Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




A trottlababa

trottlababa.jpgNéhány napja találkoztam először a trottlababa problémájával, de eddig még nemigen tudtam eldönteni, miképpen is viszonyuljak hozzá. De attól tartok, előbb-utóbb nekem fogják szögezni a kérdést, úgy látszik, hivatalból leszek kénytelen foglalkozni vele. Azért is, mert az imént olvastam Mérő Vera cikkét a trottlababáról, és legalább annyi kérdést vet föl, mint amennyit megválaszol; mindazonáltal ezt nem szánom válaszcikknek, nem is azért, mert ez viszont már tényleg nem tisztem, hanem mert – nekem sincsen több válaszom, mint bárkinek.
  Megvan annak az előnye és a hátránya is, ha az ember soha nem volt szociális munkás, orvos, ügyvéd, nem kellett akármilyen minőségben pedofilokkal, netán azok konkrétan elkövetett cselekményeivel foglalkoznia. A hátránya az, hogy az ember így kétségkívül kevesebbet tud, bár sokszor érzem úgy, hogy még így is túl sokat. Az előnye az, hogy nyugodtabban alszom, és azt hiszem, a távolabbi kép egy kicsit más szögű rálátást ad. És hát kilenc év alatt azért csak ragadt rám egy s más.
  Takagi Sin, a trottlababák vállaltan pedofil gyártója azt állítja – sőt köszönőlevelekkel is alátámasztja –, hogy a babák segítségével a pedofilok kiélhetik vágyaikat, és így kevésbé veszélyesek a társadalomra. A Facebookon többhelyütt viszont azt kérdezik az emberek: és akkor a szadista hajlamúnak meg gyártsunk földarabolható babát? Netán még jajgasson és vérezzen is?
  Az én válaszom erre az, hogy ha Takagi úrnak igaza van, akkor – miért ne? Magukkal a trottlababákkal nincsen semmi baj. Felnőtt emberek egy világtól elzárt gyárépületben állítják elő őket, és becsomagolva küldik el más felnőtt embereknek, akik aztán négy fal között tartják őket, és azt csinálnak velük, amit akarnak. Az ő tulajdonuk, megvették, az árát kifizették. Sem törvényi, sem erkölcsi aggályunk nem lehet. A kettő nem esik egybe; az akkori törvények részletes ismerete nélkül is nyilvánvaló, hogy jog szerint George azt csinál Nickyvel, amit akar, hiszen megvette, kifizette, az ő tulajdona, de az is nyilvánvaló, hogy ha bárhogyan abuzálná, azt a társadalom elítélné, hiszen Nicky beszél, gondolkodik, érez, egy teljesen normális tizenkét éves kislány. A társadalom elítélné, a törvény nem: senki nem avatkozna közbe, ha George bármiféleképpen bántalmazná a lányát, hiszen Nickynek nincsenek jogai, George-nak viszont vannak, éspedig a tulajdonával mindenki azt tesz, amit akar – de nagyon helytelenítenék. (Az olvasó megnyugtatása végett: George természetesen szereti Nickyt és semmi rosszat nem fog vele tenni.) Ez hasonló az állatokkal való bánásmódhoz, akik szintén érző lények és sokan közülük szintén valakinek a tulajdonai: mai jogfelfogásunk már nem gondolja, hogy bárkinek jogában állna bántalmazni egy állatot, még ha törvényes tulajdona is. Az állat ugyanis érző lény, és nem tud védekezni. Nicky sem tud, hiszen a parancs második törvénye erősebb az önvédelem harmadik törvényénél. A társadalom nem azért ítélné el George-ot, mert korlátokat kíván szabni annak, hogy hogyan rendelkezhet a tulajdonával; ha ezt akarná tenni, megtenné. Ahogy a mai társadalom sem azért ítéli el a saját állatát bántalmazó embert (ma már akár börtönnel is sújtja), mert korlátozni kívánja, hogy mit tehet a tulajdonával. Hiszen ha egy menthetetlenül beteg vagy sérült állattal végezni erkölcsös cselekedet, akkor az ennél sokkal enyhébb verés miért bűncselekmény?
  Azért, mert értőn belátjuk, hogy aki megver, megkínoz egy állatot, az lelketlen, gonosz ember, aki adott esetben emberrel is megtenné ugyanezt, csak nem nyílik rá alkalma – úgy, hogy meg is úszhassa.
  Ezért ítélné el a társadalom George-ot, ha bántaná Nickyt, ámbár a kislány ugyanolyan élettelen gépezet, mint egy bicikli. De úgy néz ki, mint egy ember, beszél, mozog, nevet, és aki képes egy emberi lényre megtévesztően hasonlító dolgot brutálisan bántalmazni, attól jobb távol maradni. Vagy őt tartani távol a többi embertől.
  A trottlababa bántalmazása annyiban különbözik Nickyétől, hogy a baba nem mozog, nem beszél, nem gondolkodik, a baba vitathatatlanul csak egy tárgy, miközben Nickyt csak viselkedésének és motivációinak gondos tanulmányozása teszi megkülönböztethetővé az emberi lényektől. Asszociációkat persze a közönséges műanyagbaba is kelt, fotósok kedvelt témája háború vagy elemi csapás sújtotta területen lefotózni a romok között heverő babát: értjük belőle, hogy ott azelőtt gyerekek játszottak, és hogy a baba helyén emberbaba is fekhetne. De tény, hogy aki megerőszakol vagy földarabol egy játékbabát, a saját tulajdonát használja tetszése szerint.
  Viszont igaza van-e Takagi úrnak?
  A kérdés egyfelől fölmerül úgy, hogy „én, Takagi Sin pedofil férfi, miután a birtokomban van egy vagy több trottlababa, és azt csinálok velük, amit akarok, biztos lehetek-e abban, hogy pedofil vágyaimat csakugyan kiéltem a segítségükkel és emberek, gyerekek közé merhetek-e menni?”, de én amondó vagyok, hogy ezt bízzuk Takagi úrra és a vásárlóira. Engem jobban érdekel a kérdés tükörképe. „Én, Nakamura vagy Kobajasi, Takagi úr szomszédja, miután tudom, hogy ő egy pedofil férfi, viszont a birtokában trottlababák vannak, biztosan a gyerekeim közelébe engedhetem-e ezt az urat?”
  Takagi úr azt is mondja – és ebben is igaza van –, hogy míg egyes pedofilokat a trottlababa és/vagy az animált gyerekpornó kielégíthet, addig másokban éppen ellenkezőleg, felszíthatja a vágyakat: nem tudhatjuk, mondja Takagi úr, mert ebben a tárgyban nem végeztek kutatásokat. Éppen azért, mert nem végeztek kutatásokat, valamint mert a második csoport létezése sosem zárható ki, a legkevésbé sem tartom valószínűnek, de kívánatosnak sem, egy efféle beszélgetés létrejöttét:

– Jó napot, asszonyom, Bráner-Dugó Márk vagyok, az álláshirdetésre jelentkezem.
  – Jó napot, foglaljon helyet. Adatai… referenciák… ez rendben van. Tudja, mi a munka?
  – Hogyne, gyerekekre kell vigyázni, a kisebbeket öltöztetni, iskolába kísérni, ilyesmik.
  – Így van. Á, az ott egy Kope-kitűző?
  – Igen, asszonyom, kondicionált pedofil vagyok, tessék a bizonyítványom.
  – Aha. Két trottlababa… már két éve megvannak, látom, de… ez mégsem tetszik nekem, Bráner-Dugó úr.
  – Miért nem, asszonyom? A kutatások szerint két év bőségesen elegendő, hogy a trottlababák levezessék a pedofil vágyakat.
  – Ez igaz. Viszont itt az áll, hogy ezek az ön első trottlababái, és még nem voltak cserélve. Márpedig ennyi idő alatt legalább az egyiknek tönkre kellett volna mennie, ha ön a szadista vágyait is levezeti rajtuk. Így sajnos nem tartom önt elég biztonságosnak.
  – Értem… hát… ezen megpróbálhatok segíteni. Szétverhetem az egyiket. Ez megoldja a dolgot?
  – Ha elhozza a gyártó tanúsítványát, természetesen. De igyekezzen, mert mások is érdeklődnek az állás iránt.
  – Magától értetődik. Köszönöm a jóindulatát, asszonyom.

(Ha az olvasónak nem lenne meg, a bráner a börtönszlengben péniszt jelent, a keresztnevét pedig Dutroux-tól kapta.)
  Nyilván képtelenség, hogy efféle párbeszéd valaha létrejöjjön – a hölgy gondolkodása homlokegyenest szembemegy minden józan ésszel. Nem bízunk pedofilra gyerekeket és kecskére káposztát; hogy ez mekkora hiba, abból is láthatjuk, hogy politikusokra pénzt viszont már rábíztunk. Nemcsak állás keretében nem bízunk pedofilra gyerekeket, hanem sehogy. Elemi logika. Ha bekukkant a szomszéd, aki tudottan pedofil, és gyerek van a háznál, akkor teszünk róla, hogy ne kukkantson be többet. Akkor is, ha sose hallottunk az Anoni Mara Társaságról és nem olvastuk a történeteiket – szülőknek egyébként kötelező –, egyszerűen csak egy olyan világban élünk, amilyenben, és nem járunk becsukott fülekkel.
  Mindezek miatt valójában közömbös a társadalom számára, hogy igaza van-e Takagi úrnak, bár a kutatónak nagyon érdekes és fontos lenne egy ilyen felmérés.
  Azért sem tudok hinni a trottlababa áldásaiban, mert a pedofilok nem szexlények. Vagy nem is tudom, hogy nevezzem ezt a nemlétező fogalmat, nincsen olyan ember, a pedofilok között sem, akit kizárólag a szex érdekel. Az ember komplex lény, a pedofil is. A viszonylag egyszerű embereket, akiket egy nagyon szűkre szabott körön kívül semmi sem érdekel, a csecsemők, súlyos értelmi fogyatékosok és politikusok között kell keresni, de történetesen ezeket pont a szex nem érdekli.
  Ha például férfi szexbabákat gyártanánk olyan meleg férfiak számára, akiknek hazájában a férfiak közötti szexet középkori kegyetlenséggel büntetik, és – tegyük fel – a babák birtoklását viszont nem büntetnék, akkor ezek az emberek boldogok lennének? Nyilván nem. Az analógia folytatható, hiszen nem él ember a Földön, aki tetszése szerint bárkivel szexelhetne. Aki megkívánja barátja feleségét és felkéri, hogy álljon modellt egy őt ábrázoló szexbaba elkészítéséhez, boldog lesz a nő helyett a babával? Ismét csak nem. De meg is fordíthatjuk az analógiát, véve valakit, aki nem egy bizonyos egyéntől vagy csoporttól van eltiltva, hanem a világon mindenkitől, kivéve a saját hites feleségét, ő boldog lesz, ha gondoskodó asszonykája időnként meglepi egy-egy babával, amik más nőket ábrázolnak? A válasz megint csak nem.
  Mert nem vagyunk szexlények. A párkapcsolat komplett, teljes emberi kapcsolatot jelent, aminek a szex csak egy része, igen gyakran nem is a legfontosabb része. A trottlababát is magunk mellé ültethetjük és megnézhetünk együtt egy filmet, de nem fog nevetni vagy szomorkodni rajta, és nem tudjuk aztán együtt megbeszélni. Elvihetjük sétálni baba- vagy tolókocsiban, de nem fog rácsodálkozni a világra, egyáltalán semmilyen interakcióba nem fog lépni vele; ezzel az erővel egy Gary Dahl-féle kavics háziállatot is sétáltathatnánk.
  Aki eltöltött legalább hatvan másodpercet egy eleven gyerek társaságában, az tudja, hogy mecsoda különbség, az izgő-mozgó, dumáló, pillanatonként mást és mást csináló gyerek kontra a hullamozdulatlan trottlababa. Történetesen a trottlababát is élővé lehetne varázsolni, ahogy a csuhébabától Barbie-ig mindenkit lehetett, csak éppen az kellene hozzá, ami definíció szerint nem lehet, egy valódi gyerek!
  No persze lehet még egy változat a képletre. Szexre trottlababa – a kapcsolat összes többi részére valódi gyerek. De ebben a felállásban még csókolózni sincs kivel, mert a trottlababa ebben sem partner, a gyerekkel pedig tilalmas. Akárhonnan nézzük, a legpedofilabb vagy a legkevésbé pedofil felől, mindig a valódi gyerek fog nyerni, mert ő tényleg gyerek, a trottlababa meg csak egy kupac műanyag, bár kétségkívül nagyon szép dizájnnal. Nem lesz olyan helyzet vagy körülmény, amikor a pedofilt arra vonzanák vágyai, hogy mégis inkább a trottlababát válassza.
  Egyetlen pont van, ahol a gyerek veszít az összehasonlításban: ő nem marad mindig gyerek. A pedofilok korpreferenciája nagyon sokféle, de egy ponton a gyerek biztosan ki fog belőle nőni, és ezt a pedofil előre tudja. Még ha valaha olyan ötletem támadna is – nem fog –, hogy egy trottlababa-tulajdonos pedofilnak meg szabad engedni, hogy közeli barátságot tartson egy preferenciájába eső gyerekkel, ez is megdőlne abban a pillanatban, amikor a pedofil észleli, hogy a gyerek életkor és/vagy érettség szempontjából hamarosan kilép az ő preferenciaköréből, és fölmered benne a gondolat: ha most nem próbálkozik, akkor soha az életben nem lesz rá alkalma.
  Nem szabad hagyni, hogy ez a gondolat fölmeredjen. Egyáltalán semmi sem.


Láng Attila D., 2016.1.21., 04:19:32

Anoni Mara Társaság Barbie Dahl‚ Gary Dutroux‚ Marc gyerek gyerekbántalmazás jog Lane‚ George Mérő Vera Nicky pedofil Pet Rock Takagi Sin trottlababa

Aszfalt, nagybácsi, nátha, távozniCsarpkontroll

Discussion

Enter your comment:
A hozzászólásokban sem webcím, sem HTML kód nem használható.