Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Nindák

Van abban valami rendkívül megkapó, ahogy a világ nagy szellemei összegyűlnek és a segítségemre sietnek, hogy Nindát azzá tehessem, akivé válnia kell, ámbár természetesen még mindig nem tudom, hogy kivé, mivé. Nekik persze fogalmuk sincs róla, hogy ezt teszik, történetesen arról se, hogy én a világon vagyok, ők egyszerűen csak teszik a dolgukat – no de én is teszem a dolgomat, és ennek része, hogy felhasználom, amit ők megalkottak. Hiszen én vagyok Faxe, a Takács, nekem kell megszőnöm azokat a fonalakat, amiket ők elém hoznak. Igen, tudom, a nyáron még Nindára mondtam, hogy ő Faxe – ő is, de ő bent a regényben. De ahhoz, hogy ő Takács lehessen bent a regényben, nekem is Takácsnak kell lennem itt kint az életben, a szövegszerkesztő előtt.
  Kezdjük például azzal a szállal, hogy Krislin Sallo elénekli a Lumelillt, s ezzel egy akkora darabot definiál Ninda metastruktúrájából, mint… mint… ez nem hold, hanem űrállomás. Innen folytassuk – az eseményeket abba a sorrendbe teszem, ahogy én értesültem róluk, illetve felhasználtam őket, itt nem az a fontos, hogy az életben milyen sorrendben történtek.
  Ha a lumelillt összefonom az Új Fénnyel, amit Loreta Reide már korábban átnyújtott nekem, mit kapok? Erről is értekeztünk már, de most nézzük tovább. Tehát az Új Fény átsüt a lumelilles ablakon (lassan tényleg tele lesznek az ablakaink lumelillel, ennek augusztusban nem lett volna esélye), Ninda pedig akadálytalan elmével (cittāvaraṇa-nāstitvād) – mit is csinál? Gondolom, alkot egy lúmát, már jól benne jár az első dírben, és éppen most három éve, hogy elkezdte, tehát mi lesz az a lúma?… hát ezt nem tudjuk, tegyük félre a kérdést és nézzük a következő szálat. Krislin tehát elénekli a Lumelillt és újradefiniálja Ninda pradzsnyápáramitá metastruktúráját. Belép Stella Ristioja a Hääleddel és lecsiszol néhány sarkot, Ninda folyamatosan formálódik, ez a két kislány megírja helyettem a fél könyvet, és most tessék visszagondolni az Új Fényre. Rendezzük megint egy képzeletbeli találkozót köztük, és invitáljuk meg Dārta Stepanovát, szükségünk lesz rá, mert ő énekelt a koyaanisqatsiról. Tehát ha összegyűlnek ők négyen, Loreta Új Fénye, Krislin lumelillje, Stella hangjai és Dārta koyaanisqatsija, mi kerül a középpontba, tessék rámondani nagyon gyorsan, mert Bruce Willisnek még szerelmet is kell neki… azaz nem. Illetve persze de, Lilu is közénk tartozik, megbeszéltük, vagyis hát érintettük a kérdést, de az ennél összetettebb, egy pillanatra még tegyük félre. Mi kerül a középpontba?
  Hát ha nem az ötödik elem, akkor akire a fényből, jégvirágból, hangokból és koyaanisqatsiból alkotott parabolatükör gyújtópontja mutat, a következő szál, egy jégvirághideg kamaszlány, aki hangokat ad a koyaanisqatsinak és akiből árad a fény.
  Greta Thunberg.
  Ninda a jövő – kettős értelemben, a jövőben él és onnan a jövőbe mutat. Greta is a jövő – a jövő fénye a jelenben. Ha meglátom az arcát a Facebookon, mintha kisütne a nap a szobában. Pedig egy teljesen átlagos ember (akárcsak Ninda), de valami sugárzik belőle (akárcsak Nindából), magára vonja a figyelmet (a. N.), és mellesleg hülyeségek megvitatására ösztönzi az embereket (a. N.), de ez most nem érdekes, térjünk csak vissza a jövőbe. Greta onnan jön, s még fluxuskondenzátorra sincsen szüksége. A jövő üzenetét hozza, mert ő ott fog élni, a jövőben, és neki szüksége van a jövőre, amit félt tőlünk, a koyaanisqatsitól, amit mi teremtettünk a múltban – és folytatjuk jelenleg is, de ez most nem programbeszéd, nem Greta környezetvédelmi tevékenységét akarom kiemelni, hanem magát Gretát. Greta nemcsak jelenség – bár annak is nagyon fontos –, hanem egy ember is, aki Ninda metastruktúrájának újabb elemeit formálja ki és közben megint továbbmutat a következő szálra, akit Krislinéktől indulva találtam meg, azáltal, hogy Lisette Koiduaru elénekelt egy dalt, aminek kíváncsi lettem az eredetijére. S ez kiváló döntés volt, mert megtaláltam Greta másik arcát. Egy kapucnis, álarcos fazont, aki fantasztikus hangzásokba komponálja a koyaanisqatsit, azt a fajtát, amiről Greta beszél és azt is, amiről Dārta, s ugyanakkor ő maga is egyfajta lumelill, mi más is lehetne, ha egyszer a koyaanisqatsit manifesztálja, talán plasztikusabban, mint Dārta, de több az eszköze is hozzá.
  Óriási tévedés lenne azt hinni, hogy a Greta-történet csak és kizárólag a környezetvédelemről szól. Persze az ipar és a gazdaság átalakításáról is, hiszen a környezetet nem lehet enélkül hatékonyan védeni, a mai viszonyok között semmiképp, de más a lényeg. Maga Greta. Egy ember, aki mögött nincsen semmilyen intézmény, erő, hatalom, és mégis képes milliókat mozgósítani. Vagyis akár változtatni a világ sorsán. És ráadásul tizenéves. Ilyesmi nem gyakran történik, és az ilyen történetek hősei bekerülnek a történelemkönyvekbe: Jeanne d’Arc, Gandhi… rajtuk kívül főleg negatív hősök jutnak eszembe, de ez most mindegy, ahogy tárgyunk szempontjából annak sincs jelentősége, hogy Greta történelmet csinál, itt zajlik a szemünk láttára. Annak van jelentősége, hogy Gretában is van egy nagy adag nindaság. Greta nindaszerű, nindikus, nindoid. Mondom ezt úgy, hogy alig öt év telt el a történetből, és Nindának még csak nagyon érintőlegesen nyílt alkalma megmutatni, hogy ő kicsoda, hát még azt, hogy micsoda.
  (Azért jegyezzük meg parentézisben, hogy Greta az egyetlen a Földön emböremléközet óta, akinek milliós rajongótábora van, noha de facto nem csinál semmit, amiért rajongani lehetne. Az éneklést rábízza Luis Fonsira, a hegedülést Karolina Protsenkóra, nem mutat be bűvésztrükköket, nem hajlít kanalat, nem játssza el Harisnyás Pippit. Beszél. És csupa kellemetlen dolgot mond. Mégis milliók imádják. Találgathatok? Mert imádnivaló?)
  Azt már megbeszéltük, hogy Ninda a dzsudihar manténe (is). Axiomatikus, hogy Greta szintén a dzsudihar manténe, hiszen amit mond, az bizonyítást nem igénylő, tényszerű igazság (a rettegő-sikoltozók figyelmébe: egyetlen dolgot mond, azt, hogy figyeljünk a tudósokra, akiket azért képeztünk ki vagyonokért és láttunk el vagyont érő eszközökkel, hogy információkat közöljenek, amiket aztán nem vagyunk hajlandóak meghallgatni), s mint ilyenek a pradzsnyápáramitá két oldalát testesítik meg, mint jin és jin – mármint nem attól, hogy mindketten nőneműek, hanem hogy a két oldal voltaképpen ugyanaz.
  De hozzuk vissza itt megint a korábban említett másik szálat, Alan Walkert. Ő is a dzsudihar manténe, hiszen az ő szavai sem szorulnak bizonyításra, azt mondja, amit látott, hallott, tapasztalt, jelenvalót és régenvoltat, mély kútforrása bölcsességnek, mindent tudott és mindent megértett, és elmondja nekünk zenében. Érdemes górcső alá venni a klipjeit, a Darkside-on kívül az Alone-t és a Fadedet. Miről szólnak? Hogyan szólnak? Miért szólnak? Kinek szólnak?
  Koyaanisqatsi, kétségtelenül. És ha Ninda és Greta jin és jin, akkor Alan és Dārta (a Focusban) a csungli, a semleges, középen álló oldal, hiszen mindketten somerek, Dārta női, Alan férfi mivoltáról mond le átmenetileg, hogy élesítse a közlést és elszakítsa immanens nemi szerepeinktől (is). Lehet, hogy a jang oldalon ezt meg sem lehet csinálni? Meglepne, mert szerintem miért ne, de pillanatnyilag nem látok rá precedenst. A csoport is csupa nőneműből áll.
  Ugrálok a témák között, de napok óta írom ezt a cikket, nézze el nekem az olvasó. Gyógyszerre van szükségem. Mármint ez Loreta új dalának címe, Man vajag zāles, nem csekély adag titokzatoskodással jelenik meg, naponta kiszivárogtat egy-egy képet az Instán, s most gondoljunk a hatására is tán. Loreta eddigi saját szerzeményei egytől egyig jelentős hatással voltak a Nindára, konkrétan a Jauna gaisma nélkül sehol nem lenne a regény, a Līdz parādījies tu irányokat és határokat jelölt ki, de még a kis téli dalocska, a Lai snieg is tett annyit Nindáért, mint a Hääled.
  Hetedikén jelenik meg a Man vajag zāles, a névnapomra kapom, és nagyon kíváncsi vagyok rá. Mit talált ki Loreta már megint? Mit tudok majd leszűrni belőle, ami tovább formálja Ninda személyiségét?

Utóirat. A cikkben megválaszolatlanul hagyott kérdések:
  – Miről ír lúmát Ninda annak kapcsán, hogy az Új Fény átsüt a lumelilles ablakon?
  – Mely módon összetettebb kérdés Lilu ide tartozása?
  – Az összes többi…


Láng Attila D., 2020.1.4., 12:15:55

A sötétség balkeze Alone Az ötödik buddhizmus Darkside Dűne D’Arc‚ Jeanne elem Faded Faxe fhangí filozófia Focus Fonsi‚ Luis Gandhi‚ Mahatma Hääled Harisnyás Pippi irodalom Jauna gaisma Koiduaru‚ Lisette Koyaanisqatsi Lai snieg Līdz parādījies tu Lilu Lumelill Man vajag zāles Ninda Protsenko‚ Karolina Reide‚ Loreta Ristioja‚ Stella Sallo‚ Krislin Stepanova‚ Dārta taoizmus Thunberg‚ Greta Walker‚ Alan Willis‚ Bruce zene

Facebook-történelemLáng Attila D. blogja




Facebook-történelem

Ha sok évtizeddel ezelőtt létezett egy embercsoport – mindegy, milyen alapon szerveződött, lehetett rokonság, szomszédság, iskolai vagy munkahelyi kollektíva –, akiket aztán szanaszét sodort az élet, és sok év múlva néhányan közülük találkoztak, csupa szörnyűséget tudtak mesélni azokról, akik már nem lehettek ott. Egyik-másik meghalt betegségben. A harmadikat elhurcolták a lágerekbe. A negyedik kivándorolt, idegenben él vagy hal, nem tudni. Az ötödik valahol vidéken nyomorog. A hatodikat agyonlőtték a kozákok, a hetediket kivégezték, mert kozákokat lőtt agyon.
  Ha az ember facebookos ismerőseit egyfajta közösségnek fogjuk fel, hát az nem ilyen. Először is nem kell sok évnek eltelnie, egy-két év bőven elég. Másodszor nem kell találkozni senkivel és beszélgetni a régiekről, elég megnézni az emlékek funkciót, ami az aznap évfordulós bejegyzéseinket tartalmazza, és ott látjuk alattuk, hogy kik szóltak hozzá, kik lájkolták.
  És nem történt velük semmi szörnyűség. Vagy ha igen, az se derül ki. Csak már nem az ismerőseink többé. Hogy miért? Ki tudja? Egyszer csak töröltek. Cs. Kati, K. Gyuri, J. Juli, H. András, B. János – eltűntek az ismerőseink közül, bár ettől még valószínűleg élnek és virulnak. De olyan is van, mint E., aki még mindig az ismerősöm, de lassan fél éve nincs más az oldalán, mint szólongatások az ismerőseitől, hogy hahó, mi van veled, és válasz nincs. Meghalt? Kórházban van? Vagy csak elvesztette a jelszavát, rég nyitott másik fiókot, és arról nem jelölt be? Nem tudni. Meg persze olyanok is vannak, mint T. Gábor meg Cs. Tünde, akiknek még a neve sem ismerős, nyilván valamikor bejelöltük egymást, mert csak az ismerőseim számára látható poszt alatt van a nevük, de sokat nem kommunikálhattunk, mert egyáltalán nem emlékszem rájuk. Ez azzal analóg a régi világból, hogy valahogyan összeakadtunk és most találgatjuk, hogy egykor mi közünk lehetett egymáshoz, mert rajta vagyunk egy közös fotón.
  Sz. egy Magyarországon élő külföldi hölgy volt, kedvesen törte a magyart, sokat beszélgettünk, az utolsó, amire emlékszem, azzal lehetett kapcsolatos, hogy valaki törölt engem, mert erre Sz. azt mondta, ő sose fog engem törölni, és mondott rólam pár pozitív jelzőt, hogy miért nem. Aztán valamennyi idő múlva egyszer csak mégsem volt az ismerőseim között. Kérdezzem meg, hogy miért nem? Minek? Ott van B., akivel még a hixes idők óta volt ismeretségünk, egyszer csak törölt, megkérdeztem, mi a baj, válasz nem érkezett.
  Persze én is törlök embereket. Némelyik névnél, ha rányomok a Messengerre, megjelenik az utolsó beszélgetésünk. Sz. Melinda halálra sértődött, mert azt hitte, hogy bántottam valakit, akit szeret, és mire felfogta, hogy nem (bár én ezzel kezdtem), addigra olyan szinten lefárasztott, hogy köszöntem, én ebből nem kérek. V. Vali közzétett egy mélyröptű bölcsességet, amiben én találtam egy helyesírási hibát és ezt meg is mondtam, amire válaszul négy vagy öt órán át (nem vicc, nem túlzás) zúdította rám a szidalmakat, valamikor ennek az időnek a közepén visszamentem a géphez, láttam, hogy még mindig ömlik a gyalázkodás, szóltam, hogy én ezt amúgy rég nem olvasom, erre még jött emiatt egy halom szitok, végül aztán letiltottam. Amúgy azt a mélyröptű bölcsességet nem ő találta ki, csak megosztotta.
  Ez nem a Facebook hibája. Totálisan elidegenedett világunk a Facebook nélkül és attól függetlenül is így működik. Ismerek házaspárt, akik nem tudják, hogy a másik mit dolgozik és mennyit keres, mindkettőnek megvan a maga kijelölt része a megélhetési költségekből, amit fedeznie kell, és hogy miből teremti elő, az a másikat nem érdekli. A nem közös gyerek nem gyereke annak a szülőjének, akivel nem áll genetikai kapcsolatban, csak csecsemőkora óta egy légtérben tartózkodnak, mint két idegen – és nézheti, amint ugyanez a szülő a másik gyereket viszont ajnározza, mert az az övé. Ez talán nem annyira gyakori – több olyan esetről tudok, amikor a szülő egyik gyereket sem ajnározza, megeteti, ruházza, iskolába küldi, mert muszáj, de egyébként gyakorlatilag eltűri, hogy jelen vannak. Kénytelen-kelletlen.
  Másrészt viszont de, a Facebook hibája. A frász tudja, hogy mitől. De seregestül tudnám sorolni azokat a facebookos ismerőseimet, akikkel sok éve be vagyunk jelölve – ma is, nem törölte egyikünk sem a másikát –, és azelőtt sem a valódi világban álltunk érintkezésben, hanem neten át, többségükkel soha nem is találkoztam az életben, de azelőtt úgy nagyjából tudtam, hogy mi van velük, ma meg nem. Emailben még ment, Facebookon valamiért nem. S ezek túl sokan vannak ahhoz, hogy egyéni sajátosságnak foghassam föl, ez jelenség.
  Az író társadalomkutató is. De ez csak megnyerőbb megfogalmazás ahelyett, hogy „bassza a csőrömet ez a szitu”.


Láng Attila D., 2019.12.26., 15:05:11

Facebook társadalomtudomány

FolyamatábraLáng Attila D. blogja




Folyamatábra

Ahogy növekszik az a lista a Ninda utószavában, mindazok nevével, akik munkásságukkal hozzájárultak a regényhez, sokszor átgondolom, mennyire különleges társaság az a most már száznál több ember és csoport, akik itt szerepelnek. Most éppen megint bővült egy-két névvel, és erről mondanék néhány szót.

Alan Walker az egyik, e miatt a klip miatt (is), ami valósággal lenyomata annak, amit Ninda jelenleg csinál, s még inkább annak, amit majd a jövőben fog. Mintha összebeszéltünk volna, pedig eddig nem ismertük egymást, alig néhány napja szereztem tudomást erről a fiatal művészről, ő pedig aligha olvasta a Nindát tavaly nyáron, amikor a klipen dolgozott – a könyv meg még nem is létezett. De más klipjei is rokoníthatók a nindai gondolattal.
  Ezért került bele, mert definiál gondolatokat, amiket nélküle másképpen kellene, lehetne definiálnom.
  Walkerrel úgy ismerkedtem meg, hogy amint elmeséltem, Lisette Koiduaru szólókarrierjét vettem tanulmányozás alá, és ő énekelte ezt a dalt. Kíváncsi lettem az eredetijére, és ez az.
  De Lisette Koiduaru sem csak annyit tett, hogy összeköttetést teremtett Alan Walker és köztem, s most már ő is benne van ebben a névsorban. Hogy miért, mi az, amit véghez vitt, azt nem tudom itt leírni néhány mondatban, ahogy a többiekről sem. Tessék végignézni szóló- és csapatos fellépéseit.
  A harmadik, aki most bekerült, adott egy további ötletet, aminek nincsen köze a Nindához.


Láng Attila D., 2019.12.25., 15:23:52

Darkside irodalom Koiduaru‚ Lisette Ninda Walker‚ Alan

Egy részlet a Nindából, karácsonyraLáng Attila D. blogja




Egy részlet a Nindából, karácsonyra

„A Testvériség több tízezer éve csillagközi nép. Ezért van, hogy minden ünnepünk, minden emelkedett pillanatunk a csillagokhoz szól – és a csillagokról szól.”

Ninda: Kommentárok az Első Szíanhoz, 211. sómir


Aulang Laip
43 614. szahut dzsanargan
395

A park már tele volt emberekkel, amikor Ninda visszatért, fehér köntösén hátravetett csuklyájú fekete lepel, azon ragyogott a haundája, és alatta ferdén keresztben a világoskék sinní-szianerg. Fején világoskék-arany virágkoszorú. Két kezén feküdt a Sínisuál kicsiny arany hengere. Mellette lépkedett Ilkorgi, ő is fekete lepelben, sinní-szianerggel a mellén, jobb kezében a világoskék sinnípálca. S mögöttük hat férfi hozta Immaharídan-raurongakit. Ők ketten a sinnisztuk raktárától előttük jöttek, és mindenki, akivel találkoztak a folyosókon, homlokára tett kézzel üdvözölte őket.
  A parkban az emberek most nem feketében voltak, mint a sáhaddif-hinahaóran idején, hanem színesben, mindenki színes köntöst vett fel. Egyedül a fekete tilos, mert az Nindának és Ilkorginak van fenntartva, valamint a szürke, mert az a gyász színe. De fehéret sem szoktak viselni esküvőkön, mert az ünnephez, a vidámsághoz színes ruha tartozik.
  Óruhongi meglendítette a karját, s a sinnisztu-séharigan mellett megszólalt a nagy gong, a dzsógir.
  – Szúnahaum népe! – kiáltotta Ilkorgi. – Köszöntsétek Senszili és Rangikut sinníjének sinnisztuját, Immaharídan-raurongaki julm Dzsírahongi Szindin-amdzsérutot!
  Az emberek vidám kiáltásokkal fogadták a sinnisztut, amit a hat ember letett a sinnisztu-séhariganra, kiléptek oldalra és megálltak mellette. Megszólalt a zene, Ilkorgi és Ninda visszafordult a sinnisztu felé, és a park két sarka felől megjelentek a főszereplők. Ninda bal keze felől Senszili, jobbról Rangikut. Mindketten világoskékben, a sinní színében voltak. A családtagok és közeli barátok kísérték őket, ők színes ruhát viseltek. Zeneszóra vonultak a sinnisztuhoz. Közben Ilkorgi megkerülte az építményt, és a másik oldalán várakozott. A pár belépett a sinnisztu hátulján, együtt, kézenfogva. Ninda besétált elöl. Egymásra mosolyogtak. Szépek voltak, fiatalok és boldogok.
  Ilkorgi belépett a hátuk mögé.
  Óruhongi megütötte a baungát, Férahaut megfújta hosszú, sárgásvörösen csillogó hangszerét, Arvaszind pörgetni kezdte ütőit a kisdobokon, a többi zenész még várt, s a sinnisztu-szingrí hat tagja lehajolt a fogórudakhoz. Könnyedén megemelték a hatalmas alkotmányt, s vártak.
  Ninda nagy levegőt vett. Rajta a sor. Mellmagasságba emelte a Sínisuál fényét, s hangosan azt mondta:
  – Szúnahaum népe! Gyertek velünk s legyetek szemtanúi a Fények találkozásának! Sínisuál!
  A henger irizálása kilépett a felületről, s a ragyogó, csillámló aranykör gyorsan növekedett. De ugyanekkor maga a sinnisztu is ragyogni kezdett, az egész kárpit, a tető, a rudak, a szerkezet minden darabkája aranyfényben játszott. Nindának elállt a lélegzete. Ezt nem a henger csinálja, az nem lehet képes ilyesmire, ezt a sinnisztu vetíti maga köré. Hát gépezet is van benne! Ezt Angrolími nem említette. Nyilván meg akarta lepni. Sikerült.
  Hatalmas dörejjel egyszerre szólaltatta meg Óruhongi a baungát és Arvaszind a dzsógirt. Elindultak a hosszú szőnyegen, kétoldalt sorfalat állt a sinnuhakin, s együtt énekeltek az embertömeggel. A zenészek a sinnisztu mögött már ráléptek a szőnyegre, úgy kísérték őket útjukon. Áthaladtak a parkon és beléptek a janníhaumba, ahol Ninda még egyszer felhívott mindenkit, hogy legyenek szemtanúi a Fények találkozásának. A zenészek után már bejött mindenki, a sinnuhakin már elvegyült a tömeggel, mert a janníhaumban nem kell őrködni, a janníhaum a hagyomány szerint biztonságos. Ahogy befelé tartottak, a janníhaumban fokozatosan sötétült el a világítás.
  A menet a Tűz Otthona előtt állt meg, amelynek túloldalán félkörben álltak a Felhő Csillagai, ugyanazok az emberek, akik a sáhaddifnak is tagjai voltak, a szokásos fekete lepelben, csúcsos fekete süvegükön a ragyogó csillagokkal. Mellettük az Őrző, aki elébük jött és egy lépéssel a sinnisztu előtt megállt. A zene elhallgatott.
  – Kik azok, akik megjelentek Szúnahaum örök tüze előtt és elhozták a Sínisuál fényét?
  – Senszili és Rangikut – felelte Ninda csengő hangon –, a Felhő gyermekei, akik szívükben a tűzzel kívánnak elindulni a sinní útján a Csillagok felé.
  A Csillagok odagyűltek az Őrző mögé, kétfelől, az Őrző háta mögött nem állt senki.
  – Nem mehetnek egyedül – közölte az Őrző. – A Galaxis hatalmas és tele van veszélyekkel.
  – Elkísérem őket útjukon – szólalt meg mögöttük Ilkorgi. – A Felhő gyermeke vagyok és láttam a Fényeket.
  – Egyetlen ember nem elég – felelte az Őrző.
  – Elkísérjük őket útjukon – zúgta ezerötszáz-kétezer ember, a sinnuhakin és a zenészek is. Ninda most hallgatott, ahogy mindenki a sinnisztu alatt és előtt.
  – Hányan vagytok? – harsant az Őrző hangja.
  – Mi vagyunk Szúnahaum! – kiáltotta egyetlen kisfiú, Ingraszéni, akit Nindának kellett korábban kiválasztani erre az egyetlenegy mondatra.
  – Itt vagytok mindannyian?
  – Itt van Szúnahaum – felelte Ninda. – Ahol egyetlen szúni van, ott vannak a Felhő Csillagai. Ahol egyetlen szúni van, ott van a Sínisuál. Nincs miért aggódnod, Őrző. Szúnahaum megvédi gyermekeit.
  – Honnan tudod? Ki vagy te?
  A szertartáson senkinek sincsen neve, csak a házasulóknak, ezt Ninda a kezdet kezdetén megjegyezte. És fél napig tanulta a szövegét. Olyan szavakkal válaszolt, amiket ötvenezer éve írtak az ősi szúni nyelven.
  – Áhi Hingaulí-angséti, sérurangilhópun Sínisuálí. Szóhasszangin-símup líhan aumí Sínisuálú órin, janní hauráhin-sódir aum szídzsan-szírun, luam hikkipun jasszilaut-szírungip, ódzsang-órinnin hargahandit. Róginnúmi Sínisuálú óriní, ja Áhíní, lind-hakkirovongin dzsind, lind-hakkitaravongit dzsind Hingaulí-angséti ningíszí, lind-judzsillí-óringadzsind laip janníhaumtil-szésszit-óringadzsind, ninkin-lind kiran Hingaulí-éfandip.
  Ilkorgi lefordította.
  – A Felhő gyermeke vagyok, aki kezében tartja a Sínisuált. Őseink úgy tartották, a Sínisuál fényébe csak az nézhet, akinek tiszta a szíve és nyílt a lelke, mert akinek lelkében álnokság van, nem tud a Fénybe nézni. Elhoztam neked a Sínisuál fényét, Őrző, hogy lásd és érezd melegét, lássa és érezze melegét a Felhő minden gyermeke, hogy egyesíthesse fényét és melegét az örök tűz fényével és melegével, és ragyoghassanak rájuk a Felhő Csillagai.
  – Te volnál hát a legendák hőse?
  – Nem, Őrző, és mégis én vagyok. Mindannyian azok vagyunk, mert a legendák mindannyiunkról szólnak. Testvérek vagyunk a tűz lángjainál.
  – Mi ad neked jogot, hogy így beszélj?
  – Sinní-hémuan óharing híran ningíszí, sáhun dzsóhi angsétan-szírun, sáhun dzsóhi írongin sinní-szísszinuan ífan, ningsé ámdzsóhun hírangihup húfalgit sinní-írongip, luam séganszí dzsóhinun sáhaut sinní-írongihuap, luam áhung hiehéfalgip íszí-híran ild, luam áraung-dzsuam éfandun ild, inki-szié szamtahut-híran-hangdzsiup emsádit hiehé-sóran ild, engant jau jalli ómészangin szóhu-szóhurarongip, lind-kígí aum óharing híran Jauhallí-szímdzsangit.
  – A sinní szelleme minden emberben él, éljen bár benne gyermeki lélek, éljen bár benne megfáradt lélek, éljen bár boldog szerelmi kapcsolat nélkül, egész életében mindenki a sinní boldogságára vágyik, mert senki sem egész ember önmagában, mert olyannak teremtettünk, hogy csak egy másik emberrel egyesülve válhatunk egésszé, és ez így fog folytatódni mindörökkön örökké, amíg csak ember él a Világegyetemben.
  – Simnunná – zúgta a tömeg, a Tűz Őrzője pedig kecsesen letérdelt Ninda előtt, s két kezére fektetve a janníruant átnyújtotta neki.
  – Sinnarszési, te vagy hát, akit Sinní-szégahin küldött közénk. Érintsd a Sínisuál fényét Aulang Laip janníruanjához, hogy láthassuk a sinní fényét!
  Ninda gyengéden a janníruanhoz illesztette a kis arany hengert, amitől az arany csillámlás végigfutott a hosszú pálcán, s a két végéből szikrázó fénypászma tört ki. Az aranyszín fokozatosan kifehéredett, majd éppoly lassan átfordult világoskékbe, a sinní színébe.
  Megdöndült a baungá és a dzsógir. A szertartás első szakasza véget ért. Ninda „megnyerte” az Őrző bizalmát, aki nem gördített többé akadályt az esküvő elé, puszta féltésből persze.
  Most Ilkorgi feladata következik.


Láng Attila D., 2019.12.25., 01:34:13

irodalom Ninda

Itt valami gebasz vanLáng Attila D. blogja




Itt valami gebasz van

Én általában nem hiszek el mindent, és okom szokott lenni rá. Véletlenül egymás után került a kezembe néhány felvétel, a Youtube asszociált, és szerintem jól tette.
  A Laulupesa egy igen színvonalas zeneiskola. Erről már volt alkalmam meggyőződni, s az olvasónak, ha figyelemmel kísérte róluk írt cikkeimet. Bemutattam, hogyan énekelnek iskoláskorú sztárjaik. Most nézzük meg, hogyan énekelnek az óvodásaik.

Mondandóm megerősítésére még egy videó, másik ország, azonos év.

Kortnijáról ráadásul azóta tudjuk, hogy mekkora tehetség. De kisgyerekkorában márpedig ő is így énekelt. Ez van. Két-három-négy-öt éves gyerekek úgy énekelnek, hogy azt egyedül a szülők és nagyszülők nézik boldog áhítattal, akik nem a zenei élvezet kedvéért jöttek el a rendezvényre.

Aha, persze.

Na most akkor a kettő közül az egyik nem van. Hamisított fék álhazudás. Vagy a valódi gyerekek nem léteznek, márpedig Liisa Liiva és Kortnija Sauliete utolérhető és megtalálható, vagy a Kim istenségek dicsőítésére csiholt gyerekek a hamisak. Hogy mennyiben hamisak? Igen, olvastam róla, hogy idomítják a gyerekeket csodaszépen szerepelni, csak fegyelmezéssel nem lehet megtanulni se énekelni, se táncolni. Ahogy a vérnyomás gradációja nem engedelmeskedik a hadsereg utasításainak (ezt Asimov Fantasztikus utazásából tudjuk), ugyanúgy a tüdőkapacitás sem. Ezért én azt gondolom, hogy a hangjuk is hazudás, szinkronizálták őket, és nagyjából idáig lehet érteni. Hogy akkor erre a pontosan kicsiszolt tátogásra és táncra hogyan lehet óvodás gyerekeket beidomítani, azt majd Hjong nénitől és Ro bácsitól tudjuk meg, amikor végre megmurdel az ő isteni Kim Dzsong Unjuk, mert mi már nagyon, és a néni meg a bácsi könnyek között meséli majd el a történetet.
  Mi pedig fogjuk a fejünket.


Láng Attila D., 2019.12.20., 02:14:49

Asimov‚ Isaac Észak-Korea Fantasztikus utazás Laulupesa Liiva‚ Liisa Sauliete‚ Kortnija zene

ArcokLáng Attila D. blogja


↞korábbi cikkek

A blog mérete: 1739 cikk, 8424541 betű, 1697772 szó