklődött a fiatalasszony.
  – Hát mert robot, Mrs. Banks – felelte Mary megejtő természetességgel.
  Az újságírónő ezen úgy elámult, hogy majdnem otthagyta a csomagokat.

Harmadjára az akadálypályát próbálták ki, s nagyon megtetszett nekik. Tábla tudatta, hány pontot érnek a különböző rafinált trükkök. Volt például kis cövekekkel megtűzdelt szakasz; érdes felület, amely lassította a labdát – nemigen lehetett ilyen kis távolságokon levegőbe emelni –; és még sokkal ravaszabb cselek. Két helyen folyosó állt az útvonalon, apró fedett alagutak, amelyeken egy ütéssel kellett átjuttatni a labdát – ha odabent megállt, egy szerkezet visszalökte. Másutt rugók ütötték arrébb, mint az asztali flipperben; többnyire arra a bizonytalan egyensúlyú, bonyolult mérlegre, amely különféle irányokba billent a labda alatt, váratlan irányváltásokra kényszerítve azt.
  Végül pedig a pálya végében, a célnál magasodott a meseszép kastély, amelyen mindig megmozdult valami, ha a labda célbaért. Többnyire kiment valaki az egyik erkélyre – állatfigura, mesealak, híres színész másolata –; máskor ünnepélyes felvonulás zajlott le a kastély két kapuja között, díszes öltözetű bábuk vonultak ki az egyiken és be a másikon. Ez többször is megesett, de a felvonulók nem voltak ugyanazok.
  Egy különlegesen messziről beütött labda után gongütés hallatszott. Feltárult a kastély nagykapuja, s egy katonainduló hangjaira kivonult egy sötét ruhás diplomata. Négy hüvelyk magas lehetett. Ellépdelt az oldalkapukból elősereglett katonák sorfala között, s megállt azon a helyen, ahonnét Nicky ütött. Papírt húzott elő és peckesen olvasni kezdte – érthető szavakat persze nem mondott, csak hangsúlyokat. Közben négy fehér paripa jó férfitenyérnyi társzekéren aranyszínű dobozt vontatott elő, rajta felirat: „A golf mesterének. Kráter-szálloda, Washington-on-the-Moon.”
  – Ez a nyereményed – veregette meg Jack a kislány vállát. – Gratulálok.
  Nicolette fölemelte a dobozt. Piros bársonypárnán színjátszó üveg golflabda volt benne.

– Jó reggelt, Mr. White – üdvözölte barátját ugyanebben a pillanatban. – Hogy megy sora? Szia, Pat!
  Az öreg boltos rámosolygott Jennyre, kissé zavartan keresve arcán a kisebbik robot vidám hangjának forrását. Segédje hasonlóképpen tett.
  – Szervusz, kincsem. Látsz engem?
  – Kitűnően, uram, Jennynek jó szeme van – felelte a kislány a szokott két és fél másodperc elteltével; White úr és Pat, akiket a robot már tájékoztatott a távolság okozta problémáról, türelmesen kivárta ezt. – Sajnálom, hogy nem láthatnak, de hát egy házirobot nem vetítőkészülék. De nem változtam semmit! A kék nyári nadrágomat viselem, rövid ujjú fehér blúzzal és tornacipővel, jobb kezemben kis golfütővel. Ugyanis éppen golfozom egy helybéli fiúval.
  – Ő is robot? – kérdezte Pat.
  – Nem, egyáltalán nem. Különben itt senki sem tudja, hogy én az vagyok; apa úgy kívánta, hogy tartsam titokban.
  – Akkor hogyan beszélhetsz velünk golfozás közben?
  – A rádió nem ad látható vagy hallható életjelet. A te hangodat én nem adom ki; csak lehallgatom Jenny rádióhullámait, és hasonlókkal válaszolok.
  – És hogy tetszik a Hold? – érdeklődött White úr.
  – A város igazán kellemes hely – kezdte beszámolóját Nicky –, sok munkát fektettek bele, hogy a látogatók jól érezzék magukat. No persze az otthon melegét semmi sem pótolhatja. Odakint, a vadonban meglehetősen egyhangú volna az élet – ha volna –, ugyanolyan sivár minden, mint száz vagy százmillió esztendeje. Annál fontosabb, hogy itt bent minél lakályosabb legyen. Az emberek is kedvesek… igaz, nem sok ittenivel találkoztam, inkább csak az írókkal. Ó, igaz, és remek a citromszörpjük. Azért apa már visszavágyik, megyünk is hamarosan. Talán már holnapután.
  – Neked nincs honvágyad, csillagom?
  – Nem lehet, Mr. White. Bármit teszek vagy mondok is, robot maradok, és nincsenek olyan vágyaim, amelyek nem az emberek szolgálatára irányulnak. Nem akarhatok hazamenni, ha egyszer itt van rám szükség.
  – Értem, kicsikém – bólogatott az öregember. – Azért reméljük, mielőbb hazajöhetsz. De most már jobb, ha befejezzük, nem szeretnék vagyonokat eltelefonálni.
  – Viszontlátásra, uram.
  – Szervusz, kicsim. Vigyázz magadra!

A kétszáznyolcvanötkor kezdődő harmadik megbeszélésen George felolvasta írását az ókori életről – pontosabban arról, hogyan célszerű tanítani a fiataloknak –, valamint néhány részletet a nagy könyvből. A vitában számos tanulságos megjegyzés hangzott el, amelyeket haza is vitt magnószalagon, hogy megmutassa Marynek.
  A szünetben félrevonta Arthurt.
  – Szevasz, öreg cimbora – mondta neki, és melegen megszorította a kezét.
  – Mi… hé, hova mész?
  – Haza – felelte George, az úszómedence felé haladva. – Amit kellett, elmondtam. Félóra múlva indul a gép, addig meg kell találnom Nickyt és becsomagolnom. Nem Nickyt. A csomagokat – tette hozzá lélegzetnyi szünet nélkül, ismerve barátja csipkelődő természetét. – Ja igen, és komolyan megorrolok, ha továbbra sem jössz el hozzánk Christiesbe. Úgyhogy nem is búcsúzkodom, a hétvégét nálunk töltöd, nincs vita!
  Búcsút intett és futásnak eredt. Arthur ott maradt a medencéhez vezető folyosón. Megcsóválta a fejét, valamit mormogott, és visszafordult.
  George benézett az uszodába és a golfpályára, de nem látta Nickyt. A recepció felé ment, hogy felszóljon a szobájukba, de összeakadt egy pincérrel.
  – Fel tudod hívni a robotomat? – kérdezte, aztán elhallgatott: nem jutott eszébe a kislány gyártási száma. A pincér fejéből azonban máris felhangzott a vékony gyerekhang:
  – Itt Nicky Lane lakása beszél. Sajnos pillanatnyilag nem vagyok itthon…
  – Ne hülyéskedj – nevetett George –, gyere, megyünk.
  – Megyü-ü-ünk?! Hová?
  – Haza. Át a világűrön. Félóra múlva indul a gép, aztán csak holnap. Gyere, várlak a szobában.
  Már otthagyta a pincért és a lift felé indult, amikor eszébe jutott: megkérdezhette volna a lányt, hol van tulajdonképpen.

Nicolette és Jack a tekepályán volt, és lendületesen döntögette a bábukat. Jack vezetett nyolcvanöt fával hetvenkilenc ellenében, és izgatottan figyelte, amint a lány nekikészülődik.
  A golyó végigdübörgött a pályán és letarolt mindent.
  – Közepes – minősítette a fiú a golyó útvonalát; azt értékelték többre, ha a golyó nagy ívet leírva oldalról csapódik a bábuk közé. – Mi baj?
  – Mennem kell – sóhajtott Nicky. – Apa épp most hívott… indulunk a Földre.
  Jack összeráncolta a homlokát, s hosszan nézte a kislányt. – Hé, kiskoma, hogy is van ez? Azt mondtad, ember vagy!
  – Mi mást mondhattam volna? – nézett rá Nicky komolyan. – Apa ezt parancsolta. Most pedig azt, hogy csomagoljak – tehát csomagolok. Talán ellenkezzek vele?
  – Persze hogy nem – mondta a fiú, s leforrázva nézte a cipőjét, amíg Nicky kiszedte az automatából a hátralevő időre bedobott pénzt, s átadta neki. Oda sem pillantva zsebre vágta. – De azért figyelmeztethettél volna! Gondolom, nem pont előttem kellett titkolóznod!
  – Jaj, Jack, ne vágj már ilyen sértődött képet. – Nicolette megindult a kijárat felé; a fiú követte. – Azt mondta, váljak emberré, amíg itt vagyunk. Nem várhatod el tőlem, hogy pont neked megmondjam az igazat. Azzal már megszegtem volna a parancsát, nem igaz?
  – De.
  Többet már nem is beszéltek a szobájukig. Nicky megállt az ajtó előtt és Jackre nézett. A fiú eltökélten helyet foglalt az egyik széken. A kislány rámosolygott és benyitott.

– Nofene – mondta George, miután végighallgatta a történteket. – Csak nem zúgott beléd?
  Nicolette szó nélkül csomagolt tovább; szépen lesült arca lassan sötétpiros árnyalatot öltött. Aztán az ágyra hajította a törülközőket és kitört.
  – George Lane, te vagy a legszemtelenebb kétlábú lény a világon! Az a fiú majdnem felnőtt, én meg gyerek vagyok! Azonkívül pedig a legelvakultabb rabszolgatartók is tudták, hogy a lélek magántulajdon. Lehet, hogy a testemet kifizetted, de az érzelmeimhez semmi közöd!
  A férfi elhűlten meredt kislányára, aki sértődötten fölemelte a törülközőket, és folytatta a csomagolást. Aztán megértette: Nickynek az a dolga, hogy emberszerű legyen.
  – Szóval te zúgtál őbelé – állapította meg csendesen.
  – Én?! – csattant fel Nicky dühösen, és akkorát rántott a cipzáron, hogy majdnem letépte. – És mégis hogyan?! Azt hiszed, hogy egy egyszerű háztartási robot képes ilyesmire? Nagyon tévedsz, Mr. Lane, a mi tisztelt tervezőink nem érdemesítettek arra, hogy komolyabb érzelmeket adjanak nekünk.
  George odalépett hozzá, és megsimogatta a fejét. – Így fest tehát egy komolyabb érzelmek nélküli, egyszerű háztartási robot. Tudod, hogy gyönyörű vagy, amikor dühöngsz?
  – Igazán kedves, édes gazdám. Remélem, kivívtam megelégedését! – vágta oda Nicky, és folytatta a pakolást.
  George-tól mi sem állt távolabb, mint hogy megpróbálja kiengesztelni. Még élvezni akarta a látványt; soha életében nem látott feldühödött robotot.
  – Indulhatunk – mondta a gyerek kissé szelídebben; hangjában azért érződött a méreg.
  – Nem felejtünk itt semmit? – akarta provokálni George; arra várt, hogy Nicky újra felcsapó haraggal közli: azért robot, hogy mindent számon tartson.
  – Nem – felelte ehelyett pontosan ugyanolyan hangnemben. Kinyitotta az ajtót és utat engedett az odasiető hordárnak.
  – Jó napot, Mr. Lane – lépett oda hozzájuk Jack.
  – Szervusz. Ne haragudj, amiért megtévesztettünk – de valóban azt mondtam Nickynek, hogy tartsa titokban.
  – Semmi baj, Mr. Lane. Csak kicsit váratlanul ért a dolog, ennyi az egész. Tudja, nálunk nincs sok lány, és olyan, aki jó fej volna, egy se.
  – Hát ő az – nézett George szeretettel kislányára, aki határozott lépésekkel masírozott a hordár mögött, és nem nézett senkire. – Csak most kicsit fölmérgedt.
  Jack zavartan próbálta értelmezni a brit angolságú kifejezést, de megbirkózott vele.
  – Miért?
  – Mert apa pimasz és kiállhatatlan – vetette oda Nicky, továbbra is mereven előrenézve. – Azt hiszi, azért, mert házirobot vagyok, velem már mindent szabad.
  – Azért nem ez a fő oka – szólt apja. Nicolette bólintott.
  – Nem, persze. Tetszik neki, hogy dühös vagyok – hát az vagyok. Mert a Brirob eladási statisztikáit javítja, ha termékük a ki nem mondott szóból is ért. És a termék ne lenne dühös?!
  George fölnevetett. – Kis lázadó robot…
  – Igenis kis lázadó robot! Azt hiszed, ez olyan lehetetlen? A robottörvényekben sincs benne minden. A robot még fegyvert is foghat egy emberre az első törvény sérelme nélkül.
  Azért ez meglepte George-ot. – Hogy az ördögbe?
  – Nem süti el – válaszolt Jack a kislány helyett.
  – Az imént gyanúsított meg veled – folytatta Nicky. – Mintha nem tudná, hogy csak az ő engedélyével lehetek szerelmes. Netán a határozott parancsára! Hiszen robotjának teste-lelke fölött korlátlan hatalma van.
  – Az előbb nem ezt mondtad – nevetett George.
  – Mindegy. Vágyálom volt csupán. A három törvény fogva tart.

Amikor bementek az űrkikötő csarnokába, Nicolette megnyugodott. A gép felé menet hosszan búcsúzkodott Jacktől – George előresietett, hogy ne zavarja őket.
  – Mi a gyártási számod?
  A kislány lefirkantotta egy papírszeletre a címükkel együtt. – Bármikor felhívhatsz. Szoktál járni a Földön?
  – A szünidőben átrepülök a nagyszüleimhez Ohióba. Majd elugrom hozzátok is.
  – Várlak. Addig meg rádiózhatunk.
  Megálltak a gép mellett. – Hát akkor… szia, kis robot.
  – Szia – mondta Nicky, és adott neki egy puszit. Aztán fölment a lépcsőn.
  – Nicky!
  A kislány megfordult.
  – Akkor is nyertél három fával!

Beszállás után a gyermek visszanyerte szokott békés, vidám hangulatát. Elővette érkezéskor félbehagyott hímzését, és mély sóhajjal hozzáfogott. George átkarolta a vállát.
  – Mondd, kicsim, otthon tudják már, hogy elindultunk?
  – Nem, csak később beszélünk. Ne áruljam el?
  – Ne. Maradjon meglepedés, jó?
  Nicky bólogatott. – De akkor nem hívhatom ki Petert a reptérre, észreveszik.
  – Hát majd megyünk vonattal. Viszont… ne haragudj, hogy ilyen kurtán-furcsán elrángattalak Jack mellől; meg se kérdeztem, mit csinálsz.
  – Ugyan, apa. – Nicolette apjára emelte tekintetét, és melegen elmosolyodott. – Elvégre mégiscsak a robotod vagyok!
  – Azért még rosszul eshet.
  – Dehogyis. Az esett volna rosszul, ha miattam kell a Holdon maradnod, pedig nem akarsz. Vagy ha bármi más kellemetlenséget szenvednél. Hiszen tudod, milyen ereje van a három törvénynek. Én bolondozhatok mindenfélét, de számomra minden ember isten, és köztük a legnagyobb te vagy. Ezen nem tudok, és nem is akarok változtatni. És nem eshet rosszul, hogy a tulajdonod vagyok, mert csak arra vagyok képes, amit belém programoztak.
  Míg beszélt, apja fölemelte, és az ölébe ültette. A kislány a vállára hajtotta a fejét, és sokáig ott is hagyta.

– Nicsak, nicsak: Lane. De sietős volt.
  George és Nicky fel- és hátrapillantva a vénséges vén Lord Wellesleyt fedezte föl, aki vastag keretű szemüvegén át érdeklődéssel tanulmányozta őket.
  – Mikor ért véget az előadása? – kérdezte, s néhány lépést tett előre. A jobboldali ülésről azonnal fölpattant egy fiatal hölgy, s hellyel kínálta. – Köszönöm, fiam. Nem tetszett a szőke Phoebe, igaz?
  George bólintott. – Nem vagyok én odavaló, sir. Rosszul is alszom idegen helyen.
  – Maga nem is tudja, Lane, milyen igaza van. A nyugodt alvás az egészség kulcsa. De akkor sincsen igaza! – csapott a lord lendületesen a levegőbe, mint aki legyet fog. – Majd ha túl van a hetvenen, akkor legyen otthonülő, tespedő vénember. Ha már mindenképp az akar lenni. Én túl vagyok rajta, mégis folyton utazom. Maga meg egy erős fiatalember.
  – Én már jobb szeretek a családommal, sir. No meg utazgatva nemigen lehet írni.
  – Írni mindenhogy lehet. Csak meg kell próbálni, Mr. Lane. Mit csinál egyébként a nyáron?
  – Még nem tudom… valószínűleg semmi különöset. Tudja, a fiam ősszel egyetemre megy; jobb, ha pihenten lát hozzá.
  – Hova jelentkezett?
  – A William Ho…
  – Tudtam! – csattant fel az öreg lord. – Szóval maga se ismeri azt a koszfészket, mi? Tudja meg, George Lane, az a hely egy bűntanya! Megcsúfolása az egyetem szónak. Mit néz? Nem hiszi? Ne higgye, ha nem akarja. Tavaly kétszázezer, ismétlem kétszázezer font hiányuk volt, és el kellett adniuk egy csomó kísérleti gépet. Az igazgató, az a pökhendi víziló meg vadonatúj szolgálati kocsin pöffeszkedik. Én mondom, barátom, annak az „egyetemnek” egy hónapja sincs hátra. A tanév végét semmiképp nem éri meg.
  – Gondolja, sir? – George nem akart nyíltan ellentmondani.
  – Nem gondolom. Tudom! Emlékszik arra a kettős gyilkosságra?
  – A Morgue utcában, sir?
  Lord Wellesley bosszúsan a térdére csapott.
  – Ne vicceljen velem, George, öreg vagyok, de nem hülye! Londonban, öt évvel ezelőtt. Amikor azt írták a lapok, hogy a nyomozó Agatha Christie-díjat érdemelne.
  – Emlékszem.
  – Na. Hát ez a nyomozó piszkálgatja a William Howard ügyeit.
  – Biztos forrásból tudja, sir?
  – A legbiztosabból. Tőlem kapott megbízást rá. Nekem, Mr. Lane, kezdettől fogva bűzlött a dolog. Olyan kicsiny tőkével, ami nekik volt, nem lehet egyetemet alapítani. Lehet viszont mást: megvenni egy házat, tanítgatni benne pár krapekot, hogy zsebre lehessen vágni az állami támogatást, meg kedvezménnyel vásárolgatni. Két évig ez ment. Egy hónapja kezd a dolog akadozni, a tavalyi nehézségek még nem voltak veszélyesek, de amióta rájuk szállt az emberem, veszélyt éreznek. Két héten belül hibát követnek el. Nem én mondom, a nyomozó mondja. Akkor még pár hétig elfut a dolog, a diákok tüntetni fognak meghurcolt igazgatójuk mellett… ha fognak, mert páran már otthagyták a süllyedő hajót… aztán vége a dolognak. A maga fia jövőre már nem jár oda, ez biztos. Gyorsan jelentkezzen valahova, április végéig még elfogadják.
  – Értem, sir. Köszönöm a tanácsát, megfogadom.
  Lord Wellesley megfogta a szemüvegét, s kicsit eltartva orrától, fürkésző pillantást vetett George-ra.
  – Maga hazudik, Lane, egy szavamat sem hiszi. Jó, tegyen, amit akar. Mi az ott maga mellett? – fordította el a szemüveget. – Aha! Gerincesek törzse, főemlősök rendje, igaz? Homo sapiens electronicus, ha jól látom. Biztos jól látom, a pótszemem még nem vaksi. És műkedvelő zoológus vagyok. Különleges alfaj, tudja-e? Még mindig nem tudták meghatározni a szaporodási jellemzőit. A magáé?
  – Igen… de honnan találta ki? – kérdezte George; éppen átfutott az agyán, hogy ha már ketten megmondták, hogy Nicky robot – hányan lehetnek, akik észrevették, de nem szóltak? Talán a fél szálloda is.
  – Maga mellett ül – kié lehetne?
  – Ej, nem azt, sir. Hanem hogy robot.
  – Hát csak rá kell nézni. Mondom, hogy még nem vakultam meg teljesen, George.
  – Várjunk egy percet – mondta George kissé már ingerülten. – Sir, kérem, szépen kérem, mondja meg: miről vette észre ezen a bűbájos csöppségen, hogy nem ember?
  A lord heherészett, sípolva, öregesen. – Emeld föl a kezedet, fiam, mint az előbb.
  Nicolette nyugodt mozdulattal félresimította hajtincseit.
  – Látja?
  – Mit?
  – Ej, hát figyeljen! Ismételd meg.
  A kislány ismét végrehajtotta a mozdulatot.
  – Most sem látja, George?
  – De hát mit kellene látnom?!
  – Hogy milyen szögletesek a mozdulatai. Tudja, milyen a robot ízülete?
  – Gömbcsuklós, mint a miénk.
  – Az ám! – mondta a lord diadalmasan. – Csakhogy a mechanikájuk egyszerre csak egy irányba fordíthatja őket. Ha a maga gépe így fölemeli a kezét, a könyökízülete legalább tízszer vált mozgásirányt. Párszor a válla is. Figyelje meg még egyszer!
  George majdnem kinézte a szemét, de nem látott semmi szögletességet.
  – Nahát, Lane, maga nem lát semmit. Maga öregszik. Romlik a szeme!
  Az aggastyán nehézkesen feltápászkodott – a robotlány is segített neki – és elcsoszogott. George döbbenetéből csak Nicky halk hangjára ocsúdott föl.
  – Felültetett.
  – Hogy?
  – A mozgásom természetesen tökéletes, láthattad eleget. Biztosan Arthurtól tudta meg, mi vagyok.
  George újra elmerült gondolataiban. Tíz perc sem telt bele, s újra megjelent a lord. A lány szolgálatkészen felugrott, mire a gazdája, egy köpcös, álmos szemű ember rászólt:
  – Ne ugrálj, Ann, ülj vissza.
  – Bocsánat, gazda – felelte a lány halkan, állva. – Nem hagyhatom állni az urat.
  – Köszönöm, fiam – zökkent le a lord. – Majd ha maga is ennyi idős lesz, fiatalember, örülni fog az ilyen kedvességnek. Én annak örülök, hogy nem fordítva ülnek. Felvilágosítottad, gyerekem? – szólt át a másik oldalra.
  – Igen, sir.
  – Jó tréfa volt, mi? Hanem, George, nem jönne át hozzám? Halálra unjuk magunkat különben.

Lord Wellesley a gép hátsó részében ült, ahol már hármasával sorakoztak az ülésnek. Közeledtükre egy karcsú, barna lány ugrott föl és sietett eléjük.
  – Jó napot, uram. Andrea Wellesley vagyok.
  – George Lane – felelte a férfi, és mivel Nicky csendben maradt, megállapította magában, hogy a lány nem családtag. Az ablaknál foglalt helyet, mellette Nicky, a lord pedig kívül.
  – Menj – szólt oda Andreának –, keress valahol helyet.
  – Igen, gazda.
  – Nos, Lane, mutassa a könyvét.
  George-ot kissé váratlanul érte a dolog. – A könyvemet?…
  – Persze. Tudja, hogy érdekel.
  – Igen… de a csomagok között van, hátul.
  – Meg itt – mutatott az öreg lord Nicolette bájos fejecskéjére. – Igaz?
  Megnyomta a gombot az előtte levő ülés támláján, mire nyomban odalépett az egyik űrikisasszony.
  – Mit parancsol, uram?
  – Hozz nekem egy vetítőlapot, fiam – mondta a lord.
  – Azonnal, uram.
  – Akkor lássuk – szólt az öregember, amikor a kis lapos képernyőt eléjük erősítették. – Mutasd, fiam, a tartalomjegyzéket.
  A tartalomjegyzék megjelent, de George ezt nem állhatta szó nélkül. – Sir?
  – Tessék, Lane.
  – A neve Nicky.
  – Kinek? – kérdezte Lord Wellesley közönyösen, ormótlan szemüvegén át a szövegre meredve.
  – A lányomnak – George a gyerek fejére tette a kezét. A lord odapillantott.
  – A lányának? Mulatságos fickó maga.
  – Maga is, sir. De a lányom neve akkor is Nicky.
  – Nem baj, George. Maga még a világon sem volt, amikor én már nem jegyeztem meg a robotneveket.
  – Ezúttal kivételt tehet. Nekem ő nem robot.
  A lord hallgatott egy percig, miközben elmélyülten tanulmányozta a fejezetek címeit.
  – Szóval Nicky? Jól van – akkor hát, Miss Nicky: lapozzon, legyen szíves.

– Lane, az én véleményem az – mondta ki a lord a szentenciát –: a maguk könyve remekmű. Új fejezetet fog nyitni az ókortanításban. De egyvalamire vigyázzon. Ne hagyja, hogy valami kontár tervezze a címlapot. Hívja fel Esther Mastersont, hivatkozzon énrám, és küldje el neki a könyvet. Ő majd megcsinálja magának a jó címlapot. És ha az megvan, ne ötvenezer példányt nyomassanak, hanem félmilliót, és küldjék nemzetközi piacra. Jó?
  – Ha úgy gondolja, sir… de biztos, hogy Masterson szóba áll velem?
  – Mondom, hogy hivatkozzon énrám. El ne felejtse, mert százalékot kapok tőle. Hát akkor: viszlát. Szervusz, fiam… azazhogy Nicky.
  George és kislánya magára maradt a repülőtér várócsarnokában. A férfi odaballagott egy automatához, és beváltotta utolsó dollárjait.
  – Van valami elintéznivalód Londonban? – kérdezte a gyermeket, mintha annak kiterjedt magánélete volna. A lány megrázta a fejét.
  – Nekem semmi, csak neked.
  – Micsoda?
  – Rengetegféle bevásárlást akartál elintézni.
  – Majd máskor. Most otthon akarok lenni, de gyorsan.

Gyorsan otthon voltak; az út utolsó szakaszát is a lehető legrövidebb idő alatt tették meg, mint az addigiakat. Este hétkor – nyomukban egy hordárautomatával – befordultak az utcájukba.
  – Várj. Döntsük el, hogy közelítjük meg a házat.
  A kislány elgondolkodva ráncolta a homlokát.
  – Legjobb lenne teveháton. Trópusi sisakot tennénk a fejünkre, ők pedig elébünk seregelnének, és tört angolsággal dicsőítenék Allahot, amiért közéjük vezérelt.
  – Nagyszerű – nevetett George. – A szükséges tevéket is beszereznéd?
  Nicky sarkon fordult és megindult visszafelé a Mező utcán. George rémülten ébredt rá, hogy a lány képes rá és megteszi.
  – Állj meg! Nem kell teve. Menjünk gyalog. Állítsd le itt az automatát, légy szíves.
  – Érdekes – állt meg egy perc múlva, a sötét ablakok láttán. – Mi történhetett?
  – Robinsonéknál vannak – felelte a kislány. – Peter mondta. Michael Dianához ment, a többiek náluk vannak. Lizzie is.
  – Szép, mondhatom… és a házat ki őrzi?
  – Peter. Ha történik valami, benne csöngnek az érzékelők.
  George továbbhaladt, s belépett Robinsonék kertkapuján. Nicky fölzárkózott mellé, és ünnepélyesen megnyomták a gombot.
  – Jó estét, uram – lépett ki Peter előkelően, mint egy urasági inas. – Kisasszony – kérem, kövessenek.
  A kabátjukat nem kérte el, minthogy nem volt. De sajnálkozó pillantást vetett a fogasra. Megállította őket a szobaajtóban, maga pedig belépett, és három hangos koppanást hallatott. Majd érces hangon bejelentette:
  – Mr. George Lane és leánya!
  Apa és gyermeke kart karba öltve, méltóságteljesen bevonultak, s megálltak övéik és a Robinson család ámult pillantásainak kereszttüzében.

Szép tavaszi este volt. A fák már kibontották új levéldíszüket, a madarak szorgalmasan dolgoztak fészkükön, a méhek pedig egész napi munkájuk után éppen visszatértek otthonukba. Az elmúlt napokban hatalmas mennyiségű nektárt gyűjtöttek be a kertek és a városszéli mezők minden virágjáról. Csak egyet hagytak ki, ebben egyetértett a család minden tagja: a legszebbet. Ez volt Nicolette, az új ruhájában, amely itthon várta; gyönyörű, tarka virágmintás, piros és fehér, sárga, zöld, narancsszín és kék; szélén fodros, rövid ujjú, hozzáillő cipővel és a ruha anyagából készült övvel, hogy szépen kiemelje az alakot.
  Ezt vette föl másnap reggel. Vasárnap volt; csak hétkor kelt fel a fotelból, amely hét hónap óta majdnem minden éjjel nyugvóhelyéül szolgált. Nesztelen léptekkel bement a szobájába, s kibújt blúzából és nadrágjából. Másikat vett föl, sőt fehérneműt is váltott, amit csak hetente egyszer szokott. Az apró kamera elé állt és körbefordult, hogy ellenőrizze külsejét. Tornacipőben, farmerban és egy ősöreg, még Mike-tól maradt fakópiros trikóban lépett ki a nappaliba, majd az előszobába, ahol benézett a lépcső alá. Kisméretű, szőrös lényt talált, aki egyenletesen szuszogva, mélyen aludt.
  Nicky leguggolt mellé, és gyengéden simogatta, azután vakargatni kezdte a füle tövét. Kisvártatva néhány farokcsapást kapott válaszul, majd a kiskutya lusta mozdulattal a hátára fordult. A kislány megdögönyözte, és az orra elé tartotta a kezét. Az orr megmozdult, s egy pillanat múlva két meleg, rajongó barna szem nézett rá.
  – Szia.
  – Reggel van? Mikor eszünk? – ugrott talpra a kiskutya.
  Nicky felállt, és a kijárat felé indult. Leakasztotta a pórázt, kinyitotta az ajtót és előreküldte Lizzie-t. Néhány percnyi hancúrozás után felcsatolta a nyakörvet, s mikor kiléptek a kertkapun, megjegyezte:
  – Remélem, emlékszel a tananyagra.
  Lizzie kitűnően emlékezett. Engedelmesen futott a lány lába mellett, s parancs nélkül leült a járdaszélen. Dicséretet is kapott érte.
  A városszéli Nagyréten már több kutya ugrándozott. Lelkes örömmel fogadták barátnőjüket, s bevették a kutyaszokás szerinti, kötetlen stílusú futóversenybe. Nicolette pedig odalépett a padhoz, ahol a gazdik foglaltak helyet. Illedelmes köszönését a jelenlevők – ember volt valamennyi – különbözően fogadták; a többség kedvesen válaszolt, néhányan kevésbé barátságos módon vagy sehogy.
  A kislány régi ismerőse, Mrs. Caroline Sutcliffe mellé telepedett. A hölgy már nem volt fiatal, közeledett a nyugdíjhoz; több unokája volt már, de szemre fiatalabbnak tűnt, mint némelyik lánya. Főként pedig fiatalabbnak látszott az alig ötven éves, de ráncos és reszelős hangú, szikár Miss Elvira Smithnél, aki igazi vénkisasszony módjára kezdettől görbe szemmel nézett Nickyre. Rajta és a szintén vénlány Miss Bakeren kívül Nickynek nem volt komolyabb ellensége; legfeljebb talán a magának való Mr. Walton, aki szótlanul, senkire sem nézve üldögélt egy negyedórát, majd valami köszönésfélét mormogott, füttyentett a kutyájának és elment.

– Hát megjöttél, lelkem – örült meg Mrs. Sutcliffe. – Poppy mindennap keresett, tudod-e? Én is hiányoltalak.
  – Kedves öntől, asszonyom.
  – Mi újság odafönt? – kérdezte Mr. Lewis Brown, a nyugdíjas üzletkötő, aki aktív éveiben rendszeresen megfordult a Holdon.
  – Megyegetnek a dolgok, uram. Az utóbbi években nem sokat terjeszkedtek.
  A jelenlevők tudták, hogy Nicky ismeri a holdvárosok részletes történetét, egészen a születése előtti napig.
  Pillanatnyi csend támadt. Miss Smith felhasználta az alkalmat, hogy folytassa a kislány jövetele előtt kezdett történetet.
  – Hanem az örege nem hitt neki. Azt mondta…
  – Menjen már! – förmedt rá Mrs. Sutcliffe. – Ez nem gyerekfülnek való történet.
  – Akkor ne figyeljen – mondta gorombán a nő.
  – Miattam ne zavartassa magát, kisasszony.
  – Szóval egy szavát se hitte a vén csirkefogó. Azt mondta, ha ez még egyszer előfordul, feltörli vele a kövezetet. Hanem már a következő pénteken…
  – Miss Smith – szólalt meg Mrs. Sutcliffe gyengéden –, ha nem fogja be a száját, én törlöm fel a kövezetet magával. Megért, nemde?
  – Maga nekem ne szabja meg, mit mondok és mit nem!
  – De hölgyeim – szólt a kislány nyugtalanul –, csak nem fognak összeveszni miattam? Mrs. Sutcliffe, kérem, vegye figyelembe, hogy én csak egy gép vagyok. Ha bárkit zavar a jelenlétem, természetesen azonnal elmegyek.
  – Nem mész sehová – mondta Mr. Brown. – Itt maradsz, ahogy jó kislányhoz illik. Majd ez a boszorka megy – intett fejével Miss Smith felé, aki vércsepillantást vetett rá.
  – Azt mondom – emelte föl a hangját –, hogy…
  – Igen, tudjuk – szakította félbe az üzletkötő. – Mondja csak, tudja, mi a különbség a bükk és a fenyő között?
  – Mi az ördög volna?! – reccsent rá Miss Smith.
  – Hogy a fenyő könnyen hasad, törik; de ez – felemelte a botját és megsuhogtatta a levegőben –: ez bükk! Ennek a maga háta sétagalopp.
  Nicky talpra ugrott. – Mr. Brown…
  – A robot hallgat! Ennek semmi köze holmi gyerekfülekhez. A maga pletykáiban még a néma betű is becsületsértő. Fogja be a száját, ha jót akar!
  Miss Smith vicsorogva elviharzott. Nicolette visszaült Sutcliffe asszony mellé, és hallgatott. A felnőttek másról kezdtek beszélni; Mrs. Sutcliffe csak néhány perc múlva kérdezte meg:
  – Te meg mért nem szólsz semmit?
  – Hallgatási parancsot kaptam.
  Többen nevettek; Mrs. Sutcliffe szemrehányó pillantást vetett Brown úrra.
  – Ne haragudj – restelkedett az. – Elfeledkeztem róla.
  – Semmi baj, uram.

Nyolc óra körül a kislány magához intette kutyáját, s hazaindult. A szép, derűs nap kisvártatva piros betűs ünneppé változott Lizzie számára – kismacskát pillantott meg az egyik kertben. Nem Bessie volt az; az öreg harcos már jobblétre szenderült hónapokkal korábban, bizonyos Benny fogai között. Rokonsága ezután erőteljes óvintézkedéseket léptetett életbe; ennek következtében a jólnevelten az úton haladó Lizzie hosszú ideig nem látott egyet sem.
  Mostanáig. Második szomszédjukban parányi, fehér cica mosakodott a házhoz vezető betonúton. Negyedakkora sem volt, mint Lizzie – alig pár napja hagyta el anyját és testvéreit –, de már övéi fensőbbségével pillantott a kerítéshez nyomakodó kutyára. Nem izgatták a barna, nagy szemek, amelyek valósággal felfalták alakját. Lustán begörbítette farkát, s megkérdezte:
  – Mit bámulsz, kisöreg? Nem láttál még macskát?
  A „macskát” szót olyan előkelően ejtette ki, mintha legalábbis a latin nevét mondta volna; kétségkívül így is tesz, ha tud róla, hogy neki latin neve van. Az eredmény ugyanaz – semmi, hiszen nem élt még kutya a földön, aki egy-két kósza töredéknél többet megértett volna a macskák beszédéből; éppúgy, ahogyan a nyávogók sem értik az ugatókat.
  Az emberek sem. Nicolette is kizárólag embernyelven tudott, ezért nem világosította fel az apró állatot, hogy Lizzie – többször is – látott már macskát. Őt egyébként is a kiskutya foglalkoztatta, aki lecövekelt a kerítés előtt, és kitartóan lengette a farkát.
  – Lizzie, gyere! Vár rád a hús.
  Az utolsó szó nem maradt hatástalan: a juhászkutya belül vívódva ugyan, de nyomban továbbindult. Jutalmát percek múlva elnyerte a Nicky keze alól felhőző illatok, majd azok eredete formájában.
  A lány először is tepsit vett elő, vajat dobott bele, ráütött három tojást, párat kavart rajta, s lekapta a tűzről. Lizzie tányérját kibélelte a tegnapról maradt, cseppet fölmelegített csirkepörkölttel, ráhelyezett egy kis sajtot, s letakarta a rántottával. A vizestálba tejet töltött, elkevert benne egy kis csonterősítő port, s kivitte az edényeket; a lelkesen ugrándozó kutya lépésnyit sem tágított vele. A lépcső alatt átvehette kincseit.
  Nicky ezúttal sem próbálta ki, hogy vajon ágyúgolyók és kartácstűz segítségével el lehet-e szakítani egy kutyát az ételétől – természetesen: el lehet, ha a kutya már pukkadásig lakott –; ez nem illett volna békés természetéhez. Kezet mosott és bement a szobájába.
  Most bújt bele az új, tarka ruhába. Előzőleg szemügyre vett bal karján egy Lizzie ejtette, apró karcolást, s túlságosan láthatónak ítélte – bőre felszakadt egy ponton, s a sérülés széle árnyékot vetve elütött karja egyenletes barnaságától. A segítség a szekrény egyik fiókjában volt; a villanyborotva nagyságú bőrregenerátor gyorsan lenyeste a kiálló darabkát, s a lyukat – nem érte el a három négyzetmilliméternyi terjedelmet – befedte a tartalék anyaggal. Nicky ellenőrizte az eredményt lebarnult és eredeti állapotban is.
  Megfésülködött, szalagot illesztett fürtjei közé, s fogyasztott egy cseppet a gyárból hozott olcsó, de finom kölniből; az egész esztendőre szánt háromdecis üvegecske még félig tele volt. Végül ismét megvizsgálta az összhatást, és kifordult a szobából. Felsietett a lépcsőn, és nesztelenül benyitott Mike ajtaján. Az ágyhoz lépett, a fiú fölé hajolt és megcsókolta a bal orcáját.
  – Michael… – súgta a fülébe.
  Bátyja csak a második szólításra mozdult meg. Résnyire nyitotta a szemét, s egy kedvesen mosolygó arc jelent meg előtte. Láttára tágra nyílt a szeme, úgy itta magába a látványt. Aztán halkan megszólalt:
  – Szemem festő lett és szépségedet
  szivem lapjára festve őrzi meg.
  Óh, mennyi új szépséget nyer a szép
  a fénytől, melyet erénye ad neki!
  Nézz rám, s ez is növeli majd szerelmed,
  szeretni azt, ki nemsokára elmegy!2
  – Igen – mosolygott Nicolette –: kirándulni. Jó reggelt.
  – Jó reggelt, kicsim.
  – Mit ennél?
  – Szalámis zsömléket hideg teával.
  – Máris hozom.
  Megpuszilta testvérét és lesietett. Villámgyorsan kettévágott és megvajazott három zsemlét, vékony szalámikarikákat tett rájuk, s egy kancsó behűtött tea mellett felvitte.
  – Mi újság? – kortyolt bele Michael.
  – Semmi különös – mondta Nicky –; felébresztem a többieket is.
  Steve nem mondott verset. – Gyönyörű vagy ma reggel.
  – Ez kedves tőled. Mit ennél?
  – Pirított kenyeret. Megyünk a hegyekbe?
  – Minden bizonnyal, de apuék még alszanak. Hozom a pirítóst.
  Négy szelet tósztkenyeret rakott a kenyérpirítóba, megvajazta, s apróra szelt paprikával felvitte Stevie-nek.
  Johntól semmiféle dicséretet nem kapott, csak hatalmas ásításokat. Bobbie már ébren volt, amikor bement hozzá – az ágyban ült és az eget figyelte.
  – Jó reggelt.
  – Szia, Nicky, de csinos vagy!
  – Köszönöm. Mit ennél?
  – Apáék már fölkeltek? Megyünk kirándulni?
  – Nem tudom, még alusznak.
  – Hány óra van?
  – Nyolc óra húsz.
  – Akkor csinálj nekem rántottát és pirítóst, légy szíves, szalonna nélkül.
  – Nélküle?
  – Aha. Úgyis sokat eszünk majd.
  A kislány bólintott és lesietett. Két vajas pirítóst csinált, két tojást sütött – egész barnára –, és egy piciny paradicsomot helyezett a tányér szélére. Miután átadta, visszatért Johnnyhoz; a fiú már ritkábban pislogott.
  – Mit hozzak reggelire?
  – Valami óriási nedveset – ásította testvére, mire a kezében termett egy bögre tea. Két hajtásra lenyelte. – Van még abból az algából?
  – Bőségesen.
  – Akkor abból kérek, sajttal.
  Nicky felnyitott egy algakonzervet, rákente négy kenyérre, s hosszúkásra metélt sajtot helyezett rá. A tányér szélére néhány szalámiszeletet rakott, felvitte, s bement szüleihez. Már ébredeztek.
  – Remekül nézel ki – mondta Mary, mikor átvette a csókokat.
  – Köszönöm, anya – suhant át Nicky a másik oldalra, hogy apját is üdvözölje.
  – Tényleg nagyszerűen mutatsz ebben a ruhában. Megetetted már a háznépet?
  – Benneteket kivéve igen.
  George feleségére nézett.
  – Nem is tudom… ehetnénk madárfészket.
  – Hát együnk. Mi a helyzet a kirándulással, kicsim?
  – Csak tőletek függ, apa.
  – Jól van; akkor add le a drótot… hány óra?
  – Nyolc óra huszonhat.
  – Kilenckor indulunk. Ebből van még? – bökött George az üres kávéscsészére.
  A fecskefészekleves ősi kínai étel; de itt nem erről van szó. A Lane-féle madárfészek tojásokat tartalmaz, lágyra főzve. Nicolette nyolcat készített két személyre, egypár szalámis zsömlével és paradicsommal, újratöltötte a kávéskancsót és tájékoztatta a fiúkat a kilenc óráról.
  Míg családtagjai megreggeliztek és felöltöztek, Nicky becsomagolta a hét különböző nagyságú hátizsákot. Közben egyszer kiszaladt a kertbe is.
  – Szia, Kisnicky – köszöntötte Diana. – Nagyon csinos vagy!
  – A nyomodba sem érhetek. Helyezd magad kényelembe, szólok Mike-nak.
  – Fölösleges, egyedül is rátalálok. Mikor indulunk?
  – Kilenckor kell felsorakoznunk teljes menetfelszerelésben.
  Befejezte a csomagolást, begyűjtötte az edényeket, elmosogatott, lebonyolított egy rádióbeszélgetést és felszaladt szüleihez.
  – Mr. Robinson kérdezteti, velünk tarthat-e néhányadmagával.
  – Persze – mondta George röviden; Nicky megüzente. Háromnegyed kilenc volt; mindenki útra készen állt. Rendszertelen időközökben kiszivárogtak a kertbe, az időjárást kémlelték és vártak. Csak egypár percig, amíg kinyílt a szomszéd ház ajtaja, s kimasírozott a Robinson házaspár, tizenhárom gyermekük és Peter.
  – Túlerőben vannak – mondta Stevie. – Szerintem adjuk meg magunkat.
  – Soha – szólt Bobbie. – Utolsó csepp véredig védekezünk.
  Közben Nicky visszasietett a házba, s egy szempillantás múltán farmernadrágban, kék pulcsiban és tornacipőben jelent meg ismét. Fölkapta hátizsákját és felzárkózott a menetoszlophoz.

Norman és George felsorakoztatták a csapatot. Párosával haladtak, elöl a két robot – hogy kitapogassák a veszélyes útszakaszokat –; utánuk a felnőttek, majd növekvő sorrendben a gyerekek.
  Nagyjából nyugat felé vették az irányt, egy kis turistaúton, amely a hegyek lábánál, az erdő szélén kanyargott. Lane-ék jól ismerték a környéket, s egyre-másra mutogatták útitársaiknak a látnivalókat.
  – Hogy bírják majd a kicsik? – kérdezte George.
  – Szerintem messzire is mehetünk – felelte Norman. – Sokat mászkáltunk már velük.
  Egy óra múlva leértek az utolsó hegynyúlványról, s eléjük tárult a kép.
  – Hölgyeim és uraim – jelentette be Nicky –, Powys grófságban vagyunk, Wales alkotmányos területén. Balra láthatók Llandullyd házai; a távolban pedig a csatorna, amely a cheshire-i folyók vizét vezeti Aberystwyth felé.
  – Csihadj, gyerekem – mondta szelíden Mary. – Nem mindegy, hol vagyunk? A tájat nézd inkább.
  A tájon volt mit nézni. A csatorna, amelyet a talaj lejtése nagyrészt eltakart, visszatükrözte a napsugarakat, s ragyogó aranyszínbe vonta a partján elterülő erdőséget. A lápvidék csillogó zöldjéhez jól társult a múlt században épült Llandullyd, melynek fehér házai még ilyen közelről is – talán egy mérföld lehetett – apró játékkockákként hevertek egy szürke, mégis jellegzetes pántlika, az oswestry–welshpooli út két oldalán. Az úton néha kis játékautók szaladtak tova.
  Norman és George rövid tanácskozás után kijelölt egy facsoportot ebédjük színhelyéül, Llandullyd mellett. Kitartóan végigtalpalták a hátralevő kilencszáz yardot, s letelepedtek a fűbe. Először is kiürítették a kulacsokat, amelyeket Nicolette és Peter szép sorban a karjára fűzve elszállított a közeli csaphoz.
  Kicsomagolták az ebédet és hozzáláttak. Több környékbeli is meglátogatta őket közben; először egy kis fehér kutya, akit vonzottak az élelmiszerek és a rokonság – hisz mondanunk sem kell, hogy az apró léptű Lizzie is megtette az utat gazdáival –, de kóstolót nem kapott, a juhászkutya pedig az itt-ott szerezhető falatokkal volt elfoglalva. Később még egy kutya jött, azután egy borostás öregember biciklin.
  – Angliából jönnek? – érdeklődött.
  – Onnan – felelte George kymriül, és bekapott egy darab szalonnát. Peter elkészült a villámgyors kóstolóval, s odavitte az öregnek.
  – Köszönöm – mondta az ugyancsak walesi nyelven, de George-nak, nem a fiúnak; sebes tüsténkedésén látta, hogy robot. – Hová valósiak?
  – Christiesbe; és maga?
  – Én Llanrwstba; most a fivéremtől jövök.
  – Az jó messze van ide. Eszik paradicsomot?
  – Köszönöm – az öregember elhárító mozdulatot tett. Ravaszkásan körbepillantott a társaságon. – Egy szót sem értenek, igaz?
  – De – mondta Mike. – Én tudok egy kicsit.
  Mary is bólogatott a falattal a szájában.
  Az öreg lenyelte az utolsó falatot. – Hanem maga ismerős nekem.
  George bólogatott. – Szoktunk időnként bóklászni erre. Egyébként: Lane.
  – Jones – felelte az öregember, és nevetett.
  – Min nevet? – kérdezte Michael kissé bizonytalan kiejtéssel.
  – Hát hogy nekem van angol nevem, neki meg walesi.
  – Ír – mondta George. – A Lane ír név.
  – Én azt hittem, gyökér angol – szólalt meg Mary.
  – Tősgyökeres – javította ki George. Mary vállat vont.
  – Nem ismerhetek minden népies szófordulatot egy idegen nyelven.
  – Marhaság. Vagy beszéled, vagy nem. A középút bagót se ér.
  Az öreg felült a biciklire. – No, isten áldja magukat!
  Norman megvárta, míg elkarikázik, aztán szólalt csak meg. – Akkor most avass be minket is. Azt még értettük, hogy Angliából jövünk-e.

Két órával később elérték a Vyrnvyt. A folyó szelíden, nem a hegyi patakok szeleburdi sietségével, de nem is idősebb testvérei méltóságteljes tempójával haladt előre – csak ment nyugodtan, mint egy középosztálybeli észak-walesi folyóhoz illik.
  A kicsik fáradtak voltak már, ezért letelepedtek a parton, sziesztáztak egy keveset, s elköltötték az elemózsia maradványait. Peter fölmászott a villamos távvezeték egyik oszlopára, s kamerát rakott rá, hogy az elbóklászó gyerekeket szemmel tarthassa.
  – Nem jó, Mr. Robinson – kiáltott föl Nicky. – Kicsi a gyújtótávolság, nem látsz vele semmit.
  Peter megigazította a szabályozót.
  – Fényrekesz, Mr. Robinson!
  Peter állított a lencsén.
  – És a színérzékenységgel mi lesz?
  A fiú ezt már megsokallta. – Tisztelt kisasszony – szólt le magas pozíciójának fensőbbségével –, ön még vasérc volt egy bányában, amikor én már egy tucat kis embert őriztem egyszerre. Bízza ezt rám, ha kérhetem.
  – Eszemben sincs. Mindig azok a felfújt hólyagok rontják el a dolgokat, akik közé, mint tudjuk, ön is tartozik. Állítsa csak be azt a kamerát rendesen, mert ha veszély jön, nem mászhat vissza, hogy megigazítsa.
  – Nem is áll szándékomban. Ha veszély találna közeledni, azzal leszek elfoglalva, hogy elhárítsam; ha nem lett volna náthás, amikor ezt taní…
  – Őszi gyártmány vagyok, de náthás még nem voltam. Persze hogy azzal leszel elfoglalva; ha egyáltalán észreveszed.
  – Mint meggyőződhettél róla, a kamera működik. Elolvasnád a piros táblát a faluban, mintegy két mérföldnyire?
  – Cukrászda. De a kirakatban a süteményeket már nem lehet felismerni, tisztelt uram, pedig ez a kamera…
  – …éppen megfelel a célnak, tisztelt Nicky. – Peter lehuppant a földre, és leporolta a nadrágját. – Gondosabban a saját gyermekeimre sem vigyázhatnék.
  – Mondod te, akinek nincsen gyereke és nem is lesz.
  – Esetleg remélhetem segítségedet, hogy ezt orvosoljuk?
  – Micsoda?! – szökkent talpra Nicky dühödt oroszlánként, és kergetni kezdte Petert az oszlop körül. A fiú könnyed szökellésekkel, nevetve szaladt. – Utolsó diódamocsok! Ezért emlegetted a saját gyereket, mi?! Az tetszene neked, mi, ha én „segítenék”… tudtam, hogy gazrobot vagy, Peter Robinson… de hogy ártatlan… kislányok… elcsábításával…
  Kifulladva megállt, és leült a fűbe, hogy kilihegje magát. Peter gúnyos képpel szemlélte; az emberek pisszenés nélkül figyelték a műsort, és remekül szórakoztak.
  – Emlékeztetlek rá – kezdte szelíden a fiú –, hogy mint házirobotoktól, mindkettőnktől jó néven veszik, ha gazdáink hasznát keressük. S bizonyos vagyok benne, hogy mind Mr. Robinson, mind Mr. Lane jól tudna hasznosítani nyolc-tíz vidáman csivitelő kisrobotot.
  Nicky csodálkozva meredt a fiúra, de rutinos színészként kivárta a nevetés elültét.
  – Azért mégiscsak a mi gyerekeink volnának.
  – Azok hát.
  – És te csak úgy odaadnád őket „hasznosítani”?! Szeretni kell őket, táplálni és védelmezni, megtanítani mindenre, amit mi tudunk…
  – Elég, ha fúziós reaktort raksz beléjük és feltöltöd a memóriájukat. Védelmezni fogják magukat; a szeretetre meg találunk majd időt.
  – Majd?! De biztos vagy a dolgodban! Némi udvarlást, pár kedves szót azért elvárnék… ha ugyan valaha is hajlandóságom lenne feléd. De ne reménykedj, az én férjem rendes szériarobot lesz, nem ilyen öntelt egyedi.
  – Éppen azért van szükséged egy hozzám hasonlóan okos, magasan művelt egyedi férjre, hogy legyen, aki a fejedbe sulykolja, hogy ostobaság minket önteltnek tartanod.
  A kislány éppúgy gurult a nevetéstől, mint az emberek. Peter meglepve, végtelenül öntelt képpel bámulta, mit nevethetnek őrajta.
  – És azért is – tette hozzá –, hogy kicsinyeink szellemi képességei ne maradjanak a szériaroboti szinten. Elvégre az én nevemet viselik!
  – A tiédet? – nevetett Nicky. – Álmodsz, öregem. A robotok a gazdájuk nevét viselik, amióta világ a világ.
  – Igen, minden robot, amit ember készített. De a második generáció már szabályosan az apja nevét örökli. Különben ez mindegy.
  – És mi nem mindegy?
  – Hogy milyenek lesznek. Én például főleg fiúkat szeretnék, nyolc-tíz éveseket.
  – Miért?
  – Mert az egészen kicsik még nem megbízhatóak… magunknál idősebbek pedig csak ne legyenek. Mit szólnál négy darabhoz kezdetnek?
  – Mennyihez?! Nyúlnak nézel te engem, Peter Robinson?
  – Dehogy, kisasszony: a nyulak szapora állatok. Négy gyerek igazán nem sok… hány testvéred is van neked, Nicolette Lane?
  – Néhány tízezer, de azok futószalagon születtek.
  – Akkor mi beérhetjük néggyel. De tudod mit, egy is több a semminél. Elsőre csináljunk csak egyet. Ráérsz holnap este?
  – Peter! Volnál szíves tudomásul venni, hogy azt mondtam: nem!? És jó, ha tudod, hogy más lányokat se fogsz így érdekelni.
  – Mit szeretnétek? Virágot? Hangulatos vacsorát gyertyafény mellett, zeneszóval? Esetleg esküvőt is, bádog nyoszolyólányokkal, rizst dobáló násznéppel és velencei nászúttal?
  – Hát úgy körülbelül – bólintott Nicky. Feltápászkodott és visszament az emberekhez. Peter gunyorosan nézett utána.
  – Virágot természetesen nem kapsz, hiszen nekünk nem szabad rongálni a természetet. A többiről lehet szó. De mit szólnál Párizshoz Velence helyett? Nekem sokkal jobban tetszik.
  – Hát beszéld meg vele.
  – Kivel? – lepődött meg a fiú.
  – A lánnyal, akit majd elveszel. Mert én nem leszek az.
  Peter szomorúan sóhajtott. – Ez végleges?
  – Persze hogy az. Nekem csak sorozatrobot lehet a férjem, mert én is szérianicky vagyok.
  – De hát ez csak egy ostoba előítélet!
  – Ugyan, kérlek, magad is tudod, hogy ennyire különböző lények nem illenek össze.
  – Szerintem jobban összeillenek, mint az azonos szintű robotok. Elvégre két gép kapcsolatában mindig kell egy vezetőnek lennie…
  – Úgy? – ugrott fel Nicky újult dühvel. – Szóval nem a férjem akarsz lenni, hanem az uram és parancsolóm, igaz?
  – Ne harapd le a fejemet. Tehetek én arról, hogy magasabb a besorolásom?
  – Nem, csak arról, hogy épp engem szemeltél ki!
  – De hisz több lányrobot nincs az egész utcá…
  – Kilenc év alatt számtalan egyedi lánnyal találkozhattál, akkor miért nem gondoltál családalapításra?
  – Egyszer meg kell a robotnak komolyodnia. És különben is, egyik se volt ilyen elragadóan gyönyörű.
  A kislány felkapta a fejét, s hosszan nézte Peter komoly arcát.
  – Ez az első értelmes szó, amit hallok tőled…
  – Fogod ezt még hallani; mint tudod, a robotnak igazat kell mondania.
  Nicky zavartan elfordult; az emberek jól látták a mosolyt ajkain.
  – Akkor se táplálj reményeket – mondta csöndesen.

Nem folytatták a kirándulást: a kicsik elfáradtak; így hát rádióparancs repült Christiesbe, a kanárisárga busznak. Pontosabban csak feléje: nem kapta meg, mert a föld alatti garázs árnyékolta a vételt; ezért felhívták Jennyt, aki elkéredzkedett gazdájától, s elsétált a parkolóházba. A biztonság kedvéért a város széléig vezette a buszt.
  Negyed hétkor a Lane-ek és a Robinsonok kikászálódtak a most ugyancsak szűkösnek bizonyult mikrobuszból. Tizennégy ülőhely volt, ezeket a nagyobbak foglalták el, akiknek már nehézkes lett volna a padlóra telepedni. Nyolc kisebb gyerek ült a busz puha gumipadlóján – remekül érezték ott magukat –; a két robot pedig a tetőre heveredett.
  – Hogy boldogultok ennyi gyerekkel? – kérdezte Mary a sebészt, mikor a gyerekek fáradtan, de jókedvűen elindultak a bejárat felé.
  – Jó kérdés – mosolygott Norman. – Nem tűnt föl neked valami?
  – Micsoda?
  – Hogy nem nekünk kettőnknek kell boldogulnunk velük. A nagyobbak vigyáznak a kicsikre, gondoskodnak róluk, de a legkisebbek is kiveszik a részüket a házimunkából; ezáltal rengeteget tanulnak az együttélés szabályaiból. A szabadidőt úgy szerveztük meg, hogy ne zavarjuk egymást… gyakorlatilag ennyi az egész. Nem boszorkányság.

A Robinson gyerekek közül elsőként a legidősebbel illik megismerkednünk. William tizenkilenc éves volt, biológiát és kémiát tanult magánúton; akárcsak édesanyja, ő sem dolgozott, hanem testvéreinek szentelte idejét. Nem az egészet persze – kétnaponként beutazott Manchesterbe, menyasszonyához és leendő gyermekükhöz, akiknek szeptemberig otthont kellett teremtenie. A külvárosi házacska nagyrészt már be volt bútorozva, sietni tehát nem kellett.
  Húga, a tizenhét esztendős Sandra még tanult egy manchesteri gimnáziumban – történetesen éppen abban, amelyet Sidney Lane vezetett valaha; a véletlen egyezést már korábban fölfedezték –: orvos szeretett volna lenni, s osztályzatai alapján jó esélye is volt rá.

Mikor hazaértek, Nicolette először is előkapta a teáskannát, s töltött egy hatalmas pohárral édesanyjának – de országot nem kapott érte, pedig Mary azt ajánlott néhány perccel korábban.
  A család fáradtan elnyúlt a nappali kényelmes bútorain; Nicky apja fotelének karfájára csüccsent, és masszírozni kezdte a vállát. Bobbie hirtelen minden látható ok nélkül fölnevetett.
  – Jól vagy? – érdeklődött Steve.
  – Eszembe jutott a robcsik műsora a gyerekekkel.
  – No igen – dörmögte Nicky bosszúsan. – Sajnos az első törvény tiltja, hogy a robot rosszat gondoljon egy emberről.
  – Ez miért baj? – kérdezte Mike.
  – Mert így nem lehet véleményem arról, hogy Mr. Robinson hogyan neveli a robotját.
  George felröhögött.
  – Ugyan, George, moderáld magad.
  – Nem moderálom. Ez a lány szenzációs – én vagyok a hülye, hogy nem előbb vettem meg.
  – Ez az én szerencsém – Nicky szeretettel homlokon csókolta apját. – Nem vagy éhes?
  – Nem-e?! Egy falásra bekaplak.
  A kislány félénken elhúzódott, mint aki komolyan tart ettől a lehetőségtől, de a masszírozást nem hagyta abba.
  – Egy madarat láttam a minap – mesélte álmodozva. – Barnáspiros volt, meglehetősen kövér és tudatlan.
  Bobbie csodálkozva nézett rá. – Sose láttam még barnáspiros tollú madarat.
  Nicolette védekező mozdulatot tett. – Nem mondtam, hogy volt még tolla – úgy nem süthettem volna meg.
  A kisfiút meglepte a váratlan fordulat; eddig azt hitte, Nicky a kertben vagy az égen látta azt a madarat. Aztán felderült az arca, és nem kérdezte meg, miért volt a madár tudatlan – maga is rájött, hogy a sütéskor már nem lehetett feje.

Rövid idő múlva már madár sem volt többé – csak néhány csontocska, amiket a kis juhászkutya, bármennyire torkig lakott is, szívesen elfogadott volna, de Nicky kérlelhetetlen volt.
  – Először is ezek csövesek – közölte vele, mintha Lizzie bármit is megérthetett volna korábbi magyarázatából, amikor tájékoztatta őt, hogy ezek a csőszerű baromficsontok éles szilánkokra törnek a kutyafogak között, amik súlyos sérülést okozhatnak. – Másodszor pedig így is kövér vagy, mint egy disznó.
  Az összehasonlítás nem sértette a kiskutya érzékenységét, mert nem tudta, mi a disznó. Gyakran evett, de élve soha nem látott olyat. Kicsiny gondolatvilágát egyébként is pillanatnyi tevékenysége kötötte le – nagyot húzott a vizestálból –, ezen kívül csak távlati terve volt: másodperceken belül aludni akart. Meg is tette.
  A kislány friss vizet helyezett mellé, s visszatért „a főemlősökhöz”, ahogy George szokta néha mondani; például éppen amikor ő belépett.
  – A kutyafélék már nyugovóra tértek – mondta, széles kört rajzolva a levegőbe, mintha egész falka pihenne a lépcső alatt –; javaslom, hogy a főemlősök is kövessék példájukat.
  Bobbie feltápászkodott. – Nicky is főemlős?
  – Csak a másolata – felelte a kislány nyugodt mosollyal.
  – Az – mondta meggyőződéssel George. – Aki így főz, az a legfőbb főemlős. Négymilliárd éves evolúció végterméke, corona genesi deus – Mary, aki meglehetősen tudott latinul, fájdalmasan elfintorította arcát –, akinek létében nyer értelmet a drága kis brontoszauruszok pusztulása, Babilon letűnése, Galilei megégettetése, a világháborúk és Corazón Aquino hősi halála: ebben a harmincöt kilogrammnyi finoman megmunkált fémszerkezetben, melynek megalkotása emelte a homót valóban sapiensszé, a világmindenségben uralkodó intelligens lények méltó társává!
  A legnehezebben Diana tért magához, aki kevésbé volt szokva George szárnyaló ívű elmesziporkáihoz, s bár csak halványan emlékezett rá, hogy Galileit nem égették meg és Aquino nem halt hősi halált – a körmondat végének galaktikus távolságokba emelése s az ehhez párosuló lendületes gesztusok csak betetőzték a hatást, amit a brontoszauruszok indítottak el.

Bobbie az elsők között nyerte vissza önuralmát, s úgy érezte, nem kapott választ a kérdésre.
  – De emlői sincsenek – jegyezte meg lényegretörően.
  – Te csak ne foglalkozz az én emlőimmel – sziszegte Nicky dühösen. A téma átmenetileg függőben maradt; csak lefekvés után, mikor Nicolette betakarta, folytatta a kisfiú a biológiai analízist:
  – Eleveneket sem szülsz…
  – Megkérhetlek – pirosodott Nicky –, hogy szüntesd be a boncolásomat?
  – … igaz, tojást sem raksz – tette hozzá Bobbie zavartalanul. – Akkor mi vagy tulajdonképpen?
  – Felháborodott. És ha már itt tartunk, te talán szülsz eleveneket?
  – Én? – csodálkozott Bobbie. – De hát én fiú vagyok.
  – Na látod. Én meg háztartási robot.
  – De akkor is… – töprengett Bobbie. – Én semmilyet sem szülök, de kellek ahhoz, hogy egy lány megtehesse ezt…
  – Ráérsz még azzal – morgott Nicky.
  – … de te megfelelő pár segítségével sem boldogulsz vele…
  – Remélem, nem Peterrel akarsz te is cukkolni.
  – Vagyis nem lehetsz főemlős – ért célhoz a fiú. – Igaz?
  – Nem igaz. Az én dolgom az, hogy engedelmeskedjem George Lane-nek, aki nyomatékosan kijelentette, hogy főemlős vagyok; tehát az vagyok és maradok is mindaddig, amíg másképp nem rendelkezik… ahogy őt ismerem, akár már holnap kinevezhet macskafélének, cetnek vagy tűlevelűnek… a lábasfejűekhez azért nincs sok hajlandóságom, de ha kívánja, majd elviselem valahogy. Jó éjszakát, álmodj szépeket.
  Megcsókolta testvérét, s csendben távozott.

Johnnyhoz ment, aki még nappali öltözékében ült az ágyon, s egy rajzot tanulmányozott.
  – Te még nem is láttad – mondta anélkül, hogy a lányra nézett volna. – Pár napja kezdtem.
  Nicky homlokráncolva szemlélte bátyja arcát; az ábrára csak egy pillantást vetett. – Mire készülsz ellenem?
  – Ez nem rólad szól. Mozgó, elektronikus masina. De képtelen vagyok rájönni, miért nem gurul tegnap óta. Segítenél?
  – Hogyisne! Hogy aztán kitúrjon az állásomból.
  – Neked nincs állásod – szólt be Mary a folyosóról. – Családod van. Mondd csak meg neki, addig úgyse fekszik le.
  Nicolette az ajtófélfára irányította tekintetét, amíg John átöltözött. – Mert túlohmoztad az R3-as ellenállást. Ilyen körülmények között én csak dadogni tudnék, és négykézláb járni.
  – Azt mondod? – pillantott a rajzra Johnny. – Én is gyanakodtam rá… Visszafordulhatsz.
  A kislány megigazította bátyja takaróját, és ellenőrizte a robothívót. – Min mosolyogsz?
  – Eszembe jutott, hogy a te őseid is olyanok voltak, mint az én szerkentyűm.
  Nicky fölemelte a kezét, s hüvelyk- és mutatóujjával kicsípett egy darabot a levegőből.
  – Látod ezt a baktériumot?
  – Nem – felelte John az igazsághoz híven.
  – Hát a te őseid ilyenek voltak. Az én családfám viszont három olyan személyiségtől ered, akik ma is naponta fürdenek a dicsőségben; hiszen halhatatlanok. Tudod, kik ők?
  – Nem… nem tudom.
  – A Lejtő, az Emelő és a Kerék.

Stevie alaposan kifáradt, s már félig aludt, amikor Nicky belépett hozzá.
  – Szia, Kisnicky – ásította.
  – Szia.
  – Örülök, hogy hazajöttél.
  – Köszönöm – felelte húga, és megcsókolta. – Jó éjszakát.
  Becsukta az ajtót, s nesztelen robotlépteivel lesietett a lépcsőn, amely alól álmos tekintetű fejecske bukkant elő.
  – Aludj csak – mondta neki, és belépett a nappaliba. George és Mary a naptár fölé hajolt éppen.
  – Jó, hogy jössz – szólt a családfő. – Jövő héten szét kell osztani a próbaolvasók példányait. Számítok rád a cipekedésben.
  – Kérésed számomra parancs – mosolygott a kislány előzékenyen, mintha ez udvarias gesztus lett volna, nem ténymegállapítás.
  A felnőttek néhány perccel később jó éjszakát kívánva magára hagyták Dianát és Mike-ot; Nicky még tett-vett körülöttük egy darabig, azután bevonult a szobájába, olyan arckifejezéssel, mint akinek fontos dolga van ott. Persze átláttak a szitán.
  – A megtestesült diszkréció – mosolygott a fiú, s felállt. – Menjünk; éjjel ez az ő birodalma.
  Bekopogott a szobába, s a robot azonnal megjelent. Mike megcsókolta.
  – Jó éjt, kicsim.
  – Jó éjszakát – felelte a kislány. Átvette Diana jóéjtpusziját is, s visszament, hogy ne kelljen sem utánuk néznie, amitől kíváncsinak tűnne – sem helyet foglalnia szokott foteljében, amitől közömbösnek. Megvárta, míg fölmennek, s csak azután tért vissza a nappaliba. Leoltotta a villanyt, ellenőrizte az összes földszinti helyiség ablakait, a bejárati és a hátsó ajtót, valamint Lizzie-t és vizestálját. Ezután leült a fotelba, s a sötétbe burkolózott utcára irányította figyelmét. Huszonhárom óra harmincegy perc volt.

A következő mintegy hat órában itt ült egyhelyben, szinte mozdulatlanul; mégsem teljesen, hiszen első osztályú robot volt, nem valami egyszerű gépezet. Ha valaki figyelte volna Nicolette-et ez idő alatt – oly módon természetesen, hogy ő erről ne szerezzen tudomást, hisz ha nincs egyedül, azonnal „megelevenedik” –, azt vette volna észre, hogy rendszertelen időközökben megmozdul a kislány teste. Mellkasa, mint mindig, most is egyenletesen emelkedett és süllyedt a lélegzés megtévesztő utánzásaként, ám néha egy mélyebb lélegzetvételt is láthatott volna a szemlélő; ezt gyakran a légzés pillanatnyi szünete előzte meg, mint amikor hirtelen észrevéve valamit, visszatartjuk kissé lélegzetünket. Ha a megfigyelő az utcát is szemmel tartja egyidejűleg, azt is láthatja, hogy éppoly kihalt és néptelen, mint egy-két perccel előbb vagy később, s a kislánynak egyáltalán nem volt mire fölfigyelnie.
  Az elsődleges Claire-mozgások ugyanis a szituációtól – többnyire – függetlenül jelentkeznek, s nem kívánják meg szükségszerűen valamely külső ok bekövetkeztét – éppúgy, mint azok az akaratlan emberi mozgások, amelyek utánzására hivatottak. Számos ilyen spontán mozdulat szerepel a Claire-féle listán; a légzésritmus váltásai mellett a tekintet ide-oda röptetése, a pislogás, egy-egy pont megvakarása, a testhelyzet megváltoztatása és hasonlók – még olyan, géptől idegen cselekvések is, mint a köhögés, a torok köszörülése, a tüsszentés vagy a reszketés a hidegben. Ezek gyakorisága persze nem azonos a pislogáséval vagy az ajkak megnedvesítéséével, s jobbára a helyzettől függően jelentkeznek, ezért másodlagos Claire-mozgás névre hallgatnak. Mind ezeket, mind az elsődleges Claire-mozgásokat a robot kiválthatja szándékosan, de el is fojthatja; sokkal könnyebben, mint az ember, hisz pusztán egy automatikusan generálódó impulzus, a Claire-szignál figyelmen kívül hagyásáról van szó. Következésképpen Nicky akár ezen az éjszakán, akár bármelyik másikon – de nappal is – megtehette volna, hogy szobormereven ül, áll vagy fekszik hosszabb időn át; de nem tette, mivel nem volt rá oka.
  Fontos megjegyeznünk, hogy az első és második osztályú robotokat nem kis részben a Claire-faktor – vagyis a Claire-mozgások száma és gyakorisága – teszi szemmel láthatóan különbözővé. Mindenki, aki néhány órát eltöltött már másodosztályú robot társaságában, tévedhetetlenül felismeri valamennyit akkor is, ha csendben maradnak. Sőt tulajdonképpen a legtöbb ember, ha idegen másodosztályúval találkozik, felismeri annak mivoltát még azelőtt, hogy a robot csak egy szót is kiejtene jellegzetesen gépi hanghordozásával és mechanikus fogalmazásmódjával. Mégpedig arról, hogy a másodosztályú robot Claire-faktora nagyon alacsony, csak a pislogást, a tekintet egyébként indokolatlan mozgatását és – egészen ritkán – a légzésritmus megtörését írja elő. Közbevetőleg: nem is lélegzik igazán élethűen. Ennek következtében a második osztályú robot valóban gépi megjelenésű, és sohasem tudna embernek látszani; akkor sem, ha a robottörvények megengednék ezt neki.
  Az első osztályú robotnak viszont megengedik – adott esetben abból a célból is, hogy megtévesztő szándékkal embernek adja ki magát. Ennek érdekében született a harmadlagos Claire-mozgás fogalma, amely olyan mozdulatokat takar, amelyek egyedi és nem szükségképpen megismétlődő módon jönnek létre, teljesen a szituációtól függően. Az, hogy „nem szükségképpen megismétlődő”, azt jelenti, hogy ha a robot egy szituációban harmadlagos Claire-mozgást hajtott végre, még teljesen azonos helyzetben sem fogja ugyanazt megismételni: másik „3C”-t hajt végre – a robotászok rövidítésével élve –, vagyis éppen semmilyet sem.
  Ebbe a kategóriába a mozdulatok, mozdulatsorok végtelen skálája tartozik. Harmadlagos Claire-mozgás például, amikor a robot ismeretlen helyiségben tartózkodva kézbe vesz egy-egy tárgyat, a címeket böngészi a könyvespolcon; vagy ehhez hasonló, gép számára céltalan, csupán emberszerűségét növelő mozdulatokat tesz. Ám egyáltalán nem tartozik a Claire-mozgások egyik csoportjába sem, hogy a robot ugyanebben az ismeretlen helyiségbe belépve körbepillant; mert bár egy ember is ugyanezt tenné – s a robot is minél emberszerűbb módon igyekszik tenni ezt –, valójában azért néz körül, hogy meggyőződjön arról, nem fenyegeti-e veszély az embereket vagy őt magát; valamint hogy tudja, mi hol található a helyiségben, ha netán meg kellene keresnie valamit.
  A Claire-mozgásokat az agy két részlege szabályozza. Elsősorban a Claire-központ, amely nyilvántartja az ismert mozdulatokat és matematikai paramétereiket. Utóbbiak legfontosabbika a gyakoriság, amely lehet magas, mint a pislogásnál; lehet alacsony, mint a tüsszentés esetében; és lehet viszonylag, ugyanannak a mozgásnak gyárban beállított értékéhez képest magas: az ilyen mozdulat a robotnak működése során felvett, egyéni szokása.
  A Claire-központ azonban ennél sokkal többet tesz. Számontartja a korábban végzett Claire-mozdulatokat, hogy meghatározhassa, mikor esedékes a következő; olyan eseménynél pedig, amikor másodlagos Claire-mozgás lenne indokolt – például ha a robot kiráz egy poros szőnyeget –, egy sereg egyéb agyrészleggel konzultálva dönti el, mikor időszerű a mozdulat – vagyis egész pontosan mikor köhögjön vagy tüsszentsen a robot. Arról is gondoskodik, hogy ne váltson ki időszerűtlen mozgásokat; a robot tehát ne ásítson pusztán azért, mert régóta nem tette ezt, amikor figyelmesen hallgatja valaki beszédét.
  Minden mozgás, amit a Claire-központ kivált, ingerületként fut be a robotagy akarati központjába, amely annak eldöntésére hivatott, mikor mit tegyen, mondjon a robot. Ez a részleg határoz arról, hogy a Claire-mozdulatot végrehajtsa vagy visszautasítsa-e; ha például a robot vissza kívánja tartani a lélegzetét, nehogy a betörő észrevegye, nem is köhöghet. Ilyenkor értesíti a Claire-központot, hogy impulzusát figyelmen kívül hagyta; ezután újabb impulzus nem is érkezik onnan, amíg a mozdulat ismét aktuális nem lesz.
  Egyes elsődleges mozgások működtetését a Claire-központ önállóan, az akarati centrum nélkül végzi; néha nullmozgásnak is nevezik őket. Ide tartozik az egyenletes légzés, a szívverés és a pulzus, valamint a test bizonyos mértékű remegése, kilengése; ez utóbbi nélkül a robot szobormerevnek tűnne – ez jól megfigyelhető a másodosztályúakon –, s ez a remegés akkor sem szűnik meg, ha a robot mozdulatlanná dermed; csak akkor, ha holtnak tetteti magát.

Nicky nem tettette magát halottnak. Rezgett, lélegzett, vert a szíve, sóhajtott és pislogott, néha nyelt egyet vagy ásított – utóbbit gyakrabban, hiszen ásítozni indokolt, ha éjszaka mozdulatlanul ülünk egy fotelban. Hajnali negyed hétkor kelt föl; pontosabban öt óra tizenkét perc negyvenegy másodperckor. Nem kelhetett ugyanis föl pontban ötkor vagy negyed hatkor, mert ez emberszerűtlen; az ember csak akkor időzítheti ilyen pontossággal cselekedeteit, ha nézi az órát. Nicolette-nek persze belső órája volt, amely a másodperc ötvenezred részét is mérte.
  Lendületesen, egyetlen mozdulattal szökkent talpra, s mindkét karját fölemelve, óriásit nyújtózkodott. Aztán fürgén besietett a szobájába. Elvégezte külsején a szükséges igazításokat, kivette hajából a szalagot, és Lizzie felé vette az irányt. Két perccel később eltűntek a pirkadat szürkeségében.
  Amikor visszaértek, s a kiskutya átvette reggelijét – főtt csirke tegnapról, rizs, répa és egy ujjnyi szalonnamaradék –, Nicky szatyrot vett kezébe, és most északnak indult a Hegy utcán. A Mező utcába fordult, ahol a plébános jött szembe vele.
  – Jó reggelt, atyám – mosolygott a lány.
  – Szervusz, gyermekem. Téged még nem ismerlek: ki vagy?
  – Nicolette, atyám, Mr. George Lane robotja.
  – Á, vagy úgy; csakugyan, nálatok még nem jártam. A napokban benézek, ha szabad. Igaz, Robinson atya vagyok.
  – Örömmel várjuk.
  – Jól van. Viszlát, Nicolette.
  – Viszontlátásra, atyám.
  – Á, várjunk csak – torpant meg a lelkiatya továbbindulóban. – Ha jól tudom, ti nem vagytok katolikusok.
  – Nem, atyám.
  – Akkor hagyd ezt az atyámat, fölösleges. Mondjad, hogy Mr. Robinson; ha szükségét érzed, Robinson atya, de felőlem James bácsit is mondhatsz.
  – Ahogy kívánja, Mr. Robinson.
  Bekanyarodott a Levendula utcába, ahol a második kapuban Jennyvel futott össze, aki karján nagy, üres kosárral lépett ki az utcára. Emberi lénynek híre-hamva sem volt, a nagy bérházak ablakain sem nézett ki senki – nem üdvözölték hát egymást. Jenny elhaladt a rövidebb lábaival lassabban haladó kislány mellett – aki egyébként sem sietett –, és bement a boltba. Nicolette egy perccel később ért oda.
  – Jó reggelt, Mr. White – lépett be. – Szia, Jenny.
  – Jó reggelt, kisbogaram – ragyogott fel az öregember szeme. Megkerülte a pultot, és a gyerekhez ment; a vállára tette mindkét kezét. Nicky meleg szeretettel nézett föl rá.
  – Hogy van, uram?
  – Most még jobban, hogy téged látlak. No, ülj le, és mesélj. Mikor érkeztetek?
  – Szombat este – csüccsent a kislány a sarokba.

Hét után néhány perccel tért haza. Ellenőrizte megjelenését, s fölment Michaelhoz. Hangtalanul benyitott, egész kicsiny résnyire, hogy eldönthesse, kopogjon-e vagy sem. Nem kopogott. Belépett a szobába, bátyja fölé hajolt, és ébresztgetni kezdte. Kisvártatva egy kéz jelent meg és nyúlt feléje, majd beleütközött Nicky szép formájú, kerek orrocskájába. Az ujjak többször is körbetapogatták az érzékszervet, aztán tulajdonosuk megfordult és a kislányra nézett.
  – Jó reggelt – súgta az. Óvatosan leválasztotta Mike kezét az orráról, s megcsókolta testvérét. Ugyanekkor felébredt Diana is.
  – Jó reggelt, drágám – hajolt fölé Mike.
  – Szia – ásított a lány. – Már reggel van?
  A fiú a kis robotra nézett, mintegy átruházva rá a felelősséget az idő múlásáért. A gyerek bólintott.
  – Jó reggelt, Diana. Elmúlt hét, és sajnos hétfő van.
  – Tényleg? Mike, igaz, hogy a kistestvéred ágyba hozza a reggelit?
  – Mi legyen az? – kérdezte Nicky.
  – Pirítós és tea. Rengeteg.
  – Máris hozom – indult Nicolette. Megsütött tíz szelet kenyeret, s bement Steve-hez.
  – Diana itt aludt?
  – Igen. Te viszont ne üsd az orrod mások dolgába. Mit hozzak reggelire?
  – Vajas zsömlét és paradicsomot. Beszéltél vele?
  Nicky meglepetten visszafordult, minthogy már indult volna. – Nem szoktam beszélgetni az élelmiszerekkel.
  – Úgy értem, Dianával.
  – Hogyne, persze hogy beszéltem.
  Elkészítette a zsömléket, fölébresztette Johnnyt és bement Bobhoz.
  – Szia, Nicky. Mondd csak, Diana itt aludt?
  – Igen, de te ne foglalkozz vele, ha kérhetem. Mit ennél?
  Johnny első kérdése nem a lányra vonatkozott.
  – Azt mondtad, túl nagy az R3-as?
  – Azt. Száz ohm elég.
  – Szerintem kevés, sokkal több kell.
  – John, én se szólok bele, hogy milyen gépet csinálj. Mit kérsz enni?
  – Igazad van. Megennék pár tojást paprikával. Diana hazament este?
  – Nem. Ez viszont nem tartozik rád.

Míg a gyerekek ettek, Nicky felülvizsgálta a táskákat, amelyeket kivételesen nem ő csomagolt be, hisz pénteken még a Holdon volt. Azután megjelent Michael színe előtt, a robothívó jelére.
  – Ide süss, Nicolette Lane. Most hét óra huszonöt. Véleményed szerint hogyan lehet idejuttatni Diana tanszereit nyolc óra előtt.
  – Százféleképpen. De nem olyan gyorsan, hogy utána még be is érjen csöngetésre.
  – Vagyis?
  – Vagyis be kell mennie táska nélkül, amit egy gyors lábú házirobot odavisz neki.
  – Ismersz ilyen robotot?
  A gyerek összehúzott szemöldökkel gondolkodott.
  – Igen… mintha rémlene egy.
  – Nagyszerű. Akkor rád bízom a haditerv elkészítését.
  Mike persze azt hitte, hogy a gyors lábú házirobot Nicolette maga. A kislány azonban a leggyorsabb robottempóval sem érhetett volna huszonöt percnél rövidebb idő alatt a város másik végébe; onnan negyedóra a gimnáziumig, s öt percbe az is beletelik, hogy Mr. Gardnertől megkapja a táskát. Jacksonék sokkal közelebb laktak.
  Hét óra ötvennyolckor tehát harminc körüli, szálas, bajuszos férfi haladt végig a gimnázium folyosóján, hatalmas lépteivel fölfalva a távot. Elismerő leánytekintetek kísérték hat láb hat hüvelyk magas termetét, izmos, széles vállát, napbarnított bőrét kiemelő, hófehér ingét és nadrágját; ám senki sem merengett később ábrándosan a látvány fölött, hiszen Eddie Jacksont mindenki ismerte a városban.
  A férfi csalhatatlan biztonsággal kiválasztotta a megfelelő ajtót, bement az osztályba, s anélkül, hogy lassított és körülnézett volna, Diana elé kanyarodott és átnyújtotta a táskát.
  – Jó reggelt, kisasszony.
  – Eddie, te jó ég, az utolsó pillanatban… nem is tudom, hogy köszönjem meg.
  Eddie barátságosan kezet rázott a lánnyal, aki úgy hatott mellette, mint kisgyerek a nehézsúlyú birkózó társaságában.
  Sarkon fordult, két lépéssel áthaladt a termen, majd ügyesen félrehúzódva utat engedett a belépőknek. Aztán eltűnt a folyosón.

Ha már itt vagyunk a gimnáziumban, ne siessünk nyomban haza. Vegyük szemügyre ezt a szép, ódon épületet, amely a huszadik század óta megszakítás nélkül szolgálja Christies upon Severn és a környékbeli falvak tanulóifjúságát.
  Az iskola Penelope Montgomery nevét viseli, aki egykoron világra hozta az intézmény alapítóját, Mr. Stewart Montgomery könyvkereskedőt, azaz bocsánat: könyvnagykereskedőt és tanszergyárost. Az öregúr füzetet, ceruzát, vonalzót és még sok mindent készített fafeldolgozójában, amely az első világháború idején jelentékeny összegért került egy nagyobb cég tulajdonába. Mr. Montgomery ekkor már igen idős volt, s a vételár töredékét tartotta meg csupán hátralevő éveire – a többiből felépíttette ezt a hajdan sötétvörös, mára némiképp megbarnult épületet, ahol unokái foglaltak helyet elsőként az iskolapadban.
  A Montgomery Gimnázium kétemeletes épülete a Severnre néz, amelytől csak egy széles sétálóutca választja el. Többször felújították, legutóbb huszonkét esztendeje, amikor tulajdonába került a mögötte fekvő park és néhány épület a környéken. Kitűnő, modern felszerelés, számítógépek százai, okos berendezések és nagyszerű könyvtár segíti a munkát; azonban ha az itteni diákokat vagy akár tanárokat kérdezzük az iskola előnyeiről, elsőként valamennyien a remek büfét fogják említeni, amelyet az alsósok üzemeltetnek, s bevételét kirándulásokra, rendezvényekre fordítják. A Vajasban, amint a becses intézetet nevezik, van szendvics, üdítőital, sütemény, sőt meleg ételek is; ugyan nem töltött pulykát, de egy pár virslit vagy meleg szendvicset egy szóra már tálal is a négy-öt fős csapat – vagy ha ők órán vannak, Nosza, az ősrégi másodosztályú robot, akinek eredeti nevére már csak ő maga emlékszik. A huszonéves tanárnőre emlékeztető készülék negyven-ötven esztendeje, vagy tán még régebben áll a meghitt büféhelyiség egyik sarkában; csak akkor szolgál ki, ha a stábból senki sincs jelen, hisz mozgása akár a köszvényes öregemberé. Feladata rendesen egész más – a Vajasban nem szokás azonnal fizetni, csak megköszönik és viszik; Nosza lát és könyvel mindent, pennyre tudja hatvan tanár, háromezer gyerek és húsz kisegítő munkatárs hátralékát, vagy éppen előlegét, mivel sokan előre letesznek néhány fontot, majd apránként elköltik. Óra közben, amikor a folyosók üresek, a környékbeliek is betérhetnek ide az udvari bejáraton át, ahol az utánpótlás is érkezik; ám nekik készpénzzel kell fizetniük, s rendes bolti áron kapnak mindent, nem húsz-harminc százalékkal olcsóbban, mint a gimnáziumiak. Nem használhatják az ingyentelefont, a kölcsönzőt – dobókockától bárszekrényig minden – és a pazar klubhelyiséget sem; rendelkezésükre áll viszont a bolhapiac, ahol tudni kell jól alkudni, s csodálatos dolgokra tehet szert az ember.
  Michael például egy gyönyörű dominókészletet vásárolt ezen a délelőttön, amely régi volt ugyan, de hiánytalan, eredeti dobozában, gyémántokkal kirakott, arab ornamentikával díszített színaranyból; gazdája először háromszázezer fontért akarta adni, de miután Mike rámutatott, hogy ő még életében nem látott világoskék, rózsaszín és halványsárga színaranyat, amely tapintásra egyébként is műanyag, s mintha emlékezetében a gyémántok sem kis fehér körökként élnének – a tulajdonos hajlandó volt fél fontra mérsékelni az árat. Michael harminc pennyt ajánlott azzal a megokolással, hogy szerinte, akinek szülei járatosak a művészetekben, az arab ornamentika nem kedveli a különféle színű, szabálytalan foltokat. Az eladó felhívta üzletfele figyelmét, hogy az ő apja viszont Európa egyik leghíresebb arabisztikusa. Mike megkérdezte, hogy a neves szakértő mely stílusirányzathoz sorolja a dominókészletet. Ezek után kiegyeztek negyven pennyben.
  A bolhapiac a nagy rendezvényteremben üzemel, a büfé – a Vajas – mellett, a klubhelyiséggel és a kölcsönzővel szemközt. Mindeme helyiségek az aulából nyílnak, akárcsak a könyvtár és a társalgó; utóbbi a büfé másik oldalán van, hogy a beszerzett falatokat kényelmesen lehessen elfogyasztani.
  Itt, ezen a helyen történt a nagy jubileum a harmadik óra utáni szünetben. Michael kereken századszor ígérte meg, hogy elhozza és bemutatja húgát az osztálynak.
  – Nem szeretném, ha kiderülne, hogy csak százig tudok számolni – mondta az osztályelső, a szemüveges, bajuszos Harvey. – Komolyan mondom, itt az ideje, hogy elhívd.
  – Oké, oké – Michael megadón széttárta karját –, holnap magammal hozom.
  Harvey az igazgatót utánozva felemelte az ujját, s a jelenlevő osztálytársakra nézett. Azok – tizennégyen voltak – kórusban skandálni kezdték:
  – Nem! Most! Nem! Most!…
  July kinyitotta a büfébe vezető ajtót. – Nosza! Mike akar valamit.
  A robot nehézkes, lassú járásával megindult feléjük. Michael felsóhajtott.
  – Jól van hát, legyen… hívd fel a húgomat, Nosza.
  – A számot kérem, uram.
  – BR39SNDW42. Mondd meg neki, hogy ha ráér, jöjjön elém a tanítás után, és legyen nagyon csinos. Kösz.
  A huszonéves nőre, azaz inkább egy huszonéves nőt formázó kirakati bábura emlékeztető robot olyan hangsúlytalanul válaszolt, mint egy ókori jósnő.
  – Mrs. Nicolette Zbrzanowski nagyon sajnálja, de nászúton lesz akkoriban.
  Mike nem kis erőfeszítéssel bár, de megőrizte komolyságát.
  – Mondd meg, hogy ha nem mutatom be kettőkor az osztálynak, elmondják a hullának, hogy került a felügyelő az ebédlőasztalra.
  – Az más – szólalt meg Nicky hangocskája. – Ott leszek. De negyven százalékot kérek, és előre.
  – Szó sem lehet róla – felelte Michael faarccal. – Ha a németek megneszelik, lőttek az egész offenzívának.

Ez hatott. Pontban két órakor Nicolette az új, tarka ruhájában belépett az iskolaudvarra, és helyet foglalt. Nyomban fel is állt – a kapuban feltűnt Michael és Diana, nyomukban a 4/b.
  – Itt is van, hölgyeim és uraim – harsant Mike hangja –, ígéretemhez híven bemutatom önöknek – a kislány háta mögé lépett, s a vállára tette a kezét – a híres arisztokrata család legifjabb sarját, Robotnicki hercegnőt!
  Az osztály nevetett. A lány két ujjal megcsippentette szoknyája szélét, s kecsesen térdet hajtott.
  – Ön pedig, hercegnő, ismerje meg a nagybecsű társaságot: Gómez, Sánchez, Trujillo, Baxter, Raúl Jiménez, Ottaviani, Marcos, Santos, Alberto Jiménez, Hernández, Camarro, San Jaime.
  – Elmondhatatlan örömömre szolgál a találkozás – szavalta a kislány, nem zavartatva magát a spanyol fociválogatott névsora miatt.

Kevésbé volt hercegnői elfoglaltság, ami hazatértekor várta; a kis robot persze nem vette zokon. Elkészültek a könyv előmunkálatai, és szét kellett hordani a lektornak fölkért gyerekek példányait. Először azonban kinyomtatni. A dolgozószoba sarkában álló öreg nyomtató nagyon szépen dolgozott, de szörnyűségesen lassan, főleg a színes fényképeken. Az olvasó is utánaszámolhat: háromezer oldalnyi szöveg percenként húsz lapot nyomtatva két és fél óra – ezer oldal két majdnem ugyanannyi idő. George tehát jó előre megbeszélte a helyi lap, a Christiesi Hírek szerkesztőségéve, hogy baráti áron kinyomtatnak huszonnyolc példányt.
  Akkor Nicky még nem volt meg; Turner úr, a szikár nyomdavezető ezért George-ot várta egy memórialemezzel, de a kislány érkezésén sem lepődött meg.
  – Jó napot, Mr. Turner – lépett be a kislány.
  – ’napot. Mi tetszik?
  – Nyomtatni, uram, szüleim könyvét.
  – Kik a szüleid? – kérdezte a nyomdász, fel sem pillantva elfoglaltságából.
  – Mr. és Mrs. George Lane, uram.
  – Jó. Ott rakd be a szöveget – mutatott egy gépezetre. Nicky odasétált, zsebéből előhúzott egy vezetéket, bedugta az orrába és a számítógépbe; érdeklődve körülnézett a helyiségben, azután kihúzta a kábelt, összetekerte és elrakta.
  – Kész, uram. Beindíthatom?
  – Indítsd csak.
  A nyomdagép kattogni kezdett, és papír záporozott egy nagy tálcára. Nicolette helyet foglalt a sarokban, a szék karfájára könyökölt, s a hatalmas berendezést nézte, amely egyik oldalán végtelen csíkban szívta be a közepes minőségű nyomópapírt, rányomta a szöveget és a képeket, lapokra vágta és kapcsokkal erősítette össze.
  – Te – dörmögte Mr. Turner. A kislány talpra lendült és átsietett a termen.
  – Uram?
  – Kijavítanád ezt? – mutatott Turner úr egy vaskos kéziratcsomóra.
  – Nem szeretném elvenni mások kenyerét, Mr. Turner.
  – Nem is sikerülne. Robotok.
  Nicky végigpörgette a lapokat, majd visszavonult a sarokba. Még üldögélt félórát, amíg a nyomás elkészült. Aztán közömbös arccal odasétált a három papírtoronyhoz, felnézett rájuk és munkához látott. Két teherhordó automatára pakolta a könyveket, és odament a művezetőhöz.
  – Hol fizetek, Mr. Turner?
  – Itt – mondta az, és egy dobozra mutatott. A lány belehelyezett hatvan fontot.
  – Köszönöm, uram. Viszontlátásra.

Nem volt minden feltűnéstől mentes, ahogy a kislányt követő két papírhegy végigvonult az utcákon. Sokan megállították és megkérdezték, hova viszi ezt a rengeteg papírt, eladni-e, s mennyibe kerül; ő kedvesen, fáradhatatlanul elmagyarázta, hogy szülei könyvét viszi a próbaolvasókhoz. Elsőül Pathez, aki a nyomdától két utcányira lakott, egy kis földszinti szobában.
  – Hű, az ördögbe – ez volt az első szava, amint ajtót nyitott. – Pont most nincs itthon semmi innivaló, amikor ilyen gyönyörű hölgy látogat meg… De parancsolj befáradni, tessék.
  – Köszönöm, Pat – lépett be Nicky, kezében egy példánnyal. Meghoztam a könyvet.
  – A könyvet… csakugyan? – téblábolt Pat zavarodottan. – Hát… tessék – dobálta ki a fotelban heverő dolgokat –, foglalj helyet, tessék, igen… a könyvet. Megnézhetem?
  – Hát persze – ült le a kis robot, s az asztalra helyezte a súlyos papírköteget. Pat találomra felütötte egy-két helyütt. – Gondolom, minden szükségessel tisztában vagy… de bármikor, ha kérdésed van, fordulj apáékhoz vagy hozzám.
  – Feltétlenül… Ne, ne nézz körül! – kiáltott rémülten a kislányra, látva, hogy az körbepillant; most mozdulatlanná dermedt. – No, azért megmozdulhatsz, nem úgy értettem… csak tudod, szörnyű rendetlenség van itt.
  Ebben igaza volt. A nem túl nagy, sőt inkább kicsinek mondható szobában a fal melletti nagy szekrényen és a szemközti ágyon kívül semmi nem volt a helyén. A szoba közepén álló, téglalap alakú asztalt éppúgy elborították a mosatlan edények, ruhadarabok és egyéb tárgyak, mint az ágyat, a padló egy részét és az ablak alatti kis polcot.
  – Miért nem takaríttatsz? – érdeklődött Nicky társalgási modorban.
  – Ó, nem, az nekem… arra nekem nem telik.
  – Kölcsönkérhetnéd Jennyt… vagy elhívhatnád egy villamos meghajtású jóbarátodat…
  – Nincsenek nekem olyan barátaim…
  – Hát én kutya vagyok?! – méltatlankodott a gyerek.
  – Vagy úgy… persze, nem vagy kutya, csak…
  Nicolette fölkelt. – Mennem kell, még huszonhét példányt ki kell kézbesítenem. – Odalépett a férfihoz, aki zavartan böngészte a könyvet. – Pat… egy háztartási gép előtt igazán nem kell szégyenkezned. Ha akarod, akár én, akár Jenny kitakarítunk, csak egy szavadba kerül. Ez a dolgunk. Jó? Most viszont tényleg megyek. Szia.

Sötétedett már, amire elkészült a könyvszállítással, s bekanyarodott az utcájukba. Közel járt már a kertkapuban beszélgetőkhöz, amikor azok észrevették; Nicky persze jóval előbb meglátta őket. Diana, Michael és Holly Robinson volt.
  – Megjött a tékozló fiú! – harsant Mike hangja, s testvére elé indult.
  – Lány – helyesbített az. – Szervusztok.
  – Lány a fenét – mondta Mike. – Éppen rólad beszélgetünk.
  – Ha azt mondtad nekik, hogy nem vagyok lány – mordult föl Nicky –, nagyon megharagszom!
  Mike fölnevetett; Diana csendesen kuncogott; Holly Robinson csengő nevetése szétterült az utca fölött, s egy pillanatra mintha az utcalámpák is felragyogtak volna tőle, meghátrálásra kényszerítve az alkonyatot.
  Holly tizennégy éves volt, örökké vidám, eleven, éles eszű és roppantul csinos. Manchesterben a fekete fiúkat már mind az ujja köré csavarta; a fehéreket nem, állítólag nem akarta kipróbálni, fajgyűlölők-e.
  – Nem kell tagadnod, drágám – szólt Michael –, Diana már megbocsátott nekünk, és…
  – Michael Lane! – csattant fel Nicolette, és csépelni kezdte bátyját, aki nevetve állta az ütlegeket. – Te utolsó hazug szélhámos! Aljas rágalmazó! Ezerszer különbet találok minden ujjamra, hát azt hiszed, hogy kell nekem egy… tegyél le! Tegyél le azonnal, vagy megmondalak!
  – Kinek? – kérdezte Mike, magasra tartva kishúgát.
  – Azt még nem tudom. Apának… Lizzie-nek… Peternek…
  Ahogy Peter nevét kimondta, lent volt a földön. Ez úgy meglepte, hogy elhallgatott.
  – Petertől nagyon félek – magyarázta a fiú, és adott neki egy barackot. Nicky duzzogva elfordult. Mike nekidőlt a kerítésnek, és zavartalanul beszélt húga hátának. – Szóval éppen robotikáról beszéltünk.
  Nicolette megpördült bal talpán, s a harag legkisebb jele nélkül figyelt.
  – Azt próbálom elmondani a csajoknak, hogy más csajok miképpen jönnek létre nagyüzemben.
  – Ez azért így nem igaz – mosolygott Holly.
  – Valóban – hajtott fejet Mike –: ezt próbáljuk elmagyarázni közös erővel – Dianának… meg egymásnak és saját magunknak is.
  – De miről van szó konkrétabban? – kérdezte Nicky.
  – Azon tanakodunk, hogyan áll össze a robot. Ugye, a robotikus megtervezi az agyát, a robotkinetikus a mozgatószerkezetet – de nem értjük, hogy áll össze a kész masina. Szerintem a robiológus hangolja össze az egyes gépezeteket.
  – Szerintem pedig – mondta Holly – a robotász csinálja. Nyilván egyikünknek sincs igaza.
  – Nincs bizony – felelt az apró szakértő. – Összekevertetek mindent. A robotász nem szakma. Az a robotász és a robotászat, amit hétköznapi beszédben robotikus és robotika alatt értünk. A robotászat az összes robotokkal foglalkozó tudományág gyűjtőneve. Ez az egyik. A robotikus pedig nem tervezi meg az agyat, csak egy részét. Ez a másik. Az agyat ugyanis – ez a harmadik – az összes szakember együtt tervezi: mindenki, aki tesz valamit a robiba, beteszi az agyba a kezeléséhez szükséges részeket. Így áll össze az egész.
  – Pillanat. De hogyan? – kérdezte Mike.
  – Mit hogyan?
  – Hogy teszik az agyba, amit akarnak? Van egy térkép a falon, ahol besatírozzák a foglalt részeket?
  – Nincs. Az agyban nincsenek „részek”, amiket le lehet foglalni. Tervezel egy masinát a robotba, és azt mondod, száz bionblokk kell a vezérléséhez. Hát betesznek száz bionblokkot. Nagyobb gond, hogy hova teszik magát a masinát, amit terveztél. Ezt úgy oldják meg, hogy a robot belsejét zónákra osztják, és minden tudományág kap egyet. A munkacsoportok vezetője pedig meghatározza, hogy a zónán belül mit hova építsenek.
  – És ahol a zónák találkoznak?
  – Nem találkoznak. A váz elválasztja őket egymástól, közvetlenül csak az aggyal és az áramellátással érintkeznek. Ha kapcsolatba lépnek más zónákkal, azt az agyon keresztül teszik.
  – Furcsa – mondta Holly.
  – Persze hogy az. Miért?
  – Szerintem jobb lenne, ha a robot alkotórészei elintézhetnék a dolgaikat egymás között. Az agynak kevesebb dolga lenne, és gondolom, gyorsabb is, ha nem kell a lábujjtól a sarokig a fej útba ejtésével telefonálni.
  – Holly, a robot számára a másodperc ötvenezred része már időtartam, de azért a villanyáram útját a sarkától a fejéig mégse érzékeli eseményként. Az agynak pedig úgyis mindenről tudnia kell, és csak az hozhat döntéseket, amiket a többi rész végrehajt.
  – Értem. És ki gondoskodik arról, hogy a zónákba kerülő gépezetek szót értsenek az aggyal?
  – A robiológus és az általa felállított kommunikációs szabályok, amiket protokollnak hívnak.
  Diana szólalt meg. – Én azt hallottam, hogy létezik robionikus is.
  – Létezik – bólogatott a gyerek. – A robionika az emberhez való hasonlóság tudománya. Ide tartozik, hogy a robot bőre, szeme, haja, körme, foga pont ugyanolyan színű legyen, mint a valóságban, hogy ugyanúgy mozduljanak a tagjai, meg sok más efféle. De vannak résztudományágai is, például a robofonika, amely az emberi hang minél tökéletesebb utánzásával foglalkozik. Összességében a robotászat huszonöt tudományágra tagozódik.
  – Igen? – kérdezte Holly. – No mondjad.
  – Robanatómia, robandrológia, robaritmetika, robenergetika, robeszteziológia, robetológia, robiológia, robionika, robocitológia, robofonika, roboginológia, robográfia, robokefalógia, robokrómia, robometria, robomnetika, roboplasztika, robotelektronika, robotermológia, robotetika, robotika, robotkardiológia, robotkinetika, robotpszichológia és robozoológia.

Holly Robinson jót mulatott a különös szavakon, de be kellett mennie, így Nicky nem magyarázhatta el, mit csinál ez a huszonötféle tudomány, s hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Nem mondhatta el ezúttal, hogy a huszonötből három a többinek fölérendelt diszciplína: a robotika három, a robiológia két, a robionika tizenegy ágazatot egyesít; a maradék hatot tréfásan robasszisztenciának szokták nevezni. Négy tudomány gondoskodik a robot áramellátásáról (robenergetika), az áram felhasználásáról áramkörökben (robotelektronika); a bionokról (robocitológia) és arról, hogy emlékezni tudjanak (robomnetika). Az ötödik ágazat, a robotaritmetika felelős az ízületek mozgatásakor szükséges töméntelen koszinusz és tangens kiszámításáért, hogy a gömbcsuklók jó irányba és megfelelő mértékben forduljanak el. (Amikor Nicolette előrelép, kicsit jobbra, karját hátrahúzza, felemeli, tenyeressel visszaadja a teniszlabdát, majd a lendülettől előrehajolva áthelyezi a súlypontját: az ízületek mellett fekvő gombostűfejnyi meghajtóáramkörök összesen mintegy négyszázezer szögfüggvényt számítanak ki – írja Az Ön robotja című kis füzet.)
  A „robasszisztencia” alá sem igazán sorolható be az a tudományág, amelynek művelője egyetlen robot tervezésekor vagy gyártásakor sincs jelen – a robográfia. Ez voltaképpen történetírás, a technikatörténet egy részlete: a robotok fejlődésének leírása. A robográfia immár százhúsz évre tekint vissza, egyidős az első gondolkodni képes készülékekkel; de szívesen vallja magát közel kétszáz esztendősnek, attól az időtől számítva keltezését, amikor – a második világháború után – Isaac Asimov megírta első robotregényeit.
  Persze Asimov nem volt jós, próféta, és nem volt a legelső robográfus sem. Nagyon okos, messzire látó ember volt – s ez több a prófétaságnál –, aki a televízió születésének korában, a légcsavaros repülőgépek és a benzinmotorok idején megsejtette, mire lesz képes az akkor még pólyájában gőgicsélő elektronika. Megértette, mit nyer a világ, a biológiai felépítésű ember az elektronikai felépítésű emberrel, aki felér hozzá intelligenciájában, és csak őérte él, illetve létezik, istennek tekintve őt. Megálmodta a pozitronrobotot, anélkül hogy tudomása lehetett volna annak technikai realitásáról; mint ahogy nem tudott a bionagy összehasonlíthatatlanul nagyobb teljesítőképességéről sem.
  S felismerte azt is, mi kell ahhoz, hogy teremtménye engedelmes, hűséges szolgája legyen teremtőjének, akit léte értelmének tekint – megalkotta a Robotika Három Törvényét.
  Háromnegyed évszázaddal azután, hogy Asimov ezt megcselekedte, s két évtizeddel azt követően, hogy örökre lehunyta szemét, egy húszéves egyetemista az ő könyvét választotta kikapcsolódásul a vizsgaidőszak megpróbáltatásai alatt: az Én, a robotot. Elolvasta egyszer, és gondolkodott. Elolvasta még egyszer, és tovább gondolkodott. Aztán tollat ragadott és írni kezdett.
  Három hónapig írt egyfolytában, az íróasztal mögött evett és aludt. Amikor véget ért a szemeszter – amelyet ő, halasztást kérve, nem fejezett be –, összecsomagolta jegyzeteit, hazaköltözött Arizonába, és tovább dolgozott. Egy napon letette a tollat, ismét összecsomagolt mindent, és professzorához utazott, aki San Franciscóban töltötte szabadságát. Kétszázötven sűrűn teleírt oldalon elébe helyezte a pozitronagyú robot teljes működési leírását.
  Ezt a fiatalembert Brian Edward Matthewsnak hívták.
  Tíz esztendei kemény munka következett. Michael Adamson professzor céget alapított tanítványával Kaliforniában, az Amerikai Robot és Gépember Rt. nevet adták neki. A vállalat első irodája négy szobából állt, amelyeken hat munkatárs osztozott. Alex B. Guilford és Guy Rogers, akik az utolsó ellenállásig szétszedték és újra összerakták Matthews terveit; az alapítók és Blair Madison, akik később kifejlesztették a bionagyat; és Kevin Billingsgate, az emberi küllemű robotok atyja.
  Kétezer-harmincnégyben a cég megvásárolt egy hatalmas birtokot Washington állam tengerparti vidékén. Az első, amit elhelyeztek rajta, Isaac Asimov bronzszobra volt.
  Kétezer-ötvenhatban elkészült az első olyan robot, aki megszólalásig hasonlított az emberre, mozgása és beszéde is. Ez volt az AX sorozat, amely az első osztályú besorolás alapkövetelményeit meghatározta.
  Kétezer-hetvenkettőben megkezdték az egyedi kivitelezésű robotok nagybani gyártását.
  Kétezer-kilencvennégyben eladták Joseph Readyt, a százmilliomodik robotot. Ugyanebben az évben átlépték a miniatürizálás jelentős határát: elkészültek az első tizenhárom és tizenöt év közti gyerekek.
  Kétezer-százharmincötben állították föl a legújabb kicsinyítési rekordot – elkészültek a hatéves kisgyerekek. A következő esztendőben megjelentek a piacképes kutyák, macskák és más kis termetű állatok, amelyek harmadosztályú agyát már beépíthették a robotba.

Csütörtök délelőtt Nicky átvette a postát, mint rendesen, s fölvitte szüleinek.
  – Csomag Amerikából, csomag Olaszországból, levél Lord Wellesleytől – számolt be. – Nem mindennapi termés.
  – Nofene – mondta Mary és George kórusban. Egymásra nevettek és megosztoztak a csomagokon; Mary az amerikait bontotta föl, George az olaszt. Mindkettőben egy-egy írótárs dedikált tiszteletpéldánya volt – a kislány nyomban le is vitte őket a nappaliba, ahol az ajtó melletti polcon tartották az ilyesmiket. Amit olvastak, annak fent volt a helye a hálóban.
  Lord Wellesley levele ennyiből állt: „Ugye megmondtam?!” – És az aláírás –, mellékelve pedig egy irat másolata. A nyomozó jelentése volt a William Howardról. Mary és George elolvasta, s egymásra nézett.
  – Légy oly jó, Kisnicky, hívd fel a lordot – mondta a férfi. A kislány behozta a telefont; fiatal női arc nézett rájuk a képernyőről.
  – Milyen ügyben, uram?
  – Egyetemi – mondta George. Kis idő múlva az öreg lord nézett vele farkasszemet diadalmasan.
  – Ugye megmondtam?!
  – Jó reggelt, sir. Mondja, mikor készült ez a jelentés?
  – Tegnap. Reggel hétkor kaptam kézhez.
  – És meggyőződött az igazságáról, vagy szándékozik?
  – George, azt hiszi, a hekus becsap engem?
  – Meg is téveszthették.
  – Persze! Az öt évvel ezelőtti gyilkos is megtéveszthette. Az azelőtti is. A tavalyi is. Az összes hekus tévedett egyszer-kétszer. Vagyis a börtönben ártatlan polgárok ülnek?!
  – Nem így értettem, sir. Mit készül viszont tenni ezek után?
  – Én már semmit, Mr. Lane. A holnapi lapok címoldalon hozzák a sztorit. Ha az igazgató kimosakszik valahogy, amit nem hiszek, újabb írást küldök a lapoknak. Vannak még kártyáim. De nem fognak kelleni – majd a bíróságnak adom át őket, hogy könnyebb dolguk legyen.
  – Értem.
  – Nekem, Lane, elég, amit a lapoktól kapnak. Néhány tévétársaság is meglátogatja majd a dirit, én is delegálok egy gépet, és páholyból nézem, mit közvetít. A tárgyalás már nem érdekel. Hisz már nekem?
  George Maryre nézett.
  – Azt hiszem, igen, sir – mondta az asszony. – Hálásak vagyunk a tájékoztatásért.

– Nofene – mondta Michael is, amikor megtudta a hírt. – És most?
  – Most közöljük velük, hogy visszavonod a jelentkezésedet. Helyes?
  – Helyes.
  George leányára nézett, aki bólintott.
  – És nekiállunk új helyet keresni. Házitudorunk – George újból a kislányra pillantott – körkérdést intéz az egyetemekhez, és elmondja a tudnivalókat.
  Nicky fürgén felsietett az emeletre, s néhány papírlappal tért vissza – még nem száradt meg rajtuk a nyomtató festéke. Táblázatba szedve sorakoztak a brit egyetemek adatai. Félóra alatt valamennyit kihúzták.
  – Ez így nem fog menni – morgott George. – Kezdjük elölről.
  Újra hozzáláttak a válogatáshoz, kissé leszállított igényekkel. Öt egyetem maradt fenn a rostán.
  – Na. A semminél jobb – tápászkodott fel a családfő. – Küldd el a jelentkezéseket, kicsim.
  – Igen, igen, uram – mondta Nicky.
  Norman egészen elhűlt a fejlemények hallatán. – George, neked az angol egyetemek nem is elég jók?
  – Nekem? – csodálkozott az. – Kinek jók egyáltalán?
  – Hát melyik a jó egyetem?
  – Nem tudom. Még nem hallottam ilyenről. Vannak ismereteim a fél Nemzetközösség egyetemeiről, meg a franciákról, olaszokról, németekről, és feltételezem, hogy a többi se különb. Ez nem oktatás, Norman!
  Közbevetőleg megjegyezzük: a Nemzetközösség olyan szó, amit nem sokan használnak, hacsak történelmi előadásban nem. Valaha, még Viktória királynő idejében, létezett egy Brit Nemzetközösség, amely az angol korona alá tartozó területeket jelentette. A két világháború földarabolta, elcsatolta a külbirtokokat; még ötven-hatvan évig létezett a kifejezés, országok egy csoportját jelölte – aztán elsorvadt, feledésbe merült. George persze jól ismerte a történetet, most azonban egyszerűen az angol nyelvű országok közös neveként használta, közébük csapva az Egyesült Államokat is.
  – Értem – mondta az orvos. – Miért nem?
  – Mert történelmen, irodalmon, tudom is én min kívül, azazhogy: elsősorban azt tanítják, hogyan legyünk hűséges csavarai a gépezetnek. Egyformaságra nevelnek, Norman, értesz? Nem minden szakon egyformán, az igaz. A közgazdaságtanosok például – biztos láttad már, amikor a végzős közgazok átveszik a diplomájukat: úgy néznek ki, mint a katonák valami totális diktatúrában. Még a nézésük is ugyanolyan. Kiölik belőlük a kezdeményezőkészséget, az eredetiséget, minden egyéni vonást, ami nehezíteni, hogy az íróasztalok mögötti egyik pofát lecserélhessék egy másikra.
  Norman megértően bólogatott, s lenyelt egy Nicky-féle szendvicset. – Ez igaz. Meg is van az eredménye, jó öreg államgazdaságunk évtizedek óta semmi újat nem művelt.
  – Miért – csodálkozott George –, évtizedekkel ezelőtt mit csinált? Tudsz egyetlen esetről, amikor a gazdaság valami újszerűt vitt véghez? Éppenséggel a gazdaságtörténet nem igazán az asztalom, de állítom neked, hogy Hódító Vilmos kincstárnoka semmi változást nem tapasztalna. Úgy értem, pozitív irányban.
  – Értelek. Már csak azt mondd meg: azért ilyen a nemzetgazdaság, mert a szakemberek sablonosan gondolkodnak – vagy azért gondolkodnak sablonosan, hogy ilyen legyen a gazdaság?
  George élénken bólogatott. – Igen!
  Jót nevettek, s visszatértek Mike problémájához.
  – S mik az elképzeléseid?
  – Hát… szeretném, ha fölvennék, akárhova is. Mégis legyen egyetemi végzettsége. De hogy mi lesz belőle, nem tudom. Szerintem a történelem ízlene neki.
  – És a robotika?
  – Az csak kedvtelés, azt hiszem. Nickyvel tanulgat, ez elég. Kizárt dolog, hogy robotikus lenne belőle.
  – Igazságod vagyon – lépett a nappaliba Michael, húga társaságában. – Nem lesz belőlem robotikus. Különben pillanatnyilag közelebbi tervek foglalkoztatnak.
  – Mégpedig?
  Mike helyet foglalt, s ölébe ültette Nickyt. A kislány kivett egy szendvicset, és odanyújtotta neki.
  – Kösz. Be akarok menni Shrewsburybe egy jó ékszerészhez.
  – Nofene – mondta George.
  – Úgy van. Minek halogassam, nem igaz?
  – De. És Diana?
  – Jön velem, természetesen, együtt választunk.
  – Ha szabad közbeszólnom: mit? – kérdezte Norman.
  – Jegygyűrűt, Mr. Robinson.
  – Á! Persze, gondolhattam volna.
  George megrázta a fejét. – Úgy értettem, megkérdezted-e már?
  – Nem. Előzőleg persze megteszem – felelte Mike továbbra is higgadt, tárgyilagos hangon, mintha csupán az időjárásról beszéltek volna. Azután lehullt róla az álarc, és fölnevetett. – Legutóbb a gyerekeink számát tervezgette…

– Legalább három kell – mondta Diana.
  – Ugyan már – szólt Michael. – Meglátod, kettő bőven elég lesz.
  – Ha nem hagyjátok abba a vitát – szólt közbe Nicky fagyosan –, én hazamegyek. Szíveskedjetek komolyan venni a családalapítás szent előkészületeit, és nem piszkos anyagiakon veszekedni. Kétszáz vagy három, egyre megy. Ez végül is nem tétel egy házasságban.
  – Ki beszélt neked házasságról? – nevetett Diana. – Azt hiszed, hozzámegyek olyanhoz, aki sajnál száz fontot a jegygyűrűmre?
  – Kétszázat – mondta Mike –, két gyűrű kell.
  – Hányadika van ma?
  – Tizennyolcadika – felelte a kislány.
  – Lám csak – szólt Diana. – Vagyis négy hónapja és tizenhat napja járunk együtt. Akiről ennyi idő alatt se derül ki, milyen zsugori…
  – Az? – firtatta Mike.
  – Az igazán nem is lehet zsugori. Szerintem te csak gyűrűre sajnálod a pénzt – állapította meg a lány könnyedén, majd lecsapott: – Mert nem akarsz feleségül venni!
  – Te jó ég! – csapott a homlokára Mike. – Hát ezt felejtettem el! Nem akarlak feleségül venni, hát persze… még jó, hogy időben eszembe juttattad. Mért, ha akarnálak, jönnél?
  – Nem is tudom. De nem, mégse. Jó házasság az, amelyiket csak az egyik fél akar?
  Nicky mérgesen hátat fordított a kormánynak. – Három perc múlva ott vagyunk az ékszerboltban. Forduljunk vissza, vagy mégis vegyünk inkább gyűrűt, arra az esetre, ha ismét meggondoljátok magatokat?
  A fiatalok nevettek. Michael megcsókolta a kislányt, aztán Dianát. – Ez a bolt csak hétfőtől péntekig van nyitva. Jobb, ha megvesszük a gyűrűt, hátha hirtelen szükség lesz rá.

– Jó napot – léptek be az üzletbe. – Jegygyűrűt szeretnénk.
  – Kettőt – tette hozzá a kislány.
  – Tessék parancsolni – sietett elébük az eladónő. – Igen szép kollekciónk van, kérem, tekintsék meg. Ajánlhatok egyet?
  Mike lebámult az üveglap alatt sorakozó ékszerekre, és megborzongott. – Úgy értettem, jegygyűrűt, kisasszony. Nem csillárt.
  – Kérem, ez mind az. A legújabb divat, amerikai, francia, olasz művészek tervei.
  Michael tanácstalanul menyasszonyára nézett.
  – Mondja csak – kezdte az bájos mosollyal –, az önök művészei hallottak már arról, hogy a jegygyűrűt nem szabad kővel megszakítani?
  – Ó, kérem, ez mostanában nem szokás. A vevők inkább a díszesebb…
  – És mondja, kedves – Diana mosolya baljóssá változott –, önök miért részesítik előnyben a milliomost az átlagos pénztárcájúval szemben?
  Az eladó tiltakozott. – Az áraink minden igényt kielégítenek…
  Az ajtó nesztelenül becsukódott a fiatalok mögött.
  – Nem hiszem, hogy érdemes lenne megpróbálnunk Manchesterben – mondta Diana. – Ott nyilván még divatosabb példányokat találnánk.
  – Ha pedig Londonban veszed – tódította Nicky –, hazahozzák neked teherautóval. És most mi legyen? Ugyanis az ékszerboltok országos címjegyzékét tudom, de a kínálatukat csak ha körbetelefonálom őket.
  – Nem kell – szólt Mike. – Először is meghívlak benneteket egy fagyira. Azután hazaviszel minket, és előállítjuk a világ legszebb jegygyűrűjét.
  – Kettőt? – kérdezte Nicky komolyan.
  – Kettőt.
  – Miből?
  – Majd meglátod. Öregszenek a Sandy sorozatú robotok?
  A kislány megrázta a fejét.
  – Hát veled megeshet, ha sokat kíváncsiskodsz.

– Sziasztok, mutassátok! – fogadta őket Steve.
  – Milyen gyűrűt vettetek? – kérdezte John ugyanakkor.
  – Hol a gyűrű? – robbant be Bob.
  – Engednétek szóhoz jutni? Gyűrű nincs. Ronda volt mindegyik. Gyere, kicsi.
  Nicolette engedelmesen követte Mike-ot a pincébe. A fiú egy halomra mutatott; papír-, műanyag- és fémdobozok voltak.
  – Légy szíves, röntgenezd meg. Van egy nyaklánc valahol.
  – Hiszek neked – mondta Nicky. – Valahol biztosan, én itt nyomát se látom. – Körbepillantott a helyiségben. – Viszont rengeteg fémtárgy árnyékolja a rádióhullámokat.
  – Látsz valami módot a feltalálására?
  – Igen. Keresni kell. – Ezzel Nicky hozzá is fogott: kinyitott egy dobozt, és átvizsgálta.
  – Jól van, kicsim. Gondolom, egyedül könnyebben boldogulsz.
  Mike felment, s a kislány magára maradt a pincében.
  A Lane-ház legnagyobb helyisége eddig nem sok figyelmet kapott történetünkben; s ezután sem sokat kap, ami érthető. Ez az épület csak húsz esztendős, tehát a pince is – ám húsz év bőven elegendő arra, hogy hetvenkét négyzetméter megteljen nem kidobni való, de nagyrészt fölösleges holmival.
  Vagy harmadrészig már akkor ládák borították az alagsort, amikor Michael megszületett. Néhány hónappal korábban Sid eladta az öreg házat, ahol a Lane-ek hat nemzedéke született és nevelkedett – szakértőt hívott ugyanis, s az megmondta, mibe kerülne a vén bagolyfészek rendbehozatala. Azt is közölte, mennyi ideig áll a ház, ha ennek az összegnek, mintegy kilencvenezer fontnak legalább egynegyedét rá nem költi: öt évig se. Sid inkább felkereste hátulsó telekszomszédját, a városi kórházat, s felkínálta nekik azzal a feltétellel, hogy bármit építenek rá, nem róla nevezik el. Elfogadták a feltételt, Sid pedig a pénzt. Száznegyvenezret kapott a telekért, ötszázat a kerítésért és tíz fontot a házért – azt mondta, a kitermelhető építőanyag árát közegészségügyi intézménytől nem kéri, de ingyen nem adja a szülőházát. A tíz fontot a búcsúztató ünnepségre költötte el – az ötszázas egy részével együtt –, a száznegyvenezret pedig Frednek adta, aki ebből indította el ma már szépen virágzó üzletét. Sid mai otthona, a kis manchesteri lakás bérlemény csupán, fillérekbe kerül.
  A ház helyén ma a városi kórház új szülészete áll, nagyon szép, ízlésesen kialakított és korszerű épületszárny; nem viseli Sid nevét, ahogy a többi épület sem senkiét, csupán ennyit: szülészet. Michael világra jöttekor még nem volt munkakész, de Johnny már itt született; szándékosan, persze, Mary idejekorán beutazott Manchesterbe, hogy a kicsi itt lássa meg a napvilágot. Steve-vel hasonlóképpen cselekedett; Bobbie azonban – mint tudjuk – Londonban látta meg a világot, mivel a helynél fontosabbnak tartották az ismerős orvost, Seymour doktort, aki időközben áthelyeztette magát.
  Tárgyunkhoz visszakanyarodva: az ódon Lane-tanya bútorzatán a tulajdonos és három fia osztozott; a ki tudja, hány éve ki sem nyitott fiókok tartalma, az alagsorban heverő dobozok pedig George-ék új házának pincéjébe kerültek; hogy tizennyolc esztendő múltán egy kicsiny robot keresgélhesse közöttük azt a nyakláncot, amit Sid vett húszéves korában egy lánynak, aki később, a szakításkor visszaadta. Rachel háromszor sem vette föl – soha nem tartotta sokra az ékszereket –, így a lánc nem tekinthető családi ékszernek, de emléknek sem igazán.

Nicolette nyugodt, biztos mozdulattal húzgálta félre a fémtárgyakat, nyitogatta a dobozokat, amelyekbe rádiójelei nem tudtak bejutni – ha ember módjára, csupán a szemével keresgél, órákig dolgozott volna. E röpke negyedóra alatt, amit a pincében töltött, tárgyak változatos és rendszertelen tömegével találkozott. Öreg edények, ruhadarabok; titokzatos tartalmú, zsineggel átkötött papírhalmok; felismerhetetlen rendeltetésű, félig szétszedett készülékek; nyaklánc kis dobozban; nagy csomó üres konzervdoboz; de ezekkel már nem foglalkozott. Lefújta a port a dobozkáról, és fölment a lépcsőn.
  – A feladatot végrehajtottam – jelentkezett a nappaliban –, itt a lánc.
  Mike felnyitotta a dobozt. Apró szemű, egyszerű aranylánc volt, közepén kis briliáns foglalatban.
  – És rátekerjük az ujjunkra? – érdeklődött Diana. Szemrehányó tekintetet kapott válaszul.
  – Több megértést, ha lehet, a mester nagyszabású terveinek. Mindenekelőtt, ha jól tudom, gyöngyszem húgocskám meg tudja állapítani, valóban arany-e a lánc.
  – Hogyne – felelte a kislány. – Nyolc karátos; itt a jelzés.
  – Jól van. Mármost, gondolom, van róla elképzelésed, milyen gyűrűket szeretnénk. Két szimpla, egyszerű karika. Kérdés: mikorra tudod elkészíttetni?
  – Az attól függ, mikor kapok engedélyt a lánc tulajdonosától.
  George, aki a könyvespolcot böngészve hallgatta a beszélgetést, hátra sem fordulva válaszolt: – Most. Azt csinálsz a lánccal, amit akarsz.
  – Köszönöm, apa. De nem tudom, valóban a tiéd-e a lánc. Értékes aranytárgynál nem mindegy, melyik családtag a valódi tulajdonos.
  – Hát hívd föl nagyapádat.
  Néhány percnyi hallgatás után a kislány bólintott. – Ő is beleegyezett. Félórán belül.
  – Mi… mi lesz félórán belül? – értetlenkedett Michael.
  – Addigra lesz kész a gyűrű. Mit gondoltál?
  – Hogy elküldöd valahova, valami masinához.
  Nicky fölényes mosollyal kisétált a lánccal. Mike és Diana követte; John szintén, de közben leadta a drótot az emeleten tartózkodó öccseinek és anyjának. Utolsóként George lépett a konyhába, ahol Nicolette ünnepélyesen bekapcsolta a tűzhelyet. Míg az elérte a maximális hőfokot, az alsó szekrényből elővett két fogót, maga elé tette, s két ujjal ügyesen eltépte a láncot. A tűzhelyre rakta a leszakított darabot; percek alatt megpuhult. A lány sodorgatni kezdte a két fogóval, előbb vékony pálcává hengergette, majd kilapította, végül karikába hajlította. Levette a tűzről, levágta az illesztésnél kiálló részt, és bedobta a mosogatóba, ahol némi gőzt eregetve elmerült. Nicky leszakította és olvasztani kezdte a második láncdarabot.
  – Nem gondolod – kérdezte Mike, szemügyre véve a víz alatt heverő gyűrűt –, hogy kissé rücskös?
  – Több megértést kérek a kisebbik mester nagyszabású terveinek – válaszolt a gyerek. Vízbe pottyantotta a másik gyűrűt is, és a zsebéből elővette a kis csiszológépet, amely minden robot alapvető tartozéka. Fogott egy átlátszó műanyagzacskót, beledugta mindkét kezét a gyűrűkkel és a csiszolóval, s bekapcsolta a készüléket. A pörgő csiszolófej éles visítással mart a gyűrűbe.
  – Minek a zacskó? – kérdezte Johnny.
  – Fölfogni az aranyport.
  Néhány perc múlva a zacskóban némi aranypor és két gyönyörű, tükörsima aranygyűrű volt. Nicky hőálló üvegedényt vett elő, s beleszórta a port és a levágott darabkákat. Összeolvasztotta, hozzáerősítette a lánc maradékához, vízbe dobta, és helyükre tette a szerszámokat.
  – Így. Megfelel?
  – Fantasztikus vagy – Michael elismerően vállon veregette húgát. – Hova tetted a gyűrűket?
  Nicky ijedten elkerekedő szemekkel nézett rá. Aztán a mosogatóhoz ugrott, és szomorúan nézte a vízben pihenő láncot, egyik végén a laposra olvasztott hulladékanyaggal, közepe táján a briliánssal.
  – Kis bolond, visszaolvasztottad?!
  Mindenki nevetett, csak Steve érte be egy mosollyal.
  – Mutasd csak – nyúlt a kislány nadrágzsebe felé. Nicky megelőzte, és gyorsan letakarta a zsebet.
  – A gyűrűket természetesen az ünnepélyes eljegyzésen vehetitek át. Vasárnap jó lesz?
  Diana és Mike egymásra nézett.

Simon Gardner ipari tanuló volt a shrewsburyi műanyagfeldolgozóban, és már majdnem tizenkilenc éves, amikor végre sikerült megfizethető szállást találnia egy közeli kisvárosban. Nyolc hónapig aludt tömegszállásokon, jótékony szervezetek ingyenlevesein élt, s bár mindennap evett legalább egy tányér meleg ételt, s minden éjszaka fedél volt a feje fölött, ha csupán egy istálló is – szilárdan elhatározta e kétharmad esztendő alatt: gyermekei nem fogják tudni, mi a nélkülözés.
  Olyan embernek akarta tudni magát, aki mindig betartja, amit elhatároz. Ez tehát kemény munkát követelt tőle; mert azt már tizenöt éves korában elhatározta, s éppily sziklaszilárdan, hogy tíz éven belül felesége és gyereke lesz, legalább egy; újabb öt év múlva kettő. Egy fiút és egy lányt szeretett volna – ezt persze nem tökélte el hasonló módon.
  Tizennyolc éves és egy hónapos volt, amikor elhagyta az intézetet; hat év és két hónap állt rendelkezésére, hogy otthonra, hitvestársra és utódra tegyen szert; hiszen kilenc hónap szükséges a gyermek világra jöttéhez. Alaptőkéje ötszáz font volt kereken, ennyit gyűjtött össze nyári munkával és az intézet segítőkészségéből; ehhez jött még havi ötven font segély. Nyolc hónap alatt ez négyszáz font – vagyis amikor letelepedett Christies upon Severnben, kilencszáz fontja volt a bankban, plusz a kamat. Mert a pénzhez addig egyáltalán nem nyúlt.
  Most kivett egy húszast. Letett némi előleget a szobára, befizetett egy éttermi bérletre, vett egy használt, kopott kabátot; és bejárt a volt állami gondozottaknak alapított legislegelső gyárba Shrewsburyben, magában füstölögve, miért nem tudták ezt nyolc hónappal előbb összehozni.
  Tizenkilencedik születésnapján megjelent az újsághirdetése, melyben javítási munkák szinte végtelen sorára ajánlkozott. A következő hónapban hatszáznyolcvan fontot keresett – Christies upon Severn pedig megismerte a valaha élt legkitűnőbb ezermestert. Két hónap múlva úgy tele lett munkával, hogy segédet kellett fogadnia.
  Még nem volt huszonegy éves, amikor csinos, kellemes háromszobás lakást vásárolt egy modern házban a Diófasoron. Hozzáfogott a bebútorozásához és várta gyermekei leendő anyját.
  Huszonnégy már elmúlott, amikor megismerkedett egy lánnyal. Sokáig tartott, amíg tisztázták érzelmeiket – az esküvő utáni hónapban betöltötte a huszonötöt. S majdnem huszonhét volt, mire észbe kapott és beadta a válókeresetet.
  Második házassága harminckét éves koráig tartott csupán, de meghozta vágyai egy részének teljesülését: megszületett Paul. Az anyjának ítélték, de mindennap átmehetett a szomszéd utcába, hogy láthassa. A kisfiú hetente kétszer-háromszor nála aludt.
  Két évvel később harmadszor is megnősült. Végül, harminckilencedik születésnapja után egy hónappal elnyerte jutalmát a hosszú várakozásért, az átdolgozott évekért és minden bosszúságért, ami valaha érte. A szülésznő karján fekvő kis csomag határozott érdeklődéssel tekintett vissza rá. Kétezer-egyszázhuszonhárom június tizenegyedike volt.

– Mindazonáltal – nevetett fölényesen – maga is láthatja, milyen furcsa néha az élet. Ha tegnap szép idő lett volna, most tanácstalanul állnánk itt mind a ketten. De tegnap esett az eső. Ezért maga most, barátom, előveszi a gyanúsítottak listáját, s azzal az otromba plajbászával szépen áthúz minden nevet. Valamennyit – kivéve egyet.
  – Mégpedig? – kérdeztem izgatottan.
  Gardner asztalosmester megcsóválta a fejét, és a Folytatjuk feliratra meredt. Mire a folytatás megjelenik, ő már rég nem fog emlékezni erre a kérdésre – Mégpedig? –; sem arra, hogy az eső a leleplező, amelynek bizonyító ereje sarokba szorítja a bűnöst. Összecsavarta az újságot, s hozzálátott a ragasztáshoz. Aztán elmosolyodott, s beírta a határidőnaplójába jövő szerdára: „Ellenőrizni az újságban, Sam volt-e a gyilkos. Az autója alatt vizes kell legyen az útburkolat.” Erősen leragasztotta a papírhengert, s benyomta az öntőformába. Még egyszer megnyomkodta a csöveket, rájuk illesztette a tetőlemezt, és az üsthöz ment, hogy előkészítse az olvadékot. Felhúzta kesztyűjét, s egy fémkanállal kavargatni kezdte a piros masszát. Elkevert benne némi sárga színezőanyagot, s mikor elérte a kívánt árnyalatot, beöntötte a pépet az imént előkészített formába. Az anyag hamar megkötött. Simon óvatosan leverte a formát az öntvényről, és a falhoz támasztotta az új széktámlát.
  Tízéves korában látott először asztalosműhelyt, az intézetben szervezett látogatáson. Azonnal megtetszett neki a bútorkészítés művészete, a szekrények, polcok, ágyak gyártása; de az akkor még használatos fa nem érdekelte. Élvezte a műhely finom gyantaszagát, de nem vonzotta annyira, hogy foglalkozásául válassza. Annál jobban vonzódott a színekhez. Rengeteget festett – ifjúsági díjat is nyert egy kiállításon, tizennégy évesen –, s amikor megismerte a műanyagöntészetet, minden vágya az lett, hogy ezzel az anyaggal dolgozhasson, amely ezerféle árnyalatot vehet föl.
  Mikor műhelyét berendezte, összegyűjtött minden fellelhető műanyagszínezéket. Néhány hónap múlva úgy ismerték városszerte, hogy bármilyen színű műanyagot tud gyártani; a nagyüzemekben rendelhető ezer-ezerötszáz árnyalat csak kis szelet az ő palettáján. Kellett még néhány év, hogy ez a szóbeszéd igaz legyen; de végül elérte, hogy a Gardner-eljárással mintegy kétszázezerféle árnyalat jöhessen létre. A szabadalomból nem gazdagodott meg; meglehetős bevételt jelentett ugyan az eljárását alkalmazó műanyagművesektől kapott jogdíj, de a nagyvállalatok nem vették igénybe a módszert. Tőlük ez a gépsorok meghússzorozását követelte volna – Simon pedig csak berakta az üstöt a mosogatógépbe, s elővett egy másikat. S persze Simon kétszázezer árnyalatának legnagyobb részét csak egyedi megrendelésekhez használták.
  Nem tartotta magát műanyagművesnek. Csinált ugyan bögréket, tollszárakat, játékszereket, törött műanyagtárgyak helyébe pótlásokat – hisz anyaga volt, üstje volt –; de mindenekelőtt bútorokat készített. Ágyakat, asztalokat, székeket, szekrényeket, polcokat, no meg ajtókat, ablakkereteket. Amire párnázás kellett, megkapta a szomszéd üzletben, Wall kárpitosnál. A Lane-villában két műve állt: a tévé alatti „alacsony tejtartalmú csokoládé” asztalka és a konyhában található „friss vajas búzakenyér” polc, amelyre karácsonykor az ünnepi ételeket tornyozták. Házakat persze nem öntött; a magas olvadáspontú Josephson-műanyagot az ő eszközeivel nem lehetett megmunkálni, s egész házfalak kiöntésére amúgy sem volt elegendő helye.
  Műhelye két nagyocska szobából állt: az egyikben magasra tornyozva a nyersanyag és a színezékporok; a másikban egy kemence és egy számítógép, amely nyilvántartotta a megrendeléseket és a recepteket – ebbe írta a gyilkos ellenőrzésére vonatkozó feljegyzést is –; mindkét berendezés gumikerekes asztalkán, hogy tetszés szerint gazdálkodhasson a negyven négyzetméterrel. Volt még egy szék magának és egy a megrendelőnek; ha nagyon elmélyedt a munkában és kifogyott az anyag, csak lenyesett egy darabot valamelyikből, s bedobta az üstbe. Mikor a szék már nem állt meg a hőszigetelő kerámiapadlón, öntött egy másikat.
  És itt volt még Bob. Alacsony emberke, hosszú, lángvörös szakállal – a számítógépben megvolt a pirosak között a „Bob szakálla” keverési receptje is –; az ő tiszte volt elmenni a megrendelőkhöz, felírni kívánságaikat, kiszállítani a kész munkákat, megvenni a nyersanyagot. Műanyagot soha életében nem öntött, a kemencét és az üstöt nagy ívben kerülte; főnöke megmondta neki, hogy ha a gépeknek baja lesz, javítás után rajta, Bobon próbálja ki az olvasztót. Ő csak a számítógéphez nyúlhatott, hogy beletöltse az adatokat.
  Azaz Bob már nem nagyon volt. Folyton a lábát, a derekát fájlalta, s hetente felszólította Simont: vegyen egy robotot, mert ő felmond. Gardner számon tartotta ezeket a felszólításokat, s figyelte, ahogy egyre gyakoribbak lesznek; úgy döntött, ha heti kettőre növekszik a számuk, elküldi Bobot; de robotot csak bérelni tudott, mert másodosztályú nem értett volna szót a vevőkkel, emberire pedig nem volt pénze.

Ezen a szerda estén hat tonettszéket csinált ebédlőbe; egy tűzpiros, egy citromsárga, a többi szép sorban átmenet a kettő között. Mérhetetlenül ízléstelen volt, de ez Simont nem izgatta; ha a vevő kifizette a székeket, ő úgyse látja őket többé. Iparos volt, nem önérzetes művész.
  Négy már kész volt, a két legpirosabbat kellett még megöntenie. Még egy adag piros színezéket kavart az üstbe, amikor megérkezett Diana és Michael.
  – Szervusztok: milyen gyűrűt vettetek? – fogadta őket.
  A fiatalok beszámoltak a történtekről, elmesélték Nicolette mesteri gyűrűkészítését. Simon Gardnernek fölcsillant a szeme.
  – Ejha! Ha a kistestvéred anyagokat olvaszt, akkor rokonlelkek vagyunk. Meg kell ismertetned vele.
  – Jó gondolat. De nem tudom, meg tudod-e nyerni a műanyagok ügyének. Több fémet tartalmaz, mint műanyagot. Mit szólnál például a vasárnaphoz? Az eljegyzés kapcsán megbeszélhetnétek a pépesedő anyagok minden sajátságait.
  Simon lepillantott termete hat láb hét hüvelyknyi magasából, s mosolyogva bólintott.
  – Kitűnő. Hánykor?
  – Mondjuk tízkor.
  Simon elfordította a csapot, és kiverte a majdnem tűzpiros szék darabjait a formákból. Beszórt egy pohár pirosat az üstbe; pontosan annyi pép volt benne, amiből az egészen tűzpiros széket kiöntheti. Michael közben elmesélte, hogy járt az egyetemmel.
  – Még mindig jobb, mint ha többévi tanulás után derül ki. Nem adtak még diplomákat, igaz?
  – Nem, az első évfolyamuk most másodéves. Jó ez a piros – bökött az üstre. – Csak hát nem tudom, fölvesznek-e máshova.
  – Miért ne vennének? Nem vagy hülye. Lehet persze, hogy nem azonnal. A piros meg tényleg jó.
  Aztán lányára nézett. Kettejükben megvolt az a ritka adottság, hogy egy pillantásból megértették egymást. Ilyesmi inkább csak szerelmesek, ikerpárok, valamint kommandósok között szokott előfordulni.
  – Akkor se tudom – felelte Diana morcosan. – Valószínűleg kivárok egy évet, és – ha egyáltalán – akkor jelentkezem. Legalább szellemiekben érettebben vágok bele.
  Gardner megöntötte az utolsó széket. Nem szólt semmit; ez őnála azt jelentette, elfogadja lánya döntését, nem szól bele.
  – S mikor lesz az esküvő?
  – Egyre nehezebbeket kérdezel. Nem tudom… Mondjuk egy hónap múlva? – fordult a lány hirtelen Michaelhoz. A fiút váratlanul érte a kérdés.
  – Miért pont…
  – Hát mert a szüleid is egy hónapig jártak jegyben.
  Mike nem talált ellenérvet.

– Szép – hallgatta White úr elégedett mosollyal a felsorolást. – Igazi ünnepi menü. Egyszóval – vasárnap eljegyzés?
  – Igen, Mr. White. Magam készítettem a gyűrűket.
  – Hát, látod, ez az ő dolguk; hanem én azt mondom neked, korai ez még. Alig ismerik egymást. Nem fognak szépen járni.
  – Igaza van, uram – felelte Nicky. A boltos elértette a célzást.
  – Valóban az ő dolguk, ugye? – nevetett a kislányra. – Persze nem is szabad beleszólni, az a legrosszabb, amit az ember tehet. Hát kívánj a nevemben is sok boldogságot.
  – Meglesz, Mr. White…
  A gyerek hirtelen félbehagyta az áruválogatást, szélsebesen megkerülte a pultot, s leült szokott helyére, a bejárattal szemközt. Az öregember szótlanul kivett még három tojást, és dobozba tette; tudta, hogy Nicky nem cselekszik ok nélkül. Egy pillanattal később egy férfi lépett a boltba – hétköznapi öltözetén különös színfoltként hatott az arcán viselt gyapjúsapka és a régimódi automata pisztoly. White úrra, Nickyre, majd ismét az öregre szegezte, aztán sürgetően a kasszára mutatott.
  A tulajdonos rosszalló fejcsóválással kiugrasztotta a fiókot. A csöngetés visszhangjaként az ajtócsengettyű is megszólalt, s belépett Jenny. A férfi megpördült és ráfogta a pisztolyt. A lány ijedt sikkantással elejtette az üres kosarat, s mikor a látogató visszafordult az öregember felé, félúton elkapta a karját egy pillanatra; csak amíg Nicolette elveszi a farzsebébe rejtett rugós kést, s lefogja a másik kezét. Azután zsebre vágta a pisztolyt.
  – Nálam jobb helyen lesz, uram. Lenne szíves ezen a széken várakozni?
  A rabló dühösen a székre vetette magát, amitől a bútor megbillent. Jenny megállította az esést, s közben a férfi kirántotta az eladóruha bő zsebéből a pisztolyt. Nickyre irányította, aki köszönettel elfogadta és a másik székre ült vele; nem tudta eltenni, nem fért a nadrágzsebébe. Inkább érdeklődve forgatta, játszadozott vele, meghúzogatta a ravaszt; a töltények mellette sorakoztak már a polcon. Nemigen diskuráltak, amíg meg nem jött a rendőrség, s át nem vette a foglyot és tartozékait.
  – Gratulálok – parolázott az őrmester White úrral és a lányokkal is. – Mr. John csak egy kis költőpénzt szeretett volna – tudják, nem megy jól neki, amióta négy megye rendőrei üldözik. Meg kell érteni, ő is csak élni szeretne… ezután aligha fog sokáig… de persze a kollégáimat se ítélje el ezért, uram. Jó emberek, rendesek, tisztelik a barátságot… és nem szeretik, ha valaki lelődözi a barátaikat. Főleg, ha azok munkatársak is. Hát megkergetik az olyanokat. A felvételeket majd hozzátok be az őrszobára, csajok.
  Rádión ilyesmit nem adhattak le; az esetről rögzített képsorokat csak hitelesített vezetéken juttathatták a rendőrségi adatbankba.
  – Ez is megvolna – mondta White úr. – Nyolc tojást kérsz, ugye?
  – Igen, uram – felelte Nicky, és becsomagolta a sajtot. Jenny közben bevonult a raktárba, újratölteni a kosarat néhány kiszállítandó holmival.
  – Mrs. Smith kéri – mesélte a szorgalmasan ügyködő Nicolette fejéből –, hogy szerezzen neki francia kaviárt jövő vasárnapra; Mrs. McFarlane pedig aziránt érdeklődött, mikor hoznak ajókapástétomot, mert venne belőle. Azt feleltem, hétfőn lesz.
  – Jól tetted, csillagom. Kérdezd majd meg Mrs. Bankset, nem kér-e kukoricakenyeret; a múltkor dicsérte.
  – Igen, gazda – mondta Jenny immár a saját szájával. Belépett az üzlethelyiségbe, s megfogott egy doboz tojást. Egy pillanat múlva a doboz nagyot toccsant a kövezeten.
  – Lám csak… a robot sem tökéletes – mondta közömbösen a boltos.
  – Nem, Mr. White – helyeselt Nicky, és megkerülte a pultot. – Főleg ha nem működik.
  – Micsoda?! – az öregember ijedten nézett Jennyre. A lány szobormereven állt a polc előtt; jobb keze ujjai ernyedten kulcsolódtak össze a levegő fölött. Másik keze a kosár fülét fogta. Nicolette zacskót vett elő, s átrakta az árukat; meg sem próbálta szétnyitni Jenny ujjait. Azután eltakarította a tojásromokat.
  – Mi történt? – lépett oda White úr.
  – Ezt még nem tudom. Van egy kábele, uram?
  – Várj csak… nem, csak otthon van. Nem tudod anélkül föléleszteni?
  – Sajnos nem. Agyba belenyúlni csak kábelen át lehet. Mit tegyek: hozzak kábelt vagy vigyem előbb el ezeket? – lóbálta meg a zacskót.
  – Jobb, ha elviszed, tündérkém. Első a vevő. Hanem várj csak, vigyük be szegény kislányt a raktárba, ne álljon itt. Fogd meg a lábát, légy szíves. Mozgalmas napunk van.
  – Várjon, uram. Ha meglazult benne valami, a túl sok mozgatás nagyobb kárt csinálhat. Majd én.
  Átkarolta Jenny derekát, s leheletfinoman elindult vele; a belépő Miss Baker csodálkozva nézte. – Hát ezek mit csinálnak?
  – Szegény Jennym rosszul lett – mesélte a tulajdonos. – Egyszer csak megdermedt…
  – Viszontlátásra, Miss Baker – mondta Nicolette, s távozott az áruval.
  Miss Baker nagyon megdöbbent. – Hát hogy lehet otthagyni azt a beteg gyereket?
  Hogy a huszonkét éves, nála három hüvelykkel – White úrnál is néhány vonásnyival – magasabb Jenny miért lett egyszeriben gyerek a számára – nem tudni. Persze negyven év korkülönbség feljogosítja az embert ilyen meghatározásokra; mégis különös, hiszen a hölgy számára Jenny eddig csak idegesítő gépezet volt. Mindenesetre White úr emlékeztette, hogy csupán egy elromlott gépről van szó.
  – Ej, akkor is! Segítségre van szüksége, ember, robot vagy akármicsoda legyen is!
  Ezt a mondatot Mr. White még sokszor idézte fel derültséggel.

Azért nyugtalanul várta vissza Nickyt, s többször benézett a raktárban álldogáló robotra; Jenny úgy nézett ki, mint egy ágrólszakadt virágáruslány, kezében kosárral, amint éppen csokrot kínál valakinek.
  – Megjöttem – nyitott be Nicolette lendületesen, s megmutatta az összetekert vezetéket; egyik végét máris az orrába nyomta. – Mrs. Banks most nem kér kukoricakenyeret – beszélt olyan hangon, mint akinek befogták az orrát –, de a napokban föltétlenül vesz megint.
  White úr bekísérte a raktárba. – Ajaj, kisbogaram? Jó lesz Jennynek a te kábeled?
  – Hogyne – mondta Nicky újra rendes hangján. – Akármekkora nózink van, mindig ugyanolyan csatlakozó van benne. – Nyomban demonstrálta is állítását Jennyn, majd közölte: – Érintkezési hiba, uram. A reaktor kivezetésénél, az elosztó előtt kell lennie, mert az egész Miss White-ban egy mákszemnyi áram sincs. Adhatok neki, de csak amíg össze vagyunk kapcsolódva. Akarja, hogy beindítsam?
  – Nem, fölösleges. Nem állhatsz mellette, és nem is hagyhatod itt neki az orrocskádat.
  – Azzal nem is menne sokra, uram. Nos, robotszerviz kilencnél hamarabb nincs, és én nem tudok hozzányúlni; haza kell érnem. Van még akkumulátora, abból a tizenkét voltosból?
  – Még vagy fél tucat; hátul, az ajtó mellett.
  A kislány hét darabot talált; négyet hozott el.
  – Legfeljebb harminc-harmincöt percre lesznek elegendőek… de ha sokat mozog, negyedóra alatt lemerülnek. Iderakom a kötényzsebébe: ha kifogynak, önnek kell bedugnia az újat, Mr. White, Jenny legfeljebb kihúzni tudja a csatlakozót. Jól teszi, ha az elhasznált példányokat nyomban újratölti, a nyolcórás forgalomban biztosan hamar kiszívja az áramot.
  Bedugta a vezetéket. Jenny végrehajtotta az öntesztet, és boldogan elmosolyodott.
  – Végre… kicsit állott villanyáram, de nagyon finom. Sajnálom, gazda, hogy gondot okozok.
  – Semmi baj, lányom, örülök, hogy jobban vagy. – Mikor visszaértek az üzlethelyiségbe, White úr megnézte az akkut. A töltésmérő kilencvenkilenc egész hatra esett. – Jézusom. Ez az akku két hónapig ellát egy egész háztartást!
  – Az csak néhány száz watt óránként, gazda, az agyam egymaga tízannyit fogyaszt. Igaz, amióta hidrogénfúzió táplál minket, nem sok gondot fordítanak a takarékosságunkra.
  Nicky ezek után kapott két puszit, mellé felszólítással, hogy adja át szüleinek White úr köszönetét, amiért megvették őt. A kislány hazament, a boltos és robotja pedig várta a szerelőket.
  Élünk a gyanúperrel, hogy a Brirob igazgatósága maga sem tudja, miért nem dolgozhatnak mozgó szervizesei éjjel kettő és reggel kilenc között. Valamikor egy sajtótájékoztatón – azokban az időkben, amikor az igazgatóság még tartott sajtótájékoztatókat – ezt a hajnali csúcsforgalommal indokolták; meglehetősen primitív kifogás. A délutáni csúcsforgalom, ugyebár, a legkevésbé sem zavarja a mobil egységeket. Mivel pedig a napi hét óra munkaszünet semmiféle megtakarítást nem jelent a cégnek – a pótalkatrészeket, amiket ez idő alatt felhasználnának, nyilván felhasználják a többi tizenöt órában, hiszen a javítanivaló ugyanannyi marad –: felmerül bennünk a sejtelem, hogy a hét óra szünet és a mobilszervizek nevetségesen alacsony száma is pusztán az igazgatóság önérzetének megnyugtatására szolgál; így kívánják kárpótolni magukat azért, hogy egyebekben mindig készségesen állnak ügyfeleik rendelkezésére. Nyilván nem kell különösebben hangsúlyoznunk, mennyire üzletszerűtlen szemlélet ez. Szilárd meggyőződésünk, hogy ezt előbb-utóbb, esetleg a következő tisztújítás után az igazgatóság is belátja. Talán segítene ebben, ha a robottulajdonosok nyomást fejtenének ki rendes szervizellátás kiépítése érdekében; nem szabad megfeledkeznünk Billingsgate mondásáról: „A robotok képességeit a piac határozza meg.”
  A piac nem pusztán létalapja és ösztönzője a robotászat tudományának, hanem indoka, létrehozója, nemző őstalaja is – Matthews maga mondta ki, mire gondolt az első robot megtervezésének hatalmas munkája közben: arra, mennyit kereshet majd ezzel. (Elképzelései mentesek voltak a valódi és álszerénységtől egyaránt, de az eredmények mellett eltörpültek.) Ha nincsenek újdonságra vágyó emberek, akkor nincs gondolkodó gép, nincs emberszerű gép, nincsenek mindazok a fejlődési lépcsőfokok, amiket a robotászat valaha elért és a jövőben elér majd.
  Néhány vállalat, köztük a Brirob is gyakorta feledkezik meg erről, amióta nem dúl vérre menő küzdelem a robotforgalmazásban.

A vásárlók igen furcsa szemeket meresztettek a lányra, akinek orrából szürkéskék szigetelésű, hajlékony kábel kígyózott a kötényében jól látható fekete dobozokig. White úr türelmesen magyarázta el tízszer-hússzor is, mi történt, Jenny pedig megköszönte az együttérző szavakat.
  Sokan jöttek hét óra és negyed tíz között; elő kellett venni a maradék három akkumulátort is, mert a töltő nem bírta az iramot. Jenny félig már kiitta az akkut, a következőben még alig volt töltés, a többi öt pedig üresen várt a töltő mellett. Jenny igyekezett takarékoskodni az energiával, minden nélkülözhető testrészét kikapcsolta; de a Zéta robotok nem tudják csökkenteni harminchat fokos testhőmérsékletüket, aminek fönntartása nagyon nagy feladat egy ilyen kis telepnek. És ráadásul egy férfi akkumulátort akart venni. A robot azonnal kivette zsebéből az akkut, és kihúzta belőle a vezetéket.
  – Pillanatnyilag csak ezzel szolgálhatunk, Mr. Wakefield – sajnálkozott a boltos –, de még ma átküldöm Jennyt egy teljesen feltöltött példánnyal.
  A vevő megnézte a töltésmérőt – negyvennyolc százalékon állt –, beleegyezően bólintott, fizetett és ment. White úr bedugta Jennyt a tizedrésznyire töltött utolsó akkuba, és beküldte a raktárba.
  Néhány perc múlva bicikli állt meg a bolt előtt, a vezető mögött utassal. Fürgén leugrottak és beléptek az üzletbe. Két kislány volt, legföljebb tízévesek; az egyik apró, törékeny alkat, a másik határozottan túlsúlyos, vaskos jószág, kissé bizonytalan mozgással, mintha ivott volna. Mindketten farmernadrágot, nyakig begombolt farmerdzsekit és szintén farmeranyagból készült, hatalmas hátizsákot viseltek.
  – Jó reggelt, uram – köszöntek majdnem egyszerre.
  – Jó reggelt a hölgyeknek, mivel szolgálhatok?
  – Robottal, uram – mosolygott a kisebbik. – Mi vagyunk a szerelők.
  – Nahát… valóban? Ha minden szerelő ilyen csinos, eztán naponta elrontom a robotomat.
  A kisebbik lány arcán halvány pirosság jelent meg; a vastag egykedvű és érzéketlen maradt. Amikor bement a raktárba, a mögötte haladó White úr észrevette mozgásában a másodosztályúak ismertetőjegyeit.
  Társnője futó pillantást vetett a helyiségre, majd bedugta szaglószervébe a Jenny orrából kivezető kábelt. Azután közölte ugyanazt a diagnózist, amit Nicky, kibújt a hátizsák szíjaiból és megigazította vállára omló barna fürtjeit.
  – Eltart vagy húsz percig, uram; a reaktor alaposan körül van bástyázva. Egyébként Dorothy Greenwood vagyok.
  – John White – nyújtott kezet az öregember –, biológiai eredetű.
  A kislány gyors mozdulatokkal vetkőztetni kezdte Jennyt; másodosztályú társa – immár ő is hátizsák nélkül – segített neki. Derékig lecsupaszították, és munkához láttak. Egyetlen szót sem váltottak fennhangon; a kövér lány kinyitott egy hátizsákot, szerszámot vette elő és Dorothy kezébe nyomta.
  – Mondd, Dorothy, nem vagytok ti kicsik még ehhez a munkához? – érdeklődött a tulajdonos, mialatt a lány nagy kört hasított ki Jenny hátából, a medence fölött.
  – Lehet, Mr. White – helyeselt vidáman. – De ha kocsival járnánk, lassítana minket a közúti forgalom. A bicikli viszont nem bír el két felnőttet a százhúsz fontos csomagok mellett.
  Az öreg a zsákokra nézett. – Ólmot visztek talán?
  – Hát úgy körülbelül. Szerszámokat, pótalkatrészeket. És Christina sem könnyű darab.
  – Fogyókúráznia kellene.
  Dorothy nevetett; Christina beérte a másodosztályúak együgyű mosolyával.
  – Sajnos nem lehet. Ő IVR sorozat, olyan a szerkezete, hogy pillanatok alatt bármit ki lehet venni belőle – gyakran megesik, hogy otthagyja valamijét egy megjavított robotban. Utána többnyire a hátamon viszem őt is. Ne töltsük fel ezt az akkut, uram?
  – De bizony, nagyon megköszönném.
  Christina rácsatlakozott az akkura, és újabb szerszámokat vett elő. Kint megszólalt a csengettyű.
  – Mennem kell – tápászkodott fel White úr. – Szóljatok, kislányok, ha szükségetek van valamire.
  – Semmire a világon, Mr. White. Kérem, tegye a dolgát úgy, mintha itt sem lennénk.

Amikor az öregember visszatért, kezében akkumulátorokkal, Dorothy éppen egy kis készüléket emelt ki Jenny hátából, s helyezett a földre, ahol több alkatrész feküdt már példás rendben. Christinának nem volt dolga; töltötte az akkut és faarccal nézte a férfit. Társa felpillantott, s észrevette az akkumulátorokat; ekkor a másodosztályú odasietett White úrhoz, s átvette őket. Elosztókábelt húzott elő a zsákjából, rácsatlakoztatta mind a hét telepet, s a vállán átvetve a hátára lógatta a különös füzért, hogy ne zavarja munkájában. Búvárra vagy űrhajósra emlékeztetett most.
  – Már látom a reaktort – újságolta Dorothy. – A szakadás sem lehet messze; a Zétáknak megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy a főkábel medencén áthaladó része elszakadozik a csípőízület hajlítgatásától. Konstrukciós hiba.
  Beszéd közben gyorsan kigombolta és levetette a dzsekijét, hogy el ne szakítsa; alatta fehér, rövid ujjú, testhez tapadó trikót viselt, olyan vékony anyagból, hogy bordái világosan kirajzolódtak. Semmivel nem volt különb, mint Jenny ember számára hordhatatlan ruhatára.
  – Mennyi idős vagy? – kérdezte a boltos azzal a kifejezéssel, ami – ha robothoz szól – világosan jelzi, hogy nem a látszólagos életkorra kíváncsi, hanem a gyártás óta eltelt időre.
  – Húsz múltam – mosolygott Dorothy, könyékig vájkálva Jenny derekában. – Nem látszik, igaz? Persze sokat mozgok, jól tartom magam.
  Az öreg nevetett. – Jól bizony, kislány. És mióta szervizelsz?
  – Tízperces korom óta, erre gyártottak. Fejből tudom minden robot, szubrobotikus, elektronikus, elektromechanikus és mechanikus gép működését, ami használatban van a világon. Ha más javítanivalója akadna, uram, csak szóljon; ingyen csupán Brirob-gyártmányokat javíthatok, de egyéb gépeké sem kerül sokba.
  – Köszönöm. És az akkutöltés?
  – Az áram ingyen van. Ez az, megtaláltam a szakadást – örült meg –; szépen elpattant a kábel, ahogy gondoltam. A rugalmasság széthajlította a két részt, úgyhogy akárhogyan tornázik a robot, nem értek volna újra össze. Ilyenkor csövet húzunk a megforrasztott kábelra, ha már a gyárban nem tették meg; de nem tudom garantálni, hogy többet nem szakad el. Nagy itt az igénybevétel.
  Christina ezalatt további felszereléseket húzgált elő, majd Jennyhez sietett, és az orrába dugta az elosztóvezeték egyik ágát. A lány kissé hátradőlt, aztán leguggolt.
  – Ez az – mondta Dorothy. – Tíz perc alatt megcsinálom. Segíthetek, Mr. White?
  – Maradj csak – intett az öregember, s tovább keresgélt. – Van valahol egy régi fényképezőgépem, mit gondolsz, életet tudsz lehelni bele?
  – Nincs kizárva – felelte óvatosan a lány. – Nagyrészt azon múlik, van-e még benne valami a szerkezetből.
  – Annyira nem régi – nevetett a boltos. – Vagy harmincéves. Itt is van, ni.
  Dorothy átvette a gépet, kinyitotta, visszacsukta és letette a ládára maga mellé. – Öt perc alatt meglesz.
  White úr a ládán ülve nézte, ahogy Dorothy és Christina fúrógépre emlékeztető, hosszú szerszámot rak össze több részből; a készülék félig eltűnt Jenny szerkezetében. Christina irányította a berendezést, Dorothy pedig egy kis fogóval benyúlt mellette.
  – És Mr. Greenwood kicsoda, ha megkérdezhetem?
  – Senki, uram. A gyári tulajdonú gépek mindkét nevüket összevissza kapják, a számítógéptől. A gazdánk a mindenkori vezérigazgató.
  – Milyen ember? Mármint a mostani?
  – Még nem láttam egyiket se, Mr. White.
  – Szegénykém.
  – Nincs különösebb szeretetigényem – nevetett a kislány –, csak nem működöm beprogramozott gazda nélkül.
  – Hiányzik az összehasonlítási alapod: mindig valódi gazda nélkül éltél.
  – Ez igaz. No meg a valódi érzelemvilág a gépesített helyett.
  Előrelépett, és erősen húzni kezdett valamit, kissé lehajolva. Az öregember csendes mosollyal nézte feszülő izmait, s arra gondolt, vajon emeltettek-e súlyokat, húzattak-e terheket a robottervezők élő gyerekekkel, hogy megfigyeljék a mozdulatokat, az izmok és inak játékát; vagy hogy ellenőrizzék kész műveik élethűségét. Nem, nem valószínű, hogy ilyen kísérletekre szükségük volt – kiváló anatómusok lehettek. Akárcsak Nicky, Jenny és a többi robot, akiket ismert, Dorothy is a legapróbb részletekig kidolgozott, tökéletes munka volt. Ahogy meghúzta azt a drótot vagy mit a szerkezetben, kar- és nyakizma megfeszült, szabad kezét ökölbe szorította, fogai is összepréselődtek; még szuszogott is egy kicsit. És ez nem Lane-ék szeretett leánykája, nem is egy technikabarát gyűjtő kincse – ez egy szervizrobot, aki húsz esztendeje dolgozik, mint egy gép; látástól vakulásig, azazhogy napi tizenöt órán át gépeket javít, hajnalban meg biztos befogják valami másra; és két évtized óta mindennap ezt csinálja, a pihenést hírből sem ismeri. Dorothy nem mesterséges ember: Dorothy szabályszerű, valódi automata gép, mint egy ventillátor, egy lift motorja vagy egy autókerék, amelyek csak forogni és állni tudnak aszerint, hogy bekapcsolják vagy leállítják őket… és ez az automata gép egy tízesztendős gyermek tökéletes mása.
  – De miért?…
  – Uram?
  White úr zavarba jött. – Miért vagy ennyire emberszerű te is? Hiszen csak gépeket javítasz. A vállalat keres azzal valamit, hogy téged is ilyen szépen kidolgoztak?
  – Hogyne, uram. Másodosztályú robot nem lenne képes erre a munkára. A szervizrobotok közönséges LR darabok, speciális ismeretkörrel; külön típust kifejleszteni óriási összegbe kerülne. Az a pár ezer font, amit a leegyszerűsített megjelenésemen nyerhettek volna, szerencsére aprópénz a tízmilliókhoz képest, amiket rá kellett volna költeniük erre a leegyszerűsítésre.
  – Szerencsére?…
  – Nos, azért én is szeretek rendesen kinézni.
  Szabályszerű, valódi automata gép…?

Mr. White sokkal józanabb volt és sokkal jobban ismerte a robotokat annál, semhogy éreztesse Dorothyval a részvétet, amelyet ez a rideg sors keltett benne; Sallyvel és Bettyvel sem éreztette annak idején Liverpoolban, mennyire sajnálja őket, amiért egész életüket az üzletben töltik. Dorothy élete legalább változatosabb, sokfelé jár, elbeszélget az emberekkel. S persze őt ugyanúgy nem zavarja a család, az otthon, sőt a gazda hiánya, ahogy azokat sem zavarta, hogy éjjel az üzletben kell ülniük és őrködniük. Nem azért, mert nem tudják, hogy másféle élet is létezik – persze hogy tudják. Azért, mert az a dolguk, hogy ellássák a rájuk bízott feladatokat, és ők meg is teszik; ha beállítja Jennyt egy szekrénybe azzal, hogy száz évig maradjon ott, akkor Jenny száz évig ott fog állni a szekrényben, és a legcsekélyebb mértékben sem fog unatkozni vagy búsulni emiatt.
  Tudta, ha Dorothy ráébred, hogy sajnálja, azért fog küzdeni – az első törvény kényszere alatt –, hogy őt megnyugtassa. És az intelligenciája messze meghaladja a tízéves gyermekét – nem fogja beérni valami tréfával, néhány kedves szóval; meg akarja majd változtatni az életét, hogy egy ember szomorúságát megszüntesse. És a több szervizrobot életét is. Mr. White nem tudta pontosan, milyen erejű parancs Dorothyban, hogy szervizelnie kell, de nem hitte, hogy komolyabb ellenállást fejthetne ki az első törvénnyel szemben.

– Ki kell cserélnünk egy áramkört – szólt Christina, s ujjával mutatta a fényképezőgépben, hol. – Az új alkatrész negyven pennybe kerül. Kéri a javítást, uram?
  – És utána működni fog?
  – Ha nem működik, ön nem fizet semmit.
  – Jól van, akkor kérem a javítást.
  Christina boszorkányos gyorsasággal megjavította a gépet, beletöltött egy tekercs filmet – ezt is hordanak magukkal, te jó ég, gondolta White úr –, és lekapta a raktár belsejét. Állított a gépen, újra kattintott, s átnyújtotta a felvételt. Az öregember elkérte az első képet is, de nem látott nagy különbséget; mintha csak fakóbb lett volna egy kicsit.
  White úr több fotót is csinált a zöldségesládákról, az üzlethelyiségről és Christináról, s minddel meg volt elégedve. Ám amikor Dorothyt akarta lefényképezni, a kislány ijedten tiltakozott.
  – De uram, az öltözékem korántsem megfelelő…
  – Ugyan, kisbogaram – csettegtetett a boltos –, ez a raktár sincs külön kisöpörve néhány próbakép kedvéért.
  Megnézte a képeket, zsebretette, s kifelé indult. – Hozom a… mennyit is?
  – Két font hét penny lesz, uram.
  – A két font hét pennyt. Nem lehet túl magas a fizetésetek.
  – Nem szíveljük a luxust, uram – vidámkodott Dorothy –; a mindennapi kilowattjaink megvannak, munkaruhát és ha kell, új biciklit a vállalat biztosít. Mi kell még a robotnak? Fagyizni nem szoktam, bár a zsebpénzemből futná rá.
  – Zsebpénzed is van? – hüledezett White úr, és Christina felé nyújtott három fontot.
  – Van bizony, másképp nem tudnék visszaadni.
  Christina megírta a számlát, s átadta kilencvenhárom penny kíséretében.
  – Tedd csak el – intett az öreg, de a robot nem mozdult.
  – Ugyan már, uram – mondta Dorothy –, az az áramkör tizennyolc pennybe kerül a műszaki boltban. A Brirob több mint kétszer annyit kér érte, hát csak nem fog még borravalót is adni?
  – Nem vagy túl lojális – nevetett az öreg –, de a borravaló mindig csak azé lehet, aki dolgozik, nem aki foglalkoztatja.
  – Mivel mindenestül a Brirob tulajdona vagyok, nem nagy különbség; de nem látom be, miért kellene lojálisnak lennem, és főleg mihez. Nekem Jarvis vezérigazgató az uram és parancsolóm, és semmi közöm az ő szerződéséhez, amely megtiltja neki, hogy a vállalat érdekei ellenében rendelkezzék velem. Őhozzá lojális vagyok, de egy vállalathoz… – megvetően biggyesztett ajkaival – egy vállalat nem ember, Mr. White.
  Az ember szó kiejtésén érződött, hogy nem pusztán egy élőlény megjelölése; több annál. Talán nagy E-vel kellett volna kezdeni: eszményképet, teremtőt, a robot létének célját jelölte. Egyébként a megállapítás igaz. A vállalatok nem emberek, vagyis mind az első, mind a második törvény szempontjából teljességgel közömbösek. Ha nem lennének a kiegészítő robottörvények, és még inkább az a szabály, hogy minden cég vagyonát egy vagy több személy magántulajdonaként kell kezelni, a robotok nyugodt lélekkel csődbe dönthetnék a vállalatokat. Mr. Jarvis szerződése, amit Dorothy említett, voltaképpen azt tartalmazta, hogy a vállalat csak névleg az ő tulajdona, nehogy a robotok kárt tegyenek benne.
  Mr. White, míg mindezeken töprengett, a számlát olvasgatta. Negyven penny szerepelt az áramkörért, hét a filmért és egyhatvan a javításért, szép nyomtatott betűkkel. Mindig tetszett neki a robotok nyomdagéptől megkülönböztethetetlen kézírása, amelyen – pedig nagyon gyorsan írnak – még a kis talpacskák és a vonalvastagság változása is szabályos. Persze csak ha robotollal írnak, aminek nagyon vékony a hegye, és gyorsan jön belőle a tinta. Jennyről tudta, hogy húszféle betűtípust ismer; ezt a szép formájú, dísztelen újságbetűt is. Azt persze White úr nem tudhatta, hogy Christina csak egyetlen betűtípussal tud írni, kerekded, emberkézre kevéssé emlékeztető folyóírással. Felfigyelt viszont az aláírásra: R. Dorothy Greenwood. Alatta a kislány gyártási száma és a Brirob emblémája.
  – Lám csak – mondta –, ez a Christina a te nevedet írta alá.
  – Más nevet igazán nem írhatok oda – kuncogott Dorothy –, akkor sem, ha Christina praclijával írok, nem igaz, Mr. White?
  – Á, már értem.
  Mialatt White úr elteszi a számlát s végignézi, ahogy Dorothy befejezi a javítást, futólag jegyezzük meg, hogy a Brirob jól ismert emblémája kissé megdőlt betűkből áll, amelyek közül az o-nak két szeme és mosolygó szája van; a kezdő B előtt pedig a nemzeti zászló látható, a számlán persze fekete-fehérben.

Jenny melegen üdvözölte gazdáját felgyógyulása alkalmából. Dorothy kedves mosolyt kapott munkájáért; Christina ennyit sem, de nem bánta. Összecsomagolta a szerszámokat, míg társa belebújt a dzsekijébe, s felvette a zsákját.
  – Igaz is: mekkora a körzeted? – kérdezte Dorothytól White úr, letéve immár a hasztalan kísérletezésről, hogy két személynek tekintse a szerelőket, többnek tartva Christinát Dorothy puszta eszközénél.
  – Az egész megye, de nemigen szoktam messzire menni Shrewsburytől. Inkább csak északra, ott kevesen vagyunk. – Fölkapta és hátára lendítette a zsákot. – Nos, uram, remélem, rendben lesz a robotja ezután.
  White úr kikísérte őket. – Köszönök mindent, kislányok. – Kezet fogott Dorothyval, majd Christinával, aki természetesen nem utasította el a feléje nyújtott jobbot, nem is tiltakozott alárendelt szerepére hivatkozva. A lányok kimentek biciklijükhöz, és sebes iramban eltűntek a Kansas park sarkán.

Tízen ülték körül az ünnepi asztalt, s mintha húszan pusztították volna Nicolette finom ebédjét és süteményeit, nemkülönben Mrs. Gardner hozzájárulását a menühöz. A Lane család fiatalabb tagjai csak ekkor ismerkedtek meg Diana bátyjával, a huszonhét esztendős Paullal, aki Manchesterben élt és szállodaportásként dolgozott; a recepcióban kereskedelmi tankönyveket bújt, az volt a szándéka, hogy valamilyen üzletbe kezd. Bár tőkéje nem volt hozzá, komoly reményekre jogosította apja elszántsága, kitartó szívóssága, amelyet ő is örökölt; sokkal nagyobb arányban, mint Diana.
  Mrs. Eleanor Gardner már közelebbi ismerősük volt. Diana édesanyja vékony, törékeny asszonyka volt, szinte eltűnt férje mellett; leánya tőle kapta karcsúságát, sötétszőke haját és kék szemét. Megbízható vélemények szerint Mrs. Gardner ismerte a városban a legtöbb eredeti ételreceptet; az eljegyzési ebéden is számos érdekes kreációja szerepelt, nem kis sikerrel. Amikor nem főzött-sütött, repülőgépeket tervezett. Szeretett röpködni is különféle holmikon, sárkányrepülőtől a motorosig; néha párját is magával vitte. Diana a legkevésbé sem rajongott e sportért.
  A gyűrűk csinos dobozban várakoztak, amíg George és Simon elmondták beszédjüket; mindketten sok boldogságot, számtalan gyereket és hasonló jókat kívántak a jegyespárnak. Ezután a fiatalok ünnepélyesen fölhúzták a kis fémkarikákat, megköszönték a szép szavakat, s kezdetét vette a lakoma.
  – Irigyellek ám – mondta az asztalos George-nak, mialatt a kislány kimerte a levest. – Terád még négy eljegyzési lakoma vár.
  – Három – felelte George, Mary és Nicolette kórusban. – Én nem megyek férjhez – tette hozzá a gyerek. – Nem szokás.
  – De nem tudhatod, mi lesz a szokás tíz év múlva. Különben három lakoma is óriási dolog; no meg az esküvőn is, gondolom, eszegetünk valamit. Persze nekem az is jó, ha összevesztek.
  Családja nevetett; ők tudták, miért mondja ezt.
  – Mert akkor később újabb eljegyzést tarthatunk – magyarázta Simon a többieknek. – Így viszont esküvőre vagyok esélyes.
  – Simon szereti a hasát – szólt Mrs. Gardner.
  – Persze hogy szeretem. Asztalnál, tányér előtt ülve nincs is okom, hogy mással foglalkozzam, nem igaz?

Ebéd után a szülők elbocsátották az ifjúságot, s megbeszélést tartottak a jövőt illetően. Ennek során meg kellett állapítaniuk, hogy nem tudnak lakást venni a fiataloknak. Lane-ék meglehetősen kiköltekeztek tavaly.
  – De megérte, ugye? – kérdezte nevetve George. – Ennivaló kis jószág, szerintem jobban sikerült némelyik valódinál. Úgyhogy amíg az ókorkönyv ki nem jön, nem számíthatunk nagyobb összegekre.
  – Mit gondolsz, mennyire lesz szükség? – vakargatta Simon az állát.
  – Hát ahogy utánanéztem a dolognak, harminc-negyven kellene egy tisztességes lakásra… családi házról egyelőre nem álmodnék a helyükben… a bútorzat, miegyéb tíz alatt kijönne.
  – Negyven-ötvenezer font?
  – Nagyjából.
  – Sok – jelentette ki Simon.
  – Igen, ezt én is tudom. Mindenesetre legalább tízet a kezükbe akarok adni. Viszont még beszélek a családdal is, biztosan tudnak adni valamit.
  A Gardner házaspár összenézett. – Nekünk kétezer fontunk van a bankban – Simonnak nem volt szokása lehagyni az „ezer font” szavakat –, de ha azt odaadom, nem tudom fenntartani az üzletet. Májusban rengeteg munkám lesz, muszáj vennem egy robotot. Új segédet nem tudok betanítani, nem lesz rá időm.
  – A mostani segéded majd betanítja.
  – Neki sem lesz ideje. Nyár elején a fél város át akarja rendezni a lakását, eddig is így volt.
  – És a robotot ki tanítja be?
  – A segédem szerint tudni fog mindent, mire megkapom.
  George fölemelte az ujját. – Viszont ebből a pénzből nem futja első osztályúra.
  – Ez már legyen az én gondom.
  – Várj egy percet. – Mi volna, ha… – George hirtelen elhallgatott és feleségére nézett. Az asszony megadóan széttárta karját. – Nicky segíthetne, amíg össze nem jön a robotod ára.
  – És őt hogyan tanítom be?
  George jobb kisujjával az asztalra mutatott. – Abba a sütibe fogadok veled, hogy azonnal megmondja, hogyan.
  – Tartom, de akkor nyerjél, mert már torkig laktam.
  Nicolette besuhant nesztelen lépteivel, s vidám mosollyal megtudakolta, mit tehet értük.
  – Csüccs – mondta apja, mire a kislány helyet foglalt mellette, gondosan elrendezte világoskék ruhája fodrait, s várakozásteljesen csillogó szemekkel figyelt. George megsimogatta a haját. – Arra gondoltunk Simonnal, esetleg segítenél neki egy darabig az üzletében… amíg össze nem gyűlik egy robot ára. Volna hozzá kedved?
  – Mindig éreztem valami vonzódást a műanyagok iránt. Mintha lenne bennük és bennem valami közös.
  – Remek, kicsim, de neked a bevásárlásokat meg a rendelések fölvételét kellene intézned.
  – Végeredményben az is a műanyagok ügyét segíti elő, nemde? Csakhogy van egy feltételem.
  Gardnerék igencsak meglepődtek; Marynek is új volt – de nem olyan különös –, hogy egy robot feltételt szab; ám George-nak arcizma sem rebbent. Jól emlékezett arra az esetre a Holdon, amikor ez a nagy teljesítményű számítógép az ujjain kezdett számolni.
  – Nyersanyagként nem vagyok hajlandó közreműködni.
  – Majd kibírom valahogy – mosolygott Gardner. – A fő kérdés viszont az, hogyan tudnánk betanítani, mert időm nincsen.
  – Csatlakozom a mostani segédjéhez, Simon bácsi. Megnézem, mit csinál és megtanulom.
  Az asztalos a homlokára koppintott. – Persze, ez az. Tied a sütemény, George. Viszont ehhez fölösleges lefoglalnom a kislányodat, ezt egy új segéd is megteheti.
  – De az fizetést is kér.
  – Miért, Nicky nem?
  – Ha én nem kérek, ő se fog.
  – Erről szó sem…
  – Ugyan, Simon, azt hiszed, érdekel az a pár font? Tedd inkább a robotod árához, és tekintsd baráti szívességnek. Végül is nemsokára rokonok leszünk.

Fél háromkor megjött Fred. Ezúttal nem öltözött jelmezbe és nem hozott buszt vagy más hatalmas, élénk színű tárgyat; kicsiny, pasztellszínű tárgyat hozott: egy szép, virágmintás porcelántálat. Ahogy lendületes, zajos módján becsörtetett, többekben felvetődött a kérdés, hogyan úszta meg a tál mostanáig.
  Fred lelkesen ismeretséget kötött Gardnerékkel, gratulált a jegyespárnak, elpusztított jóformán mindent, ami az ebédből megmaradt, átadta új katalógusait a gyerekeknek, és meghallgatta a két család terveit.
  – Érdekes – mondta éppen akkor, amikor Nicolette esetleges ügyintézői tevékenysége került szóba.
  – Mi van ebben érdekes? – kérdezte Simon.
  – Jó dolog lehet ez a műanyagosdi. Miket szoktál csinálni?
  – Bútorokat; asztalos vagyok. De öntök még mindenféle tárgyat, kikapcsolódásként, ha megkeresnek ilyesmivel.
  – És jól keresel?
  – Nem panaszkodom. Megélünk kettőnk keresetéből, valamit félre is tehetünk… de te üzletember vagy.
  Fred meghökkent. – Ez hogy függ ide?
  – Egy üzletembernek az ilyen kérdésekkel mindig valami célja van.
  – Ahm – értette Fred. – Hát ami azt illeti… tudnék mit kezdeni egy műanyagöntővel, aki jó áron megcsinál ezt-azt. Például mennyiért készítenél ötven darab…
  – Semmi pénzért – szólt közbe Simon. – Tíznél többet semmiből nem öntök egyszerre, az futószalagra való munka.
  – Akkor tíz darab kerek, fautánzatú dohányzóasztalt, mintegy négy hüvelyk átmérőjűeket?
  – Tessék?!
  – Ilyet – mutatta Fred a méretet két ujja között. – Hajószalonba kellene.
  – Viccelsz velem?
  – Nem én. Van egy befejezetlen Titanic-modellem, és szeretném végre tető alá hozni. Illetve kémény alá.
  – Aha. Hát nem tudom… gondolom, tíz és ötven penny között darabonként.
  – Pontosabban nem tudnád megmondani?
  – Nem, egyelőre nem. Látnom kell a terveket.
  – És mondd csak… milyen áron csinálnál formát és keverési receptet?
  Simon összeráncolta a homlokát. – Nono… a forma nem olcsó dolog.
  – Tudom. De nekem első nekifutásra ötven, aztán még vagy hat-hétszáz ilyen asztalkára van szükségem.
  – Értem. Mondjuk, száz-százötven körül.
  – Mit szólnál, ha holnap elküldeném a terveket? Mikor tudnál árajánlatot tenni? Persze nem csak az asztalra, csomó minden hiányzik a modellből.
  – Még aznap, ha jókor reggel megkapom.
  Fred vastag karja kinyúlt, és két mozdulatot tett az asztalon; megnyomta a robothívót, és fölemelt egy hatalmas szendvicset. A szájához vitte és két falásra lenyelte.
  A kislány kedves mosollyal hozzájuk lépett, s kívánságaikról érdeklődött.
  – Figyelj, cica – mondta Fred. – Légy oly jó, hívd föl a boltomat, mert a robotjaim számáról gőzöm sincs. Mondd meg nekik, hogy küldjék el Simonnak a Titanic összes függőben maradt részének terveit. De sürgősen, jó? Megvan?
  – Megvan, Fred.
  – Köszönöm, drága vagy.
  Nicky elsietett, és két perc múlva visszatért egy köteg papírral. Átnyújtotta Simonnak, s indult a vendégekhez.
  – Nicky, várj… mi ez?! – döbbent meg Fred az ismerős ábrákon.
  – A tervek. Nem mondtad, hogy postán küldjék el.
  Rámosolygott nagybátyjára, és távozott.

Este, vacsora előtt és közben Johnny kitartóan figyelte Nickyt. Nézte, amint bejön a szobába, tekintetével kísérte, ahogy kiment, s le nem vette róla a szemét, amíg az asztalnál ült. A kislány meg is jegyezte:
  – Nézd, Johnny… te igazán kedves fiú vagy, de én túl fiatal vagyok hozzád, ráadásul a testvéred. Előbb-utóbb biztosan találsz majd egy lányt…
  – Aki megtervezi a vezérlőegységemet?
  George ránevetett a húsra, aztán bekapta.
  – Vagy úgy – sóhajtott Nicolette. – Jól van, megtervezem.
  – Mit fog vezérelni? – érdeklődött apjuk. John kitartotta két karját vízszintesen, a balt könyökben fölfelé, a jobbat lefelé hajlítva.
  – A szerkentyűmet – magyarázta élőszóval is, látva, hogy pantomimje nem elég érthető.
  – Hisz az már vezérelve van – szólt Michael.
  – De a mostani vezérlő nem bővíthető a gép fejlődésével párhuzamosan. Olyan kell, ami központilag tud kezelni mindent, és új kapcsolókat lehet majd rászerelni.
  – Érdekelne, mit fog csinálni ez a szerkezet…
  – Szenzációt – dörmögte George.
  – Hisz nincs is rajta nyílás, amin kijöhet – mondta Bobbie. Hirtelen elgondolkodott. – Mi az a szenzáció?
  – Világszám. Egyszer olvastam egy novellát egy férfiról, aki olyan állást kapott, hogy nem tudta, mit csinál. Ült egy kalitkában naphosszat, és meghatározott időpontokban elfordított egy tárcsát vagy megnyomott egy gombot, de soha nem történt semmi. Rettentően unta, úgyhogy egyszer, amikor hazament, nekilátott egy gépnek. Hetekig dolgozott rajta, és nagyon jópofa gép lett: lámpák villogtak, kerekek forogtak, zakatolt meg csörgött, szóval egy olyan gép volt, amin látszott, hogy működik – nem csinált semmi különöset –, amit ő rakott össze a saját kezével. Aztán valahogy megtudták a szomszédai, és elterjedt a hír, hogy valami atomgépet csinált. Rászállt a hadsereg, és pokollá tették az életét.3
  – Szóval nem jó, hogy Johnny építette ezt a gépet?
  – Dehogynem – nevetett George. – Azóta hál’ Istennek megtanultuk kordában tartani a hadseregünket.
  – Az én gépemen viszont látható, hogy mire való. Automata manipulátor.
  – Látjátok, megmondtam – panaszkodott Nicky. – Nekem meg ezt a masinát kell kordában tartanom, nehogy a vetélytársammá váljon.
  George megrázta a fejét. – Már az ókorban tudták, hogy a gép soha nem versenyezhet az emberrel.
  – Köszönöm – pirult a kislány. – De az ember másolatával igen.
  Apjához lépett, hogy elvegye a tányérját. George hirtelen fölkapta, a térdére ültette és gyomrozni kezdte. – Ki itt a másolat?! – A kislány sivalkodott. Nevetve kiszabadította magát, de apja újra elfogta, és addig csiklandozta, amíg mindketten ki nem fulladtak és rákvörösek nem lettek.

Április végén a jó idő állandósult, s még jobb lett. A nap egyre szebben sütött, s bár igazi meleget még nemigen csinált, a kabátokat, meleg ruhákat már elcsomagolhatták a vendégszobák szekrényeibe. Lizzie és rokonsága könnyű nyári bundát öltött, a madarak pedig kettőzött erővel folytatták munkájukat; többségük még a fészeképítésnél tartott, de néhányan már tojásaikon ültek. A növényvilág már egy hónapja bontogatta virágait; most egy-két hét alatt feléledt minden tavaszi növény, s Christies upon Severn felvette nyári színeit.
  Ilyennek Nicolette még nem láthatta. A legnagyobb színfolt nyugaton, a Kis-Cwmbrian lejtőjén tarkállott; nehéz lenne nevet adni ennek a színnek, amely cseresznye- és almavirágokból, gyermekláncfűből, tulipánból, egy félvad orchideafajta ciklámenszínéből, és persze zöldből tevődött össze, korántsem egyenletesen, hisz a hegyoldal virágdíszbe bújt fái egymagukban is messzire ellátszottak, a virágoknak ellenben csoportokba kellett verődni – meg is tették –, hogy jelenlétüknek hangsúlyt adjanak.
  Északabbra még zöld, környezetétől cseppet sem elütő színben húzódott a christiesi búzamező, amelyet talán száz éve vett a város; mindenesetre régebben, mint a délkelet felé elterülő Somerset-gyümölcskerteket, amelyek legalább negyven színnel gazdagították a környék palettáját. Délnyugaton, a Hegy utca végénél a Nagyrét zöldjét apró pettyekkel borították be a virágok és a játszadozó gyerekek. Keleten pedig a jó öreg angol láp üde zöldjét pontozták a facsoportok sötétebb foltjai, egészen Shrewsburyig, sőt tovább.
  Magában a városban háromféle színezetet tapasztalhatott a figyelmes szemlélő. Kívül, a szélső utcákban – a „peremkerület” túlzó szó lenne itt – zöld és tarka virágszín borított mindent, az utak szürke vonalai és a házak színes kockái kivételével. A bérházak beljebb eső, széles sávjában a színezet nem sokban különbözött a télitől; épp csak élénkebb, virulóbb lett, amióta a hűvös-ködös téli levegő nem homályosította el a színeket. Igaz, közelebbről felfigyelhetett a járókelő az ablakokban egyre-másra megjelenő virágokra, az emberek színesebb, vidámabb öltözetére. Legbelül pedig, a városközpont nagy parkjaiban ismét a zöld vált uralkodóvá, itt kevesebb virággal. Mindezt a Severn ezüstkék szalagja vágta ketté nyugatról keletre, szélein zölddel váltakozó sárgásszürke csíkkal; előbbi növényzet, utóbbi kavicsos part volt.
  Aki magasról pillantott le Christies upon Severnre, az apró játékházakkal övezett lakótömbgyűrű belsejében néhány figyelemfelkeltő darabot láthatott. Egy barnásvörös, sötét épület – akkorka csak, mint egy kisebbfajta radír – a folyó partján, zöld alapon; vele szemközt, a túlsó parton még sötétebb és barnább, gyufásdoboznyi házacska, oldalán apró pöttyel; előbbi a Montgomery Gimnázium, utóbbi a városháza volt. A pötty, ha leereszkedünk és megnézzük, a város címerének bizonyul; sötétzöld pajzson fehér rózsa, kelyhében házat tart; a rózsa alatt víz hömpölyög, rajta fehér betűkkel a város névbetűi: C. u. S.
  E két nevezetes épület közelében iratkapocs húzódik a folyón keresztül – a Churchillről elnevezett kétnyílású függőhíd, amely majdnem kétszáz yard hosszú, majdnem húsz yard széles, majdnem rosszmájú hozzáteszi. Igazából a híd kitűnően tartja magát, legalább olyan jól, mint egy mérfölddel lejjebb a Christies híd, amely a London hídról vette névötletét, s nem is sokkal fiatalabb amannál: kétezer-ötvenben adták át. Konstrukciója semmiben sem emlékeztet idősebb rokonáéra, inkább a párizsi Pont-Neufhöz hasonlít; s háromezer-ötvenben is a helyén fog állni, ez minden christiesi szilárd meggyőződése.
  A két híd között, az északi oldalon terjedelmes fehér épület vonja magára a figyelmet: a Waterford Múzeum. Nem szabad azt gondolni, hogy itt az ír Port Láirge, angolul Waterford város vagy megye nevezetességei láthatók; s az sem felel meg a valóságnak, amit a turista érdeklődésére szoktak felelni a helybeliek, hogy tudniillik itt vízben úszkáló, öreg Fordokat mutatnak be. A múzeum alapítóját hívták Waterfordnak. A múzeum kincseit röviden összefoglalhatjuk: minden. Pattintott kő, görög amfora, ószláv fatemplom, nepáli sztúpa, maori fafaragás, Stephenson gőzmozdonya, az Eiffel-torony, az Erebus, az Endeavour, a Santa María, a Lusitania – hogy ötletszerűen említsünk párat a hajók terméből –, Armstrong űrruhája, Gagarin egyik repülőgépe, Peary szánja, Hudson naplója, Doyle pipája, Aznavour elbájoló egyénisége. Mind eredeti, mondja a helybeli, kivéve persze, amit le kellett kicsinyíteni. De hát, tiltakozik a turista, a Mona Lisát én láttam Párizsban, ez a szobor pedig… Ugyan, uram, legyint a helybeli, nézze a kamerákat, gondolja, hogy hamisítványokat így őriznénk? És igaza van. A Waterford Múzeumba még sohasem törtek be, mert aki be tudna ide jutni – csak egy picit könnyebb, mint a British Museumba –, az pontosan tudja, hogy a gyűjtemény legértékesebb darabja az éjjeliőr keverék foxija. Harminc fontot is megér, Thomas Mann dolgozószobáját pedig huszonöt ötvenért készítette Gardner asztalos és Wall kárpitos.
  De ne üljünk fel a rosszindulatúaknak. Valójában a huszonöt ötven csak a tíz százalék előleg volt; a múzeum pedig gyönyörű, akár milliárdokat érnek kincsei, akár háromszáznyolcvanezer fontot, minthogy éppen csakugyan ennyi szerepel a nyilvántartásban. Minden christiesi elhozza ide kicsinyeit, s maga is beugrik néhanap egy kis nézelődésre. Közel hatvanezer kiállított tárgy megtekintéséhez nem kis idő kell.
  A múzeummal átellenben, vagy három utcára a folyótól nagy, fedett vásárcsarnok áll. Ide hozzák hajnalonta Salop nyugati részéről és Powys közeli falvaiból a zöldséget, gyümölcsöt, tojást, baromfit; itt rakodják le a Christies és Welshpool közös tulajdonában álló pasztőröző termésének negyedét, naponta tízezer tejesüveget; itt áll meg először a Shrewsburyből jövő postabusz a friss újságokkal. A vásárcsarnok kívül is mezőgazdasági épület – szélein többhelyütt lépcső visz a korláttal kerített, vastag tetőre, amelyet gyeptégla fed. A finom pázsiton padok is állnak, s jó időben mindig van itt néhány környékbeli.

Miss Nicolette Lane és Miss Elizabeth Warwick a kertben játszadozott. A szabályok egyszerűek voltak. Miss Lane fölemelt egy botot, és ellódította a levegőben; Miss Warwicknak ekkor el kellett döntenie, hogy valóban eldobta-e vagy sem. Ha igen, utána kellett futnia és visszahoznia. Mondanunk sem kell, hogy akkor is rohant a bot után, amikor Nicky nem dobta el azt.
  – Jól van, Lizzie. Okos vagy – simogatta meg –, de most már elég lesz. Ha akarod, rágcsálhatod.
  Ezzel magára hagyta az állatot – aki valóban neki is látott a farigcsálásnak –, s besietett.
  – Nézd – fogadta édesanyja, kezében cipőjével. – Egyet léptem benne, és szétesett.
  – Nono – csóválta fejét a kislány. – Most valóban egyet léptél benne, de korábban sok százezret. Előbb-utóbb föl kellett mondania a szolgálatot.
  – Ezt én is tudom, kicsim, de nem vigasztal meg. Szeretem ezt a lábbelit, úgyhogy el kell vinni és megjavíttatni.
  – Elvisszük és megjavítjuk – bólogatott a gyerek száját csücsörítve, mintha öreg szaki bácsi volna, akinek rutinfeladatot adnak. Aztán kiesett szerepéből, s rémülten meredt Mary háta mögé. Anyja megfordult.
  Johnny szobájából négy gumikeréken bizarr megjelenésű gépezet gördült elő. Két hosszú markolólapátja fölért a kilincsig; tövükben sötét félgömb fénylett – az elektronika fedele, egy kimustrált búgócsigából –; hátsó részén rákfarokra emlékeztető bádogtákolmány. A járgány meglehetős zörgéssel feléjük tartott; Nicky gyorsan anyja elé ugrott, mindenre elszántan.
  A berendezés megállt előttük. Az egyik lapát előrelendült, s egy szál gyufát helyezett Nicky elé; majd még egyet és még egyet – összesen tizenkettőt, amelyek ezt a nevet adták ki, kissé félrecsúszott betűkkel: NICKY.
  – Ügyes – mondta Mary a tervezőnek, aki időközben szintén megjelent, hogy besöpörje az elismeréseket. – Még mit tud?
  – Semmit a világon, ezt is fél napig programoztam.
  – Sebaj. Szerintem még lehet belőle valami.
  – Én is ettől tartok – morogta Nicolette, csöppet sem meghatva a figyelmességtől.
  – Viszont… – kezdte Johnny óvatosan – nagyon szép és érdekes dolgokat tudhatna…
  Mary gyanakodni kezdett. – Ha?
  – Ha robotagy volna benne.
  – Esetleg szerezhetünk… mibe kerül az mostanában?
  – Nyolcmillióba – sziszegte Nicky ellenségesen.
  – Jaj, ne féltékenykedj már…
  – De olyankor megsimogatjátok a fejemet, és azt mondjátok, ne aggódjak.
  Édesanyja elmosolyodott. Végigsimított a kislány fején, sőt homlokon is csókolta, s a vállára helyezte a kezét. A gyerek érdeklődve nézett szembe vele.
  – Ne aggódj, kicsikém. Semmiféle szerkezet sem fog kitúrni a helyedről. A gyerekünk vagy, te csacsi.
  – Akkor csak nyolcvan font – felelte a kislány, melegséggel a hangjában.
  Nevettek. Mary magához húzta, átölelte a vállát, s lenézett a masinára, amely mozdulatlanul állt mellettük.
  – Hát… akkor elő kell teremtened nyolcvan fontot. Én adhatok egy ötöst.
  Nicolette beletúrt a zsebeibe, amelyek – mint rendesen – apró csecsebecsékkel voltak tele, amiket az előrelátó robot magánál hord: robotoll, minivarrókészlet, robothívó, bicska, madzag, gyufa, hasonlók. Végül előhúzott egy fontot, s átnyújtotta testvérének.
  – Köszönöm. És hol vehetek nyolcvanért agyat?
  – Bent a városban, a műszakicikkboltban bőséges készletet találsz.
  – Remek – mondta Johnny, s visszaindult a szobájába, a távirányítóval előreküldve a masinát. – Jövő héten megveszem, de szeretném, ha segítenél kiválasztani. Köszönöm, anya!
  – John? – szólt utána Mary.
  – Tessék, anya.
  – Még hiányzik hetvennégy fontod.
  – Ugyan – legyintett a fiú –, az is valami? Addigra megszerzem.

Április utolsó napján, vasárnap reggel kilenckor kellemetlen meglepetés érte George-ot, mialatt a postát nézegette; besütött rá a vidám, meleg napocska. Azazhogy az ablakon át már addig is megtette – most váratlanul felülről is jelentkezett. George fölnézett a fényváltozásra, s elordította magát:
  – Nicky!
  A kislány szélvészgyorsasággal berobbant a szobába, s ugyanazzal a mozdulattal félreugrott a mennyezetről lehulló folyadékcsepp elől. Az könnyedén a padlóra érkezett, s éles szisszenéssel egyesült az anyaggal. Zöldesre színeződött folt maradt a helyén, szakasztott olyan, mint a mennyezeten támadt lyuk szélei. A falon, az ajtó mellett vékony erecske kezdett csordogálni, és szúrós szagú füstfelhő kíséretében átégette a műanyagot. Az égből üvegdarabkák hullottak.
  – Gyerünk innen! – rántotta ki apját Nicolette a folyosóra, ahol Mary, John és Steve ijedten figyelték az átlyukadó falat. – Gyorsan, le a földszintre, a bejárati ajtóhoz, de ne nyissátok ki! – Ezzel beszáguldott Bobhoz, aki zenét hallgatott, s nem hallott semmit. A többiek után iramodtak. Nicky csak leszaladt, hogy ellenőrizze, családja biztonságban van-e, aztán felrohant a délkeleti gyerekszobába, kiugrott az ablakon és felkapaszkodott.
  A tető számtalan zöld folttal volt tele. A lyuk környékén sűrűsödtek a foltok és a cserepek is. Nehéz szagú füstfelhők gomolyogtak az alig lengedező szellőben. Nicolette lábujjhegyen, ügyesen kerülgetve a nedves üvegszilánkokat, odament a lyukhoz, és meg akarta vizsgálni; egyik érzékelője néma jelére azonban felpattant, átlendült a korláton, s tizenkét lábbal lejjebb nagyot csattant – pontosan talpra – az ajtó előtt. Nyomban benyitott és megkérdezte: – Mi az? –, de már tudta is. A füst kezdett leereszkedni a földszintre; George, miután a robothívót megnyomta, éppen ventillátort keresett, hogy szétzavarja.
  – Gyertek ki, odakint tiszta a levegő… átvitt és eredeti értelemben is. Ez egy üveg sósav volt – közölte azután, visszaintve a ház elé.
  – Nem értem… ki és miért…
  – Nem, nem – állította meg apja gondolatait. – Észrevettem volna, ha valaki a közelbe jön. Csak fentről érkezhetett, nyilván egy repülőgépről. Hacsak nem írtatok valami istentelenséget.
  – Nem hiszem, édesem, de nem világos, miért tették.
  – Nem „tették”. Ami egy repülőről leesik, valahol földet ér. Nem látom be…
  – Ezentúl „nem”-ekben fogtok beszélni? – érdeklődött Bobbie.
  – Szóval szerintem ugyanúgy eshetett a háztetőre, mint a szomszéd utcába. Megyek, kihajtom a büdöset.
  – Jól teszed, kicsim, de hívd föl a polgármestert is.
  – Már elindultak az emberei.
  Nicky besietett szellőztetni, s ugyanakkor – mint a színdarabokban – megjelent a sarkon egy rendőr. A kertkapu előtt leszállt biciklijéről, a járdára gurította, majd benyitott a kapun és félreállította a járművet.
  – Jó napot – lépett közelebb. – Clark őrmester vagyok. Valami történt a házzal?
  A rendőr fiatal volt, huszonhat-huszonnyolc éves, jóképű és érdeklődő.
  – Lane – nyújtott kezet George. – Állítólag repülőgépről esett le egy üveg sósav.
  – Ki állítja ezt?
  – A lányom. Illetve a robotom, őrmester úr.
  – És ők hol vannak most, uram?
  – A kettő egy személy. Bent van, szellőztet.
  Az őrmester bekopogott az ajtón, ahol nyomban egy fejecske bukkant elő.
  – Te vagy a robot? – kérdezte a fiatalember. A gyerek bólintott. – Meséld el akkor a dolgokat, légy szíves.
  A kislány elbeszélte a történteket.
  – Értem. Nos hát, hol juthatok föl?
  – Meg kell várnia, uram, amíg letisztítom a csapóajtóról az üvegszilánkokat.
  – És hogyan jutsz oda?
  – Létrán.
  – Helyes, lássuk a létrát.
  Nicky körbevezette az őrmestert, majd felmásztak a fészer oldalán.
  – Itt előremegyek, őrmester úr, szilánkok vannak odafönt.
  A rendőr bólintott. Nicolette fellépdelt a létrán, s egy üveg kistányért húzott ki a zsebéből. Ezzel félresöpörte a cserepeket, azután ügyesen letörölte a tányérkát egy konyharuhával, csak a textilt maratva ki, az ujját nem. Clark őrmester átlépett a korláton, s a megtisztított részen állva szemügyre vette a pusztulást.
  – Jó kis felfordulás – mondta. – Magasról jöhetett. Nem találtál valamit, amiből azonosíthatjuk?
  – Sajnos nem. A címkét megette a sav, kupaknak nyoma sincs.
  – Lesz annak nyoma, meglátod, csak keresd szépen. De ne idefent. A palack talpa súlyosabb, tehát arra esett, a kupak pedig… – nagy ívet rajzolt a levegőbe. – Milyen messziről veszed észre?
  – Talán egy mérföldről, ha nincs más fém a közelében… és persze nem takarja semmi.
  – Drukkolok neked. Szimat!
  A lány lassan körüljárta a tetőt, a távolba figyelt, végigpásztázta rádióhullámaival a házakat, a fákat, s lenézett a kertbe, egészen közelre is.
  – Két gyanús fémtárgy, őrmester úr – jelentette, visszatérve a férfihoz. – Az egyik a szemközti kertben – mutatta az irányt –, a másik a szomszédban.
  – A közelebbit nézd meg. Gondolom, meredeken szállt, nem jutott messzire.
  – Máris; de megkérem, hogy jöjjön le velem. Baja eshet itt a szilánkok között.
  Mindketten lemásztak és visszatértek a ház előtt várakozókhoz, akik közben a fűbe telepedtek. Az őrmester fesztelenül lehuppant George mellé.
  – Hát, Mr. Lane, ezt jól elintézték. Nem irigylem magukat.
  – Mit gondol, meddig tarthat a rendbehozatala?
  – Nem értek hozzá, uram. De ha jól látom, az a kocsi lesz a felmentő sereg.
  Az utca felé intett, ahol éppen megjelent a város egyik zöld furgonja. A Robinson-kertből kijövő Nicolette elébe sietett, üdvözölte a sofőrt, s néhány szót váltott vele, amíg a jármű eléjük ért.
  – Apa! – kiáltotta a kerítéshez lépve. – Bejöhetnek a kocsival?
  – Felőlem – vont vállat George. A lány kinyitotta a kertkaput, majd kitárta az évek óta ki nem nyitott másik szárnyat is. A furgon hangtalanul begördült a kertbe, és a ház elé állt. A sofőr és két társa kimászott és a háziakhoz ballagott.
  – Aggyisten – mondta a sofőr; köpcös, bajuszos emberke, hamisítatlan yorkshire-i kiejtéssel. – Mi baj vóna? – Elmondták a történetet; a sofőr fölnézett a tetőre, mire a furgon tetejéből előkúszott egy létra, s a házhoz támaszkodott; ugyanakkor kötélhágcsó jelent meg a jármű oldalán. Magától értetődően mindezt az egyik munkás idézte elő a zsebében levő távirányítóval.
  A legfiatalabb karbantartó – huszonéves, szakállas legény – felsétált a létrán, egy pillantást vetett a födémre, és fejcsóválva leszólt:
  – Megfogtuk.
  Ha George-nak nem lett volna hobbija az angol nyelv minden stílusrétegének és tájszólásának ismerete, valószínűleg úgy értelmezi a rövid megállapítást, hogy „elkaptuk a problémát, egykettőre végzünk vele”; vagyis helytelenül. A távoli York, de még inkább Durham nyelvén ez annyit jelentett: „most aztán kifogtuk a legrosszabbat”.

A munkások felvonultak a tetőre, s dologhoz láttak. Lemosták a szilánkokat, és kivagdosták a sérült részeket. Nicolette indítványára a család visszaköltözött a földszintre; a kislány pedig fönt segített. Mindenekelőtt egy kis rendet rakott az emeleten, elvégre idegenek bámultak be a lyukakon, majd sétáltak be a szobákba, hogy alulról elsimítsák a tömőanyagot. A kisebb-nagyobb sérüléseket félóra alatt kifoltozták, s nekiestek a dolgozószoba falának, amelyen széles hasadékot vágott a sav. Meglehetős gondot jelentett a műanyagpép kordában tartása, mert a sűrű massza bizony szétfeszítette a tartólemezeket. Végül Nickyt állították oda, hogy megszorítsa.
  Közben a yorkshire-i elment a furgonnal új ajtóért, mert a félfát is elérte a sav. Kiszedték a régit, betették az újat; mindezt azzal a szörnyű ricsajjal, ami többi ténykedésüket is jellemezte. Nehéz bakancsaikban úgy jártak-keltek, mint az elefántok – John szerint orrszarvúak –; beszédjük hangereje alkalmazkodott a tényhez, miszerint a hosszú ötárbocos két átellenes végén állnak, s tombol a vihar.
  Azért egyszer véget értek George-ék szenvedései. A köpcös lejött, a házigazdához trappolt, s kinyilvánította: – Kész.
  – Hála az égnek – bólintott George. – Csokis lett?
  A köpcös láthatóan értette a Sussex környéki kifejezést. – Abbizony. A jány már megnézte, aszonta, rendbe van. Úgyhogy mink megyünk is, megkopasszuk a biztosítót. Napot.
  – Mennyibe került? – szólt utána Mary. A yorkshire-i töprengett egy verset.
  – Tizenöt körül, úgy vélekszem, asszonyság. Hanem a sav egy autót is megkajolt a városba, úgyhogy nagy pör lesz. A repülő tulaja viszi el a balhét. Napot.

A kupakokat nem tudta annyira felismerhetetlenné tenni a légnyomás, hogy a telfordi vegyiüzem letagadhatta volna a palackok eredetét. Azt pedig, hogy a repülőgép is az ő tulajdonuk volt, a birminghami reptér mondta meg, amely minden légiútról tudott. Angleseyn azonban, ahol a gép leszállt, öt palack sósav hiányzott – a telfordiaknak több száz robotot kellett bérelniük, hogy átfésültessék a repülő egész útvonalát a hiányzó három után. Hatszázezerbe került nekik a palackokat rögzítő alkalmazottak gondatlansága – százötvenet követelt a kocsi biztosítója, húszat a George-é, ötvenet költöttek a robotokra, a többi elment bírságokra.
  – Elég baj az – mondta George, mikor megtudta a fejleményeket. – Tönkre is fognak menni.
  – Nem pénz ez nekik – felelte Mary.
  – Lehet. De ahol néhány rakodómunkás félmillióval rövidítheti meg a céget, ott nagyobb bajok vannak. Nincs ellenőrzés, nincs munkamorál, érdekeltség… lesznek még ilyen káraik.
  Ám nincs értelme itt hosszabban idéznünk George baljós megjegyzéseit; elegendő, hogy a bíróság megtiltotta a telfordiaknak, hogy légi járművön vegyszert szállítsanak; s bár a vegyiüzem igazgatója súlyos büntetésekben részesített mindenkit, aki a balesetről parányit is tehetett, ez nem változtatott azon, hogy a magas vasúti költségek egy csapásra ráfizetésessé tették az egész gyárat. Még csak annyit fűzünk a dologhoz, amivel George zárta megállapításait.
  – Egyébként meg: az ő bajuk. Én már nem haragszom rájuk, felőlem bele is fulladhatnak a sósavjukba.
  De előreszaladtunk az időben. Mindezek nyilvánvalóan csak hónapokkal később, az ítélet megszületése után hangozhattak el; holott még ez a nap sem ért véget. Michael már hazajött Lizzie-vel, akit magával vitt Dianához; kiszörnyülködte magát, megnézte a Nicky rögzítette képeket a falakat mardosó savtengerről és a helyreállítás hősies helytállást követelő, embert próbáló küzdelmeiről. Ami Lizzie-t illeti, az ő felfogóképessége akkor sem lett volna elegendő, ha jelen van a katasztrófánál. A vetített képek soha nem érdekelték, az elbeszélésből mit sem értett – a készülő vacsora viszont az ő nyelvén beszélt.

Nicolette még egy kis vizet öntött a húsra, és meghámozta a krumplit; Steve ámulva figyelte, amint bal kezével megpörgeti a gumót a jobbjában tartott kés mellett, s a héj a tálcára pottyan. A szeletelést is hasonló gyorsasággal bonyolította le, aztán kezet mosott, ledobta kötényét és kifordult a konyhából.
  – Hát te hova mész?
  – Vendég jött – szólt vissza a kislány, s kilépett az ajtón. Néhány lépéssel a közeledő férfi előtt termett.
  – Nicky! – mondta az olyan hangon, mintha egy távoli városban találkoznának váratlanul. – Nicky! – ismételte, és kezet nyújtott neki. – Jó estét, kisasszony.
  – Jó estét, uram – felelte a kislány udvariasan. – Megtiszteltetés számomra, hogy vendégül láthatom szerény hajlékomban.
  A férfi megtorpant. – Úgy értsem, hogy egyedül vagy itthon?
  – Dehogyis, csupán demonstrálni szándékoztam csiszolt modoromat. A család teljes létszámban felsorakozott. Erre parancsoljon.
  A jól megtermett alak megfogta a lány iránymutatóul kinyújtott kezét, s továbbhaladt. Belépett a házba, kicsit hunyorogva a fény miatt.
  – Nahát! – ez Mary volt. – Arthur, ez nem igaz! – Lesietett a lépcsőn, átölelte a férfit, és mindkét arcát megcsókolta. Arthur ugyanezt tette, közben vállon veregetve Steve-et.
  – Lám csak, a tékozló fiú – érkezett George, majd a fiúk is.
  – No, jó lesz már, elég – hárította el Arthur a további kedves szavakat –, nem kell agyonszeretni az embert. Még megesztek a végén… igaz, is, ugye még nem vacsoráztatok? George! – kiáltott fel szinte könnyek között, egy megtört ember tragikus arckifejezésével. – Mondd, hogy még nem ettetek!
  – Nyugodj meg, van bőven – nevetett barátja. – Gyere, csücsülj le.
  – Nicky! – harsant fel. – Hol van a lány?!
  – Itt – hallatszott az ellenkező irányból. Arthur megpördült, és esdekelve nézett le a kislányra.
  – Nicolette – lehelte –, nem nézheted tétlenül, hogy egy embert az éhhalál veszélye fenyegessen.
  A gyerek nyomban ugrott a konyhába.

– Isteni volt – nyújtózott el Arthur boldog mosollyal. – Nicky… csodálatos voltál. Úgy éreztem, a mennybe jutok veled.
  – A főztjével, úgy érted – tette hozzá Michael.
  – Nem kerülsz te oda, Arthur Smith – mondta Mary. – Inkább a kórházba, ha ennyit eszel.
  – Micsoda?! Bolondokat beszélsz, ez teljesen fedezi a szükségleteimet.
  – Nem is úgy értettem, hogy túl keveset.
  Arthur kutatni kezdett a zsebeiben, s a fotel alá is bepillantott – e percekben ugyanis a szőnyegen feküdt vízszintesen, ami kényelmes dolog, ha az ember megszokta, és segíti az emésztést.
  – Mit keresel?
  – Nickyt – sóhajtott.
  A kislány felállt, s odalépett hozzá. Arthur hosszan nézte elérzékenyülten. Nicolette igazán szép volt ezen az estén. A világoskék ruháját viselte, szalaggal a hajában. Nem ment túl közel a férfihoz, hogy a perspektíva el ne torzítsa az alakját.
  – Légy a feleségem – rebegte a férfi. Nicky zavartan lesütötte pilláit, pír futotta el arcát, s kissé remegő hangon, de határozottan szólt:
  – Nem lehet…
  – Ne mondd ezt. Nélküled nincs értelme az életemnek…
  A lány kecsesen térdre hullott mellette, s elharmatosodó szemekkel folytatta:
  – Én még kiskorú vagyok…
  – Engedélyt kérünk a szü…
  – Nem, Arthur, drágám, nekem vigyáznom kell az ő érdekeikre… hiszen szeretem őket, akik miatt a világra hoztak… csak akkor lehetünk egymáséi, ha megtérültem nekik… velük kell maradnom, egyetlenem, ha nehéz is tőled megválnom, de nem lehetnénk együtt boldogok azzal a tudattal, hogy kárba veszett harminckétezer fontjuk, mert hűtlenül elhagytam őket, akiknek életemet köszönhetem.
  Arthur homlokához emelte kezét. – Szavaid kést döftek szívembe… hogy elutasítanál, boldogságom őrzője, e gondolat meg sem fordult bennem soha… de tiszteletben tartom kívánságodat, ha ez lelkemnek lassú, gyötrelmes halálát jelenti is… nincs véletlenül egy nővéred?
  A lány megvárta a nevetés elültét; percekig tartott. Michael a térdét csapkodta, de testvéreivel együtt sem okozott félakkora zajt, mint Arthur maga.
  – De van.
  – Hála a mindenhatónak, ki fölöttünk őrködik… hívd őt ide hát, szívemnek kincse; legyen kedves, jó és szép, legyen hosszú szőke haja, legyen vidám és fiatal, és legyen BR44SMPC31.
  – Miért? – lepődött meg Nicky.
  – Mert ez Jessica száma…

Amikor a Lane család első tagja, Michael lement reggel a nappaliba, Arthurt már ott találta a könyvespolc előtt. Az asztal mellől pedig szőke lány állt föl, s a fiú elé sietett.
  – Jó reggelt, Mike. Jessica Cameron vagyok.
  – Nofene – Mike nem szokott így üdvözölni fiatal hölgyeket, de tudta, hogy robottal áll szemben. A meglepetést apjától ellesett szavát azért hallatta, mert bár tudatában volt annak, hogy a futószalagról nem kerülnek le csúnya példányok – erre mégsem számított.
  Jessica, hogy tömören összefoglaljuk a lényeget, nagyon csinos volt. Hosszan leomló, selymes búzaszőke haja és egészen világos bőre ellenére nem tartozott a skandináv eredetű angol–amerikai szépségek (másolatai) közé; nem is volt kék szeme, hanem sötét, néha feketének tűnő kékeszöld. Az antarktid nagyrasszhoz tartozott; így nevezik a vidám lelkű robionikusok azokat a robotokat, akik a különféle származású emberek genetikai jegyeinek abszurd keverésével jönnek létre. Ilyen küllemű hús-vér embereket csak évszázadokig tartó gondos tenyésztéssel lehetne létrehozni – ha szabad volna –, vagy még úgy sem, mert recesszív jellemzők érvényesülnek rajtuk. Számítógéppel persze sokkal könnyebb a dolog: csak össze kell válogatni a kívánt tulajdonságokat, megnyomni egy gombot, s egy ajtón – no, nem azonnal – besétál a robot.
  Ezek az antarktid robotok nem olyan feltűnő jelenségek, mint a fentiek alapján gondolható – az ember külseje oly végtelen sok variációban létezik, hogy a legvadabbnak tartható kombinációk is csak egy-két meglepett pillantást váltanak ki. A tervezők általában lebeszélik a vevőket az olyan szenzációhajhász összeállításoktól, mint a koromfekete bőr szőke hajjal és ázsiai vonásokkal. Zöld bőrű vagy lila hajú robotot pedig csak speciális esetekben gyártanak.
  Ami Jessica Cameront illeti, az antarktidok egyharmadát kitevő Sample (Minta) sorozatból származott, szellemi képességei nagyjából megegyeztek Nickyével. Tizennégy-tizenöt éves lehetett; kicsiny melle kevesebbet mutatott, de hang- és mozgásmintáját a serdülők közül választották, testalkatának néhány vonása pedig a felnőttek jellemzőiből került ki. Az eredmény egy roppant bájos, egyéni megjelenésű lány volt. Két hüvelykkel volt magasabb Nickynél. Testhezálló, fehér blúzt és nadrágot, valamint tornacipőt viselt.
  – Szevasz – mondta Michael, túljutva az első meglepetésen. – Mikor érkeztél?
  – Az éjszaka. Te valószínűleg nem tudod, micsoda zsarnok Arthur a robotjával. Éjjel fél egykor állhattam neki csomagolni, aztán keresztül kellett jönnöm fél Anglián. Ráadásul soha nem jártam Londonon túl.
  Arthur a Csatorna partján, Kentben lakott, a North Downs végénél, egy hatalmas majorságban. Most a polc mellett állva böngészett egy könyvet, látszólag mit sem hallva a lány szavaiból.
  – Meg kell mondanom, hogy nem mindenki olyan szerencsés a gazdájával, mint a ti Nickytek.
  – Nickynek nincs gazdája – felelte Mike. – Szülei és testvérei vannak, ha különcségnek is tűnik mások szemében.
  – Az enyémben nem – csevegett Jessica. – Végeredményben én is különcség vagyok. Egy harmincháromezer fontot érő robot, aki évszámra mást sem csinál, mint főz és takarít, meg felügyel az automatákra. Arthur ritkán választ megfelelően.
  Michael fején átfutott a gondolat: sosem hallotta még, hogy egy robot a keresztnevén emlegesse a gazdáját. „A gazda” vagy „Mr. Ezésez” – más elnevezésről nem tudott, kivéve Nicky esetét. Persze ha Arthurt egyszerűen különcnek mondjuk, akkor George nyárspolgár. A majorban is mit tartott? Teknősbékát, az English Channel partján. Meg folyami rákot, fehér egeret, sajtot – ezt valamiért mindig besorolta az állatok közé –, nyulat és csukát. Igaz, mindezek – az egér kivételével – ehetőek, s ez központi kérdés az ő számára, de attól még tarthatna juhot vagy baromfit. Erről eszébe jutott, hogy még nem reggelizett.
  – Kisnicky – fordult a konyhában ügyködő lányhoz –, nincs valami hiányérzeted?
  – Megsütöm White úr kenyérkészletét – jött a válasz. – Jessica hozott egy nagy dobozzal Susanból, finom lesz hozzá. – A hangsúly, amivel a nevet mondta, érzékeltette, hogy ő sem tartja igazán normális dolognak ezt a névadást. Mike megpróbálta felidézni, melyik állatot rejti a fedőnév.
  – A béka? – kérdezte aggódva; nem szerette ezt a páncélos állatot.
  – A sajt – felelte Jessica.

Az olvasó ne vonja le azt a következtetést, hogy Arthur komolytalan ember volt. Elhamarkodott ítélet volna. Bolondos, játékos lélek volt, de tudta, mikor bolondozzon és mikor ne. Igaz, utóbbira nem sok példa akad; e kevesek egyike néhány holdi beszélgetésük George-dzsal.
  Most azonban, ritkán látott barátai körében, a legcsekélyebb oka sem volt komolyan viselkedni. Nem is tette.
  – Jessica, te igazán jól főzöl – mondta a reggeli végén.
  – Kösz – felelte a lány csodálkozva, hiszen ő hozzá sem nyúlt a konyhafölszereléshez.
  – Hanem Nickyhez képest te sehol se vagy! – rikkantotta Arthur olyan hangosan, hogy Lizzie még a porcióját is otthagyta egy pillanatra. – Miért van, hogy az ő pirítósa sokkal jobb, mint a tied?
  – Talán nálunk jobb a liszt – szólt a kislány.
  – Ne szerénykedj. „Vajon lehet-é oly nagy tisztesség e világon, melyet ha az én édesemre, Nicolette-re ruháznának, nem a legjobb helyen volna őnála? Ha akár Konstantinápoly vagy Németország császárnéjává tennék, akár francia vagy angol királynévá, még az is csekély rang lenne az ő számára, oly nemes, finom és minden jókkal tündöklő leányzó az én Nicolette-em.”
  Mary, George és Mike úgy hallgatta a szavalatot, mint akik értik, miről van szó – a többiek úgy, mint akik nem. Nicky már „az én édesem” hallatán letette a tányért, s gyanakvó homlokráncolással figyelte az elhangzottakat.
  – A te Nicolette-ed?!
  – „Nicolette, te szép, ha állsz,
  szép, ha kelsz és szép, ha jársz,
  szép, ha víg vitára szállsz,
  szép, ha kart ölelni társz,
  bánat éretted csigáz,
  érted leszek síri váz,
  bús szivemnek jaj be fájsz,
   nővérkém, szivem!”
  A lány növekvő zavarral hallgatta végig az újabb idézetet, majd szüleire nézett, amolyan „avassatok be már végre engem is” kifejezéssel. Marynek megesett rajta a szíve.
  – „A gyerek Aucassin nevet nyert…”
  John és Steve a homlokára ütött, egyszerre értve meg, miről van szó. Bobnak, Nickynek és Jessicának a név nem mondott semmit.
  – „…szép, nemes, nyúlánk termetű fiú volt: formás lábszárú és lábú, deli testű és karú. Szőke haja finoman göndörödött, szemei ragyogtak és nevettek, orcája kedvesen fénylett…”
  A folytatás nevetésbe fúlt; nem csoda, Nicky minden szónál kritikusan végigmérte Arthurt, alkalmazni próbálva rá az elhangzottakat. És egyre jobban csóválta a fejét.
  – Akkor ez nem rólunk szól – jelentette ki.
  – Dehogynem – nevetett Arthur. – „Nicolette-nek szőke és finoman bodorodó haja volt, ragyogó és nevető szemei, csinos arcocskája, kecses szökellésű és állású orra, pirosló szájacskája, piroslóbb, mint a nyári cseresznye, fehér és apró fogacskái, s kemény mellecskéi, melyek úgy dudorodtak köntöse alatt, mint két dió.”4
  – Arthur Cameron – mondta a kislány vészjósló csendességgel –, leköteleznél, ha figyelmedet mások mellecskéi felé irányítanád. – Fölkapta a tányérokat és kiviharzott, de még visszaszólt: – És nem vagyok szőke! – mintha ez valami sértés volna.
  – Szédület – motyogta George, mikor többé-kevésbé magához tért. – Azért mondjuk érdekelne, miért nem ismeri ezt a művet.
  – Én sem ismerem – mondta Jessica.
  – De Nickyt úgy kértük, hogy ismerje az irodalmat.
  – Szeptember nyolcadikán – tért vissza a kislány. – És másnap délben itt voltam. Remélem, nem várjátok el, hogy ennyi idő alatt Homéroszig visszamenőleg betanuljak mindent. „És a hatalmas városon át Szkaiai kapujához / ért el, ahol kivonulni szokott a csaták mezejére; / s ott sokajándékú felesége futott vele szembe, / Andromakhé, lánysarja a nagyszivü Éetiónnak”5 – tessék, én is tudok idézni, nem kell kicseréltetnetek. De ha akarjátok, bemehetek a könyvtárba, és kiegészíthetem a műveltségemet.
  – Hát mindenesetre az Aucassin és Nicolette-et alkalomadtán olvasd el.
  – „Úgy lészen, kedves gazdám, mint szóla parancsod:
  Elmegyek mindenüvé – megveszem azt a narancsot.”
  A társaság meglepődött. – Ez honnan van? – kérdezte George.
  – Nicolette Aucassin-Lane Egybegyűjtött Művei – közölte a gyerek. – Hatodik kötet: Fiatalkori Versek.

A gyerekek távozása után pár perccel Peter jött át.
  – Jó reggelt, Mrs. Lane. Egy latin szótárat szeretnék kölcsönkérni, úgy tudom, önöknek van.
  – Persze. Menj, a nappaliban megtalálod.
  Peter belépett a nappaliba, és úgy maradt, a küszöbre cövekelődve. Nicky érdeklődve vizsgálgatta, de nem szólt semmit.
  – Azt… – motyogta Peter elhalóan, s tétován felemelte a kezét – honnan… szerezték?…
  A mutatott irányban Jessica ült.
  – Az enyém – mondta Arthur. – De csak robot, ne örülj.
  – Én is – lehelte Peter.
  – Ja? Akkor épp hozzád való – vigyorgott Arthur, s visszatért az olvasmányhoz.
  A fiú közelebb óvakodott. A lány felállt, s hosszan megszorították egymás kezét.
  – Peter Robinson! – csattant fel Nicky. – Mocskos disznó vagy!
  Ezzel kirohant; Arthur hüledezve nézett utána, majd a két robotra.
  – Mit mondtál neki?
  Peter meg sem hallotta, úgy elmerült Jessica sötét, meleg tekintetében. Egyszer csak berontott Nicky, lekapta a polcról a szótárt, s Peter kezébe nyomta.
  – Tessék, viszlát! Máskor válogasd meg a szavaidat!
  Peter kissé lenézően végigmérte a kislányt, s kifelé indult.
  – Az lehet – méltatlankodott a gyerek. – Bár ti se vagytok sokkal idősebbek nálam, és ha jól tudom, elég értékesek. Hát inkább az ember szolgálatán járjon az eszetek.
  Peter az ajtón távozott, Nicolette a lépcső felé; Arthur még mulatott egy kicsit, aztán robotjára nézett.
  – Mit mondott a fiú rádióval?
  – Semmit – nevetett Jessica. – Leszámítva azt a pár jelet, amivel megbeszéltük a jelenetet.

Később George leballagott a pincébe, és néhány kerti széket hozott föl.
  – Kinyitnád az ajtót? – szólt Nickynek. – Ideje kibújnunk a négy fal közül, kirakom ezeket.
  – Miért nem szóltál, megcsináltam volna.
  – Tudom, kislányom, de ráérsz anyáskodni fölöttem, ha majd százéves vén trotty leszek, és a számat se tudom egyedül megtörölni.
  – Bocsánatot kérek. Az asztalt azért felhozhatom?
  – Fel. De vigyázz a lábaira, elég rozogák.
  A kerti bútorzatot hátul, a fészer bejáratánál állították föl, ahol a legkevésbé zavarták őket a szomszéd házak. George és Arthur nyomban helyet foglaltak mellette néhány üveg sör meg pár szelet „Susan” társaságában.
  – Arthur – lépett ki Jessica az ajtón –, Grace van a telefonban.
  – Az nem lehet – mondta a férfi. – Sokkal nagyobb nála.
  – Márpedig látom, hogy benne van, és a hangját is hallom. Nézd – az asztalra tette a készüléket.
  – Né csak! – rikkantotta Arthur, mire néhány madár röppent fel a szomszéd kert fáiról. – Hogy másztál oda be?
  – Szia – felelte Grace, aki százezredszer hallotta a viccet. – Johnny most küldött egy részt a hetedik fejezetből?
  – Átnézted?
  – Át… olvastam már rosszabbat is.
  – Mit mondott?
  – Szeretné, ha Ben csinálná a hetediket, azt mondja, nem fekszik neki a robot az egészségügyben témája.
  – Sok ész! Ben egész életében egyszer volt kórházban, akkor se látott semmit a mózeskosár peremétől.
  – Akkor kénytelen vagy magad foglalkozni vele.
  – Én se tudok sokkal többet az egészről, mint Ben.
  – Akkor pedig írasd meg Jessicával. Viszlát.
  – Nofene: az öreg Bent vettétek be társnak? – mondta George.
  – Azt – Arthur szeretett nyelvtani hibát csinálni, ha mérgelődött valamin. – Most mit a csudát tegyek?
  – Vedd be negyediknek a legszexibb robotlányt, akinek lába valaha a földet tapodta. – Jessica kecsesen lehuppant egy székre, keresztbe tett lábbal hátradőlt, s bekapott egy darabka sajtot.
  Arthur elgondolkodott. – Mondd, ’sica, megcsináltattad az elemes rádiómat?
  – Régesrég, miért?
  – Esetleg ő megírhatná a fejezetet.
  A lány sértődötten felugrott és visszament a házba.
  – Figyelj, marslakók szégyene – George letette a poharat –, mi lenne, ha á meglátogatnál egy kórházat, bé interjút készítenél a szomszédban lakó orvossal?
  – Orvos? – kapta fel nagy fejét barátja, mint a szagot fogott kutya. – Hol van? Ide vele! – még az asztal alá is benézett, hátha megtalálja az orvost. – Kórház nem kell.
  George megpöccintette a robothívót. Egy pillanat múlva kinyílt a hátsó ajtó, s megjelent Nicky. Apja örömmel állapította meg, mennyivel szolidabb a megjelenése a hófehér, testhez tapadó ruhákban járó Jessicáénál, akinek járása mintha a környéken levő hímnemű lények megvadítására szolgált volna, és nem a helyváltoztatásra. A kislány Steve kék trikóját és farmerját viselte, és szalag volt a hajában.
  – Mondd, kicsim, itthon van Norman?
  A gyerek barna fürtjei körberöpködték fejét.
  – Akkor várnod kell – mondta George, láthatóan örvendezve önnön zsenialitásán. – Vagy esetleg… azaz várjunk csak, hát itt van Peter. Kérdezd meg őt.
  – Fölösleges – szólt közbe Nicolette gyanús buzgalommal. – Soha nem járt a gazdája munkahelyén, otthoni robot.
  Apja egy másodpercig azon morfondírozott, nem csak azért mondja-e, hogy ne kelljen találkoznia a fiúval; de eszébe jutott, hogy Nickynek a saját érdeke nem szempont. No igen, és az egész ellenségeskedés csak játék.
  – Hát akkor megvárod Normant, vagy bemész egy kórházba és megnézed a saját nyolc szemeddel.
  Arthur értette a célzást – ő egy lusta vén pók, aki megijed egy kis környezettanulmánytól.
  – Nos hát – kezdte olyan hangon, mintha már éppen készülődne –, merre van itt egy nagyobb egészségügyi intézmény?
  A kislány királynői mozdulattal felemelte formás karját, s Arthur mögé mutatva pontosan jelezte az irányt.
  – És milyen messze? Lehetőleg nem légvonalban mérve.
  – Negyedóra járásnyira. De két óránál előbb nem lehet bemenni.
  A férfi erre már eltökélten feltápászkodott.
  – Megpróbáljuk. Kerítenél nekem valami hangrögzítő eszközt, amit nem kell cipelni?
  Ez logikusan robotot jelentett. Jessica máris feltűnt az ajtóban.
  – Nos hát, majd jövünk. Mi lesz az ebéd?
  – Mezei nyuszi.
  – Szent ég! – Arthur rémülten meredt a lányra. – Az egy nagyon kicsi állat!
  – Lesz leves is meg mindenféle.

Ebben megnyugodva Arthur és robotja ellátogatott a városi kórházba, s rövid bájcsevegést folytatott a nyolc láb magas, vastag acélkaput őrző dobozzal. A készülék megkérdezte, mi a panasza. Arthur nyomban megmondta, hogy semmi, az igazgatóval szeretne beszélni. Nem lehet, mondta a doboz. Látogatás tizennégy órától. Arthur fölajánlott neki egy bokaficamot, pár lépést sántított is, de a doboz letorkolta: az előbb még egészséges volt. Jessica végül megoldotta a dolgot: érintkezésbe lépett a kórházi robotok vezetőjével, aki hajlandó volt kinyitni az ajtót.
  – Felelősséget kellett vállalnom érted – mondta a lány gazdájának. – Az első törvénnyel fenyegetett meg, ha valami bajt csinálsz. Nem nyúlhatsz semmihez, nem mehetsz sehova a koordinátor engedélye nélkül.
  – Jézusom. Verni is fognak?
  – Hát én egy agyzárlatra biztosan számíthatok, ha nem tartod be a parancsokat.
  – Szép kilátások. Ha te lebénulsz, élve ki nem kerülök innen. Különben hova megyünk?
  – A koordinátorhoz.
  E beszélgetés közben hosszú folyosón haladtak végig, amelyről számozott ajtók nyíltak. Fehér ruhás nővérek siettek el mellettük, céltudatosan, ügyet sem vetve rájuk.
  – Robotok ezek? – intett Arthur két szembejövő felé.
  – Igen. De emberi nővérek is vannak: például ő.
  Arthur biccentett az emberi nővérnek, akit semmi látható jel nem különböztetett meg a gépiektől. Aztán Jessica nyomában belépett egy ajtón. Kis társalgószobában találta magát.
  – Jó napot, Mr. Cameron.
  A beszélő harmincas, középtermetű nő volt, fehér egyenruhában. Rövid barna haját semmilyen fejfedő nem takarta, hisz az itteni nővérek nem apácák voltak – a kórházat a város működtette. Arthurnak nyomban feltűnt, hogy a nő szeplős, és nem mondható robotszerűen szépnek.
  – Asszonyom…
  – Nem, nem, Mr. Cameron. Csak Sylvia. Én vagyok a robotkoordinátor – afféle főnővérhelyettesként dolgozom.
  – Nem ember tehát?
  – A legkevésbé sem; ha nem is vagyok olyan elragadó, mint Jessica. Nálunk ez nem célszerű – a túl feltűnő robot megzavarná az orvosok munkáját, a betegek gyógyulását. – Arthur ráébredt, hogy a folyosói nővérek arcát egyáltalán nem nézte meg; Sylvia közben folytatta, sebesen pergő nyelvvel. Mindketten álltak még, csak Jessica foglalt helyet, hogy gazdájának eszébe juttassa ugyanezt. – Nos, uram, udvariatlanság lett volna, ha nem fogadom személyesen, de meg kell mondjam, ha nem tudtam volna időt szakítani, feltétlenül elkövetem ezt az udvariatlanságot. Nyilván megérti, hogy számomra az „ember” elsősorban beteget és orvost jelent. Ha szükség lesz rám, szó nélkül faképnél fogom hagyni önt, és a robotján át beszélgetünk tovább.
  – Ne zavartassa magát miattam, Sylvia.
  – Köszönöm, uram. Kérdezzen.
  Arthur kinyitotta a száját, aztán visszacsukta. Most döbbent rá, hogy nem is tudja, mire kíváncsi egyáltalán. Persze ez nem lehet gond, itt van a lány… azaz nem is. Nem tartja fel a koordinátort azzal, hogy elmondatja a fejezet vázlatát.
  – Kezdjük például magával, ha lehet.
  – Kérem. Én irányítom a kórház elektronikáját. Robotok, műszerek, biztonsági berendezések, hírközlés, fűtés, világítás, víz, csatornázás, egyéb gépek. Ugyanakkor ápolónőként is szolgálok.
  – Értem. Sylvia, bizonyára az utolsó fogaskerékig el tudja magyarázni mindennek a működését… de sokkal jobb lesz, ha odaadja mindezt Jessicának, majd megnézem – tért át a nő szűkszavú és lényegretörő stílusára. – Ami nekem fontos lenne, az a személyes tapasztalat.
  – Akkor Jessica elvezeti önt néhány helyre. Előbb azonban öltözzenek át; én megyek is. Viszontlátásra, Mr. Cameron.
  Arthur búcsút intett, s belebújt a fehér köpenybe, amit Jessica vett elő és nyújtott át neki.
  – Igaz is… Sylvia…
  – Uram? – szólt a nő hangja Jessica fejéből; közben a lány is magára öltött egy köpenyt.
  – A hús-vér személyzet tud róla, hogy itt vagyok?
  – Nem. Nagy részük a műtőkben van; ha szükséges, tájékoztatom őket.

– Hát megnéztük a kórházat. Öregem, az egy bolondokháza! Semmi pénzért nem lennék ott közlekedési rendőr, percenként háromszáz robot halad át a kereszteződéseken. Ipartelep. Sylvia szerint csak azért, mert ma baleseti ügyeletet tartanak, de szerintem máskor se lehet békésebb hely. Egy óráig tartott, amíg bejutottunk egy kórterembe, hogy csináljunk pár interjút.
  – Csak tíz percig, Artu, ne ess túlzásokba.
  – A robot ne javítsa ki a gazdáját. Hanem a nővérek! Sylvia kerek perec megmondta, hogy meg se próbáljak elcsípni egyet, úgyhogy meg kellett várnom a munkaidejük végét, a kijáratnál vártuk őket egy hálóval.

– Nem is tudom, Mr. Cameron, mit mondjak. Szerintem nélkülözhetetlenek… ha nem volnának, nem tudom, hogy vészeltük volna át ezt a napot.
  – Mégis beszéljen róluk, ha lehet. Miben különböznek az emberi nővérektől ön szerint?
  – Hát hogy robotok!
  – Mennyire tesznek különbséget egymás között!
  – Általában amennyire idekint is szoktak. Ha egy beteg csönget, mindig egy robot megy; mi csak akkor, ha ők le vannak foglalva. Mi parancsolunk nekik, ők engedelmeskednek… az egyetlen különbség a kórház és a külvilág között, hogy a robotok a keresztnevünkön szólítanak. Elvégre mindannyian betegápolók vagyunk.
  – Miss Jackson, nem érzi veszélyben az állását a robotok miatt?
  – Az állásomat?… Mr. Cameron, ön bizonyára eltévesztett valamit. Nekünk semmilyen állásunk sincs. Orvostanhallgatók vagyunk, le kell töltenünk a gyakorlati időnket.

– No igen… az ember nem tudhat mindent. Jessicától megtudtam, hogy már csak tíz kórház van az országban, ahol alkalmaznak fizetett ápolókat. Különben Jackson kisasszonynak otthon is van robotja, úgyhogy össze tudja hasonlítani a körülményeket. Meg is beszéltünk egy találkozót holnapra.
  – Persze. A te Jackson kisasszonyod a város leggazdagabb emberének lánya. A robotja pedig majd hét láb magas, bajusza van és két ujjal elgörbíti a lámpaoszlopot. Hát úgy randevúzgass.
  – Nem eszik olyan forrón, George. Könyvet írok, nem udvarolni akarok.
  – És a káposzta csicsereg.
  – Ne hülyéskedj. Nekem különben is ott van Grace…
  – … meg Esther, Joan, Angela, Margaret…
  – Egyébként jóképű az a robot?
  – Eddie? Szívdöglesztő. Egy automata jár mindig a nyomában, az éleszti fel az elalélt lányokat.
  – Aha. Akkor nem ütöm ki a nyeregből szegényt.

Az olvasó számára talán nem egészen érthető, hogyan lehet robotokat kórházi nővérként – és férfiápolóként – alkalmazni. Ez csak 2109-ben vált lehetővé, amikor a már Matthews által felállított szelektációs egyenleteket először sikerült gyakorlatban alkalmazni, vagyis áramkörök formájában a robotokba építeni. Az alapelv rendkívül egyszerű; az első törvény végrehajtási szabályzatának fogalmazásában: „több kár közül a nagyobbakat kell elhárítani”. Ez persze nyomban tucatnyi kérdést vet föl; a két legfontosabb: hogyan minősítse a robot az egyes károk horderejét, illetve hányat hárítson el ezek közül? Minél többet – ez túl egyszerű válasz, ha orvosi kérdésekről van szó. Egy konkrét példa megvilágíthatja a dolgot. Ha egy embernek vakbélgyulladása van, számos károsodás fenyegeti, s a robotnak – nyilván – valamennyit el kellene hárítania. A legnagyobb veszély természetesen a perforáció, amely halálos is lehet; a közvetlen életveszély a – robot szemében az első törvény alá tartozó – többi kárt (a kórház barátságtalanságától a műtét utáni fájdalmakig) háttérbe szorítja, tehát a robot úgy fog dönteni, hogy mindezeket elszenvedteti az emberrel, hogy az életét megmentse. Már itt fellép azonban a reakcióprobléma – ha egy robotnak rendszeresen kell ilyen döntéseket hoznia, az agy stabilitása drasztikusan lecsökken. Az Amerikai Robot második generációs agyaival felszerelt robotok képesek voltak a műtétet választani, de utána jószerivel használhatatlanok lettek; a negyedik generációsak jól működtek az első döntés után, de zárlatot kaptak, amikor másodszor, vagyis a korábbi tapasztalatok birtokában kellett dönteniük; a hetedik generációsak pedig többször is tudtak dönteni – amíg agyuk egyre csökkenő stabilitása miatt meg nem őrültek, vagy amíg valamilyen szövődmény kétségessé nem tette előző döntésük helyességét.
  (Ne feledjük, hogy a csupán ápolóként dolgozó robotnak is szüntelenül orvosi döntéseket kell hoznia; hiszen mindent, amit tapasztal, a robotnak meg kell vizsgálnia, hogy a három törvény sérelme esetén közbeléphessen. Robotikai lehetetlenség egy robotot arra késztetni, hogy vakon megbízzon az orvos döntésében, hacsak a kérdés tökéletesen kívül nem esik a robot ismeretkörén. Ezenfelül az emberi ápolónak is számtalanszor kell kisebb problémákat egyedül megoldania.)
  Még nagyobb gondok merülnek fel a műtét megtörténte után. Gyulladt vakbél eltávolítását követően a betegnek vannak fájdalmai, mozgási problémái a seb miatt, az altatás vagy érzéstelenítés is okozhat kellemetlenségeket – de életveszély nem áll fenn. Innentől kezdve a robotnak semmi oka, hogy mindeme károkat egy nagyobb elhárítása miatt orvosolatlanul hagyja, tehát cselekedni fog. Nagy kérdés azonban, hogy mit. Hatalmas mennyiségű orvosbiológiai, kémiai ismerettel kell a robotot felruházni például annak az „egyszerű” kérdésnek az eldöntéséhez, hogy mikor, milyen és mennyi fájdalomcsillapítót adjon. A robotnak minden gyógyszer dózisát félelmetes pontossággal kell tudnia megállapítani, mert ha a beteg csak egy kicsit rosszul lesz is a túladagolástól, ez már agyzárlatot okozhat a robotnál.
  Csak a nyolcadik generációs agyak voltak képesek ellenállni az embert érő kisebb károsodások romboló hatásának. Ekkor – a további technikai nehézségek megoldása közben – gazdasági jellegű problémával kellett a gyártóknak szembenézniük: a hosszas kísérletezés, az orvostudomány minden addigit felülmúlóan részletes programozása mérhetetlenül megdrágította a robotokat. 2108-ban a legdrágább szériarobotok sem haladták meg a negyvenezer dollárt – a nővérek önköltségi ára pedig majdnem hatvanezer volt. Ezen az áron meg sem próbálták eladni őket. Ehelyett lefaragtak a robotok ismeretköréből; kidobtak mindent, ami nem tartozik a munkájukhoz, a maradékot pedig megkarcsúsították, amennyire csak a robot döntésképtelenségének veszélye nélkül lehetett. Végül egyszerűbb szerkezettel látták el a robotokat, amelyek nem váltak ugyan másodosztályúvá, de az első osztály követelményeit már nem elégítették ki. Másfeledik osztálynak nevezték el ezt az egyedi kategóriát, ahova kizárólag az ápolók tartoznak. Később, a tízes évek végén piacra dobták a valódi első osztályú ápolókat is, akik többnyire a másfelesek irányítását végezték, így egy kórháznak elég volt belőlük egy. Az olvasó nyilván sejti, hogy ilyen Sylvia is.

Mike és Diana a szokott időben, de nem a szokásos hangulatban tért haza az iskolából. Vegyes érzéseik egyik okát a fiú nyomban átadta apjának, amint Nicky kedves és szelíd, valamint Lizzie túláradóan boldog üdvözletén túlestek. Az irat a miniszter felkérése volt az iskolaigazgatókhoz, hogy figyelmeztessék a William Howardba jelentkezett diákokat a már ismert helyzetre; és tájékoztassák őket arról, hogy a kormánynak nem áll módjában kárpótlást adni sérelmeikért (a már befizetett összegeket természetesen visszakapják).
  George figyelmesen végignézte az írást, szokása szerint a minisztériumi fejléccel, iktatószámmal és pecsétekkel együtt; aztán átadta Arthurnak. Barátja végigfutott a szövegen, visszaadta és megrázta a fejét. George maga elé húzta a telefont.
  – Jó napot, Mr. Lane – mondta egy fiatal nő, s mielőtt George egy szót szólhatott volna, megjelent Lord Wellesley arca.
  – Jó napot, sir.
  – Lane? Jó napot, ha maga mondja, előttem összefolynak a napszakok. Éppen Ausztráliában vagyok; mi újság?
  – Küldök önnek egy iratot, talán még nem látta. – Jessica csinos fejecskéje bukkant fel a levél fölött, hogy annak tartalma a lordhoz vándorolhasson; Lane-éknek ugyanis nem volt távmásolójuk, mindig az emeleti számítógép intézte az ilyesmit. A lány villamos jelekké formálta a levelet, s egyszerűen bedobta a telefonba. Az öregember átvette robotjától a másolatot, s gyorsan átolvasta.
  – Érdekes, Mr. Lane! Nagyon érdekes! Mit gondol erről?
  – Én mit gondolok? Ön mit gondol, sir?
  – Hogy nem eszik olyan forrón, George. Mit szólna az újságokhoz?
  – Erre gondoltunk mi is.
  Arthur belépett a kamera elé, hogy igazolja a többes számot.
  – Jó estét, Cameron. Csak tudják, némely politikussal csak a választások előtt lehet szót érteni. Egy kis fölzúdulást kavarhatunk, de eredmény aligha lesz.
  – Nem olyan biztos az, mylord – Arthur szerette az ódivatú megszólításokat –; egyik-másik tudatában van, hogy egyszer eljön a kampányidőszak. Aztán meg ha mást nem, azt elérhetjük, hogy kissé csorbuljon a kormány hitele. A magam részéről üdvözölném az előrehozott választásokat.
  Lord Wellesley mindig semleges volt a politikában. – Ez a maga dolga, Arthur. Mindenesetre felhívok pár aláírót, jó? Maguk megírhatnák a cikket.
  – Egy órán belül küldjük, sir.
  Az öregúr bólintott és kikapcsolta a készüléket.
  – Érdekes – mondta Arthur –, soha nem alszik? Hány óra lehet Ausztráliában?
  – Éjfél és kettő között – felelte Jessica, mivel nem tudta, a kontinens melyik részéről van szó.
  – Biztos nincs ott régóta – szólt George –, még nem állt át az ottani időre. No, csináljuk meg a cikket.

Egy óra múlva harminc neves író vehette kézhez a cikk fogalmazványát, s aláírásával jelezhette, hogy egyetért George-ékkal; a kormánynak nincs igaza. Aki nem nézi meg, kinek ad egyetemalapítási engedélyt, viselje tette következményeit, jelen esetben gondoskodjon a hoppon maradt diákok taníttatásáról. A csípős hangvételű írás kimutatta, mit veszítenek a diákok egy év kihagyásával, s mit az állam, ha öt-hatszáz egyetemista egy évvel később kezdi tanulmányait. A hangsúly azonban nem a gazdasági érdekeken, hanem az állampolgárok tanuláshoz való jogán volt.
  A másnap reggeli lapok címoldalon hozták a Cameron-levelet – George mint személyesen érdekelt nem írta alá –; több tévétársaság híradójába is bekerült. A kormány egyelőre nem reagált.
  A cikkhez Mike és Jessica is adott tanácsokat; szófordulatokat javasoltak, felhívták az írók figyelmét lényeges kérdésekre. Diana nem vett részt mindebben. Már az iskolában gyanút fogott, mikor Michael a vendégekről mesélt neki, s most árgus szemekkel figyelte Jessica minden mozdulatát. A robot nem vett észre semmit; nem az ő hibája volt, Diana úgy tudott gyanakodni, hogy a külső szemlélő – főként aki nem ismerte – mit sem látott rajta.
  Amikor a cikket elküldték Wellesleynek, George fölkelt és kiment. Arthur nehézkesen föltápászkodott, és meglehetős zajjal, nyögdécseléssel óriásit nyújtózkodott; Jessica követte példáját, ő is kinyújtóztatta tagjait, két karját magasra emelve. Tekintete megakadt Mike és Diana arcán, és vészjelzés szólalt meg agyában. Michael leplezetlen gyönyörűséggel nézte, amint ő nyújtózkodik, Diana szemében pedig furcsa fények gyúltak, pillantása gyorsan vándorolt ide-oda kettejük között.
  – Michael – szólalt meg a robot késedelem nélkül –, nem jó irányba nézel.
  – Nem?
  Jessica Dianára mutatott. – Vele foglalkozz inkább. Számodra itt minden tabu – intett végig saját alakján.
  – A királyra is nézhet akárki, nem tudod? – nevetett Mike.
  – De, csak nem mindegy, kire, mikor és főleg hogyan nézünk. Még kevésbé, hogy ebből mások milyen következtetést vonnak le.
  Diana megnyugodva elmosolyodott; megértette, hogy Mike-nak tetszhet ugyan Jessica, de ezzel a dolog ki is merül, erről a lány gondoskodik. Mike is értette, mi történik, de tovább cukkolta.
  – Semmit a szemnek, mindent a kéznek?
  – Nem! – csattant fel Jessica. – Semminek semmit, megértetted? Én Arthur robotja vagyok, nem a tied, ehhez tartsd magad.
  Michael más irányból támadott. – Gondolom is, hogy neki nem mondasz így ellent.
  – Ezzel meg mire célzol, Michael Lane?! – védte Jessica az első törvényt. – A gazdám rendelkezik velem, és hogy hogyan, ahhoz semmi közöd, de a gyanúsításod alaptalan!
  Mike gyönyörködve nézte a felháborodott lányt, s gyorsan elemezte az elhangzottakat. Nem, nem lehet tudni, igazat mond-e. Ha van ember a világon, aki lefekszik a robotjával, akkor bizonyára Arthur az; s Jessica számára mindenképpen életbevágó, hogy gazdáját megvédje az erkölcstelenség vádjától, akár igaz, akár nem. Az igazmondás ehhez képest lényegtelen.

Diana és Mike a fiú szobájába tartottak, de csak az ajtóig értek el. Szemközt, John szobájának nyitott ajtaja mögött meglepő látvány fogadta őket. Első pillantásra két játszadozó gyermeknek tűntek; egy kislány, aki sarkára ülve s kissé előrehajolva néhány fémtárgyat igazgat; és egy kisfiú, aki oldalt fekszik a padlón, hogy jól belásson a fémtárgyak alá, ahol csavarhúzóval babrált valamit. Ám a kislány orrából kábel vezetett a fémtárgyak közé, azok pedig jól láthatóan mozogtak.
  – Ajaj – hallottak egy égi hangot az ajtó felől. – Nicky! – A kislány fölnézett. – Ki vagyok én?
  A gyerek összeráncolta a homlokát. Végigpillantott Mike-on, többször is; aztán felderült az arca.
  – Marius, egyetlenem!
  A fiú megrázta a fejét. A lány tovább gondolkodott.
  – Nahát!… Csakugyan te volnál Oz, a hatalmas va…
  – John Lane – mondta Mike szigorúan –, ki engedte meg, hogy átprogramozd a húgomat?
  – Az én húgom is – jött a válasz a csavarhúzó mögül.
  – Ez nem jogosít föl semmire. Állítsd vissza, kérlek.
  Johnny vállat vont fektében. Fölkelt, Chaplintől ellesett mozdulatokkal a lányhoz kacsázott, félrehúzta a haját és megtekerte az egyik fülét. Nicolette elrántotta a fejét, és bátyja kezére ütött.
  – John! Minek nézed te az én fülemet? Michael, igazán rászólhatnál, egy ilyen fül harmincöt font!
  – Helyes – mondta Mike, látva, hogy már megismeri. Benyitott a másik szobába, de Diana nem követte.
  – Nem értem. Hogy lehet egy fülcsavarással visszaállítani?
  Michael és Johnny óriásit nevetett; Nicky csöndesebben osztozott jókedvükben.
  – És átprogramozni talán lehet? Két szál dróttal meg egy csomó villanymotorral?
  Diana megcsóválta fejét.
  – Hát mellettetek nem unatkozik az ember. Lehet, hogy mégis hozzád megyek.
  Mike mosolyogva bólintott, aztán megdöbbent; akár egy komédiában.
  – Mégis?!

A betörő estefelé érkezett a nyitva hagyott szobaablakon át. Köpcös, kopaszodó ember volt, hétköznapi öltözetben; egy sarokkal odébb már senki meg nem mondta volna, hogy őt látta be- vagy kimászni valahol. A szekrénnyel kezdte; csendesen, szorgalmasan húzogatta a fiókokat, átkutatta őket, s kiemelt egy-két tárgyat. Aztán úgy érezte, rászakadt az égboltozat.
  – Miért nem gyújt villanyt?
  A kérdés robbanásként vágta ketté a csendet. Egy pillanat múlva éles fény öntötte el a szobát, s ismét felcsattant a hang:
  – Fel a mancsokat!
  A betörő feltartotta kezét, aztán megfordult, mert a hang fiatal ellenfélre utalt. Valóban – tíz-tizenegy éves kislány támaszkodott az ajtófélfának; ám a kezében akkora puska volt, mint ő maga.
  – Jó estét, Mr. Jones. Megtudhatnám, mi járatban van a szekrényünkben? Nem, nem kell aggódnia. Töltve van, magam töltöttem meg az imént. – Felmutatott két patront. – És itt a tartalék. Sörétes puska, de az oroszlánt is lefekteti. A múlt héten sast lőttem vele az erdőben.
  A betörő arcán széles vigyor jelent meg. – Errefelé nem él sas, úgyhogy tedd le szépen azt a játékszert.
  – Próbálja ki, tudok-e játszani rajta. A sasnak egyébként meglehetősen kacsaíze volt, de ez nem csökkenti a puska értékeit. Ha akarja, belelövök a mennyezetbe… de a maga nyakába zuhan az ablak, nem az enyémbe.
  A betörő elvesztette magabiztosságát. A puska ide-oda ingott a lány barna kezében.
  – Nehéz ez egy ilyen kislánynak, Mr. Jones. Nem szeretném elejteni, ezért inkább üljön le. Oda – mutatta a fegyvercsővel.
  – Mi-miért nevezel Jonesnak?…
  – Mert maga egy olyan Jones. Sokkal inkább, mint mondjuk Smith. De másként is szólíthatom; lesz szíves az iratait.
  A betörő nemet intett. – Nincs nálam igazolvány.
  – És ezen bukik le, ha véletlenül megállítja a rendőr, igaz? Hülyének néz, Mr. Jones? Dobja ide az igazolványát, vagy odamegyek érte – miután változtattam a testi erején.
  A lány fölvette a lába elé hulló útlevelet – nem adva lehetőséget támadásra –, és higgadtan kinyitotta.
  – Nos hát, Mr. Christopher Billson, a Texas állambeli Baton Rouge-ból, született kétezer-kilencvennyolc augusztus tizedikén… nem is látszik ilyen fiatalnak… amerikainak még kevésbé… szóval ön innen vagy rendőrök ölelő karjaiban távozik, vagy úgy, hogy én halott vagyok. Máskülönben ugyanis, mire a szomszéd házig elér, egész Manchester fogja hajkurászni olyasmikért, amiket el sem követett. Egy védtelen kislánynak mindenki hinni fog. Értjük egymást?
  – Mit akarsz tőlem?
  – Csupán egy telefont. Ott van a háta mögött. Tudja a számot?
  – És ha nem telefonálok?
  – Akkor várunk. Ha apám hazaér, maga fog rendőrért könyörögni. Bátyáim is vannak.
  Ezt szadista gyönyörrel mondta. A betörő nyugtalankodott.
  – Figyelj, kislány, ha engem lelősz…
  – Nyugodtan használja a nevemet. Beretta Winchester-Colt vagyok.
  A betörő nemigen értékelte a humort. – Javítóintézetbe csuknak.
  – Ez bizonyára elszomorítaná magát.
  Csend. A kislány a küszöbre telepedett, s az ölébe fektette a fegyvert.
  – Kislány… – kezdte a betörő néhány perc múlva.
  – Beretta, Mr. Billson. Elég nagy a korkülönbség, főleg mivel én sokat vagyok szabad levegőn.
  A betörő arca lilás színt öltött. – Beretta… kössünk egyezséget. Én elmegyek, amerre jöttem, nem viszek el semmit. És soha többé nem jövök ebbe a negyedbe.
  – Helyes, és mit kapok én?
  Világos beszéd volt. Ha újra találkoznának, az a betörőnek lenne rossz, nem a lánynak.
  – Itt hagyom a holmimat is.
  – Hogy aztán én kapjak ki, amiért betörni járok? És különben is, az újságok címlapja helyett maga nem tud mit felajánlani. Betörőt fogott a kislány! ezzel még karriert csinálhatok. Nem akar telefonálni? Beszámítják.
  A csevegés itt félbeszakadt. Egy hang szólalt meg az ablak felől.
  – Hé, van ott valaki? Rendőrség!
  – Ne jöjjön közel! – ordította a kislány felnőttet is megszégyenítő hangerővel. – Egy betörő ül az ablaknál!
  – Fegyver van nála?
  – Nincs!
  Egy alak ugrott az ablakhoz. – Kezeket tarkóra! Ne mozduljon! – A rendőr – fiatal, ismerős tizedes volt – átvetette magát az ablakon, s megbilincselte a betörőt. A kislány kinyitotta fegyverét, de a töltényeket benne hagyta. A tizedes elismerően méregette a puskát és gazdáját, ám mielőtt megszólalt volna, a lány figyelmeztető mozdulatot tett.
  – Beretta vagyok.
  A rendőr elértette. Mr. Billson később, a bíróságon sem tudta meg kínzója nevét.

A szalag véget ért. Lane-ékre most, másodszori hallásra is nagy hatást tett, Arthur pedig teljesen le volt nyűgözve. Óriási hahotái betöltötték a nappali légterét. Az előadás végeztével könnyes szemekkel Hollyhoz lépett, és kezet nyújtott neki.
  – Tetszett?
  – Őrület. Profimunka volt, szavamra. Tényleg tudtál lőni?
  – Láttam, hogy töltenek meg hogy bánnak a fegyverrel. Ha elsütöm, azt hiszem, a falhoz csapott volna.
  – És hol volt a magnó?
  – Az ajtó mellett, a padlón. Billson csak a tárgyalóteremben tudta meg.
  Holly Robinson derűs nyugalommal csipegetett a teasüteményből, s élvezte sokadszorra megújuló dicsőségét. Norman mosolyogva csóválta a fejét.
  – Kicsit azért a fejébe szállt a dolog. Még jó, hogy nem került az újságok címlapjára.
  – Nekem is a fejembe szállt volna – védte Arthur a lányt. – Még soha nem fogtam betörőt. Sőt, várjunk csak, soha nem fogtam még senkit. Hány óra?
  – Tizenegy múlt – felelte Jessica.
  – Hopp – ugrott föl Norman –, akkor nekünk rég ágyban a helyünk. Dörzsölt Holly, szedd a virgácsaidat, mert kikapunk.
  Kezet fogott George-dzsal, Maryvel, végül Arthurral.
  – Örülök, hogy megismertelek – mondta ez –, és köszönöm a segítséget. Nagyon sok információt adtál, biztos, hogy meg tudom már írni a fejezetet.
  – Adhatok még – csak szólj, ha kíváncsi vagy valamire.
  – Meg fogom tenni, okvetlenül felhívlak.
  A többiek felfigyeltek.
  – Ó, igen; azt hiszem, reggel hazautazom. Tudjátok, van egy-két tennivalóm, meg a birtok is várja a gondos kezeket.

Anglia szokatlanul meleg májust élt meg ebben az esztendőben. Tizedike körül már úgy megteltek a strandok, ahogy csak nyár derekán, a vakációban szoktak; a fagylalt, a jégkrém és a sós tea néptáplálékká vált. Tizennyolcadikán mérték a hónap hőrekordját Londonban – harmincnégy fokot.
  – A ködös Albion – morogta George hetedikén délben, átnézve a következő két hét prognózisát. – „A láp fölött lebegő szellemek, kik tábortüzet raknak, hogy melegedjenek…” ódon lidérceink az idén inkább jégkockáért meg brazil hűtőtáskákért fognak bejárni a városokba. Mit látsz abban a készülékben, melynek minőségéről jóérzésem tiltja beszélni?
  Nicolette kihúzta kezét a légkondicionálóból, és tragikus arckifejezéssel apjára nézett.
  – Megtért őseihez? Meg kell mondanom, meglep, hogy a tavalyi nyarat kihúzta. Öregebb ez még nálad is.
  – Mit tegyek vele? – érdeklődött a kislány, nem emlékeztetve apját, hogy (két nap híján) mindössze nyolchónapos. Visszaült George mellé a lépcsőre, és lepöccintett blúzáról egy porszemet.
  – Hát ha igaz, amiről a tévé regél – amitől Isten ments! –, akkor ki kell cserélni. Két éve halogatom, elég volt.
  – Elég – helyeselt Nicky. – Már hozzák az újat; nagyon csinos darabot néztem ki Mr. O’Connellnél.
  Apja felsóhajtott. – De ugye, kislányom, a szerszámcsapkodás, a por és a lárma az első törvény ellen való?
  – Hát persze. Síri csöndben fogom kicserélni.
  – Te magad?
  – Én magam.
  – És síri csöndben téped ki a falból az elrozsdált hűtővezetékeket? Mert nekünk nem telt húsz évvel ezelőtt modern konstrukcióra, csak ócska fémcsövekre.
  – Egyáltalán nem tépem ki. Nagy nyomással kimosok a hálózatból minden korhadékot, amit lehet, az új dermesztő pedig a rozsdás fémen át is hűteni fog. Nagyobb lesz a teljesítménye. Elvégre a hűtőlevet nem zavarja, hogy fémcsőben folyik vagy magában a falban.
  – Reakcióba lép a műanyaggal, azt mondták nekem.
  – Akkor már évekkel ezelőtt beköszönt volna mindenféle lyukakon, nem gondolod?
  – De lehet. Jól van, kislány, rád bízok mindent; csak azt mondd meg, nem lesz-e túl drága.
  – Ötezer fontból megoldom az egészet.
  George meglehetősen sokallotta az összeget, de jóváhagyóan bólintott. Ennyi, hát ennyi, nem kívánhat csodát az ember.
  – Gondolom, hamar megleszel vele.
  – Reggelre – mondta a kislány, és felemelte a fogót.

– Hanem ha Jenny visszatér, másról kell beszélnünk.
  – Olyan nagy titok? – csodálkozott Pat, fel sem nézve munkájából. Egy fadarabot faragcsált nagy műgonddal; söralátétnek készült Mr. Jackson megrendelésére, darabonként öt fontért. Ez persze jórészt az anyag ára volt.
  – Robot előtt az. Nagy baj lenne, ha csak egyikük is megneszelné. Azazhogy: azt hiszem. Annyira nem értek a robotokhoz, talán csak én gondolom, hogy az első törvény galibát okozhat.
  – Egész kíváncsivá tett, Mr. White.
  Az öreg odalépett volt segédjéhez, s egy borítékot adott neki. – Nézd meg először is.
  Pat kinyitotta a borítékot, s néhány képet húzott elő.
  – Ezek itt készültek a raktárban – állapította meg. – Két gyerek, nem ismerem őket.
  – Ők javították meg Jennyt a múltkor.
  – Á, értem. – Újra megszemlélte a fotókat. – Talán nem jó munkát végeztek?
  – Nagyon jó munkát, nem erről van szó. Milyennek találod a vékonyabbikat így, kép alapján?
  – Olyan, mint a többi.
  – Hát ez az. No, most képzeld el, mit csinál ez a gyerek. Minden áldott nap huszonnégy óra hosszat gépeket javít, vagy a biciklit tapossa. Megállás nélkül, nem pihen, nem tart vasárnapot, húsz éve egyfolytában dolgozik, mint egy ventillátor, amit húsz éve bedugtak a konnektorba, s azóta feléje se néztek. Értesz? Mármost ez a ventillátor gondolkodik, értelme van… tréfálkozott velem; mikor megkérdeztem, miért ilyen igazi ő is, aki csak szervizel, elmondta, hogy így gazdaságos, aztán hozzátette, hogy ő is szeret rendesen kinézni, ezért örül neki.
  – Értem.
  – Egyszóval valódi kis ember. Semmivel nem alábbvaló, mint Jenny vagy akár Eddie; de nekik van gazdájuk, akit szerethetnek, akire vigyázhatnak, és aki viszontszereti őket. Vagy éppen mint a kis Nicky, aki rendes családtaggá lépett elő. Neki pedig nincsen semmije. A gazdája névleges, soha nem látta… otthona nincs, ruhája, gondolom, csak a rajta levő… minden, amit magáénak érezhet, a biciklije, a szerszámai meg a másodosztályú társa. Azzal persze még beszélgetni se lehet.
  Patnek volt ideje gondolkodni mindezen, mert megérkezett Nicky. Nem maradt sokáig, csak amíg a bevásárlást elintézte, és váltott néhány mondatot a férfiakkal.
  – Te Nicky… – gondolt egyet Pat – hogy van az, hogy te családtag vagy?
  – Furcsa kérdés – mosolygott a kislány, mintha nem az lenne a furcsa, hogy ő családtag. – Azért vettek, hogy az legyek.
  – És egyből… csak úgy simán az is lettél?
  – Igen – mondta a kislány. – Nem boszorkányság. A családomból még senki sem élt együtt robottal, de gyerekekkel már igen, és azok mind a saját gyerekeik vagy testvéreik voltak. Sokkal könnyebb volt elfogadniuk egy új családtagot, mint egy beszélő szerkezetet.
  White úr csendesen mosolygott. Azért persze nem volt az olyan egyszerű, ahogy a lány elmondja – gondolta; de nem szólt. Nicky azonban olvasott a gondolataiban.
  – Hiába mosolyog, uram. Valóban így volt. Engem addig ki sem eresztettek a gyárkapun, amíg jelesre nem vizsgáztam emberismeretből. Az a dolgom, hogy kitaláljam a ki nem mondott szavakat… nemigen sikerülne, ha nem tudnám megállapítani, hogyan vélekednek rólam.
  Fölkapta a szatyrot, barátságos mosollyal üdvözölte az urakat, és kifordult az ajtón. Pat elgondolkodva nézett utána, aztán tétova mozdulattal a boltos felé fordult.
  – Ki tudja? – mondta az öregember, elértve a ki nem mondott kérdést. – Lehet, hogy tényleg ilyen könnyen ment… de tőle soha meg nem tudod. Az első törvény ugyebár kötelezi, hogy a családját megvédje – ha a gazda azt mondja, hogy ő zökkenőmentesen családtag lett, akkor úgy is van. Szeretem bennük ezt a hűséget.
  – Hűséget? – lépett be Jenny végszóra. – Robotokról van szó? Erről beszéltünk Mrs. Flahertyvel is. Vasárnap partit ad, szeretne egy jó felszolgálót bérelni az este tartamára, nem túl drágán. Én például megfelelnék neki.
  – Igen? Hát nem is tudom… van valami programod?
  Jenny lendületes mozdulatokkal négy, hajszálpontosan fél-fél fontnyi szelete vágott a rokforból, és becsomagolta őket. – Hogyne. Programok ezreivel van tele formás kis fejem.
  White úr megsimogatta az említett fejet. – És mit adna?
  – Úgy egy tízesre gondolt.
  – Nos, jól van. Állapodjatok meg, kisbogaram.
  Jenny mókásan szalutált, s útnak indult a második csomag szállítanivalóval. Patet csak a csengettyű rázta fel töprengéséből.
  – Ahm… no… kicsit elgondolkodtam, Mr. White.
  – Azt jól teszed. Min, ha nem titok?
  – Ezen a szerelőlányon… de igazán nem tudom, mit mondjak. Hogy hívják?
  – Szép előkelő neve van: Dorothy Greenwood.
  Pat mosolygott: Miss Greenwood jutott eszébe, vénkisasszony tanárnője, egyúttal szomszédja is hosszú ideig. A keresztnevére már nem is emlékezett, talán Maria vagy Josephine – semmi esetre sem ilyen hétköznapi, mint a Dorothy. De mindenki csak Miss Greenwoodnak szólította, és félte, mint a tüzet. A hölgy többek szerint mélyhűtőben töltötte az elmúlt évszázadokat, vagy talán időgépen repült ide a tizenhetedik századból… vagy a tizennegyedik volt? Pat mindig keverte a korszakokat. Mindenesetre Miss Greenwood igazi középkori rémség volt, minden reggel szálegyenes tartással, kemény léptekkel becsörtetett az iskolába, és szidalmakat osztogatott. Megszidta a lányokat, ha kölniszagot érzett rajtuk, ha kilátszott a térdük a ruha alól, vagy ha testhezálló blúzt viseltek – a fiúkat, ha nem voltak úgy fésülve, mint egy kifogástalan úr a király fogadásán, ha ékszert fedezett fel rajtuk, vagy úgyszintén ha látható volt a térdük. Aztán persze egy napon az ötödikesek valamennyien rövidnadrágban jöttek iskolába, és Miss Harper kénytelen volt elismerni, hogy Miss Greenwood kifogásai alaptalanok. A rövidnadrág megfelelő viselet ilyen meleg időben; a fiúk semmivel nem kócosabbak, mint eleven, játékos iskolásgyerekektől várható; az illat egyáltalán nem túl erős, sőt igazán kellemes; végül nem látja be, miért volna női kiváltság karperecet vagy gyűrűt viselni. A blúzokról megfeledkezett. Miss Greenwood dühödt feleltetést rendezett, mire a gyerekek kiprovokáltak néhány vitatható esetet, és panaszt tettek Miss Harpernél. Az igazgatónő elutasította őket, viszont felkérte Miss Greenwoodot, egyik irányban se lépje át az iskola normáit. A vizsgák előtt három hónappal szabadságra küldte a tanárnőt, akit soha többé nem láttak Christiesben.
  Te jó ég, jutott eszébe, hiszen ő Dorothy Greenwoodról, a kis szerelőrobotról akart beszélni.

Nicolette eközben hazafelé tartott, pontosabban a kapujuk előtt állt és Hollyval beszélgetett a kémiai kötésekről – a lányra aznap kellemetlen randevú várt a fogalmakkal és természetükkel, amellyel a legkevésbé sem volt tisztában. Éppen sikerült valamelyes rendet teremteni a témában, mikor a város széle felől megjelent a plébános.
  – Jó reggelt, Mr. Robinson – köszöntötte Nicky; Holly ezen úgy meghökkent, hogy elfelejtette üdvözölni a lelkiatyát.
  – Mi az, hogy Mr. Robinson?
  – A nevem, Miss Robinson – ért melléjük a pap. – Miss Lane nem katolikus, tehát ez a legcélszerűbb megszólítás részéről. Jó reggelt a hölgyeknek.
  Holly észbe kapott. – Izé… dicsértessék a Jézus Krisztus.
  – Mindörökké, gyermekem. Bár ami téged illet, mintha kerülnéd az Ő házát mostanában.
  Holly zavartan próbált mondani valamit, de Nicky másra terelte a szót. – Korán kelt ma, Mr. Robinson.
  – Ma is, mint mindig. Tudod, a Mindenható sohasem alszik, így gyakran van szüksége szolgáira.
  – De hiszen – mondta Nicky a laikus józanságával – minden időzónában vannak szolgái.
  A pap csodálkozva nézett le rá, mint aki most döbben rá valamire. – Csakugyan… akkor most feküdjek vissza? – Elnevette magát. – De én mindig koránkelő voltam, tudod, falusi gyerek vagyok.
  – Hová valósi, Mr. Robinson? – érdeklődött a kislány udvariasan.
  – Staffordshire-be, Nicky. Egy tanyán nevelkedtem, és annyi baromfit etettem naponta, amennyit te még életedben nem láttál.
  – Bizonyára, Robinson atya. Én általában csak az üzletben találkozom velük, de akkor már nem kérnek enni… legfeljebb adnak…
  Holly gyors mozdulattal az órájára nézett, és mentegetőzve, amiért otthagyja őket, útnak indult.
  – Rengeteg ideje van – nézett utána a plébános –, csak bántja a lelkiismeret, amiért nem jár templomba. Pedig ha ezért lelkiismeret-furdalása van, az már majdnem annyi, mintha rendesen járna templomba; baj az lenne, ha még lelkiismeret-furdalása se volna. Azért már igazán furdalhatná a lelkiismeret.
  Nicky szemei kerekre nyíltak, s homlokán apró ráncok jelezték, hogy valahol zavart vél fölfedezni a hallottakban. A pap nevetve megsimogatta a haját, és továbbment.

Tizenegy napig tartott, amíg az oktatásügyi miniszter kiizzadta Válasz Mr. Cameronnak című nyílt levelét; ebben körülményes, nyakatekert módon megígérte, hogy rendezi a helyzetet – ám annyi akadályozó eshetőséget sorolt fel, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt ígéretét számon kérni rajta. Ezt még aznap, az esti lapokban szóvá is tette egy londoni nyugdíjasklub, hétfőn pedig Arthur és írótársai Viszontválaszt tettek közzé, amelyben kézzelfogható biztosítékokat kértek, méghozzá gyorsan, mert minden nappal nehezedik a bizonytalanságban tartottak felkészülése. Egyúttal hangot adtak elvárásuknak, miszerint azokat, akiket felvettek a William Howardra, automatikusan fel kell venni a „pótegyetemekre”, mégpedig az eredeti felvételi dátumával. A kormány természetesen nem sietett válaszolni; annál inkább a többi egyetem. Már másnap, tizenhatodikán közzétették állásfoglalásukat, melyben ismételték elhatárolták magukat a William Howard szélhámosaitól, s kijelentették hogy szívesen látják különbözeti felvételire a hoppon maradt diákokat, ha a kormányzat áldását adja a dologra, azaz: megtéríti a költségeiket.
  A kormány csendben fontolgatott. A diákok többsége mindenesetre kiválasztotta valamelyik iskolát, kikötve azonban, hogy a különbözetire csak akkor kerülhet sor, ha a kormány az ő többletköltségeiket is megtéríti. E diákok között volt Michael Lane is, aki visszavonva korábbi jelentkezéseit, a Victoriára adta szavazatát.

Ezt Arthur javasolta, vagy inkább parancsolta tizennegyedikén délután. Mint két héttel korábban, ezúttal is minden előzetes értesítés nélkül megjelent a kapuban, csomagok nélkül, még fogkefe sem volt nála. Felfalt mindent, amit lehetett, azután kijelentette:
  – Manchester. Kizárólag oda szabad menni.
  – Mi is oda jártunk, Artu – felelte George.
  – Akkor te nem tudod, mi van ott most – emelte fel hangját barátja, tekintetét és a kezében tartott húst. – A MacCullough-féle csapat fantasztikus légkört teremtett. Liberalizmus, emancipáció, testvériség, szabadság, hazánk csatába hív, aki csak Whittaker idejéből ismeri, azt hiszi, rossz helyen jár. Tudom, mert odamentem és megnéztem. Keményen rostálják a népet, de aki bejut, befut. Úgyhogy le kell csapni rá, Mike-ot fölvették a Howardra, a különbözeti egy fél felvételit kitesz, de nem fogják elutasítani – senkit nem fognak elutasítani ilyen sajtóbotrány után. Ez az ötszáz diák egy évre biztosítva van. Jövőre már kihullhat belőlük, addigra elcsitul a vihar, de a felvételi mellémegy.
  Ez a kifejezés az egyetemi biliárdklubból származott; abból, amelynek – mint emlékszünk – Walter P. Henderson volt a törzsfőnöke. Azt jelentette: holtbiztos – mármint holtbiztos, hogy a lökés mellémegy.

Május huszadika napfényes, meleg szombati nap volt; a kánikula enyhült kissé, s bár újabb fölmelegedést jósoltak, az átmeneti lehűlés is nagy könnyebbséget jelentett. Nicky nyomban ebéd után munkához látott. Áthozta Robinsonék nagy, összehajtható asztalát, felállította a ház előtt, s körberakta székekkel; ez percek alatt megvolt, tennivalóinak nagy részét a konyhában végezte. Hatalmas mennyiségű szendvicset készített, süteményeket csinált, innivalókról gondoskodott, és a napot figyelte. Kettőkor is valóságos déli verőfény volt még – ezért átöltözött és elment White úrhoz.
  Az öreg boltos a Szarvas utcában, egy kicsiny, második emeleti bérlakásban látott. Két szobája volt mindössze; az egyikben White úr lakott, a másikban felmérhetetlen mennyiségű, évtizedek óta szaporodó limlom: újságkötegek, könyvek, dobozok, különféle szerszámok, ruhaneműk; többségük tűrhető állapotban, használatra alkalmasan, épp csak régiek voltak. Polcokon, szekrényekben, fiókokban sorakoztak tökéletes rendben, akárcsak a bolt árul; Jenny érkezése óta ez a rend csak javult valamicskét.
  A lány a konyhában kapott helyet, itt tartózkodott éjszakánként és amikor gazdájának nem volt szüksége rá; egy széken üldögélt az ajtó mellett, s őrizte a lakást. A konyha jókora változáson ment át újév óta; Jenny felújította az edénykészletet és beszerzett néhány konyhaszerszámot, hogy tehetségét méltóképpen kamatoztathassa. White úr is elismerte, hogy a robot mesterművei – amelyek akkor is megérdemelték a költemény nevet, ha a leghétköznapibb nyersanyagokból készültek – jobban esnek szép, új tányérból, mint az ütött-kopott, repedezett régiekből. S persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bár Mr. White a legcsekélyebb piszkot sem tűrte maga körül, s otthona világéletében ragyogott a tisztaságtól, Jenny már csak fáradhatatlansága révén is valósággal újjávarázsolta a kicsiny fészket. Gazdája meg is jegyezte valamikor, hogy egy kezén meg tudná számolni a lakásban maradt porszemeket, de órákig tartana, amíg mindent fölforgatva begyűjtené őket.
  Noha a két szoba területe megegyezett, az északi, a konyha mellett fekvő a kisszoba, a másik pedig a nagyszoba nevet viselte, minthogy előbbit szinte teljesen megtöltötték a szekrények, utóbbiban viszont nem állt más, mint egy ágy, egy asztal, két kárpitozott szék és egy televízió; a szoba nagyobb része szabadon maradt. Jenny tehát a kisszobában takarított – a legkisebb nesz nélkül –, amikor Nicky kopogtatott. Gyors léptekkel az ajtónál termett és beengedte a kislányt.
  – Lám csak – jelent meg White úr a szobaajtóban –, hát ezt is megértem: az én kis tündérkém meglátogat. Mi jóban jársz, csillagom?
  – Jó napot, uram. Néhány rudat és egy ponyvát szeretnék kérni egypár órára. Nemigen lehet megmaradni a szabad ég alatt árnyék nélkül, a szobába meg mégsem kényszerítenénk a vendégeket.
  – Hát persze. Vigyél mindent, amit akarsz, gondolom, megtalálod.
  – Meg, uram, köszönöm. – Átvette Jennytől a kulcsot, s ment is tovább.
  A boltban sem időzött sokáig. Nyolc acélrudat és egy nagy, piros ponyvát vett elő; ezek a bolt előtt felállítható napernyő tartozékai voltak, amit Mr. White a szép idő beköszöntekor használatba vett, de hétvégére mindig felszerelt. A hosszú vasakat nyalábba fogta, a ponyvát rájuk tekerte, s ügyesen kivitte a hátsó bejáraton. Átvetette vállán a majd négy yard hosszú csomagot, előzőleg a végére erősítve egy karóra nagyságú kamerát, hogy hátul is legyen szeme.
  A járókelők megfordultak a nem mindennapi látványra, de bármit gondoltak is, megtartották maguknak. Egyvalakit kivéve, aki a Hegy utcán jött szembe vele:
  – Nicsak, nicsak, kisgyerek van a karót nyelt óriáskígyó alatt. Nézzük csak, mit jelenthet ez: á súlyemelő akar lenni, bé tüntetésre készül, cé űrhajót épít. Melyik a jó válasz?
  – A dé – felelte Nicky. – Sátor lesz belőle.
  Bármilyen jó alkalom volt ez a csipkelődésre, Peter közömbösen elment volna a lány mellett, ha nincs ember jelen. Mivel azonban William is ott volt, a viccelődés elkerülhetetlen volt.
  – Remek ötlet. Négy yard hosszú sátor az öt lábnyi kisrobotnak, ahol kényelmesen ellehet kedvenc tirannoszauruszával.
  – Inkább segítenél, ahelyett hogy a szádat jártatod – feddte meg robotját William.
  – Ez szerencsére, minden irántad érzett tiszteletem dacára, halva született gondolat – közölte Peter. – Szerény személyem ugyanis túlontúl értékes ahhoz…
  – Segíts neki – mondta a fiú változatlan csendes nyugalommal, nem is figyelt Peter szavaira. Ám ezúttal felszólító módot használt – így Peter megragadta a csomagot a kislány mögött, s bemasírozott vele a kertbe. Aztán felállították a sátrat, követhetetlen gyorsasággal: négy rudat a földbe cövekeltek, négy másikkal kitámasztották, és a szerkezetre dobták a ponyvát; mit sem törődve azzal, hogy a hatalmas darab nehéz vásznat kiterítve kellett feldobni a magasba, s közben olyan légellenállás keletkezett, amit csak erőgép tud leküzdeni. Ők maguk lévén az erőgépek, a gyerekek csak felhajították a ponyvát, mint egy kisebb abroszt, s két helyen fölugorva lerántották a fent maradt széleket.
  Fáradozásuk eredményeként az asztal fölött nagy piros tető feszült, széle épp súrolta George feje búbját, mikor megszemlélte a művet.
  – Ügyes gondolat – bólogatott nagy komolyan. – Reméljük, bika nem téved a közelbe.
  – Azért ez a tomboló ováció igazán fölösleges – jegyezte meg a lány epésen. George megfogta és fölemelte.
  – Nagyon okos kislány vagy – mondta Nicky szemébe nézve –, köszönöm.
  – Nincs mit – békélt meg a gyerek, s bement a házba, folytatni a készülődést.

Három körül szállingózni kezdtek a vendégek – a próbaolvasók, mint George mondta. Huszonnyolc kisebb-nagyobb ember, tizennégy és huszonhét év között; páran közülük remekül szerepeltek a történelemórákon, néhányan siralmasan, a többség átlagos teljesítményt nyújtott. A legfiatalabbak személy szerint is érdekelve voltak a könyv elolvasásában, hiszen éppen az ókorról tanultak.
  – Hölgyek-urak – kezdte George –, köszönöm, hogy eljöttetek, és hogy elolvastátok a könyvünket. Először is átadom kiadónk, Mr. Hartley üdvözletét, akitől ama húszfontosok származnak (éljenzés). Most pedig átadom a szót – nektek.
  A társaság kissé megilletődve hallgatott. Mary kört rajzolt ujjával az asztal fölé.
  – Parancsoljatok; van mindenféle finom ital, hogy megolajozza a torkokat, és Nicky tartogat még egy-két meglepetést.
  A kislány bohókásan meghajolt; de már meg is szólalt az első fecske, a gimnazista Leslie Porter.
  – Nem tudom, ez mennyire tartozik ide… de én két jegyet javultam töriből, amióta megkaptam a könyvet.
  – Remek. Azt akartuk, hogy az olvasók javuljanak töriből.

Meleg este volt. A bársonyfekete égen tarkán szikráztak a csillagok, a holdsarló körül kissé halványabban, akárcsak keleten, a város fényei fölött. Nyugaton nem volt csillag, csak a hegyek nagy, sötétlő tömbje magasodott a távolban, csipkés szélük mögül ki-kibukkant egy kis piros pont, hogy balra haladva ismét eltűnjön egy csúcs mögött; repülőgép lehetett.
  A virágillat már alig érződött, a szirmok összecsukva pihentek a fűben s az ágakon; a madarak is aludtak már, csak a hegyoldal apró rágcsálói, az egerek és éjjeli pockok surrantak szorgosan – nekik reggel volt, a napi munka kezdete.
  Diana és Michael egy lapos, nagy kövön ült, azon, amelyiket Kelta-kőnek hívott a köztudat; kelta oltárkő volt valaha, ez egészen bizonyos. Nem messze tőlük valami zörgött egy bokorban.
  – Hm? – szólt a fiú hosszas hallgatás után, egész csendesen, nehogy megzavarja az alvó természetet.
  – Semmi – suttogta a lány. – Nem mondtam semmit… vagy hát, végül is… miért ne?
  Aztán megint hallgattak egy sort. A bokor még zörrent néhányat, tompán, mint amikor valaki óvatosan széthajtja az ágakat, s egy darab kivált a sötétségből. Nesztelen léptekkel ment oda hozzájuk.
  – Nem sokat találtam… tessék.
  Maréknyi bogyót nyomott a kezükbe, s leült Michael mellé. A fiatalok bekaptak egyet-egyet, s némán üldögéltek tovább.
  – S hogy legyen? – kérdezte Mike hosszabb idő múlva.
  Diana megvonta a vállát. – Meglátjuk. Egyelőre ellehetünk nálunk is, nálatok is. Aztán keresünk valami fedelet a városban.
  – …sban? – visszhangozta a fiú.
  – Sban. Félórányi bicikliútnál messzebb nem megyek.
  Mike bólintott, majd – mivel mozdulata úgysem látszott – szóban is megerősítette. – Nem megyünk.
  Megint elcsöndesedtek. Néhány perc múlva balra pillantott, a sötét foltra, s kinyújtotta a kezét is, hogy meggyőződjön róla, ott van-e. Ott volt; finom meleg és puha volt, a fiú érezte válla apró rezdülését a szövet alatt.
  – És mit szeretnél?
  Diana csendesen, a legtermészetesebb hangon válaszolt. – Száz évig élni békességben és szeretetben, és szép, egészséges gyerekeket.
  – Úgy értem – mosolygott a fiú –, milyen lakóhelyre vágysz?
  A lány fontolgatta egy percig a választ. Gondosan megrágta és lenyelte a savanykás gyümölcsöt, az utolsó előtti szemet. Az utolsót két ujja közös görgetve mondta:
  – Családi házra. Nincs értelme fokozatosan nagyobb és nagyobb lakást venni, sokkal többe kerül, tovább is tart. És utálok költözködni.
  – Még sose tetted – mutatott rá a fiú.
  – Annál inkább – bólintott Diana, és elejtette a bogyót. Lenyúlt a fűbe, hogy megkeresse, de a Michael melletti sötét folt felkelt, elébe lépett, s átadta neki az apró csemegét. Mikor visszaült, a fiú átölelte a vállát.
  – Hiányozni fogsz, kiscica.
  – Az lehetetlen – súgta a folt.
  Mike eltöprengett ezen. – Miért?
  – Nem a világ végére utaztok. Meg fogunk benneteket látogatni, és felteszem, hogy ti is minket. És Simon bácsiékat.
  Michael fölemelte és az ölébe ültette. Kis fejet érzett a mellére bújni, s néhány hajszál csiklandozta meg az arcát. Tulajdonosuk ugyanúgy beleolvadt a sötétbe, mint eddig. Lassan, egyenletesen lélegzett; egy pillanatra szünetet tartott, amíg kényelmesen elfészkelődött, azután mély, elégedett sóhajt hallatott.
  Diana a várost figyelte. Megkapó látványt nyújtott az éjszakai világításban; ahogy a lábuk előtt feküdt, inkább valami sajátos tervezésű ékszerre emlékeztetett, semmint településre. Az ékszer közepén tompa fényű topáz ragyogott – a belvárosi utcák narancsos lámpái. Ezt sötétebb vonal, a bérházak gyűrűje vette körül, itt csak egy-egy ablakból szűrődött ki fény, az utcalámpák többségét az épületek takarták. Végül fakó gyémántkeret vette körül mindezt – a kerti negyedek szürkésfehér lámpái, amilyen a Lane-ház előtt is állt. A villát keresgélés nélkül megtalálta, hisz a legközelebbiek egyike volt; előtte csak a város legnyugatibb utcája, a Dallamos utca feküdt, no meg a Hegy utca nyugati, páratlan oldala. A Hegy utca 26-ban, a sarkon még égtek a villanyok; az ablakok fénye három kicsiny, sárgás pontot rajzolt ki, egy sorban, mintha írásjel volna a város jobb alsó sarkán, akár egy lap végén: Christies…

– Igen – suttogta később; félóra telhetett el, vagy talán több, nem tudta. – A döntésem végleges. Hat hónap, hát hat hónap, semmi értelme évekig várni, nincs igazam?
  Michael lassan bólogatott. – De. – Majd hozzátette: – Bár két hetet esetleg még várhatunk.
  A lány homlokán megjelenő ráncok ugyanúgy nem látszottak, mint ő maga.
  – Hogy ne kelljen ajándékot venned?
  – Nem így értettem – mosolygott a fiú, s kicsit megigazította ölében az éjfekete foltot; az mélyen aludt. – Csak szép lenne a születésnapodon tartani az esküvőnket. Éppen a tizennyolcadikon… Ráadásul napfényes nyári vasárnap lesz, igazi ünnepre való. Azért születésnapi ajándékot is kapnál, rajtam kívül.
  Diana határozatlanul ingatta a fejét. – Megfontolás tárgyává teszem az indítványodat.

A hold vékony vonala a hátuk mögé ért, el-eltünedezett a fák fölött. Az éjjeli állatok megélénkültek; bagoly kereste hangtalanul zsákmányát, menyét kúszott a bokrok alatt; Mike-nak egyszer úgy rémlett, a halk nesz, amit hall, a salopiak legféltettebb kincsétől, a rókától ered. Néha feljött egy-egy ide a hegyekbe, otthagyva a Hodnet környéki erdőségeket, hogy kissé ráncba szedje az elszaporodott rágcsálókat; ha nagyon sok volt belőlük, s veszélybe került a termés, a vörös bundás rendcsinálók teherautón érkeztek; nem túl nagy kényelemben, de ezért kárpótolta őket a terített asztal.
  Lent a tompa fényű ékszerből fokozatosan eltűnt a tarkaság; kialudtak az ablakok fényei, csak az utcai világítás maradt. Utolsónak egy kicsit hosszúkás, sárga foltocska hunyt ki a közelebbi részeken – O’Neill kisvendéglője bezárt.
  Nem sokkal később az ékszer mögött a távolban, ahol Shrewsbury csillámlott alig kivehetően, piros pontocska gyulladt ki a horizonton. Hárman figyelték szinte lélegzet-visszafojtva, amint a pontocska folttá gyarapszik, azután egész Shrewsbury lángra kap. A következő percben a láthatáron haragosvörös csík jelent meg, s mint hosszú, fényes cérna mutatott az egyszerre láthatóvá vált déli dombvidéktől Cheshire felé, hogy valahol Wrexham és Newcastle között vesszen a homályba. A sötétség riadtan visszahúzódott a hegyre, de a cérna fonallá vastagodott, s az éjszakai állatok agyában megszólalt a jel: sietni! Sietősebben folytatták munkájukat; az otthon közeléből már nem távolodtak el, s önkéntelenül is rá-rápillantottak a távolban narancsvörössé világosodó lángfalra. Némelyeket, mint például a vadmacskát, a fény közeledése nem izgatott, majd lefekszenek, ha kedvük tartja, számukra a világosság nem életveszély. A bagoly, bár ellensége neki sem volt, jobban sietett; kissé felemelkedve már tomboló tűzviharnak látta a szemhatárt, s reflektorai másodpercekre elvakultak. Látásával kereste kenyerét, igyekezett hát nem nézni a vakító fényforrás irányába, amíg hazaér s elbújik meleg otthonában.
  A bagoly a Kis-Cwmbrian tetején lakott, amely már fényben úszott, amikor a Kelta-kövön üldögélő három fiatal megpillantotta a Napot. Előbb csak a narancsszín világosodott rohamosan fénylő aranysárgává, majd hirtelen kigyulladt a fehér, amely elhomályosította és háttérbe szorította az ég többi színét, de a földi táj színei ekkor teltek meg élettel; ekkor lett a rózsaszínből fehér, a lilából kék, s a városszéli mezők lehetetlen barnáslila árnyalatából csodaszép, nyári vidámságot árasztó élénkzöld.
  A város fényei kialudtak. Nem volt már szükség rájuk, a diadalmasan emelkedő nap sugarai úgy ömlöttek végig az utcák nyugati oldalán, mint a kiöntött tejbegríz – lassan, de ellenállhatatlanul –, s olyan világosságot csináltak, hogy az árnyékban hagyott keleti utcarészek sem maradtak sötétben. A sötétség átlépett a hegyen, leszánkázott a túloldalon, fújtatott egyet, majd átrohant Walesbe, a Cambriai-hegység mögé, de nem érezte biztonságban magát. Már a Cardigani-öböl vizén sem csak a hajók lámpái csillogtak.
  Mindez csak következménye volt annak, hogy roppant búgócsigaként pörgő planétánk más-más részei fordultak örök társa s valószínűleg létrehozója, e kétezer kvadrillió tonnányi gáztömeg felé, amelyen a felfoghatatlan hőmérsékletre hevített, iszonytató nyomás alatt is őrült iramban örvénylő protonhab négy és fél évmilliárd óta minden másodpercben a sokszorosát árasztotta annak az energiának, amit az egész emberi technika termelni tudott. S bár a hatalmas mennyiségű darált hidrogén és a félig olvadt kőzetek, keményebb kőzetek, sós víz és levegő többszörös héjával burkolt föld között százötvenmillió kilométer élettelen, üres semmi tátongott, a minden irányban szétáradó fény és hő számára ez nem volt távolság. A súlytalan, anyagtalan részecskék nyolc perc alatt átsuhantak rajta, s olyan tömör, kemény falként csapódtak légkörünknek, hogy áttörték a náluk sokszorta nagyobb gázatomok végeérhetetlenül vastag rétegét, s a még sokkal sűrűbb tengervízben is repültek egy darabig, mielőtt kiadták energiájukat, és csillogó napdarabkából szürke földlakóvá süllyedtek.
  Egyikük éppen kiszakadt a csillag fortyogó, végtelen felszínéből, s nyílegyenesen nekivágott a világűrnek. Fénysebességgel haladt, majdnem háromszázezer kilométert téve meg minden másodpercben, így vágtatott, amíg az első atomokat el nem érte. Gigantikusak voltak hozzá képest, a belsejükben cikázó, roppant elektronok is szinte elvesztek az atom hatalmas terében. Aztán az atomok megsűrűsödtek, már elektronjuk is több volt, s tucatnyi protonból és neutronból álló, elképesztő nagyságú magjuk egyre többször kényszerítette irányváltásra a parányi fotont. Az csak rohant tovább, nem lassítva, csak egészen kis szögekben tért el kezdeti irányától, bár egyenes suhanása már inkább cikázásra emlékeztetett. Aztán az egyik szénatom elől nem volt kitérés. A foton óriási robajjal belecsapódott az egyik neutron felszínébe, s vakító lobbanással szilánkokra robbant széjjel. Az atom meg sem karcolódott, közömbösen elnyelte az energiát; a molekula, ahová az atom tartozott, tudomást sem vett az egészről. Annál jobban örült a foton számára felfoghatatlan méretű sejt, amely ezzel az energiával serkentette bonyolult vegyi folyamatait; ugyanígy a környező sejtek is, végig Diana arcának felületén, amit behunyt szemmel a nap felé fordított, élvezve melegét.
  Ha szigorúan meggondoljuk, hajnal és alkonyat között igazán nagy különbség nincsen. Egyszer a sötétség adja át helyét a világosságnak, másszor fordítva; még a két tünemény lefolyása is azonos, csupán filmre kell vennünk az egyiket, s visszafelé levetítenünk: megkapjuk a másikat. Nappalra berendezkedett lelkivilágunk mégis a kezdet, a születés fogalmát társítja a napkeltéhez, s a vég, a pusztulás jut eszünkbe a napnyugtáról. Alaposabb statisztikai vizsgálatokkal bizonyára úgy találnánk, költőinket a halál jobban foglalkoztatja, többször énekelték meg a naplementét, mint a pirkadatot; s ha egy festményen a napot a szemhatáron látjuk vörösleni, legtöbbször éppen süllyed, nem emelkedik. Sőt mi több, az ég alján lefényképezett pirosságot automatikusan naplementének fogjuk fel, ha reggel készült is a fotó.
  Holott valójában a hajnal érdekesebb az alkonyatnál. Este, mialatt a levegő hűvösödik, egyre kevesebbet látunk; amit az imént még felismertünk, most beleolvad a sötétbe. Ám reggel a tárgyak fokról fokra mind láthatóbbá válnak, előbb csak a közeli fákat ismerjük fel, azután a tövükben a köveket, a madarakat, végül a fűszálakat, a fakéreg rajzolatait; előbb csak a dombvidék körvonala, a folyó vörösen csillámló felülete, a város fények kirajzolta térképvázlata látszott, majd megjelent a dombokon álló néhány ház, a folyóparton sorakozó csónakok és az utcák, házak, kertek, fel lehetett fedezni a távolban az erdőket, a közelben a gyalogutakat, a magasban pedig egy rétisast, aki errefelé keresett valami finom falatot, amit hazavihet családjának a Snowdonia valamelyik zugába. S láthatóvá vált az is, amit az elmúlt órákban csak sötét, bár anyagszerű foltként lehetett érzékelni; sötétzöld pulóver, farmernadrág, tornacipő, s mindezekben: Nicolette.

A hajnal meglehetősen hűvös volt, hiszen a párolgás hőelvonással jár, s harmatcseppek milliói igyekeztek fölfelé, hogy a felhők segítségére siessenek. Azok persze nem szorultak rájuk. Nagyok és erősek voltak, egész éjjel utaztak az óceán felől, egy kisebb vihart is produkáltak az ír partok közelében, s most újabbhoz készülődtek. Több kilométernyi magasságukból észre sem vehették a három szempárt, amelyek a hegy lejtőjéről figyelték őket.
  – Indulnunk kellene – mondta az egyik szempár tulajdonosa, Diana. – Úgy érzem, a víz elosztása nem megfelelő.
  – Nem? Miért? – értetlenkedett Michael.
  – Mert odafönt van – mutatta a lány –, és rövidesen rázuhan a fejünkre. Én viszont bögrében szeretném látni, tealevelekkel.
  Nicky ruganyos mozdulattal felállt, nagyot nyújtózott, s néhány lépést tett a fűben. Mike nem mozdult.
  – Tudod te, milyen gyönyörű dolog egy vihar?
  Diana csettintett a nyelvével. – Föltétlenül megnézem az ablakból.
  A fiú nagyot sóhajtott. Feltápászkodott, Nicolette-et utánozva kinyújtóztatta tagjait, s megindult lefelé. Diana megfogta a kezét, s együtt ereszkedtek tovább. Nicky gyors léptekkel elébük vágott, és vidáman ugrándozott az ösvényen, mint egy jókedvű gyermek. Ám amikor Diana megbotlott egy gyökérben, az imént még tízlépésnyire előtte járó kislány karjai tartották meg puhán, gyengéden, mégis erőteljesen.
  Az ösvény, amelyet a hegyre gyakorta feljáró szőlősgazdák és más kertművelők használtak, a hegy lábánál szélesebb földútba torkollott; ez Christiesből Wales felé vezetett, s nem volt más, mint a Nagyrét szélének, a Hegy utcát is lezáró Rét utcának a meghosszabbítása.
  A földúton néhány perc múlva kis robotraktorral találkoztak; zöld utánfutót vontatott, s csupán belső szerkezetében különbözött a nyitott, együléses kerti traktoroktól. Nem ült rajta senki, a masina egyedül haladt a hegy felé. Mikor a közelébe értek, megállt, s csak akkor indult tovább, amikor elhaladtak mellette. Michael megfordult és visszanézett.
  – Szerintem ez a traktrix valami élelmiszerért megy.
  Nicky felkacagott. – Mindjárt hazaérünk. De a traktrix nem a traktor beceneve.
  Mike lepillantott rá. A kislány ezt olvasta ki a szeméből: „Azt hiszed, én nem tudom?”

Christies legszélén, a Rét utca és a Dallamos utca sarkán fekete, szúrós tekintetű macska várta őket. A járdán ült, moccanatlanul, s olyan kitartóan nézte őket, hogy Michael aggódni kezdett, hátha csatlakozni akar hozzájuk. Nem akart, beérte azzal, hogy lassan, a népétől megszokott méltóságteljes tartózkodással utánuk fordult. A következő sarkon Mike egy pillanat alatt elfelejtette az állatot. Bekanyarodott, s eltökélten, gyors léptekkel a házuk felé indult.
  – Lizzie – érte utol Nicolette. A fiú nem vett róla tudomást, erre a névre nem hallgatott. – Úgy értem – ismerte fel a kislány a helyzetet –, ebünk odabent van, s fellármázza a házat, amíg nekünk örül.
  – Majd adsz neki rádiójeleket.
  Nickyben erős kétségek éltek a módszer alkalmazhatóságát illetően, de nem mondott ellent. Lépést tartott bátyjával, aki „Ennivaló!” kiáltással belökte a kertkaput, aztán megelőzte, és óvatosan ajtót nyitott. A lépcsőhöz sietett és benézett alá; Lizzie nem kelt föl, csak kis farokmozdulattal jelezte, hogy tud barátnője jelenlétéről, még aludni kíván. Nicky tehát visszatért Michaelhoz.
  – Nos, kislány, óriásit eszünk. Megdolgoztatlak. Először is szalonnás rántotta rendel, paprikával, sajtos zsömlével, és az Északi-tenger teakiadásban. Jó lesz? – fordult Dianához, aki ekkor érte utol őket s állt meg az ajtóban.
  A lány bólintott, aztán felkapta a fejét. – Hogyhogy, és paradicsom nem is lesz?
  Mike elfogadta a hozzászólást. – Paradicsom is lesz. Akkor ezzel az előételt megbeszéltük, mit gondolsz, kisrobot?
  – Hol esztek? – kérdezte a gyerek lényegretörően. Közben már hozzá is kezdett az előkészületekhez. Felvágta a paradicsomot és a sajtot, zsemléket vajazott, azután beleütött nyolc tojást a serpenyőbe, szalonnát és paprikát szelt bele, s mire a fiatalok elhelyezkedtek odafönt, már indult is a tálcával. Ami a teát illeti, még volt egy tele termosszal.
  Michael helyet mutatott húgának az ágy mellett; aztán nem szóltak percekig. Négy zsömle tűnt el gyors egymásutánban, a paradicsomból csak két szem maradt, a rántotta pedig elvesztette területe kétharmadát.
  – Szerinted hova költözzünk az esküvő után? – kérdezte Michael. Dianából kitört a kacagás, s mialatt könnyezve nevetett, a fiú csodálkozva eltüntetett egy jókora rántottadarabot két fél zsömlével. Diana lecsillapodva követte példáját. Megették az utolsó paradicsomszeleteket, majd a maradék rántottát elfelezve két fél zsömlére helyezték, s bekapták. Végül kiitták a teájukat.
  – El tudod képzelni, hogy ilyen reggeli mellett mást felelek, mint hogy hozzád?
  Mike elmosolyodott. – Az embernek tudni kell, mikor kérdezzen. Ehetnénk még valamit, nem gondolod?
  Nicolette fölkapta a tálcát, kiment, s látszólag azonnal, mindenesetre nagyon hamar vissza is jött egy tál sült kolbásszal, burgonyakrokettel és fejes salátával; mustárt és majonézt is mellékelt, ez természetes.
  – Szerinted elférünk itt ketten?
  – El – mondta Diana határozottan. – A kabátom zsebében is elférnék veled.
  A gyengéd vallomás értékét csökkentette, hogy beszéd közben a lány kolbászt.

Mialatt a jegyespár a bőséges reggeli után elszundított, Nicolette a földszinten tevékenykedett. Előbb a konyhában töltött félórát, előkészítendő családja többi tagjának reggelijét, majd a szobájába ment és átöltözött. Ruhatára legújabb darabjait vette föl, amiket Dianától kapott előző nap: őszibarackszínű, rövid ujjú blúzt és rövid, combközépig érő, középkék szoknyácskát, alsó szélén sötétebb csíkkal. Ellenőrizte formás lábai minden négyzetcentiméterét, halványsárgára cserélte hajában a szalagot, ezalatt pedig lebonyolított néhány telefonbeszélgetést. A leghosszabbat a Holddal, ahol ugyanekkor hosszú, piros palástban, nagy piros sapkában és ugyanolyan színű csizmában – mindhárom darabon – széles, fehér prémszegéllyel – jelent meg egy meglehetősen nagy képernyőn; valódi magasságának mintegy háromnegyedét érte el itt.
  Jack nevetett. – Szia, nyárimikulás.
  – Nyári? – csodálkozott a kislány. – Úgy tudom, nálatok legutóbb fagypont körül volt a hőmérséklet.
  Ez végeredményben igaz volt, ha nem a városban, hanem odakint mérték, nem a sziklákon, hanem az űrben, és nem is Celsius, hanem Kelvin skálája szerint. Mindazonáltal a nemsokára kibújt a meleg öltözékből, és felvette a kék ruháját. Egyúttal széket is vetített magának, hogy ülve életnagyságban is ráférjen a képernyőre.
  – Holnapután indulunk a Földre – újságolta Jack.
  – Földi vagy holdi holnapután? – kérdezte Nicky, mint már annyiszor, ha időpontokról esett szó. Jogos kérdés volt, hiszen a Holdon az emberek életritmusát meghatározó időtartamot „kis napnak” nevezték – a „nagy nap” háromszázötvennégy és fél órán át tartott, s ugyanígy a „nagy éjszaka” is, a mellékbolygó megvilágításának megfelelően. A dolognak persze a saját világítással ellátott városokban ugyanannyi értelme volt, mint ha egy szárazföld közepén fekvő országban az óceáni árapályhoz alakítanák az időszámítást. A holdiak is csupán különcködésből használták két hétig tartó, lehetetlen nagy napjukat, élvezve, hogy ők az egyedüli emberek, akiknek egy másfajta, nem földi időegység is rendelkezésükre áll. De számon tartották a kaliforniai és a keleti parti időt is, meglehetősen tudathasadásos állapotba kerülve ezáltal… legalábbis így gondolta George és sok más földi. Őrajtuk nem látszott semmi különös.
  – Földi, természetesen. A száznyolcvanas géppel megyünk.
  Előnye volt viszont e rendszernek, hogy nem kellett megmondani, melyik időzónáról van szó. Az összes holdváros a nulladik délkör idejét használta.
  – Nagyszerű. De ne lepődj meg, ha nem leszek ott a pályaudvaron, hogy karjaidba omoljak. Úgy néz ki, elég sok dolgom lesz a közeljövőben, bár az esküvőt csak tizenegyedikén tartjuk.
  – Semmi vész. Előbb úgyis Ohióba megyek, aztán átruccantak egy kicsit Kubába.
  – Ott jó meleg van.
  – Mindenütt meleg van – szögezte le a fiú.
  A lány megrázta a fejét. – Új-Zélandon ekkora hó van.
  – Hogy?… Ja persze. Mindegy. Szóval a nyáron valamikor majd röpcsibe ugrom és lezúgok hozzátok. Akkor lehet szó arról a karokba omlásról.
  A kép tökéletesen visszaadta Nicolette enyhe elpirulását. – Attól tartok, ez csak szóvirág volt.
  – Nem baj – mulatott Jack. – Amúgy se kívánom, hogy Londonba vagy akárhova gyere elém, nem akarlak elvonni a feladataidtól. Eltalálok hozzátok, és majd… igaz, mikor van kimenőd?
  – Jack Holloway, te elfelejted, hogy kivel beszélsz. Nem cselédlány vagyok, hanem az egyetlen leánygyermek, a család szeme fénye. Akinek barátja majd besétál a főbejáraton és helyet foglal a vendéget megillető fotelban.
  E szavak közben már apját ébresztgette; az üzenetváltás mindig hosszúra nyúlt, hiszen az elmaradhatatlan rádiószüneteket ki kellett várni. Magától értetődik, hogy a negyed-, félórás beszélgetéseket Jack fizette, nemcsak a holdi lakosokat megillető kedvezmény miatt, de azért is, mert George-nak semmilyen érdeke nem fűződött hozzájuk, így Nicky az első törvényt sérti meg, ha csak egy pennyt is apjára terhel.
  Ámbár érdekes kérdés lett volna George számára, hogy adjon-e pénzt ilyesmire. Több száz fontos összegekről lévén szó, nem lett volna közömbös, hogy mit tegyen: szerető apaként megadja gyermekének e szórakozást, avagy éppoly szerető, de józan robotosként belássa, hogy nem mosolygós házi készüléke, hanem Jack számára szórakoztatóak ezek a beszélgetések.

Nicky tehát felébresztette szüleit, előzőleg gondosan becsukva a szobaajtót, mert valaki szörnyen csámcsogott a földszinten, és ropogtatta a csontokat. George-nak azonnal feltűnt az új viselet. Összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta a gyereket, aki párszor mókásan körbe is fordult, mint egy divatmodell.
  – Kint van a feneked – mondta a férfi rosszallóan, s felült az ágyban. – Mi vagy te, utcagyerek?
  – Én?! – csattant fel Nicolette. – Úgy érted, Diana lett volna utcagyerek, amikor ebben járt! Esetleg kérdezd meg tőle!
  Sarkon fordult és kiviharzott. Mary helytelenítően csóválta a fejét.
  – Jaj, George, legfőbb ideje volna megtanulnod: senki öltözködésébe ne szólj bele. Főleg nem egy tizenéves lányéba.
  – Jó, de akkor is – bosszankodott az –; mindenki a combjait fogja bámulni…
  – Jól teszik. Szép combja van. Nem élünk a középkorban, George Lane. Félted valamitől?
  – Hát…
  – Hülye vagy – mondta felesége határozott meggyőződéssel. – Egy tucat kiéhezett börtöntöltelék közé is beeresztheted. Nem engedheti, hogy sérelem érjen minket, fogd már föl!
  – Tudom, de az ördög nem alszik.
  – Persze. Ébren van akkor is, ha télikabátba bújtatod a gyereket. Tehát?
  – Igazad van, hülye vagyok – sóhajtott George, és most már sokkal barátságosabban nézte a végszóra belépő kislányt; no meg a tálcát a kezében. – Ne haragudj, Kisnicky.
  – Nem haragszom – mosolygott a gyerek, s föltálalta a reggelit. – De ha nem akarod, nem hordom ezt.
  – De akarom. Öltözz csak úgy, ahogy kedved tartja – mondta George, mint akit hirtelen nagylelkűségi roham szállt meg, és kinyitott egy lágytojást. – Mást is kaptál Dianától?
  – Nem, csak ezeket. Azt mondta, majd ősszel úgyis rendet rak a pincében, és – csibészes mosoly jelent meg a kislány arcán – megkapom a fürdőruháit is.
  Apja vette a lapot. Segélykérően a mennyezetre nézett és felsóhajtott.

A kislány, a kiskutya és a hozzájuk képest ormótlan kefe a dolgozószoba küszöbén tartózkodott; együttes erővel munkálkodtak Lizzie szőrzetének feljavításán. Időnként Nicky is hozzászólt egy-egy kérdéshez, amit szülei felvetettek Az ókorról gyerekeknek kapcsán – éppen az utolsó simításokat végezték az immár végleges címet nyert művön.
  – Ne kapálózz. Ha nekem ilyen bundám volna, nem bánnék úgy vele, mint egy ócska zoknival. Bekoszoltad magad, hát most tűrj.
  – Kicsim, szerinted jó ez a rész? – kérdezte George. A gyerek bólintott, anélkül hogy felnézett volna; inkább a számítógépbe kukkantott bele a robotillesztő segítségével.
  – Fenomenális. Szinte látom magam előtt Mentuhotepet – mutatott Lizzie-re.
  – És mit gondolsz Pat véleményéről?
  A lány fontolgatott egy pillanatig.
  – Igaza van. Túlragoztátok, nehéz követni. Inkább egy egyszerű rajz kellene, feliratok, nyilak, valahogy így.
  Szülei megnézték a képernyőjükön feltűnő grafikont, s beillesztették a szövegbe. Nicky ezalatt lassan a levegőbe emelkedett. Mentuhotep érdeklődve, csapkodó farokkal figyelte.
  – Sziasztok – mondta George és Mary szinte egyszerre.
  – Jó reggelt – felelte Mike, és magasabbra emelte a kislányt, aki hagyta, hogy a hóna alá vegye. – Nem jöttök úszni?
  – Sziasztok – ismételte Lizzie vagy huszadszor. Ügyesen Mike lába mellé pördült – anélkül hogy felkelt volna – és megnyalta a fiú bokáját.
  – Úszni? – dörmögte George jegyzetei fölé hajolva.
  – Úszni – bólintott Michael. – Vízben. A felhajtóerő alkalmazásával.
  – Á, csakugyan? – érdeklődött George, és tovább javította a szöveget. – Nem rossz gondolat, de ezt befejeznénk. Esetleg utánatok megyünk, jó?

Diana, Nicolette és Michael az egész délutánt a folyóparton töltötte, a meglehetős tömeg dacára – legalább harminc ember hemzsegett a füvön, szerencsére nagy területen szétszórva. Illetve személy, nem voltak ugyanis mind emberek. Ott volt például Pilbeam doktor, Lizzie ismerősének lánya a robotjukkal, Caroline-nal; ők ketten jó példa voltak a gyakori esetre, hogy a gazda szebb a robotjánál. Szépségüket hiányosnak tartó emberek előszeretettel választanak maguknál csúnyább robotot, aki mellett előnyösebben tűnnek fel. A vörös hajú, szeplős, kissé pisze Erica Pilbeam számára kitűnő választás volt a vörösebb hajú, nagyon szeplős és egyáltalán nem szép arcú Caroline.
  Meglehetős különbség volt Caroline és a kis Petra Wakefield között. A tízéves lányka hosszú, fekete haja, meleg, sötét szemei nagy szépséget ígértek; ha Petra felnőne valaha, bizonyára sokan forgolódnának körülötte. Ám erre nem volt esély, hiszen robot volt, a legfiatalabb a városban.
  Érthető módon Diana figyelmét a harmadik, illetve Nickyt is ideszámítva negyedik robot vonzotta leginkább, akárcsak osztálytársnőjükét, May Sutcliffe-ét és Erica Pilbeamét; az emberszerűség okán Caroline-ét is. De sűrű pillantásokat küldött felé Miss Wallace, Miss Ryan és Miss Pitts is, akiket ezúttal nem mutatunk be, s úgyszintén Mrs. Wallace és Mrs. Sweeney, akik látszólag jobban leplezték ezt. Természetesen Eddie Jacksonról van szó.
  A férfi cseppet sem törődött hódolóival, el volt foglalva Miss Lilian hátának beolajozásával; ám ettől nem csúnyult meg, nem tűntek el a női szíveket rabul ejtő izmai, nem zsugorodtak össze széles vállai, és csábos barnasága sem fakult ki. Egyik legfőbb vonzerejét, markáns arcát most kevesen látták, mivel munkája felé fordult, azzal a céltudatossággal, ami mindig jellemezte – elsősorban nem robot volta, hanem az ilyen megjelenésű férfiról kialakult általános kép miatt. Teljesen lekötötte a lány háta, s addig nem is pillantott másfelé, amíg a bőrfelület minden pontjára föl nem kente az optimális mennyiségű napolajat.

Mikor elindultak, Mike engedélyt adott Nickynek, hogy kimentse a fuldoklókat, ha kedve tartja. A kislány megköszönte, de nem élt vele – senki sem próbált vízbe fulladni aznap.
  – No lássuk – mondta bátyja a víz és a fű közti keskeny homoksávon állva. – Hogy úszol?
  Nicolette bizonytalan kutyaúszást mutatott be a levegőben. Michael kétkedve figyelte az ügyetlen mozdulatokat.
  – És ezzel szerinted fönnmaradsz?
  A gyerek megrázta fejét, és hasonlóan tehetségtelen mellúszásra váltott. Mike fölkapta és vízszintes helyzetbe fordította. – Mutasd a hátsókat! – Megszemlélte a lány lábmunkáját. – Ezzel még a parafadugó is elsüllyedne. – Azzal meglóbálta, és behajította a vízbe. Nicky azonnal elmerült. Michael elégedetten visszament Dianához.
  – Hív a Severn – közölte. A lány válaszolni akart, de már repült ő is. Michael komótosan begázolt a vízbe, s épp úszáshoz készülődött, mikor valaki lerántotta.
  Nem volt könnyű a folyó fenekén ülve maradni. Michael talált egy nagy követ, annak támaszkodott, de a Severn gyengéden fölemelte és átbillentette a szikla fölött. Nicky óriási bugyborékolással kinevette, aztán helyet foglalt egy másik kövön. Mike és Diana körbeúszták, hogy rájöjjenek, miként csinálja; aztán észrevették, hogy egész tenyerét a kő oldalának feszítve kapaszkodik. Kipróbálták a módszert, s valóban meg tudtak maradni a sziklákon.
  Mikor ezt megunták, üldözőbe vették a halakat. Diana egy pirosat választott, ami néhány yardot menekült előle, azután elkanyarodott, s mire a lány a sodrást legyőzve utánafordult, behozhatatlan előnyre tett szert. Mike se járt jobban a türkizkék, kövérkés halával – a nyílt vízben, minden rejtekhelytől távol hagyta ott, amíg levegőt vett, a halnak mégis nyoma veszett. A fiú odaúszott Nickyhez, aki egész idő alatt a kövön üldögélt, és kézjelekkel megkérdezte, hol van az állat. A lány megrázta a fejét. Mike intett neki és fölmerült.
  – Miért nem mondod meg?
  – Nem szoktam kiadni a menekülőket.
  – Csak műúszni szeretnék vele.
  – No persze. De horgászni is szeretsz, nem igaz?
  – Te nem?
  – Mi robotok békésebbek vagyunk – felelte Nicky önérzetesen. – Ha meglátunk egy élőlényt, nem kezdjük nyomban kergetni, és nem szövünk terveket az elkészítésére.
  – Sok öröm hiányzik az életetekből – állapította meg Michael, és lebukott.
  Az úszóversenyt Nicky fölényesen nyerte, három testhosszal száz yardos távon. Michael lett a második, egyúttal a DNS-alapúak legjobbja; Diana pedig az utolsó hely szépítéséül elkönyvelhette a női győztes címét, hiszen a versenysportban a kis robot rajthoz sem állhatott. Nicky mindazonáltal összesített eredményük alapján díjazta őket, mikor visszatértek a partra.
  – Tessék a bronzérem, Diana – nyújtott át egy sárgaréz kétpennyst. – Michael, tied az ezüst.
  A fiú átvette az ötpennyst, és várta a harmadik pénzdarabot; Nicolette azonban gondtalanul törölközött tovább.
  – És az aranyérem?
  A kislány fölpillantott.
  – Ugyan, Mike. Szerénytelenség lett volna, ha magamnak is hozok.

– Egyébként az én családomban mindig sokat adtak a szerénységre – magyarázta két órával később, már hazafelé menet. – A rokonságom csupa szerény, illemtudó, de értékeivel tisztában levő kisváros.
  Mike és Diana egyszerre torpant meg. A kislány tovább-baktatott, s élénken gesztikulálva folytatta:
  – Ott van például Nikki Beninben, a nigériai határ közelében. Szegény város egy szegény országban, tudja, hol a helye. Sohasem próbálna Christieszel versenyre kelni. Vagy Nikiniki Timor szigetén, Indonéziában. Pálmafák, kókuszdiók, őserdő. Nagyon romantikus. De nem próbálja elhódítania a turistákat Sumbawától vagy pláne Celebesztől, beéri azzal az egy-két különccel, aki nagyítóval megtalálja a térképen. Aztán Kanadában a kis Nicolet, húszezer lakosa sincs, szépen meghúzódik a nagyvárosok között. De azt már kerek perec visszautasítja, hogy Trois-Rivières bekebelezze.
  Nagyot sóhajtott.
  – Csak egy rokon sikerült félre kicsit. Fejébe szállt a sok milliomos, filmsztár és arisztokrata, hogy ő a francia Riviéra legszebb városa, és hogy egészen egybeépült Monacóval. Már Marseille-jel akar versengeni, a nevét is sz-szel ejti, nem k-val.
  Itt megállt, visszanézett, s meglepve észlelte, hogy Diana és Michael egymás vállára borulva kacagnak. Odaballagott hozzájuk, s türelmesen megvárta, amíg lecsillapodnak.
  – Ha már földrajzról beszélünk, hova mentek nászútra?
  – Sehova – simogatta meg a fejét Mike. – Inkább házra tesszük félre a pénzt.
  – Hibás elgondolás. Pénz kerül másik, nászút viszont csak egy van. Mindig bánnátok, hogy nem mentetek. Mit szólnátok Velencéhez?
  – Ne bolondozz, csillagom, annál drágább hely nincs a világon. Ha…
  – Bízd kishúgodra az anyagiakat. Nászutasoknak Velencében a helyük, főleg akik ilyen jól úsznak. Mondjuk két hét, tizenkettedikén reggel indulás, huszonhatodikán vissza. Hogy tetszik?
  – Nászajándék lónak ne nézd a fogát. Kell vagy nem kell? Adok gondolkodási időt. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Nos?
  A fiatalok összenéztek és bólintottak. Nicky elégedetten mosolygott, és elindult Mike-kal. Diana helyben maradt.
  – És az iskola? Huszadikán vizsgázunk.
  Nicolette késedelem nélkül válaszolt. – Huszadikán átadom a vizsgadolgozataitokat, még tizenhat napotok van az elkészítésükre.
  – Az meredek lesz – dörmögte Michael.

Mikor hazaértek, az egész családot a nappaliban találták; süteményt majszoltak és beszélgettek. Az asztal közepén a papír Eiffel-torony állt.
  – Hahó! – rikoltotta George. Nicky halk dudaszóval felelt.
  – Hajó, ahoj! – suttogta.
  – Hölgyeim és uraim – kelt fel a férfi, és pogácsáját mint pezsgőspoharat emelte magasra –, van szerencsém bejelenteni, hogy ezernégyszázhatvanhárom nap alatt elkészült Az ókorról gyerekeknek című alkotásunk.
  Nicky tust húzott.
  – Köszönöm a tapsot – folytatta George; gyorsan tapsolni kezdtek. – Mint bizonyára mindannyian tudjátok, a könyvet karácsonyra szándékoztuk piacra dobni. Mivel azonban a mai napon, május huszonötödikén tizenöt óra nyolc perckor befejeztük, Ned Hartley javaslatára és mindannyiunk közös örömére fénysebességgel ki fogjuk nyomatni, és augusztusban – hatásszünet –: augusztusban szerény művünk szorítóba lép az Aranygombáért!
  Mike-nak és Nickynek leesett az álla. Diana igyekezett titkolni, hogy egyáltalán nincs tisztában a bejelentés horderejével; nem ismerte ezt a neves és értékes irodalmi díjat.
  – Most pedig, midőn köszönetemet fejezem ki valamennyiőtöknek felmérhetetlen segítségtekért, engedtessék meg, hogy ha nem is országos, de megyei jellegű ünneppé avassam ezt a napot, amely bizonnyal piros betűkkel vonul majd be a történelembe, s talán egyszer a Két Nagy Történelemtanár Napjaként foglal helyet nemzeti emléknapjaink sorában, annak emlékezetére, hogy lezárula a történelemtanítás első, kezdetleges szakasza, mely is azzal vevé kezdetét, hogy a horda leüle a tábortűz körül, s a főnök elmesélé ifjúkora dicső tetteit, mikoron saját kezűleg zúzá szét egy mammut fejét – s ezen esemény jelentőségéről száz, ötszáz, ezer esztendő múltán iskolai szünnappal emlékeznek majd meg, nem feledve a tényt, hogy ama Jelentős Napon éppen szünnapja volt a Nagy Páros Legidősebb Fiának, ki ezért távolmaradt az Országos Lane Gimnázium akkor még kicsiny és másként elnevezett székházából, ahol, ha a krónikák sárgult lapja jól tájékozottak, az igazgatóság ugyanekkor tartott értekezletet az Emlékmű ügyében, eldöntendő, hogy bronzból vagy márványból készüljön-e, hogy ülve vagy állva örökítsék-e meg a Város Két Nagyjának feledhetetlen alakját, hogy a művet az Új Korszak Kezdetének első évfordulóján vagy a király születésnapján avassák-e fel, valamint hogy milyen sorrendben mondja el ünnepi köszöntőjét a Tudós Asszony, a Nagy Férfiú és a walesi herceg.
  Mennydörgő tapsvihar szakította félbe a szónoklatot; a jelenlevők egyöntetű lelkesedésüket fejezték ki a Nicolette kezében illatozó, hatalmas tálca iránt. A kislány jól tudta, hogy apja nem hallgat el – és nem is kezd új mondatot –, amíg enni nem kap.

Szombat reggel George megállt a nappali közepén, csípőre tette a kezét, és kijelentette:
  – Most bemegyek Manchesterbe és bevásárolok. Ki tart velem?
  – Hűséges Watsonod – mondta a kislány. – Óhajtja, hogy kocsit hívjak, Holmes?
  – Hívjon csak, barátom.
  A városközpont parkolóházába néhány perccel később fiatal nő sétált be gyors, határozott léptekkel. Az őr felnézett a keresztrejtvényéből.
  – Jó reggelt, kisasszony – a robotjelzőre sandított és helyesbített –, azaz szervusz.
  – Jó reggelt, uram. – A lány bement a kocsik fordulására szolgáló térségbe, leguggolt, és a combját ütögette. Rövidesen megjelent egy jármű. Jenny nem várta meg, hogy odaérjen hozzá és ő megsimogassa: „okos kutya vagy” – elköszönt az őrtől és kiment. Az élénksárga busz kigördült a kapun, Nicky hatósugarába.
  – Én jönnék veletek – mondta valamivel korábban Johnny, mire apja bólintott. – Van hetven font tíz pennym.
  – És mit kapsz érte? – kérdezte George. Johnny szomorúan nézett rá, a nincstelenül, éhesen az utcán bolyongó Chaplin arckifejezésével. – No jó – nevetett apja –, megkapod a tízest, ne mondd, hogy rossz ember vagyok. Kislány, eszközöld a kifizetést, légy szíves.
  – Már adtam egy fontot – protestált Nicolette – a múlt hónapban, másfelet két hete és nyolcvan pennyt vasárnap.
  – Az enyémből add – szólt rá George, mintha Nickynek valaha is lett volna saját pénze. A kislány bólintott: – Az más – és adott. Aztán összeráncolta a homlokát, mialatt John örömtáncot lejtett a folyosón.
  – Mit vesz föl az ember manchesteri bevásárláshoz?
  – Csipkés tüllruhát – szólalt meg Mike, föl sem nézve az újságból. – Fehér lakkcipőt hosszú harisnyával, könyékig érő fehér kesztyűt, a jobb kezébe mirtuszcsokrot, a balba Boccaccio Pajzán históriáit.
  – Ne bolondítsd, mert megveszi – intette le apja. – Tökéletesen megfelelsz így, ahogy vagy.
  Nicolette lepillantott Diana kinőtt blúzára és a farmernadrágra, s beszaladt a szobájába. George és John egymásra nézett, aztán a mennyezetre. – Nők – mondta a fiú tömören, de a kislány már vissza is tért, hajában szalaggal.
  – Hova megyünk először? – telepedett Johnny a Nicky mögötti ülésre. George kivette a kezéből Lizzie-t, a saját ölébe rakta, csak aztán válaszolt:
  – Fűnyíróért. Az a legnagyobb, alulra tesszük. Aztán beugrunk egy-két helyre nászajándékokért, közben megvesszük az agyadat, a másik kezemet is nyalogasd, és benézünk Murchisonhoz.
  – Cipőt is kell vennünk anyának – tette hozzá a lány; Mary kedvenc cipőjét Mr. Vukovic azzal csinálta meg, hogy egy hetet ad neki. Két hétig tartott ki, de ez is csak az öreg mester hozzáértésének volt köszönhető.
  – Helyes. És ha mindez megvan, vendégeim vagytok egy fagyira.

A fűnyíróvásárlás nem volt könnyű dolog. Ember szolgált ki a műszakicikkboltban, egy nyúlánk, szőke szépség, mérsékelt intelligenciával. Meghallgatta George-ot, s beütött egy számot a pult alatt. A vevők megfordultak, s elszörnyedve nézték a hologramot; majdnem olyan magas volt, mint Nicky, és vagy kétszer olyan hosszú.
  – Mintha kicsi volna, nem találja? – ironizált George. Az eladónő érzéketlen maradt.
  – Ipari gépeink is vannak – jelenített meg valami irdatlan és rémisztő dolgot, ami el sem fért a helyiségben, s azt sem lehetett bizonyosan tudni, melyik részét látják egyáltalán. George visszafordult hozzá.
  – Kisasszony, én kerti fűnyírót szeretnék. Kicsit, hangtalant, kézit vagy robotikusat, mindegy. De a kertem kicsi.
  A nő új számot ütött be. Egészen kicsiny, Lizzie méretű készülék jelent meg a padlón, s fordult lassan körbe. – Negyedosztályú karbantartó, mindent elvégez a ház körül.
  George kétkedve csóválta a fejét. – Hogy ez a kis játékszer?
  – Parancsol?
  – Kérdem: mennyibe kerül?
  – Kilencezer-háromszáz font.
  – Jézus – nyögött George. – Mondja csak, mit tud adni ezerötszáz alatt?
  Újabb hologram került elő; valamivel nagyobbacska, kevésbé hipermodern megjelenésű gép. – Ötödosztályú fűnyíró-automata, kézzel is működtethető. Az öntözést is elvégzi.
  – Elnézést, kisasszony – szólt Nicolette sugárzó mosollyal –, megmutatná a 645-ös tételt?
  A nő rámeredt; nem értette, honnan ismeri a lány a bolt tételszámait. Rájöhetett volna pedig, hogy minden robot le tudja hallgatni az ő vetítőjének jelzéseit, s éppen ez a szám maradt ki a bemutatóból. Vonakodva beütötte a számot.
  – Kézi fűnyíró – mondta –, fejlett biztonsági rendszerrel, kapával és ásóval.
  – El lehet látni rádióvevővel?
  – Természetesen.
  – Ez a nyíró a mi nyírónk – szólalt meg George. – Mennyiért számítja?
  – Ezertizenöt font.
  Nicolette kiszámolta a pénzt. Mikor kiléptek az utcára, a fűnyíró éppen elődöcögött a szomszéd ajtón. A férfi megnézte a kijáratot.
  – És hogy jön itt ki az az intergalaktikus csatacirkáló?
  – Legyen az ő gondjuk – mosolygott a lány. – Most merre?
  Apja az utca túloldalára mutatott, egy háztartásicikk-üzletre, de a kislány elébe ugrott. – Köteles vagyok vigyázni az érdekeidre.
  – Azt jól teszed, csillagom – felelte a férfi, nem értve a dolgot.
  – Szörnyű drága hely – magyarázta lánya –, kész rablás, amit elkérnek.
  – Hát azt meg honnan tudod?
  – A kirakati árcédulákról.
  George meglepve meresztette a szemét, de alig látta a cédulákat, nemhogy elolvasni tudja azokat. Meg sem fordult a fejében, hogy átmenjen az úton és ellenőrizze; fenntartás nélkül hitt Nickynek. Egy másik üzletre mutatott, két házzal odébb. A gyerek odanézett, aztán felugrott, hogy átlásson egy autó fölött, és bólintott. – Megjárja. Nem drágább, mint otthon.
  Mikor az üzlethez értek, George egy pillantást vetett a kirakatra; valóban nem volt drágább. Azután elkapta Johnny karját, aki közben végigtanulmányozta az érdekesebb kirakatokat, és most be akart menni.
  – Mr. Lane, ön alkalmasint megfeledkezik magáról. Parancsoljon, Miss Lane.
  – Köszönöm, uram – szólt Nicolette udvarias főhajtással, és elsőként vonult be az ajtón.

George végigsétált az edényes polcok fölött, s időnként rámutatott erre-arra, amiről Nicky értesítette a raktári robotot. Vettek néhány fazekat, tányért, poharakat, evőeszközöket, aztán választottak egyet a tucatszám sorakozó, szinte egyforma tojásfőzők és a kenyérpirítók közül. Teljes háztartást nem lehetett mindezzel berendezni, de indulásnak elég volt.
  – Hülye vagyok – mondta az apa. – A kenyérpirító nem kell, legalább ötöt kapnak másoktól.
  – Nem inkább hiányos étkészleteket és apró dísztárgyakat?
  – Valószínűleg azokat is. Johnny? – pillantott körbe.
  Nicky beletúrt a zsebeibe, majd jelezte, hogy nincsen. A sütők környékén akadtak rá, egy masinát tanulmányozott. A kartonlapocska tanúsága szerint a szolid küllemű berendezés rántottától a grillcsirkéig mindenfajta étel sütésére, párolására, grillezésére, egy hozzákapcsolható készülékkel szeletelésére, darabolására, hámozására, préselésére, keverésére és turmixolására is alkalmas; mint sütőnek nagy erőssége a gyorsaság, az egészséges technológia és…
  – És a szemérem teljes hiányával végrehajtott hazudás – állt meg George fia mögött csípőre tett kézzel. – Remekül hámoz az istenadta, de óva intelek tőle, hogy amit megtisztít, egyből fölhasználd. Végig kell vakarni mindent kézzel, akár ne is gépesítetted volna. Sütőnek meg nem jobb, csak drágább az átlagnál.
  – Honnan tudod?
  – Családom ifjú sarja, ha van egy papírfecnid, összeírhatom, amit nem tudok a szakácsművészet és a kapcsolódó tudományok köréből. Például nem tudok úgy zöldséget tisztítani, mint kishúgod; igazság szerint erre robot kell. Ezek a mechanikus meg elektromechanikus jószágok megspórolnak negyedóra munkát ebédenként, de nem helyettesítik a két mancsodat. Igaz, cica? – nézett Nickyre.
  – Nem.
  – Nem-e? – hüledezett George.
  – Félóra munkát takarítasz meg velük – mondta a lány –; és vannak olyan zöldségtisztítók, amik mechanikus elven is felérnek velem. Mármint krumplihámozásban, mert én azért sokkal szebb, okosabb és szerényebb vagyok.
  – Nagyszerű – örült apja –, mindig ügyesen tudtam vásárolni.
  – Ez természetes – szólt közbe John –, hiszen én adom a tanácsokat.

Ekként vidámkodva szedtek össze még néhány apróságot, s míg a boltszemélyzet Nicky rádiós ellenőrzése mellett mindent berakott a buszba, ők elsétáltak a sarokig, ahol elektronikai szaküzlet volt. A mennyezetig érő polcokat sokezernyi áramkör, szerelési segédeszköz, szerszám töltötte meg; George kissé meg is szeppent, mikor néhány doboz feliratát elolvasta.
  – Mondd, kicsim – súgta a lánynak –, mi a csuda az, hogy BFT–22-es kezek?
  Nicolette belemarkolt a levegőbe. – Jennynek való méret.
  Az eladó az üzlet reklámja is volt egyben – szögletes, ormótlan fémkonstrukció, olyasféle, ahogyan a mikrochip előtti időben képzelhették el a robotot. Törzse közepén, mint a hóember széngombjai, nagyméretű csavarok sorakoztak; kétoldalt ovális vonal sötétlett, kinyitható ajtókat sejtetve, amelyeken át megszemlélhető a szerkezet. Talpán görkorcsolyát viselt, nyilván lassú járásának segítségéül. Feje levesesfazékra emlékeztetett, amelyet megfordítottak, s a fenekére két drótdarabot erősítettek V alakban; oldalán két fehér lámpa helyettesítette a szemeket, alattuk pedig sűrű fémráccsal fedett, kerek lyuk volt. A kevéssé kifejező ábrázatot néhány felfelé görbülő vonal barátságos mosollyal látta el.
  – Jó napot kívánok a kedves vevőknek – sietett elébük nesztelen gumikerekein. Hangja recsegett egy kissé, de érezhetően csak a hatás kedvéért, mert hangképző szerve kétségtelenül felért Nickyével. – Bibip – tette hozzá. – Miben lehetek szolgálatukra?
  George fapofával viszonozta a köszönést, mint aki mindennap a régi fantasztikus regények robotjainak ilyen sztereotip példányával találkozik. Nicky reakciója félúton volt az övé és Johnnyé között, aki lelkes csodálattal szemlélte a gépezetet, s vélhetően arra gondolt: egy napon ő is csinál ilyet.
  – Téged hogy hívnak? – érdeklődött mohón.
  – NZ–8, uram. Üzlethálózatunk alapítójának saját tervezése vagyok. Innentől George minden mondatnál kevesebbet értett a robot technikai felépítését behatóan megtárgyaló beszélgetésből. Annyit fogott fel körülbelül, hogy NZ–8 egyedi besorolású, agya valamivel kisebb teljesítményű Nickyénél, de emberi küllem nélkül is első osztályra tarthat igényt. Míg John, NZ–8 és az időnként közbeszóló lány elmerült valamiféle GPM-ek rejtelmeiben, ő a polcokat nézegette. Néhány többé-kevésbé érthető vagy legalábbis valószínűsíthető tartalmú doboz után pillantása megakadt egy piros betűs feliraton: BABI. Magasságos szent egek, gondolta megütközve, hogy férhet egy csecsemő az alig hathüvelyknyi dobozba, és főleg miért? Kíváncsian levette a könnyű dobozt, s kinyitotta. Vagy százoldalas füzet volt benne, az alatt pedig selymes-szivacsos tapintású, kékesszürke lap. Azt, hogy ez egy áramkör, tudta; ilyeneket talált egyik régi tévéjükben is, amikor kidobták, és ő szétszedte Freddel. Megtapogatta a hajlékony, erős anyagot, amelynek felületén hosszú betű- és számsorok álltak. Szeme sarkából egy fejet pillantott meg; Nicky hajolt érdeklődve a doboz fölé.
  – Mi ez? – súgta neki. A lány végigböngészte a feliratokat, még meg is szagolta a fél hüvelyk vastag, puha lapot.
  – Ez egy kalkulizátor.
  George mosolyogva végigsimított lánya fején. – Talán kalkulátor, gyerekem.
  A fej mozogni kezdett a tenyere alatt. – Nem. Ez kalkulizátor: olyan áramkör, amely számos kalkulátor vezérlését képes ellátni és optimalizálni. Ha elegendő mennyiségű kalkulátorod van, amik csak alapműveleteket tudnak, ezzel valóságos miniagyat csinálhatsz belőlük.
  – Johnny tudná használni?
  – Robotaggyal ellátott gépbe fölösleges. Egyébként is elavult típus, nekem például századrészére kellene csökkentenem a sebességemet, hogy szót értsek vele. Kész múzeum ez a hely.
  – Hogyne, uram – ütötte meg fülüket a robot szava. – Bip. Többfélét is tartunk ebben az árfekvésben. Nyolcvan font alatt tudom adni az RR szintet, alig több az RQ és az RP. A legoptimálisabb választásnak az RM g6-os törpeagyat tartom nyolcvanhárom negyvenért, mindent meghajt ezen a szinten; LV, MK és kilencedik osztályú Porter-rendszer van benne.
  – Mr. 8! – szólalt meg George. – Elmondaná az utóbbiakat angolul is?
  – Lézervezérlő, mozgáskoordinátor és parancselemző, uram – lépett közelebb az eladó. – Ha beépítik egy szerkezetbe, az képes szóbeli parancsokra reagálni, bonyolultabb mozgásokat végezni és precíziós lézerberendezéseket irányítani – megfelelő mechanika esetén. Bip.
  Johnny lelkesen hallgatta, aztán apjához somfordált és fölpillantott rá, George nevetett. – No, ennyit még igazán adhatok. Mit mond a szaktudor? – nézett Nickyre.
  – Nagyon jó vétel. Egyébként NZ–8 ítéletében is bízhatsz, hisz nem károsíthat meg minket.
  A robot elővett egy kartondobozt – egypár férficipő éppen elfért volna benne –, John kezébe helyezte és kinyitotta. Fémkocka volt benne, alig öt hüvelyk élhosszúságú, valamint egy köteg drót és egy vaskos kézikönyv.
  – Illesztőkábel, leírás, tíz év cseregarancia, uram. Bibip.
  – Nofene – mondta George. – Hogyhogy csak tíz év?
  Nicky, John és NZ–8 egyszerre kezdték a választ és egyszerre némultak el; nevettek, és rábízták Johnnyra.
  – Alacsony szintű agyakra mindig ennyit adnak, apa. Ezeknek nem olyan szilárd a burkolatuk, a belsejük sem elnyűhetetlen, mint a fejlettebbeké.
  A robotok helyeslően bólogattak, mialatt Nicky előbogarászta a hiányzó két font harmincat, és átadta NZ–8-nak. A cipőboltba menet George még az agyakon rágódott; azon járt az esze, mit jelent tulajdonképpen a robotoknál a garancia. Apja robotjai jutottak eszébe, akiket valami névleges díjazásért javítottak meg; Jennyért például háromszáz fontot kellett fizetni, pedig az agyán kívül semmi használható nem maradt belőle, amikor lezuhant a hegyekben. Vagy háromezret?… Mindegy, a lány harmincezerbe került, és az agy legföljebb negyedrésze a robot értékének, ha jól emlékszik. Nicky fejére tette a kezét.
  – Mondd, kicsim – kérdezte –, egy ilyen agy mennyit ér?
  – Az enyém tizenháromezer font.
  – Ejha!
  – De meg is éri az árát – bolondozott Nicky roppant intelligens képet vágva.
  – Azt hittem, az agy csak negyedrésze a robot árának.
  – Peternél meg más drága holmiknál, akiknek maximum tizennyolc az agyuk, de őértük akár százezret is elkérnek. Egy másodosztályúnak viszont a hét-nyolc, legfeljebb kilenc pénzt érő buksija a teljes érték nyolcvan-kilencven százaléka.

Cipővásárlás után George bement Murchison könyvesboltjába, hogy utánanézzen az újdonságoknak. Nicky visszaballagott a kocsihoz, ahol John a robotagy használatát magolta, bal kézzel szórakozottan birizgálva Lizzie füle tövét.
  – Szia – integetett a kutya, és megnyalta a lány bokáját. Testvére észre sem vette őt.
  – Találtál valamit? – guggolt melléjük Nicolette, és beletúrt a hosszú, fehér szőrzetbe Lizzie hasán.
  – Tud ez mindent – dörmögte a fiú. – Mit gondolsz, meddig tart beszerelni?
  – Negyedóra se.
  – Hogy kell azt érteni, hogy a kapacitása ötszáz szó „átlaghangérték”? Rövidebb szavakból többet taníthatok meg?
  – Igen. De persze a kimondott szóhosszúság számít, és hozzá kell venni a programokat is. Hiába használsz rövid utasításokat, ha mérföldes programokat írsz.
  – Mhm. És mit jelent…
  De hagyjuk itt magukra a testvéreket, akik földi halandó számára követhetetlen mélységű eszmecserét kezdtek az RM g6 tudásáról. Nézzünk inkább utána George-nak, aki száz yarddal odébb remek társaságban forgolódott: könyvek között. Régi módszerét alkalmazva végignézte a polcokat, szemkápráztató gyorsasággal azonosítva az érdeklődését felkeltő kiadványokat. Egy-egy polcsor végére érve visszament, kiemelt a köteteket, elolvasta az ismertetőt vagy a tartalomjegyzéket; némelyiket visszatette, a többit pedig egy asztalra halmozta. Ezúttal már vagy száz darab tornyosult ott, bár az üzlet felét sem látta még. Kis alakú, mintegy hatszáz oldalas történelmi munkát szemlélt éppen, s a mellette álló fiatalemberhez fordult.
  – Mit gondolsz?
  – Ha megvan önnek a Stewart–Roberts, nem sokat tud kezdeni vele – válaszolta a kiszolgáló, George régi ismerőse, természetesen szintén robot. – Meg kell mondjam, az utóbbi időben gyenge nálunk a történelemírás… önök remélhetőleg felpezsdítik majd az életet.
  – Igen, azt szeretnénk – rakta vissza a könyvet George, szokásához híven rossz helyre, s átment a következő polchoz. A robot vele tartott, újabb tétellel bővítve a távozása után helyükre teendők listáját.
  – Gondolom, uram, olvassa a Világirodalmi Figyelőt. Nem tudom, feltűnt-e önnek Lord Wellesley cikke a múlt hónapban…
  – A lord jobban tenné – mormolta George a címeken rohanva –, ha valami jó kalandregényt vagy filozofikus elbeszélést csinálna, és nem foglalkozna a vikingekkel, akikről mit se tud.
  – Kétségkívül, Mr. Lane; csakhogy Sellingdon újabb kutatásai valószínűsíteni látszanak a téziseit. A lindisfarne-i csata ugyanis…
  Attól tartunk, szakképzetlen fül ebből a beszélgetésből sem értene meg sokat; s ha az olvasó netán jártas is akár a mikroelektronikában, akár a viking történelemben, az elbeszélő, bár szégyenkezve vallja be, egyikben sem az; így egyik beszélgetés visszaadására sem mer vállalkozni, attól való félelmében, hogy valamit félrehall, az MTN áramkört NTM áramkörnek érti vagy fordítva, esetleg hibásan jegyzi le a vikingek tetteit megörökített arab történetírók cseppet sem könnyű nevét – mert, bár ez sokak számára meglepő, az északi harcosok szoros kapcsolatban álltak a távoli délvidékkel –; ezért, tudatlansága ismeretében, a továbbiak leírása helyett inkább betér félórácskára a szemközti kávéházba, ahol – az olvasó megtisztelő társaságában – lágytojás mellől figyelheti a Lane-ek megjelenését ezen a csendes manchesteri utcán.

Az olvasó megkönnyebbülten telepedett az asztalhoz. – Tudja, mióta üldözöm magát? Nem könnyű elcsípni. – A pincérlányra, aztán az író tányérjára nézett. – Maga lágytojást eszik fényes délután?
  – Miért ne? Lane-éket figyelem; ilyen célra ez a hagyományos.
  – Hogyhogy?
  – Nos hát, ha emlékszik Kästnerre, az ő regényében Emil is lágytojást evett, mialatt pénzének tolvaját figyelte.
  – Hogy maga miket talál ki… Hiszen éppen a tolvaj ette a tojást; vagy gondolja, hogy aki üldöz valakit, az ráér kávéházban ücsörögni? És maga akar regényt írni?!
  – Azt mondja?… Lehet, hogy igaza van. Azért most már megeszem.
  Az olvasó a lányra pillantott. – Hát akkor nekem is ugyanezt. Tudja, régóta akarok pár szót váltani magával. Nem volt könnyű utolérnem… hiszen az olvasó általában csak akkor lép színre, ha a regény már elkészült.
  – Rátapintott a lényegre. Ennélfogva szíveskedjék dematerializálódni.
  – De kérem!…
  – Nézze, maga most még nem lehet olvasó. Nincs regény, tehát nincs olvasó sem, megért, nemde?
  – Hogyne volna! Két perce sincs, hogy meghívott a kávéházba, amíg ők beszélgetnek, ott áll fehéren-feketén.
  – Van az már öt perc is; a lágytojásom rég megfőtt azóta. Egyébként ki mondta, hogy magát hívtam?
  – Emlékszik, mit írt, igaz? Az olvasó megtisztelő társaságában – ez én vagyok.
  – Miből gondolja, hogy pont maga? Egy regényt többnyire sokan olvasnak.
  Az olvasó erőteljes mozdulattal feltörte az első tojást. – Nézze… én szeptember óta kergetem magát azzal a lehetetlenséggel küszködve, hogy amíg a regény el nem készült, nem lehetek olvasó. A maga félmondatának hála végre itt vagyok, hát csak elvárhatom, hogy meghallgat?!
  Az író elgondolkodva bólintott. Odaintette a pincérlányt, s kért egy csésze teát.
  – Hallgatom.
  – Csak hogy idáig eljutottunk. Nos, először is nem értem az ideáját. Egy robotgyerekről akar írni – jó. Szokatlan, de rendben van, elfogadom. No de az ég szerelmére, hát miért nem olyat választott, akivel történik is valami?
  – Azt hiszem, én nem értem magát. Minek kellene történnie?
  – Bárminek. Írhatott volna arról a kisgyerekről, akit az emberrablók szilánkokra zúztak az előszobába, de mire bejutottak volna a csecsemőhöz, a rendőrség szitává lőtte őket.
  – És miről szólt volna a regény?
  – Természetesen a gyereket kijavították.
  – Nem erről van szó. Nagyon megható történet, de mit gondol, mit csináltak ezután a gyerek szülei? Bearanyoztatták a robotot, diadalmenetben vitték végig a városon, vagy esetleg, amit én sokkal többre tartok, átölelték és megcsókolták? Nem hiszem, de ha megtették is – mindegy. Utána akkor is jöttek a hétköznapok. Amit maga mond, legfeljebb novellára elég. Különben maga megfeledkezik egy alapvető szabályról.
  – Mégpedig?
  – Az olvasónak azonosulnia kell a regény szereplőivel.
  Az olvasó tiltakozó mozdulatot tett. – Nem mondtam, hogy nem azonosultam. Csak furcsállom a választását? Miért pont Nickyt választotta?
  – Meg fog lepődni. Olyan regényt akartam írni, aminek Nicky a címe, és a főszereplőt ugyanígy hívják. Peter Robinson nem felelt volna meg.
  – Ne bolondozzon!
  – Teljesen komolyan beszélek. Mindazonáltal ne haragudjon, de nem cseveghetek itt magával napestig, után kell néznem George-nak és a gyerekeknek.
  – Ki fognak bírni egy keveset maga nélkül. Ha már így összejöttünk, meg kell mondanom, ugyancsak elégedetlen vagyok több epizóddal.
  – Szíve joga; maga az olvasó. Talán mást kellett volna írnom, mint ami történik?
  – Nem, persze hogy nem. Viszont például nem lett volna szabad megírnia, hogy Nicky együtt aludt Michaellal.
  – Már megbocsásson, de hogy érti ezt? Mi okom lehetne elhallgatni? Maga is kezdi ezt a vészmadárkodást a robotok erkölcseivel?
  – Szívem joga; én vagyok az olvasó. Maga mondta, nem én. De ismeri a mondást: ha nem fújják, nem zörög…
  – Ostobaság. Először is testvérek. Másodszor pedig jól tudja, hogy egy robot felől tökéletesen biztos lehet, nemcsak ezen a téren, bármiben. Hallott olyat, hogy roboton erőszakot követtek volna el?
  – Nem…
  – Nem is fog: lehetetlen. A robot tisztában van vele, hogyan teheti ellenfelét a legkisebb sérülés árán harcképtelenné; ilyen esetben egy-két csontot is nyugodtan eltörhet. Pusztán az első törvény különböző előjelű hatásairól van szó. Nézze, ott megy.
  Nicky valóban éppen a könyvesbolt felé tartott. Az olvasó vállat vont.
  – Hadd menjen. Tudja, mi még a bajom? Nem jól osztja el a szereplők közti arányokat. White úr, Pat Simmons és Eddie Jackson több helyet érdemelne.
  – Lehetséges.
  – És ha már itt tartunk, Robinsonék is. Mrs. Robinsonnak és a gyerekek többségének egy sor se jutott.
  – Akárcsak több ezer városbelinek.
  Az olvasó bosszúsan fújt egyet. Intett a lánynak, s ő is kért egy teát. – Nem könnyű magával szót érteni. Megmondom én, mi a baj a maga regényével. Mikor fogja befejezni?
  – Ha leírtam, amit akarok.
  – Kötve hiszem. Maga családregényt ír. Ilyesmit sok helyen be lehet fejezni: a főszereplő halálával, esküvőjével, felnövésével, nyugdíjba menetelével és így tovább; de Nickyre ezek nem alkalmazhatók.
  – Majd megoldom valahogy.
  Kinyílt a kávéház ajtaja, s belépett Nicky, John és George. Helyet foglaltak a legközelebbi asztalnál, éppen az olvasó mögött, csevegésbe kezdtek a pincérlánnyal.
  – És most mi lesz? – ijedt meg az olvasó.
  – Semmi különös – felelte az író nyugodtan.
  – Szokatlan helyzet… máshová kellene mennünk, nem?
  – Semmi szükség rá. Azt hiszi, rájöhetnek, hogy róluk írok?
  – Elvégre egy robot füle…
  – Mindegy. Ha akarja, forduljon meg és mondja el nekik. Nem fog sikerülni.
  – Hogyhogy?
  – Nézze, ha én író vagyok, akkor ők regényalakok, és nincs kinek elmondani. Ha viszont ők léteznek, akkor nem írja őket senki; mit mond el?
  Az olvasó meglepve nézett hátra. George éppen bólintott a lánynak, s az elment a rendelésért. John szórakozottan babrálta az abroszt; Nicolette a robotok örök nyugalmával ült és várakozott.
  Az olvasó rémülten fordult vissza. – Hiszen én akkor elrontottam a regényt!
  – Ugyan már – miért rontotta volna el? Csak egy kicsit rendhagyó helyzetet teremtett. Gondolja, hogy ez befolyásolná a továbbiakat, mikor ők nem is tudnak semmiről?
  – Biztos, hogy nem lesz semmi következménye a… találkozásunknak?
  – Biztos. Én viszont most már megyek. Isten áldja.
  Az író kilépett az utcára. Egy pillantást vetett Murchison boltjára, aztán elhaladt a kanárisárga busz mellett, sietős léptekkel, hogy elérje a christiesi buszt.

következő rész


1 Isaac Asimov: Én, a robot. Baranyi Gyula fordítása
2 Töredékek Shakespeare szonettjeiből. Szabó Lőrinc fordítása
3 Richard Gehman: A gépezet.
4 Aucassin és Nicolette. Részletek. Tóth Árpád fordítása
5 Homérosz: Iliász. Devecseri Gábor fordítása