Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Lett mássalhangzó-torlódások – Līdzskaņu grupas latviešu valodā

itt vannak – tie ir šeit


Láng Attila D., 2018.9.12., 13:54:29

lett nyelv

Míla és ViliLáng Attila D. blogja




Míla és Vili

Elkészült új kisregényem, Míla és Vili története.


Láng Attila D., 2018.9.11., 15:58:00

irodalom Míla és Vili

Ahány nyelven tudsz, annyi ember vagyLett mássalhangzó-torlódások – Līdzskaņu grupas latviešu valodā




Ahány nyelven tudsz, annyi ember vagy

Hát nem. Ahány nyelven tudsz, annyi világot terítenek a lábad elé.
  A címül írt mondat állítólag IV. Károly osztrák császártól van, a módosított változat viszont tőlem, és belőlem én vagyok az első.
  De rögtön meg is kell változtatnom, mert nem is egészen úgy van. Igenis terítenek a lábunk elé egész világokat nyelvtudás, -tanulás nélkül is, ne tessék nekem azt mondani, hogy a francia új hullám, a latin-amerikai drámairodalom, az egyesült államokbeli Dél irodalma, a cseh filmművészet, a japán manga, az olasz opera, az italo-diszkó, a francia, az orosz és a német romantikusok, a rock, a beat, a heavy metal, a népzene, a népmese, a science fiction – és még el se kezdtem gondolkodni – nem mind-mind egy külön világ, és igenis érthetők nyelvtanulás nélkül, ami nem, azt lefordították. A zenét éppen ugyan nem, de hát a zene nyelve egyetemes. A verbális művek meg hát elérhetők magyarul is, már ami fontos.
  Hát ez itt az óriási tévedés.
  Egyfelől minőségi különbség, hogy fordító közbeiktatásával ismerhetünk meg egy művet, vagy egyből az eredetit, változtatás nélkül. Másfelől, ami legalább ennyire fontos, lefordítani csak műveket szoktak, de a verbális kommunikáció nem csak művekből áll. Még mindig nem tudok lettül, másfél év erre nem elég ilyen közel az ötvenhez, de értem az időjárás-jelentést, a híreket, a neten és az autók oldalán a reklámokat, az üzletek feliratait, interjúkat nézek meg művészekkel, egyre többet és többet értek meg – és kinyílik egy világ.
  Amiből semmit sem ismernék, ha azokat a könyveket olvasgatnám, amik magyarul megjelentek, nemrég hozzájutottam néhányhoz a padomju okupācija idejéből, valamicskét felvillantanak, mintha az ember egy ezerdarabos puzzle két-három darabkáját megtalálja a fiókban és azt hiszi, hogy tudja, mi van rájuk rajzolva. Dehogy tudja. Csak néhány töredéket lát, összefüggéseiből kiragadva. Amíg Lettország nekem nem volt több a NANDO kislányok kétségkívül gyönyörű dalainál, én is csak egy ilyen töredéket ismertem, és amikor csatlakozott hozzájuk ismeretkörömben néhány további énekes, akkor megnőtt ez a töredék, de alapvetően nem változott: kortárs könnyűzene, elsősorban gyerekzene, bár egyre nagyobb arányban másféle is.
  De ma? Könyveket olvasok lettül, bár időm és energiám csak arra van, hogy beléjük nézzek, fogalmat alkossak a tartalmukról. Tévét nézek lettül, no jó, elég ritkán van rá érkezésem. Az utóbbi hetekben napi tizenkét-tizenhat, néha húsz órát töltöttem telefonálással, ami mellett nem lehet semmilyen akusztikus művet hallgatni, az olvasásra se tud az ember figyelni, viszont a szememnek és az ujjamnak muszáj valamit folyton csinálni – hát fogtam az utcanézetet és csámborogtam. Már jobban ismerem az Óváros utcáit, mint a saját városoméiakat. Kedvenc helyeim vannak. Egyre többet tudok Lettország történelméről és történeteiről, mitológiájáról, mindenfélékről. Mert leírták, elolvashatom, és egyre többet és többet értek meg belőle.
  De ma is az a legfontosabb, hogy abból az öt szempárból olvassam ki, milyen csodálatos világ. Elárulja mindig önmagát.


Láng Attila D., 2018.9.2., 23:33:46

irodalom Károly‚ IV. lett NANDO nyelv Rīga

NagykorúságMíla és Vili




Nagykorúság

Szép dolog, ha valaki nagykorúvá cseperedik; egy héttel a tizenegyedik születésnap előtt bár kissé korai. De ma, ugyan erről ő nem fog tudomást szerezni, a méltóságos kisasszony nagykorú lett. Öt perc alatt háromszor futottunk össze a boltban, egyszer úgy, hogy egymás útjában voltunk, és nem sikerült kinyögnie annyit, hogy „szia”. Gyakorlatilag rám néznie se, azon túlmenően, hogy valami útakadály van ott. Pedig én természetesen köszöntem neki. Volt gyerekszobám. Szoktam köszönni a legjobb barátomnak. Akár visszaköszön, akár nem. Én köszönök.
  És a méltóságos szülők nem voltak az épületben, ezért a mai nappal nagykorúsítottam: innentől énelőttem maga felel a tetteiért. Hogy kicsi hozzá? Pontosan azért. Másképp sose lesz elég nagy. Meg kell tanulnia, hogy a viselkedésünknek, a világgal szemben nyilvánított attitűdünknek következményei vannak, és ha hagy magából gazembert nevelni, akkor azzal már nem csak a szüleinek kell elszámolniuk, neki magának is szembe kell néznie a ténnyel, tíz év múlva, húsz év múlva, mindegy, hogy az lett belőle, aki. Én nem az lettem, aminek neveltek, számos vonatkozásban éppen az ellenkezője, és örülök neki.
  Gabinak tavaly nyúlvétkor a szülei kétségkívül hihetetlen erejű paranccsal mennydörögték le, hogy én vagyok a mumus, bizonyára kitaláltak rá valami magyarázatot is, remélhetőleg jó romantikusat, minimum el akartam adni szaracén szervkereskedőknek vagy békává akartam változtatni, mindegy, ez akkor volt. Most már nem akkor vagyunk. Több mint tizenhat hónapja nem áll velem szóba, látványosan, volt, hogy lángvörös arccal tekert el mellettem, amilyen gyorsan csak tudott, és meg se nyikkant. Hát most már csak szimplán nem nyikkan meg, és nem lángvörös az arca. Rendben – akkor ezt a részét ad acta tehetjük. A következő lépés elszámolni kinek-kinek a saját lelkiismeretével. Én megtettem, még akkor, tavaly április–májusban. Beláttam, mit rontottam el, azt is beláttam, hogy miért nem tudom jóvátenni, és hoztam egy döntést. De ezt már nem tudtam vele közölni.
  Most rajta a sor.
  Nehéz lesz, mert a gyermekbántalmazásnak vannak formái, amiket képtelenség tetten érni, ott az orra előtt folyhat az embernek, akkor sem ismeri föl, ha nincs rá speciális antennája. Nekem van. Öt évig figyeltem, hogyan bántalmazzák Gabit a szülei, és a magam módján segítettem, amennyit tudtam. Még nagyon sok évig nem fog tudni kilépni ebből, ez nem annyi, hogy egyszer majd elköltözik otthonról és feléje se néz többet a szüleinek, ez rombolóbb, mintha vernék (amúgy verik is, de nem ez a lényeg), ez majdnem olyan romboló, mint a szexuális bántalmazás (azt azért szerencsére mégse csinálják).
  Emlékszik az olvasó a Szomszédokból arra a hisztérikus emberre, aki folyton ott állt a boltban a sorban és mindenkivel pattogott, ha egy kis késedelmet kellett szenvednie? Úgy is hívták, Pattogi. Emlékszik az iskolában a legelviselhetetlenebb tanárnőre, akinek mindenki utálta az óráit, mert egyfolytában egzecíroztatott mindenkit? A kórházban a nővérkére, aki nevelni akarta a gyerekeket ahelyett, hogy ápolta volna őket, és a nevelés abból állt nála, hogy parancsokat osztogatott és lehordott mindenkit? Az üzletben az eladónőre, aki rikácsolva kéri ki magának, hogy az őt tolvajnak nézzék, és zeng tőle az egész ház, pedig csak szelíden figyelmeztették, hogy melléütött?
  Az ilyen emberek olyan gyerekekből lesznek, akiket így neveltek. Mennydörögnek velük untalan, hát azt hiszik, hogy ez az egyetlen módja a kommunikációnak, és ők is mennydörögni kezdenek mindenkivel. Némelyiknek előbb-utóbb letöri a szarvát a világ, és lelki roncs lesz belőlük, másoknak nem töri le, és ők csinálnak lelki roncsot a körülöttük levőkből. Gabinak két teljesen ellentétes jellemű szülője van, az egyik végtelenül szelíd, amíg föl nem hergelik, és akkor is elvonul a világtól és inkább nem szól senkihez, nehogy megbántson valakit – kivéve ha a gyereke teszi ezt, vagy hát kivéve még elég sokféle helyzetet, mert akkor ordít. A másik meg állandóan pattog és rikácsol. Gabinak minden esélye meglenne arra, hogy tizenegy éves korára rég idegbeteg legyen, de nem az, hogy ezt honnan tudom, amikor tizenhat hónapja nem beszéltünk, azt nem részletezném, lényeg, hogy tudom. Mert sokkal erősebb a lelki alkata, semhogy akár még a saját szülei is tönkre tudják tenni. Ebből a szempontból legalábbis. Csak ettől még lehet belőle elviselhetetlen tanárnő vagy közértes néni.
  Nem tudok segíteni a harcában. Amikor megpróbáltam, ez lett belőle, akarom mondani, dehogyis, előbb lett ez és aztán próbáltam segíteni, addig csak finom lelki simogatásokkal operáltam, mert ha bármi erősebbet teszek, annak pont ő látja kárát. Meg hát bocs, nekem is megvannak a magam harcai, amik nem függenek össze ővele, olyanok is. De ha megvívja azt a részét, amit ehhez meg kell vívnia, akkor – a döntésem érvényes. Az ígéretemet megtartom, akkor is, ha neki fogalma sincs, hogy mit ígértem, már nem jutott érkezésem elmondani. Ha húsz év múlva jön el érte, akkor is. Én megtartom az ígéreteimet.


Láng Attila D., 2018.8.29., 18:15:39

Gabi gyerekbántalmazás lélektan

Egy bátor úttörőAhány nyelven tudsz, annyi ember vagy




Egy bátor úttörő

Már nagyon zavart ez az édibédi cukinyelv, amit manapság folyton hallani, lekipali meg csiripöri, jó, hogy nem mindjárt sorigyilki, hát végül eldöntöttem, hogy a saját hatáskörömön belül fellépek ez ellen az ostoba, értelmetlen divat ellen. Írtam egy listát, összehívtam az embereket és kiosztottam nekik, egy rövid útbaigazítás mellett. Igen megvidámodtak. Az egyik, egyébként jóravaló fiatalember meg is jegyezte, még én szégyellem leírni, mégis muszáj, mert jellemzi, mivé torzítják romlott korunkban Arany János nyelvét:
  – Főnök, zsírkirály vagy, frankón, hétfőn ezzel startolni, még tök álmi a szemcsim, de megcsináltad a napomat, BASZOM A ZÚZÁDAT, APÁM!
  Ekkor megkértem, hogy nyújtsa be lemondását, amire módfelett elkedvetlenedett. Úgy láttam, legjobb lesz jó példával elöl járni. Már megérkeztek az első vásárlók, így az eladótérbe siettem és a szokásos szívélyességgel megszólítottam egy hölgyet, megtudakolva, mivel szolgálhatok. A dáma, szemre úgy tizenkilenc esztendős, aziránt érdeklődött, hol találja a hajszárítókat.
  – Nemde elektrotermikus-aerodinamikus humánszőrzethumiditás-evaporizátorra gondol kegyed? – feleltem előzékenyen. – Erre parancsoljon, a második sor balra.
  – He? – fejezte ki értetlenségét nem túl irodalmian, de ekkor odasietett egyik alkalmazottam és segítséget nyújtott, ezért jómagam továbblépdelve köszöntöttem egy ifjú hölgyet és lovagját, akik kenyérpirítót szerettek volna venni.
  – Úgy értik, mechanikusan temporált elektrotermikus sülttritikumtésztaszelet-karbonifikátort? A harmadik sorban tekinthetik meg választékunkat.
  Zavarólag hathattam lelki egyensúlyukra, mert kicsit pislogtak rám, aztán vállat vontak és továbbmentek.
  Később jött egy szimpatikus gentleman, akinek elektromos meghajtású aerodinamikus légmegmozgatásos domesztikálisszedimentum-rekultivátorra lett volna igénye, de amikor meg szerettem volna tudakolni, hogy részecskekollektoros vagy hidrikus filtrációjú, akkor egy rövid, vulgáris nyilatkozat kíséretében elhagyta a létesítményt.
  Efféle nehézségek természetesen adódtak eleinte. Az emberek nem könnyen fogadják el az új gondolatokat. Mégis azt kell mondanom, hogy a hét folyamán a vendégkör némileg kicserélődött, s bár rendre elszoktak tőlünk oly elemek, akiknek kulturáltsági szintjük voltaképp nem való a miliő színvonalához, ezért hiányukért bőséges kárpótlást nyertünk azokkal a vásárlókkal, akik bár kevesebben voltak, ámde…
  Itt tartottam elmélkedésemben péntek déltájban, amikor az igazgató úr kívánt látni. Kissé rusztikusnak is mondható, bár voltaképpen csak rendetlen irodájába siettem és megérdeklődtem, mit óhajt.
  – Ide figyeljen, Smacsek – kezdte. – A hét folyamán elég durván lecsökkent a forgalmunk, nem gondolja?
  A digitális komputerhez csatlakoztatott vizuálisinformáció-projektorra mutatott, amely ott állt az irodai fiókos munkafelület-bútorán.
  – Némileg. Nem jelentős, átmeneti változás, igazgató úr kérem.
  – Igen? A fiúk valami olyanról makognak, hogy maga valami új módszert vezetett be. Hát mintha nem nagyon jól muzsikálna, mi?
  – Mondhatni, új, igazgató úr kérem. Valójában csupán az eredeti magyar nyelv visszaállítására tettem egy szerény kísérletet.
  – Hogy mit? Mire? Nyögjön már ki valamit. És tegye már le magát.
  Elfogadtam a felkínált ülőhelyet, és néhány percben összefoglaltam az igazgató úr számára az elgondolás lényegét. Módfelett érdekesnek találta. Percekig kacagott, mint egy kisded.
  – Hahahaha, Smacsek, maga… tudja, mi maga? Maga egy tejivó fűemlős… nem, várjon már… egy tejadó fűevő emlős, ja, az maga… – Hirtelen felugrott és ércessé vált a hangja. – MAGA MARHA! Ki az elektronikus termikus kutyatökeanalizátor mondta magának, hogy nyelvet reformáljon?! Magának az a dolga, hogy aki bejön, annak eladja a cuccost, a lófaszt nem érdekli, hogy beszél-e egyáltalán magyarul, ha van gubája! Menjen a… menjen a… tudja, hová menjen? Az emésztőrendszeri kivezetésembe! De innen el, de baromi gyorsan! LAPÁT!
  Elsiettem és azonnali hatállyal távoztam posztomról.
  Most új állásom van. Az áruházzal átellenben üzemelő Hótt Dögös elnevezésű étkezési rekreációs létesítményben vagyok higiéniai operatív menedzser. Kellemes munka, bár az ételfogyasztási célú horizontális felületek aljára tapasztott elasztikus kohéziósszubsztancia-reminiszcenciák eltávolítását nem szeretem. Viszont a főnököm megengedi, hogy önköltségi áron vásároljak csőben főtt sertésjavát pikáns mártásban, kelt tésztába töltve. Jóravaló fiatalember. A múlt hétfőn én távolítottam el áruházi instant produktumvalorizátori állásából, mert vulgarizmusokat manifesztált és nem tudta, hogy zúzájuk csak a madaraknak van.


Láng Attila D., 2018.8.20., 06:13:13

irodalom magyar nyelvészet nyelvhelyesség

VasárdienaNagykorúság


↞korábbi cikkek

A blog mérete: 1581 cikk, 7,8 millió betű, 1,58 millió szó