Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools


A toldalékcső

Ismerkedjünk meg most már a toldalékcsővel. Először szaladjunk végig az artikulációs helyeken, vagyis azokon a pontokon, ahol csinálni lehet „valamit”, és ebből beszédhang lesz. Elölről hátrafelé.
  Bilabiálisok. Mindkét ajak használatával keletkeznek. A magyarban három is van: m, p és b. Ha az olvasó néhányszor kiejti ezt a három hangot, megfigyelheti, hogy a két ajkát használja hozzájuk. (Latinul bi- kettőt, labia ajkat jelent.)
  Labiodentálisok. A felső fogsor és az alsó ajak vesz részt bennük. A magyarban az f és a v ilyen. (A labia és a dentum, azaz fog összetétele.)
  Dentálisok. A felső fogsor használatával keletkeznek. Ilyen a magyarban a t, d, n, l és r is, de valamivel hátrébb is képződhetnek. Az angol a th betűkapcsolat mindkét kiejtése (that, illetve think) dentális hang.
  Alveolárisok. A fogíny segítségével jönnek létre. A magyarban ilyen az sz és a z, de az előbb a dentálisoknál felsorolt hangokat is lehet itt képezni. (Latinul alveola fogínyt jelent.)
  Posztalveolárisok. A fogíny mögött, ahhoz egészen közel képzett hangok. A magyarban ilyen az s, zs, cs és dzs. (Latinul post azt jelenti, mögött.)
  Retroflexek. A nyelvet a posztalveoláris hangokhoz képest még egy kicsit hátrébb visszük, a végét kicsit visszahajlítjuk. A magyarban ilyen nincs, eléggé nehezek is nekünk ezek a hangok. Legjobban a retroflex s és zs hangot ismerjük: az oroszok így ejtik a betűket. (Latinul retro vissza, flexio pedig hajlítás.)
  Palatálisok. A nyelv hátát a kemény szájpadláshoz közelítjük (érintjük). A magyar nyelv sok palatálist használ: ny, ty, gy, j, és a lopj szóban ejtett zöngétlen j, ami valójában a német nicht szóban levő ch-val azonos. (Latinul palatum: szájpadlás.)
  Velárisok. A nyelv háta és lágy szájpadlás segítségével keletkeznek, ami hátrébb van, mint a kemény. A magyarban ilyen a k és a g, de mássalhangzó előtt az n-et is itt képezzük. (Latinul velum ennek a területnek a neve.)
  1761-1.jpgUvulárisok. A nyelv háta és a nyelvcsap (uvula) segítségével keletkeznek. A nyelvcsap egy kis nyúlvány a szánk hátsó részén; legjobban kiabáló rajzfilmfigurák szájában lehet megfigyelni. A magyarban uvuláris hang sincs, ámbár gyakran így ejtjük a k-t, de ez csak egy allofón (majd elmondom, mi az). Uvuláris az r hang a francia köznyelvben, például a Paris szóban.
  Faringálisok. A nyelv gyökere és a torok kezdő része segítségével ejtjük őket. Az egész IPA-táblázatban csak kettő van belőlük (az eddig felsorolt csoportok hat-tizenkét hangot számlálnak), ezt a kettőt se sok nyelv ismeri. (Az említett hely neve latinul pharynx.)
  Epiglottálisok. A nyelv gyökerénél levő membrán (epiglottis) segítségével képzett hangok. Csak három van belőlük, nagyon kevés nyelvben.
  Glottálisok. A hangrés (glottis) használatával képzett hangok. Csak három van belőlük, de azok nagyon sok nyelvben szerepelnek. A magyarban is megvan az egyik: a h.
  Ez tehát a toldalékcső tizenkét „billentyűje”, amiken beszéd közben öntudatlanul játszunk. Lássuk mármost, hogy az egyes billentyűket hogyan lehet lenyomni. Kilencféleképpen.
  Nazálisok. A velumot kicsit leengedjük, ezáltal az orrüregen át levegő áramlik ki és rezonanciát okoz. A magyarban ilyen hang az m, n és ny. Nagyon sok nyelv használ nazális magánhangzókat, ahol ugyanez történik. Ilyen a francia; például a saint szó kiejtve két hangból áll, egy sz-ből és egy nazális e-ből. (Latinul a naso- előtag az orral kapcsolatos dolgot jelent.)
  Plozívák. Magyar nevük is van: zárhangok. Úgy keletkeznek, hogy a toldalékcső egy pontján (a fenti tizenkét „billentyű” valamelyikénél) teljesen elzárjuk a levegő útját, aztán ezt a zárat hirtelen megszüntetjük. Ilyen hangok a magyarban a p, b, t, d, ty, gy, k és g. Jellemzőjük, hogy nem lehet őket folyamatosan ejteni: az olvasónak biztosan sikerül másodperceken át folyamatosan mondani, hogy sssssssss…, de nem lehet folyamatosan mondani, hogy tttttttttt…, mert az nem folyamatos lesz, hanem ismételgetett. Vagy hosszú; a hosszú plozívákat (robban) úgy ejtjük, hogy a zárat hosszabban tartjuk ki fölengedés előtt. (A név az explozíva, robbanásszerű rövidítése.)
  Frikatívák. Magyar néven réshangok. Úgy keletkeznek, hogy a toldalékcső egy pontján részleges zárat képezünk, a levegő szabadon áramlik kifelé, de a részleges zárnál megtorlódik és hangot ad. Ilyen hangok a magyarban: sz, z, s, zs, f, v, h, valamint a technika szóban ch-val és a lopj szóban j-vel jelölt hang. Frikatíva az angolban a that és a think hang is. (Latinul frictio dörzsölést jelent.)
  Approximánsok. A magán- és mássalhangzók tulajdonságait egyesítik. A beszédszervek szűkületet képeznek, ahol marad annyi hely, hogy a levegő hallható súrlódás nélkül távozhasson. A magyarban egy ilyen van, a j. Az approximánsok mindegyike közeli rokonságban áll egy magánhangzóval, a j például az i-vel: alig van különbség a kiejtésükben. (Latinul proximare: megközelíteni.)
  Trillek. Magyarul pergőhangok. Vibrációval képezzük őket, a nyelv vagy a két ajak gyors egymásutánban zár és nyit; általában kétszer-háromszor, de akár ötször vagy még többször is. A magyarban az r hang ilyen.
  Tapok és flapok. Magyarul érintők. A beszédszervek egyszeri, rövid összezárásával keletkeznek. Hasonlóak tehát a plozívákhoz, de itt nem növeljük meg a légnyomást a zár mögött, így nincs erőteljes levegőkiáramlás. A magyarban nincs ilyen; aki jól tud angolul, egy ilyen érintő r-et ejt például olyan szavakban, mint better (a t helyén, nem r gyanánt), de csak az amerikai tájszólásban. (Angolul tap érintést, flap csapást jelent. A nyelvészek egy része vegyesen használja a két szót, de van olyan vélemény is, hogy a kettő nem ugyanaz.)
  Laterális approximánsok. A nyelv szélei approximánst képeznek, a közepe viszont érintkezik a szájjal. Ilyen hang a magyarban az l, és ilyen volt az egykori ly a régi magyar nyelvben, amikor még nem volt azonos a j-vel. (Latinul lateralis oldalsót jelent.)
  Laterális frikatívák. Az olvasó most már bizonyára sejti, hogy itt a nyelv szélei frikatívát alkotnak, a közepe viszont érintkezik a szájjal. Annál nehezebb elképzelni, hogy ez mi lehet, és még nehezebb a gyakorlatban is megvalósítani. Az IPA csak két ilyen hangot ismer (további háromnak nincs IPA-jele), amik jó pár nyelvben használatosak, de azok jórészt alig ismert nyelvek.
  Laterális flapok. Hasonlóképpen: a nyelv szélei alkotják a flapot, a közepe érintkezik. Csupán egy ilyen hangnak van IPA-jele (háromnak nincsen), ez pedig a japán r hang.
  Idáig tehát megvagyunk: a pulmonikus mássalhangzók képzésének módját már ismerjük. Elméletileg. A gyakorlatban valószínűleg csak odáig jutottunk, hogy ha azt mondom, zöngés posztalveoláris laterális approximáns, akkor az olvasó most már – tudása birtokában – nem simán tátja el a száját, hanem bilabiálisan. De tátja. Idő és gyakorlat kell, amíg ezek vérévé válnak az embernek. A későbbiekben meg fogjuk szerezni, ha az olvasó toldalékcsöve bírja cérnával.
  De mielőtt mostanra befejezném, még egy infó. Zöngés és zöngétlen hangokról beszéltem; ezek között az a különbség, hogy a zöngés hangot az epiglottis megrezegtetésével képezzük. Vagyis például zöngés dentális plozíva egyenlő zöngétlen dentális plozíva plusz rezgő epiglottis. A különbség legjobban a frikatívákon érezhető, mert azokat hosszan elnyújtva lehet mondani. A magyarban három frikatívapár is van: s–zs, sz–z, f–v. Ha az olvasó hosszan elnyújtva ejti a párok két tagját felváltva, érezni fogja a különbséget.


Láng Attila D., 2008.6.13.

! fonetika

Beszélni tanulunkEredeti szerzet

Discussion

Enter your comment:
A hozzászólásokban sem webcím, sem HTML kód nem használható.