Upload failed. Maybe wrong permissions?
Kissy Android

User Tools

Site Tools




A sokindonézek

Végre rájöttem, kik tüntetnek a parlament előtt. A sokindonézek! Indonézia: piros-fehér. Sokindonézia: piros-fehér-piros-fehér-piros-fehér…
  De mi bajuk nekik a mi kormányunkkal?

2009.04.14., 15:05




Segítség! Gazdit keresünk!

Kérjük az olvasót, ha másképpen nem tud segíteni, legalább egy megosztással javítsa esélyeinket – amíg a keresett gazdikat meg nem találjuk. Utána már nem kell.
  Ennek a két védtelen, ártatlan jószágnak a gazdája már nagyon idős, beteg ember, nem tud többé gondoskodni róluk. Netezni sem tud, ezért engem kért meg, hogy vegyem őket magamhoz és keressek helyet számukra, de én sem engedhetem meg magamnak, hogy sokáig itt maradjanak. Ha nem találunk nekik gazdit, az elaltatás vár rájuk!
  Aki hazaviszi őket, legyen tudatában, hogy nem kölykök már, nem fognak a lába körül szaladgálni. A hasukat se nagyon kell már vakarászni. Viszont szobatiszták és nagyon okosak. Valamint ha az olvasónak gyakran szoktak kiszőrösödni a villái, akkor okvetlenül rájuk van szüksége, ők ugyanis pont villanyírógépek.
  


  Sötétke törzskönyvi neve Panasonic R540, Világoska pedig Philips PTW120/45. Elég jól bírják magukat koruk ellenére. Sötétkének gyakorlatilag nincs tinta a szalagján, néha egy-egy betű jelenik csak meg, de abból is meg tudtam állapítani, hogy hibátlanul működik. Világoska szalagja jó, és abból is lehet tudni, hogy működik, hogy valaki rágépelte a hengerére fehérrel: MÜKÖDIK, és még egy-két szótöredéket. Sötétke kis, húszkarakteres kijelzőjén szabályszerű szövegszerkesztőben lehet dolgozni, és az Enter lenyomásakor küldi csak el a szöveget – de van még kétféle üzemmódja, működhet úgy is, mint egy hagyományos írógép. Van hozzá gépkönyv, többhelyütt belefirkálva. És számítógéphez csatlakoztatva nyomtatóként is használható, de tőlem ne kérdezze az olvasó, hogy milyenhez és hogyan. Világoskának nincsen kijelzője és szövegszerkesztője, de van például törlőfunkciója, a legalsó sor jobb szélső két gombjával letörli, amit írt, pontosan ugyanazt rágépelve fehérrel. Róla kevesebbet tudtam meg, mert nincs meg a dokumentációja.
  Postázást, szállítást nem tudok vállalni, el kell jönni, ez van, nincs mese. És messze van. De aki vállalkozik rá, hogy megmentse ezt a két mit sem vétett jószágot, az előtt nincs lehetetlen.
  Kapcsolatteremtés a facebookos accountomon, privát üzenetben.
  

2015.05.27., 02:58




Beirt

Féadfaidh beirt, gan beann ar a ngnéas, conradh pósta a dhéanamh de réir dlí.

Ezen a kis mondaton kapnak éppen idegrohamot a fóbok Európa-szerte. Beirt. Akármilyen beirt, csak nagykorúak legyenek, mostantól kezdve féadfaidh conradh pósta a dhéanamh de réir dlí, és most jön a neheze: gan beann ar a ngnéas.
  Márpedig a fóboknál a gnéas a legfontosabb, mindent meghatározó szempont, illetve általában hogy ki minek születik, fear vagy bean az őnekik ég és föld. Nem annyi, hogy másképpen pisilnek, szó sincsen róla, a bean az egy alárendelt lény, a fear, vagyis hát a tiarna tulajdona, szüljön gyerekeket és fogja be a száját. Fear az férfi, de tiarna már uraság, és minden fear tiarna, ha van neki odahaza egy bean. Vagy több, mert lehet felesége, akárhány lánya, húga, sőt lehet anyja is, azok egyike se fear. Nincsen nekik faszuk. Az teszi a feart fearrá, akarom mondani: a férfit emberré.
  Csakhogy a piteog egyik se.
  Fób nyelven természetesen mindenki piteog, az is, aki saját neméhez vonzódik, az is, aki másféle neműnek érzi magát, mint aminek csupasz kisbabaként látták, meg még vannak sokféle emberek, de fób nyelven ez mind piteog, általában aki nem illik bele az ő egységsugarú, négyszögletes világába, az piteog. (Igen, mert nála a négyszögnek is lehet sugara, geometriából se volt jobb, mint biológiából.)
  A Morgan Freemannek tulajdonított mondás szerint „Nem vagy homofób. Nem félsz. Seggfej vagy.” Igazából nem ő mondta, de ettől még igaz. Soha nem láttam homofóbot, legyen az akár hivatásos homofób, mint püspök vagy jobbikos, akár natív, rémült sikollyal fölmászni egy fára, ha szembejött két pasi egymást átkarolva, rózsaszín sztreccsnaciban. Fityfenét. Utálkozva végigmérik őket és előkelően magasra tartott heftivel továbbmennek, mérhetetlenül büszkén arra, hogy ők másfélének születtek, most nem lehetne belőlük… ja, de, lehetni lehetne attól még püspök is belőlük vagy jobbikos. Akkor meg mi a baj?! Vannak, akik rémülten hazarohannak és bezárkóznak, ha a rádió vihart jelent, mert rettegnek a vihartól. Mások különféle állatoktól rettegnek, és ha az megjelenik a közelükben, nem lehet bírni velük, pánikba esnek és a menekülés vagy az állat eltávolításának módján kívül semmi sem érdekli őket. Ezek betegségek, orvosok kutatják és gyógyítják őket, orvosi könyveket írnak róluk, szakemberek foglalkoznak velük. A homofób nem retteg a piteogoktól, hanem gyűlöli őket, iszonyodik a gondolattól, hogy ezek egymással dugnak, beirt. Mármint dhá fhir, két férfi. Dhá mhná, az nem zavarja, a leszbipornót még lelkesen nézi is, amikor a fóbtársak nincsenek ott, csak akkor fújol bőszen, amikor együtt lógnak, fóbok egymás között, és meglátnak egy beant, akinek farmere vagy szemüvege van, biztos hátha leszbi, fuuuuuj.
  És akkor jönnek az írek és megszavazzák.
  A kardiológiák nagyszámú lila képpel hápogó, szögletes fejű embert vettek föl Európa-szerte, akiket vad indulat fogott el, ha megláttak egy hárfát, és arról motyogtak, hogy most majd biztos kötelező lesz. Mármint férfiaknak egymással dugni, beirt. Ámbár amikor engedélyezték, hogy egy fear és egy bean az anyakönyvvezető előtt kössön házasságot a pap helyett, nem tették kötelezővé. Amikor engedélyezték, hogy a férfiak is hosszú hajjal járjanak, a nők nadrágban, nem tették kötelezővé. Amikor engedélyezték, hogy a jobbágyok elhagyják a falujukat, nem tették kötelezővé. Amikor engedélyezték, hogy az uralkodó vagy a trónörökös közrendű emberrel házasodjon, nem tették kötelezővé. Amikor engedélyezték, hogy az emberek letegyék a jogosítványt és autót vezessenek, nem tették kötelezővé. Eszméletlen mennyiségű dolgot engedélyeztek az áldott emlékezetű középkor óta, de ezek közül aránylag keveset tettek kötelezővé. Amit kötelezővé tettek, azt nem engedélyezték, hanem elrendelték, például a rabszolgák felszabadítását, azt tényleg muszáj volt megcselekedni. De nem is volt róla népszavazás.
  Beirt az kettőt jelent, emberből. Akármilyen emberből. Lehetnek egyforma vagy különböző neműek, szőkék, barnák, kövérek, soványak. Ha ketten vannak, az beirt. És ha ez nem lenne elég egyértelmű, akkor a szöveg még hozzá is teszi: gan beann ar a ngnéas, nemi hovatartozásuktól függetlenül. Az nincs benne, hogy egyik se legyen rabszolga, pedig volt idő, amikor a rabszolgák nem köthettek házasságot a gazdájuk engedélye nélkül. Az sincs benne, hogy a férfi köteles adott számú kecskét átadni a lány apjának, pedig volt idő, amikor enélkül elképzelni se lehetett házasságot. Az sincs benne, hogy a jósnak meg kell vizsgálnia, hogy a házasulandók horoszkópja összeillik-e, pedig enélkül sokáig elképzelni se lehetett házasságot. Az sincs benne, hogy a lánynak szűznek kell lennie, pedig – no, olyan férfi ma is van, aki csak azért várja a nászéjszakát, hogy megvizsgálhassa a zárjegyet, és ordít, ha szerinte nincs minden rendben, akkor is, ha neki már volt hat felesége és nyolc szeretője. Az sincs benne, hogy a lányt át kell engedni a földesúrnak az első éjszakára, pedig – de ez minden bizonnyal csak legenda. Az viszont benne van, hogy gan beann ar a ngnéas. Most még. Száz év múlva senki sem fogja érteni, hogy ezt minek kellett beleírni, persze hogy gan beann ar a ngnéas, hol itt a probléma?
  Az amerikai kórházakban még akad néha egy-egy magáról megfeledkezett bunkó, aki azt kéri, hogy fehér legyen az orvosa, de még ezek se kelnek ki magukból, amikor a fekete orvos megvizsgálja a másik beteget, hogy ide már niggereket is beengednek, fuuuuuuj, miért nincsenek ezek visszaminősítve rabszolgának. Szóval az agyi lemaradásuk nekik sem végtelen, legalább 1865-ig már eljutottak.
  A homofóbok mikor jutnak el 2015-be? Egy évszázad múlva, vagy több kell?
  Mostantól kezdve megvan a homofóbia ellenszere. Ha két meleg megy az utcán és egy homofób elbődül, nincs más dolguk, mint előkapni egy hárfát, egy palack uisge beathát és egy fazék cál ceannannt: a homofób a szívéhez kap, elterül és mehetnek tovább nyugodtan.
  Féadfaidh beirt.

2015.05.26., 20:58




Nem taszer, csak ópusz

Szóval az van, hogy szembejött velem ez a kis riport Révbíró Tamással, és ezt találtam írni:

Ez az egész azóta beépült a magyar nyelvkincsbe, a parádi csomó, a letepertő, minden. Én is voltam egyébként fordító, 1999-ben, két hétig, két ópuszt kellett angolból fordítanom, az egyik a helikopter javításáról szólt, a másik a gőzautokláv tisztításáról. Fogalmam se volt, mi az a gőzautokláv, viszont az se segített sokat, hogy a helikopterről tudtam, micsoda, amikor meg kellett értenem, hogy a rotorlapátforgatókar-billentőtolattyú áthidalólemezének hajtócsavar-tartókengyeljét billentsük a hátsó lendítőtekerőcsappantyú-mozgatószerkezet meghajtómotorjának főkivezérlés-visszacsatolásjelző áramkörének nemmaszkolhatómegszakítás-kezelőprocesszorának tartólemeze irányába. Ezért érdeklődöm most nagy tisztelettel: hogy mondják angolul a négysebességes ütvefúróhoz való tokmánykulcsot?

Némi sikert aratott, hát gondoltam, legyen meg itt is.

2015.05.26., 17:34




Én is tanköteles vagyok

Publikálása óta jó néhányszor újra fellapoztam „kis” tanulmányomat, de most először próbáltam ki úgy, hogy közben a fülemben az eredeti filmzene szól, folyton újraindítva, hiszen sokkal rövidebb, mint ameddig az olvasás tart. Döbbenetes élmény, ajánlom kipróbálásra.
  Sok mindent tanultam ebből a tanulmányból. Vannak benne érdekes apróságok, például hogy a szövegben egyáltalán nem szerepel a sorozat címe: Mindenki tanköteles. Eredetiben: My všichni školou povinní, „mindannyiunk iskolaköteles”. Nem feledékenységből maradt ki, egyszerűen nem volt olyan pont, ahol beillesztésre kívánkozott, hát kihagytam, de a címkék között persze ott van. Meg különben is, aki járatos a csehszlovák film- és tévéművészetben, úgyis tudja, aki meg nem járatos, hogy bírja ki?!
  De nem is ez az igazán érdekes, hanem ahogy változott a véleményem a tizenhárom rész alatt, szigorúan naponta egyet néztem meg, és ahogy bővült, árnyalta magát a kép, szándékosan nem mentem vissza átírni, amit azelőtt másképp láttam. S milyen jól tettem, mert így érezhető igazán, hogy itt elkaptam valamit. Például a Barčáról alkotott véleményem: az elején még nem tartottam igazán jelentős szerepnek, és valóban lassan bontakozik ki mindaz, ami Barčát megalkotja, de a vége felé már érezhető, a legvégére pedig világossá válik, hogy ennek a filmnek Barča az igazi főszereplője, s mellette Jitka, Markéta Zinnerová valójában azért írta meg az egészet, hogy a gyerekek és tanárok életének örvényeivel aláfesse az igazi mondandót, Barča és Jitka felnőtté válását. (Nem szabad bedőlni annak, hogy a színlapon egészen hátul következnek, az egyszerű mechanikus sorrend, elöl Karfiol és Jana, a „hivatalos” szerelmespár, majd családonként jönnek a többiek, történetesen Oliváékkal kezdve.) Teljesen mindegy, hogy én kislányokban utazom-e vagy sem, Barča akkor is a történet főhőse lenne, ha fiú lenne, nem azért látom annak, mert elfogult vagyok. Noha persze elfogult vagyok, hiszen a tanév elején oly keveset mutató, minden szempontból átlag alatti kislány karácsonyra Szekfű Tüncsihez vagy Illés Borihoz mérhető fajsúlyú drámai alakká nőtte ki magát, és Jitka semmivel sem marad el mögötte, Barča is szerelmes, ő is, Barča is azon az éjszakán érik felnőtté, ő is, Barča is összeroppan, ő is. Kettejük közül azért Barča a főhős mégis, mert – mert ott van a végén az a hat másodperc.
  Azt is írtam, hogy Barčának nincsen élete, amikor éppen nincs színen, aztán pár oldallal később leírtam, hogy azon az éjszakán értek felnőtté mind a ketten, de ennek mi nem vagyunk tanúi. Így változott a két kislány ábrázolása néhány hónap alatt. A tanév elején még valóban így volt, Barča és Jitka egy ponton színre lépett, láttunk valamit az életükből, ami lehetett fontos vagy nem – utólag láttuk meg, hogy minden fontos volt –, aztán snitt, mások következtek, és a lányok élete megállt a következő jelenésükig. Persze, mert nem történt velük semmi olyasmi, amivel akkor és ott fontos lett volna foglalkozni, de karácsonyra már nem így van, például az osztálybulin, amikor Barča olyan hirtelen, jelleméhez nem illően elkomorodik, akkor megérezzük, milyen régóta rágja ez az egész, és még csak aztán jön az újév és Karfiol beszéde. Mire kitavaszodik, a lányok életének legnagyobb része a színfalak mögött zajlik, bent a lelkükben, a világ mit sem lát belőle, hát nem sokat látunk mi sem. Ha ez az élet lenne, semmit se láthatnánk, de mivel film, ami el akar mesélni valamit, ezért megláthatjuk, ami láthatóvá tehető. A többi is ott van, csak tudni kell olvasni a sorok között.
  S ezért mondom, hogy most úgy érzem, elkaptam valamit. Hirtelen ez a cikk jutott eszembe, nini, pont egy éve, amikor a tesóival focizó kislányt bámultam egy ideig, aztán elkezdtem fotózni, mint a bolond, és közben alighanem motyogtam is valamit Csepkéről, a hölgyek pedig összesúgtak a hátam mögött, emlékszem egy kérdésre: „de hát mit lát?!” és egy megjegyzésre valami olyasféle tartalommal, hogy én észreveszek olyan dolgokat, amiket mások nem. Mit tudom én, miket beszéltek, nem ezzel voltam elfoglalva, éppen megértettem a világmindenség metafizikai lényegét abból, hogy egy kilencéves kislányt focizni láttam. Kis lépésekkel, Ellie. S ha már említem ezt a cikket, van benne egy kitétel: „igazi, hús-vér kislányok mindketten, annak is a föle”. No, hát ez a helyzet Barčával és Jitkával is.
  Tanulmányom elfogultsága inkább abban érhető tetten, hogy viszonylag kevés teret szenteltem Jindra Jokl vívódásainak, bár igazából nem azért, mert nem lány, hanem mert nem Barča és nem Jitka. Tenisznyelven szólva: kettős hiba. A válófélben levő, majd frissen elvált, végül új párt találó szülők önmagukban egyszerű képlet, de a gyerek reakciói egészen mások a korától, nemétől, testvérei számától, azok korától, nemétől függően, s legfőképpen egyénisége tükrében, és ezt érdemes lett volna alaposabban tanulmányozni. Azonfelül ez Jindra háttere, és ha nem értjük elég alaposan Jindrát, akkor nem látjuk át annak a hat másodpercnek a jelentőségét sem, vagyis Barča további életútja rejtve marad előttünk. Azt megértettük már a tanulmányban is, hogy Barča életének innentől Jindra lesz a – mije? A középpontja? Az egyik középpontja? Ha csak az egyik, ki vagy mi lesz a másik? Mi lesz a kapcsolatuk voltaképpen? Én azzal a szóval zártam a gondolatmenetet, hogy szerelem, de valójában nem válaszoltam meg a kérdést. Csak annyit mondtam, hogy Barča annak a hat másodpercnek elteltével mindent tud már önmagáról és a szerelemről. De elgondolkodott az olvasó, hogy vajon miért mondtam én ezt?
  Akkor próbáljunk meg választ adni erre a sok kérdésre.
  Jindra mögül kihullott az otthon és a család. Joklová nem rendelkezik olyan érzelmi, eszmei, szellemi tartalékokkal, amikre a fia építhetne, ellenkezőleg, ő szorul inkább gyámolításra. Jokl hasonlóképpen, ráadásul kijelentette, hogy nem keres többé kapcsolatot a gyerekeivel. Jolanka még kicsi és még jobban rászorul Jindra támogatására, a mostohaszülőket pedig ki nem állhatja. Jindrának nem maradt senki, akivel megbeszélheti a problémáit, ugyanakkor hamarosan fizikailag is teljesen egyedül lesz a szakmunkásképzőben, egy másik városban. (Sajnos képtelen vagyok visszaemlékezni, elhangzott-e, hogy hol fog tanulni és mit, pedig ez nagyon fontos lenne a teljes képhez.) Amikor hazajár majd, ideje és ereje egy részét arra kell majd fordítania, hogy az anyját és a húgát támogassa, de ez szükségszerűen oda fog vezetni, hogy elfordul az anyjától – ez a folyamat a válás előtt már megkezdődött –, ebből következően Jolanka már nem csak a felnőttek és Jindra között fog őrlődni, hanem Jindra hatására távolodni kezd az anyjától, de mivel kicsi és elég anyás, ez hamarosan visszacsap és Jindrától kezd majd távolodni. Közben persze – ha szét nem mennek – a mostohaapa is hatást gyakorol majd rá, és mivel kicsi még, aránylag könnyen megnyerheti majd a bizalmát, ha távol lesz Jindra, aki ellene uszította a húgát. Ezt viszont Jindra árulásnak éli majd meg, amire persze nem az a reakció, hogy megszakítja a kapcsolatot a húgával vagy éppen megveri, hiszen belátja, hogy Jolanka még kicsi és befolyásolható. Tehát elkezdi visszahangolni a kislányt a saját oldalára, ezzel tovább súlyosbítva mindannyiuk őrlődését.
  A szituációból két kiút van. Az egyik az, ha Joklová új kapcsolata zátonyra fut, a mostohaapa elhagyja őket. A másik az a hat másodperc: Barča.
  Nem tudjuk, milyen hátteret adott a család Jindrának, amikor a szülők házassága még nem ment tönkre. Azt viszont tudjuk, hogy Barčának soha nem volt és nem is lesz meg az a családi háttere, amelyre támaszkodhatna ebben a katasztrófában. Lélektani szempontból árvagyerekeknek tekinthetők mindketten, és ha ezt felismerik, akkor megpróbálhatnak egymásba kapaszkodni. Barčának nem nehéz, mindenki tudja, hogy Joklék elváltak, nem művészet kitalálni, hogy Jindra nem érezheti jól magát. Jindrának nehezebb, ő csak a lopásról tud, Barča széthullott életéről semmit. A kapcsolatuk tehát akkor tud kiteljesedni, ha Barča megvallja neki Jitka iránti szerelmét és Jindra a helyzet magaslatára emelkedik. A dologban az a jó, hogy lehetséges, mert eddig ugyan mindnyájuk minden lépését, minden kiejtett szavát meghatározta a forgatókönyv, de ez mostantól nincs így, a sorozatnak vége, többé senki sem szabja meg, mit kell tenniük. Nem filmalakok többé. Hogy mik? Hát hús-vér embereknek kétségkívül nem mondhatjuk őket, Kudláčková a forgatás végéig és nem tovább adta kölcsön arcát, testét, végtagjait Barčának, a filmnek vége, most már visszavette tőle önmagát és ment a saját életét élni. Regényalaknak se mondhatjuk őket, mert nincsen olyan írott mű, amelyben a sorozat vége utáni életük megjelenne. Ez a kis cikk nem az, ez nem teremti újra Barčáékat, bár kétségkívül megérné a fáradságot, de e ponton be kell érnem azzal, hogy átgondolom ezutáni életüket, mintha létezne.
  Ha tehát Barča képes megvallani Jindrának, hogy mit érez Jitka iránt – kétségkívül kvázi változatlanul –, akkor a fiún a sor, hogy a helyzet magaslatára emelkedjen. Ha itt elutasítja Barčát, akár mert egy lányba szerelmes, akár mert szerelmes valakibe és az nem ő, akkor ezzel vége a történetnek, nincs kiút, magányosan vergődnek tovább. Jindra azonban keresztülment annyi viszontagságon, s az önállóság még továbbiakat hoz, hogy örülne egy biztos pontnak, akár annak, hogy hétvégenként úgy utazhasson haza Liberecbe, hogy valaki más is várja, nemcsak az elviselhetetlen családi élet. Éppenséggel ezáltal válhat az a család elviselhetővé, mert minél kevesebbet van velük Jindra, annál inkább összecsiszolódhatnak, Jolanka még formálható, ő el fogja fogadni egy idő után, ha a bátyja nem uszítja a helyzet és a mostoha ellen. De ha ők hárman végre egy család lesznek, az Jindrának már nem családja, s ha a hétvégeket otthon tölti, akkor inkább bezárkózik a szobájába vagy elmegy hazulról. S ha elfogadja Barčát, akkor lesz kivel lennie. Kimehetnek az erdőbe és hosszú beszélgetéseket folytathatnak. Ha életüknek ezt a szakaszát is Markéta Zinnerová írná meg, Ludvík Ráža rendezné és Jarmila Turnovská alkotná a dramaturgiát, ők odafigyelnének, hogy itt is teljes kört kell rajzolni, vagyis a levelezésben Barča még csak célozna arra, hogy vannak dolgok az életében, amiket nem írhat le, de muszáj elmondania, s aztán kivinné Jindrát ahhoz a J + B betűkkel megjelölt fához és ott, annak a tövében mondaná el – csak persze akkor az film lenne, amely akkor és ott nem mondhatja ki, hogy egy tizennégy éves lány beleszeret az osztálytársnőjébe. De persze ugyanez Barčának is eszébe juthat, hol máshol beszélhetnének nyugodtan, mint az erdőben, és van az erdőnek egy fája, amelyikhez külön kötődik.
  Jindra tizennégy évesen már bölcs és érett gondolkodású férfi, tehát képes lehet megküzdeni a kettős nehézséggel: a bizonyára belénevelt előítélettel és a ténnyel, hogy pillanatnyilag csak a második helyet foglalhatja el Barča szívében – ahhoz viszont már némi élettapasztalat vagy igen magas, férfiaknál ritka szintű lelki ráérzőképesség kell, hogy megértse: ha ezt Barča így elmondta neki, még ha jelen időben is, úgy, hogy még mindig szereti Jitkát, akkor ez már azt jelenti, hogy nem egészen így van többé, szeretni szereti, hogyne, de Jindra már közelebb áll hozzá.
  Nem a puszta tény miatt, hogy elmondta, hanem mert azok után mondta el, hogy valami már kialakult közöttük, s ha addig nem lett volna egyértelmű, hogy vonzódik a fiúhoz, akkor ez a vallomás világossá teszi. S azt egy férfi is megérti, Jindra mindenképpen, hogy ilyesmit Barča nemigen mondana el senkinek, más sem, nemhogy éppen Barča, akinek a lelke köré épített páncélt neki előzetesen le kellett bontania, ez a legjobb esetben is hónapokba telt. Talán ősz van már és az egész erdő aranybarna körülöttük. Jindrának értenie kell, hogy ezzel Barča az ő kezébe tette le eddigi életét, s neki most rá kell jönnie, hogyan tovább. Barča túlságosan sebezhető, elég egyetlen elutasító gesztus és nincs visszaút.
  Egyikük sem tudja, de lett volna még valaki, akire Barča rábízhatta volna ezt a titkot már korábban is mint barátnőjére, ha össze tudnának barátkozni. Eddigi kapcsolatuk nem volt felhőtlen és Jitka óta Barča nem könnyen köt új barátságokat, de ha ez mégis megtörténne, akkor az egyetlen, akinél jó helyen van a titok, az Alena Hajská. Persze van némi elszámolásuk, de sem a palacsintatészta, sem a lopás – aminek Alena személyesen nem, csak az osztály tagjaként volt érintettje – nem olyan szintű probléma, amin át ne lehetne lépni, különösen azokhoz képest, amik Alena életét uralják. Barčának óriási szüksége lenne egy olyan megértő barátnőre, mint Alena, és függetlenül attól, hogy ez a barátság létrejön-e vagy sem, Jindra felmérheti, hogy egy ilyen titkot egy lány egy szívbéli jó barátnőjére még csak rábíz, de egy fiúra aligha, és ha őneki mégis elmondta, annak oka van.
  Közben jövök rá azonban, hogy vétettem a dramaturgiában. Nem állíthatom csak úgy hasraütéssel, hogy Barča páncélján átjutni őszig is eltarthat Jindrának, valamit kezdenem kell a közbeeső időszakkal, aminek legfontosabb része a nyári vakáció. Lélektani folyamatokról írok, de az ember nem laboratóriumi körülmények között él, lélektanát az élet mindennapjai is alakítják. Mármost azt aránylag logikusnak tartom, hogy Jindra hétvégente hazalátogat a kollégiumból, nem volt olyan drága akkoriban a közlekedés, ezért a levelezésre viszonylag kevésbé lesz szükség, minden héten tudnak beszélni. Viszont ha elmennek nyaralni, akkor nehezen levelezhetnek, a nyaralás nem kedvező légkör ehhez, a szülők pihennek, a kistestvér meg folyton az ő nyakukon van – és csakhamar be fogják látni, hogy a gondok, amiket meg kell beszélniük, nem levélbe valók, ezeket élőszóval kell megbeszélni. Mármost hogy a Hrdina szülők el akarnak-e menni nyaralni, azt nem tudjuk, de ha igen, Barčának nemigen lesz módja kivonni magát. Joklová éppenséggel a család összerázása miatt kimondottan fontosnak fogja tartani a nyaralást, és Jindra éppen ezért kénytelen lesz velük tartani. Ha még mindig benne lennénk a filmben, akkor én most leülnék a hölgyekkel, mármint Zinnerovával és Turnovskával, és csak annyit mondanék: Štrbské pleso. A nyelvi nehézségek miatt sokkal többet nem is mondhatnék, de értenének ők ennyiből is.
  Természetesen a gyerekek feladata rábeszélni a szüleiket, hogy oda menjenek, és ha egy kis szerencsénk van – márpedig egy kis szerencse azért garantálható lenne, ha még mindig benne lennénk a filmben –, akkor a kedvencem, a Patria szálló. Hadd ne álljak neki kinyomozni, hogy mibe került ott megszállni 1984-ben, utazással, miegyébbel együtt, tegyük fel, hogy megengedhették maguknak, akkoriban nem voltak úgy elszállva az árak. Ha most könyvet írnék, a tévésorozat folytatását, muszáj lenne, de ez csak tanulmány, nem kell kijelentenem, hogy ott szálltak meg, elég annyit mondanom, hogy ha már nyaralni kell menni – Jindrának semmi kedve a családjával lenni, és Barča is unja az övéit –, akkor legalább legyenek egymás közelében. Amilyen közel csak lehet. És akkor azért a Patria szálló, mert nagy, ott pillanatok alatt el tudnak tűnni a szüleik szeme elől, hogy egy kicsit kettesben legyenek. Ugyanakkor csodaszép, romantikus környezet veszi körül, még Liberecnél is romantikusabb. Itt van arra mód, hogy Jindra kitartása áttörje azt a páncélt Barča lelke körül.
  Mindezek végén, a nyáron vagy az ősszel egy valódi párkapcsolat áll előttünk, két fiatal, akik bízhatnak egymásban, számíthatnak egymásra, egy ilyen kapcsolatnak megvan az az alapja, amin akár élethossziglan is kitart. Teljes értékű kapcsolatnak még nem mondható, amíg az ágyig el nem jutnak, de ami késik, nem múlik, végül is még csak tizenöt évesek és Barča még nem nagylány, vagy csak nem régóta az.
  És Jitka?
  Jitka többet is vesztett, mint Barča, meg kevesebbet is. Két embert, Barčát és Lubošt, a barátságot és a szerelmet külön-külön, míg Barča őbenne egyedül veszítette el mindkettőt. Ugyanakkor Jitka veszteségét némileg kompenzálja a megértőbb családi légkör, az anyja továbbra is a barátnője marad, Filip pedig most már jobban fogja látni, hogy mire figyeljen oda a lányán, és ha Jitka a pályaválasztásban már a segítségét kérte, előbb-utóbb más bajaival is hozzá fordulhat. És van egy remek nagynénje. Barča világa teljesen és végletesen összetört, és így is marad, amíg Jindra segítségével föl nem tudja építeni az életét – de a lelkiismerete tiszta. Neki megbocsátott az osztály a lopásért. Jitkával való utolsó találkozása továbbra is nyomasztja, de tudja, hogy nem tehetett másként, nem mondhatott Jitkának mást, mint amit érdemelt. Barča már újév óta tudja, hogy amit Jitka iránt érez, az szerelem, és felnőtt fejjel azt is belátja, hogy nemcsak azért kellett szakítaniuk, mert ő nem képes második lenni Luboš mögött, de Jitkával sem teheti meg, hogy a szerelmével üldözi, amikor ő még csak nem is vonzódik a lányokhoz. Persze ez sem ilyen egyszerű, Barča ugyan annyira szereti Jitkát, hogy inkább lemond róla, csak hogy ne kínozza tovább – nem kis részben a lopás kiváltó oka és az abból tanultak miatt –, de még az utolsó találkozásukkor is muszáj könyörögnie neki, hogy legalább Lubošsal szakítson, egyszerűen nem tud uralkodni magán, ha nincs ott Kudláčková, a nyakába borult volna.
  Jitkának most már minden adott, hogy a kapcsolatuk lényegét megfejtse. Felidézheti Barča viselkedését bármely alkalommal, megvan hozzá az intelligenciája, hogy kielemezze, a motivációja, hiszen az egyetlen barátnőjét veszítette el, és rengeteg ideje, mert ezen bármiféle tevékenység közben tud tépelődni. Egyvalami hiányzik: az az ismeret, hogy lányok lányokba is lehetnek szerelmesek. Nem tudjuk, de sejtjük, hogy Jitka ezt még nem tudja, mert akkor már jóval előbb rájött volna mindenre. Ha bárhol hall, olvas valamit, amiből ezt megtudja, vagy akár elfogja a puszta gyanú, akkor össze fogja rakni a mozaikkockákat – és aztán hogyan tovább?
  Jitkának nincs lépése. Nem mehet oda Barčához, hogy ne haragudj, most már értek mindent, ezzel csak fájdalmat okozna neki, és a helyzet sem oldódna meg. Ezt csak Barča tudja megoldani, akiről azt írtam korábban, hogy nem teheti – de ha Jindrával újjáépítik, ami összeomlott benne, akkor mégis képes lesz rá. Csak ő mehet oda Jitkához és mondhatja, hogy – de ha mindaz lezajlik, amit eddig sorra vettünk, akkor neki már csak a száját kell kinyitnia, Jitka azt fogja mondani: ne mondj semmit, úgyis tudom. És elkezdhetik a barátságukat elölről, most már egyenlőként, mert Barča ekkorra már Jindrába szerelmes. Jitkának fél gyógyulással ér fel, ha Barča barátságát visszakapja, a másik felére viszont nem a kislányok pszichoanalitikusaként, hanem regényíróként tudok megoldást.
  Jitka legtöbb gyerekkori jellemhibája látványos javulásnak indult, amikor felnőtté vált, akárcsak Illés Bori. De jelenleg is szenved még abban, hogy túlságosan komolyan veszi önmagát, ez korábbi sznobságából maradt vissza, hajlamos lenézni másokat, és még visszazökkenhet ebbe. Pontosan ennek veheti elejét valaki, aki viszont senkit és semmit nem vesz túlságosan komolyan. Jitka szereti, ha körülötte forog a világ, és én tudok valakit, aki meg tudná tanítani rá, hogy sokszor az a jó, ha nem őkörülötte forog mégsem.
  Igen, Tonda Anderlíket. Mi a baj ezzel? Ez csak Povejšovának lehet probléma, aki már a villanyszerelő és a szakácsnő lányát is kevesellte – barátnőnek, márpedig én a pedellus fiát már nem barátnak ajánlom, hanem Jitka párjának. Alice be fogja látni, hogy igenis összeillenek, mint két fogaskerék, ahol az egyiknek hiány van a jellemén, ott a másiknak többlete mutatkozik és megfordítva. S amit egyszer Barčával tett, Tonda megteheti Jitkával napjában százszor: megnevettetheti. Óriási szüksége van rá.
  Ha Jitkát és Tondát két fogaskerékhez hasonlítottam, akkor Barča és Jindra két egymásnak simuló lemez. Rajtuk nincsenek olyan kiszögellések, amihez a másikon egy bemélyedésnek kellene illeszkednie, mindketten a teljes elmagányosodáson át találtak rá a másikra, s bár mindkettejüknek van családja, egymáson kívül senkire sem számíthatnak.
  S mivel az élet mindig produkál meglepetéseket, meglehet, egy nap a két kislány fog a segítségére sietni a harmadiknak, ha egy nap Alena nem bírja tovább és elmenekül otthonról.

2015.05.25., 23:07


korábbi cikkek >>

A blog mérete: 1221 cikk, 5,2 millió betű, 726 ezer szó