Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Adrenalin

Ha ott lettem volna és valakit érdekel a véleményem, én lebeszéltem volna a rendezőt. Valami olyasmit mondtam volna, hogy mégis hogy jut eszébe, ha ők kapják a Zelta Mikrofonst, ujjongani akarnak majd és nem énekelni, a közönség meg velük akar ujjongani és nem őket hallgatni. Az már megvolt. Azért vannak itt a Dailes színházban.
  De ha ráadásul még a jövőbe láttam volna, és előre tudom, hogy ez a fellépés hogyan sikerül, akkor pláne lebeszéltem volna a rendezőt. A próbákon persze ment ez flottul, fölkeverték a két számot, kamerapróba, világításpróba, mikrofonpróba, az egész feltételes módban, hiszen ha nem ők nyernek, nem is ők énekelnek.
  De ők nyertek, és ha ott lettem volna, ha valakit érdekel a véleményem és a jövőbe is láttam volna, akkor megmondtam volna, hogy a NANDO kislányoknak is megvan a tűréshatára, méghozzá mint érzékeny művészlelkeknek nem is olyan nehéz átlépni. Két perccel azután, hogy rájuk szakad a hírnév és a sztárság felsőfoka, még épp hogy kiujjongták magukat, álljanak ki és énekeljenek? Életük legrosszabb szereplése lesz. Keita és Amanda viseli majd a legjobban, Helēna és Terēze viszont levegőt se kap, Alise valahol a kettő között. De azzal kezdődik, hogy Keita elrohan valahova az ellenkező irányba, Amanda integet neki, hogy nāc, nāc, nem arra kell menni, Helēna az arcára fagyott döbbenettel bámul Rasmanisra, aztán ő indul meg a kulisszák felé, Alise már az emelkedő függöny felé tartott, de megfordul és fut a társai után, ezek az égő házba berohannának egymásért, Rasmanis megáll a függöny alatt és bevárja őket, ez most a kislányok ünnepe, ő beéri a statisztaszereppel. A NANDO végre kitámolyog a reflektorfénybe, Terēze ragyog, Keita sugárzik, Alise nem tudja, fiú-e vagy lány, Helēna még kevésbé, Amanda a hátuk mögött már látja a közeledő Rūta Dūdumát, akit a kamera még nem, ővele kommunikál, aztán a tanárnő közéjük robban és elkezdenek mind ugrálni.
  A csapatot elkapja szokásos problémája a meghajlással, úgy kell rájuk szólni gesztikulálva, mert a hangzavarban nem hallják és nem jut el a tudatukig, hogy paklanieties, hajoljatok már meg végre, Terēze egy gondolattal hamarabb, aztán egyszerre a többiek, eddigi pályájuk egyik legmélyebb meghajlása sikerül, Alise feje szinte a térdéig bukik alá. Aztán minden ceremónia nélkül odalép a zeneiskolás kislány a zsűriből és átadja az arany mikrofont, majdnem Helēna kapja, de ő se fogja föl, nem érte emeli a kezét, hanem az arcához, és a kislány is inkább belép középre, Terēze rendezői balról behúzódik reflexszerűen, nyúl is felé, de visszakapja a kezét és hátralép, mert Alise átveszi a díjat, kábultan és értetlenül. Kap egy szűkszekondot Rūtával, a díj történetesen csak félig látszik, aztán svenk balra, hogy Keita is látsszon, a kamera nyit, Rūta a dramaturgiát felrúgva beugrik Alise elé, pedig az ő kezében van a díj, aztán némi helyezkedéssel sikerül kinyitni úgy, hogy mind a hatan képben legyenek, történetesen Alise a díjjal félig takarásban Rūta és a nagy mikrofon mögött, de akkor se bánnák, ha tudnának róla. Labvakar, labvakar, jó estét kívánnak, aztán Rūta elkezdi megköszönni mindenkinek. Először anyának, hogy nem ette meg őket, bizony isten, pont ezt a félmondatot értem, aztán megköszöni Guntars Račsnak a dalszöveget és Jānis Ķirsisnek a zenét, a kamera kinéz a nézőtérre, nyilván őket keresi, de én egyiküket se látom, felismerném. Köszönetet mond a zsűrinek is, s ekkor Martiņš Daugulis elérkezettnek látja az időt, hogy átvegye a szót mint ceremonijas vadītājs és csiszoltabb, zengőbb köszönetet mondjon a bērnu mūzikas albums kategorija zsűrijének, a rīgai székesegyház énekkari iskolásainak. A kislányok pedig hátralépdelnek és lekuporodnak, hogy elfoglalják kijelölt helyüket a Mamma mani apēdīs kezdéséhez; Keita áll egyedül. A Dailes nagyterme most lila fényben úszik, amit csak az öt pár NANDO-cipő tarka villogása tör meg, így hívom, mert rajtuk láttam először ilyen cipőt, és elkezdhetnek énekelni.
  De hogyan? Ha ott lettem volna, valakit érdekel a véleményem és a jövőbe látok, azt mondtam volna a rendezőnek, ne erőltesse, ha ők akarják, beszélje le őket, mert ez nem fog sikerülni. Keitának Daugulis konferansza elég időt adott, hogy fölvegye Traucējums-rendíthetetlenségét és a belső remegést leküzdve elkezdjen kórust énekelni, de szólója először Helēnának van, aki nem Keita, aki reszket, alig tud fölállni, hát még a hangját fegyelmezni, és a daru már rohan is felé, hogy közelit adjon. Helēna megfordul és Keitának énekel, akin a közelin már látszik, hogy élete legnehezebb önfegyelem-gyakorlatát végzi. Aztán Terēze következik, aki rosszabbul van, mint Helēna, legalább ezer nanogramm a véradrenalinja, levegőt egyáltalán nem kap, negyvenfokos láza van, és két percen belül elájul, ha ez így folytatódik. De nem így folytatódik. Föláll az utolsó kettő is, megszólal a teljes kar, kiold a feszültség, elpróbálták ezerszer, az édes rutin átveszi az irányítást.
  Nem mintha jól menne, szó sincs róla. A NANDO sose tudott rutinból énekelni, ha csak az egyikük megteszi, az is meglátszik. Rasmanis befut előre egy szájbőgőeffekttel, lelassít, csodálkozva fölnéz, átkeverés a Fizikas skolotājsra, a csapat körbeáll, egymásnak vetve hátát, ezzel kellett volna kezdeni, hogy érezzék egymás közelségét. Terēze már kacérkodni is tud a kamerával, teljes ötven másodperc telt el azóta, hogy majdnem összeesett, ez egy vadászpilóta és egy NANDO életében rengeteg idő. Most már vérprofi énekesnő mind az öt megint, még mindig több klasszissal önmaga szintje alatt, de igazi NANDO-lendülettel, NANDO-elszántsággal szól a NANDO-harmónia. Valahol érthető, hogy egy élőben tévéközvetített Arany Mikrofon-díjkiosztón a Dailes színház kilencvenhét éves nagyszínpadán, az egész ország előtt mégse lehet playbackről énekelni, de ha ott lettem volna és valakit érdekel a véleményem, akkor szóltam volna, hogy talán kivételesen mégis meg kellene próbálni, mert dobolni meg zongorázni még csak-csak lehet luft nélkül, no de énekelni…
  Aztán előrejön Edavārdi, akinek az adrenalinja nem sokkal van a kislányoké alatt, Rasmanis hozzá képest valósággal nyugodtnak látszik, amíg ők szerepelnek, a NANDO lélegzetet vehet, de ki nem oldhat. Ahogy a férfiak levonulnak, ők V alakba állnak az előszínpadon, s persze Terēze van elöl, de már nem bánja, énekel, táncol, elemében van. Keita még inkább, a hetedik mennyországban érzi magát.
  S vége a számnak, a csapat sorba áll a férfiakkal és meghajol, Daugulis lekonferál, nem fukarkodva az elismerő szavakkal, és vissza lehet botorkálni a kulisszák mögé, majd az öltözőbe.
  Azért tudtam elmondani az egészet, mert a Nézd.lv némi késéssel visszatette a három és fél órás közvetítést a netre.
  Ha tehát ott lettem volna az előkészületek alatt, érdekelt volna valakit a véleményem és a jövőbe láttam volna, akkor lebeszélem a rendezőt és a csapatot erről az egészről. Hogy blamálják magukat? Hogy átvegyenek egy óriási rangos díjat valamiért, amit tökéletesen csináltak, aztán megismételjék tökéletlenül? Szóltam volna, hogy ezt nem szabad, vegyék csak át a díjat, mint a többiek, mondjanak paldiest és hadd menjenek.

De mivel nem voltam ott és nem láttam a jövőbe, már örülök neki, hogy nem érdekelt volna senkit a véleményem. Katasztrofális tévedés lett volna. Mert ez így volt jó, így volt tökéletes, a tökéletlenségeitől. Eddig is azok voltak a legszebb pillanatok, amikor hibáztak, amikor az óramű pontosságú gépezetben kisiklott egy fogaskerék és kapkodni kellett, hogy kiigazítsák a hibát, amikor majdnem elnevették magukat éneklés közben, amikor leomlott a légoszlop, amikor a hibátlan mestermű mögül kilátszott az ember. Nekünk, akik ezt a kis csapatot csillogó szemekkel figyeljük, ajándék volt ez a fellépés – nekik pedig örök emlék lesz.

2017.04.30., 07:07

Ez a cikk nem róla szólLáng Attila D. blogja




Ez a cikk nem róla szól

Nem mintha róla ne lehetne akárhány cikket írni. Pöttömke kora óta követem pályafutását, amiben volt és van ének, hegedű, lovaglás, néptánc, csak ami hamarjában eszembe jut, és nem mellesleg ő is számottevő hatást gyakorolt az én pályafutásomra. Sok éve tudom, hogy intenzív személyiség, akinek jelentése, tartalma van, aki főszereplővé teszi magát az életében, aki belülről nézi a világot és teljességében éli meg az életet. Azt hiszem, sikerült összeszednem minden semmitmondó közhelyet, amit mondhatok róla. Mire számított az olvasó, hogy elárulom a titkot? Szó nem lehet róla. Tessék utánam csinálni, kiolvasni az ő lelkét elejétől kezdve, azaz pöttömke korától fogva, minden egyes találkozásnál áttekinteni elölről az egészet, az azóta bekövetkezett fejlődést és változást, prognosztizálni, hogy adott időre előre mi várható lelkivilágának érésében, aztán a kérdéses idő (általában egy év) elteltével összehasonlítani a tapasztalatokat a jóslatokkal, levonni a következtetést, hogy már megint alábecsültük őt, újra jósolni… és mindezt abból, hogy üldögél a földön, játszik, előbb magában, aztán a kistestvéreivel, és időnként fölnéz az emberre.
  De mondom, ez a cikk nem őróla szól, hanem a néptáncfesztiválról, amire ő hívott meg, és amit lelkiismeretesen végigültem, bár ővele csak pár mondatot válthattam a próbán és láttam táncolni. De nem bántam meg, hogy végignéztem az egészet.
  Ők a csoportjával roma táncokat adtak elő, szerintem remekül, autentikusan, igaziból. És ezt énnekem el lehet hinni, mert ezen nőttem föl, azazhogy fölnőni már fölnőve voltam, tizennyolc múltam, amikor Óbudán összegyűltek a cigányok Sátoraljaújhelyről, Nyírvasváriból, Bari Csedából, Nagykanizsáról, táncolni és énekelni a Parkszínpadon, és ezt fölvette a tévé. Romanyi Jag, az volt a műsor címe, ma is megvan két része, tizennyolc évig őrizte egy videószalag, aztán tíz éve be lettek digitalizálva, addigra fekete-fehérré fakultak, a képminőség se jó, a hang se jó, de megvan. Most néztem bele, azért emlékszem ennyi részletre. Ott van az Ando Drom, a Terno Cherhaj, a Phrala Sam, Balogh Béla és együttese, és ott vannak Varga Gusztávék, akik szerintem új korszakot nyitottak a cigány népzenében. És Kalyi Jag szólt nálunk éveken át.
  ASCII������IICSA���IIAztán eltelik negyedszázad, jön muri cini luludyori, színpadra lép a társaival, shukares khel mange, azokra a Kalyi Jag-dalokra, amiket én álmomból rivasztva tudok fejből. Sode sheja, sode na, sa sas mange le phiranya, sas mashkar lend’ edy kalyi, kodi sas e kamadyi, aj Devlale, j aldinla, pe kerchima tradela, pe kerchima, pe bari, kaj pijen e mol tatyi. Ez volt az első, aztán az, hogy Van egy pipám, egy kalapoooom, én a téglagyárban lakoooom. Onnét tudják, hogy ott lakom, téglaporos a kalapooom. Chumidav me tyiro jilo, én ezekből tanultam ULAS lováriul, még akkor meg se is volt a hivatalos helyesírás vagy csak nem használták, a lemezborítókon magyar helyesírással voltanak a szövegek, most már ahogy leírtam, áttettem a rendes lovári ábécére. Vettem később cigány képes olvasókönyvet meg szótárat, már be is vannak digitalizálva, de tizedannyit nem tanultam belőlük, mint ezekből a dalokból, aldil o Del tyo mashkar.
  Inke chi sim tumaro, szóval végigültem a fesztivált. A cigány táncok nem arattak kirobbanó sikert, azt voltaképpen senki sem aratott, de mindenkit lelkesen megtapsoltunk, volt nyíltszíni vastaps majdnem minden csoportnak, nekik is, bár az övék talán valamivel elmaradt a várakozástól, aminek csakis az lehet az oka, hogy én nem tapsolhattam, amikor ők léptek föl, őket videóztam.
  De töredelmesen bevallom, hogy nem az ő fellépésük tetszett a legjobban. Nem is egy másik csapaté. Hanem amikor a szünet után visszatértünk az eredményhirdetésre, de a zsűri késlekedett, még vagy tíz percet vártunk rájuk, és a gyerekek zsizsegtek. Hallottam már gyerekeket zsizsegni. Egy iskola mellett gyerekeskedtem, és mivel én magam nem jártam iskolába, minden reggel hallottam őket. De az játszási volt. Ezek a gyerekek csak ültek a nézőtéren és álltak a fal mellett, beszélgettek, jöttek-mentek. Nem csaptak nagyobb zajt, mint ami kellett ahhoz, hogy megértsék egymást. Legfeljebb kétszáz személyes lehetett a nézőtér, mondjuk ha százan álltak még, lehet, hogy kevesebben, és persze sok közülük felnőtt volt. De egymillió gyerek hangereje töltötte be a termet egyenletesen hullámzó zsivajjal. Azt még tudtam volna hallgatni egy-két órát. S később, amikor barátaik, családtagjaik kaptak oklevelet és díjat, a falaknak vitézül kellett állni a hangerőt, mert fülrepesztő volt, két kislány az előttem levő sorokban befogta a fülét, akkora volt a zaj. Én csak átkapcsoltam a fülemet nagyobb tűrésre, végül is a fellépések is jól ki voltak hangosítva, már szokva voltam.
  Ha egy mód lesz rá, elmegyek máskor is. Érdekel is engem a néptánc, évente egyszer ennyi bőségesen elég belőle. Az életem háromnegyed éve szűnni nem akaró dalfesztivál. De a gyerekek – azokból semennyi sem elég. Amíg meg nem lesz az az egy.
  Bár ahol ez az egy van, akivel kétéves korában egymás szemébe néztünk, és ezzel beiratkoztam egy iskolába, oda akkor is elmennék, ha nincs ott az egymillió.

2017.04.29., 04:21

Hogy kellene nyelvet tanítani?Láng Attila D. blogja




Hogy kellene nyelvet tanítani?

1.

Három hónapja és egy napja tanulok lettül, és mondhatom, tényleg sokkal többet tudok, mint ennyi idő alatt a legtöbb nyelvből. De történetesen a Nītiņa–Laczházi-féle könyvvel csak bukdácsolok, és most már nagyon szeretném tudni, hogy lehetne ezt jól csinálni. Mert ez a könyv nem jó. A szerzők nevével azóta sokhelyütt találkoztam, kétségkívül magas szinten ismerik mind a lett nyelvet, mind a magyart, tudnak tanítani, képzett, kiváló szakemberek, csak – ez a könyv nem jó. És nemrég írtam arról, hogy ez jellemző tulajdonsága az ilyen könyveknek. Általában nem jók. Kezdek hajlani a gondolatra, hogy ez a tény összefüggésben van azzal, hogy a magyarok az idegen nyelvekkel ennyire hadilábon állnak.
  Hiába van énnekem elég motivācija, ha a könyv egyrészt dögunalmas, másrészt megjegyezhetetlenül zúdít szavakat összevissza…
  kaskamir.jpg
  Kinek mije van? Embereknek van szülőföldjük, családjuk, szüleik, gyerekeik, rokonaik, barátaik, házuk vagy lakásuk… Tovább is van, nem fordítom le végig, ez az egy sor fejből ment, csak egy szóhoz kellett szótár. De nem innen tudtam lefordítani! Ezt a szóhalmot nem lehet és nem is érdemes megtanulni, ezzel az erővel tényleg rágjuk át magunkat szótárakon.
  Nézzük csak meg, honnan ismerem én azokat a szavakat, amik itt előfordulnak, vagy legalább egy részüket.
  A cilvēkset egy korábbi cikk írásakor néztem meg, amikor még egészen rácsodálkozásszerű volt a kapcsolatom a lettel, és rádöbbentem, hogy a človekkel azonos, mert hiszen volt egy balti–szláv nyelvközösség. A dzimtene nem jött magától, de a dzimt- igen, benne van az Esmu dzimusi šeit címében: Itt születtem. Szó szerint „vagyok született itt”, éspedig nőnemben, mert hiszen Karlīna Priedēna mégse énekelheti azt, hogy dzimis. A szülőföld nyilván azért nem dzimtenis, mert a zeme is nőnemű.
  (Közbevetőleg. Ahogy az -ene utóképzős szavak listáját nézegettem, megakadt a szemem egy szón: varavīksnene. A szótövet már ismerem, cikket írtam ezzel a szóval, szivárvány, de mi képződik belőle -ene képzővel? Hát a szivárványhártya. Lökött angolok egyszerűen átvették a görög szót, írisz, ami görögül szivárványt jelent ugyan, de ezt angolul senki se tudja – hát a lettek igenis a szivárványból képezik a szót.)
  A ģimene etimológiája szintén szerepelt már egy cikkben, nekem a Dziedošās ģimenes jön erre a szóra, az Éneklő családok nevű dalverseny. A vecāks, szülő szóhoz nincs asszociációm, az valószínűleg ebből a könyvből van. Annál több mindent tudok asszociálni a bērnshez. Először is azt a rengeteg alkalmat, amikor a sok-sok éneklő bērns mögött-mellett-alatt-között megjelent ez a szó valahol kiírva. Meg dalszövegekben is sokszor szerepel. Aztán ott van a testvérszava, az angol bairntól a skandináv nyelvekig mindenfelé megtalálható barn, bjarn változatokig és tovább; a lett szó valójában nem skandináv jövevény, hanem testvére ezeknek, voltaképpen teher a jelentése, amit a terhes nő cipel, aztán megszül, és ebből lesz a gyerek.
  Aztán itt van a māja. Ennek a jelentését is valamelyik dalszöveg kapcsán néztem meg, és meglepetéssel értesültem, hogy a protofinn maa átvétele, amit pont ismerek a finnből, de ott földet jelent. Ebből aztán a lettben „paraszti földek” → „parasztház” → „ház”, aztán ezt visszakölcsönözték a finnségi nyelvek, a finnben ma maja kunyhót jelent. (A dalocska, amit itt linkeltem, egyike a kevés dolognak, amire emlékszem Papp István nyelvkönyvéből, csak ott másképpen van írva, nem poika nuori, kisfiú jöjjön vele lakni a sziklára-hegytetőre épült kunyhóba, hanem tyttö nuori, kislány, és más változtatás is van a szövegben. Az előadó nemétől függően.) És találkoztam már olyan kifejezésekkel, mint mājas darbi (házimunka), mājas bērns (házigyerek) stb., egy szó mint száz, a māja szilárdan be van építve a gondolatvilágomban, ezerfelől kapcsolódik valamihez. Szó se róla, a könyv se csak itt említi, de más szavakat történetesen a könyvnek ebből a részletéből kellene megtanulni.
  Például ezt a szakaszt: garš, slaids, vidējs, neliels vai mazs augums. Nem tudom, mi a slaids és a vidējs, és most nem fogok utánanézni, viszont a garš, gara az hosszú, benne van a fejezet végi szójegyzékben, és a jelentését pont innen tudom: mert van ugyanebben a fejezetben egy másik részlet is.
  kaskamgarso.jpg
  Az ilyenekkel lehet szörnyű zűrzavart okozni, mert nem elég, hogy a garš és a garšo együtt (egymástól fél oldalnyi távolságban) szerepel, de utóbbinak sikerült kimaradnia a szójegyzékből. És semmi közük egymáshoz, mert garš az hosszú, garšo viszont ízlik, és a mutatott részlet azt tudakolja, hogy kinek mi ízlik, mit szeret; barátomnak ízlik sült krumpli hússal, sör, kolbász és sajt, édesség.
  Liels az nagy, ebből neliels az kicsi, de mazs úgyszintén kicsi. Ez a könyv ötödik leckéje, szerintem korai szinonimákat bevezetni (igazából jóval korábban már megteszi).
  Az augums nagyon érdekes szó, töve az aug, vagyis nő. („Úgy értem, növekszik.” – Mágenheim Julcsi.) Ami összefügg az augusztussal. Ebből az -ums képzővel, ami szintén kedvenceim egyike, rögtön jön, hogy növés, termet. Embereknek van hosszú, slaids, vidējs, nem nagy vagy kicsi termete. Két szó megmaradt: ezeket nem ismerem, a lecke szószedetére kell hagyatkoznom. Ezek soha nem lesznek rendesen beágyazva, ha ennyiből akarom őket megtanulni.

2.

Most nézzünk valami mást. Illetve hallgassunk.

Karameles

Dzīve rūgta, dzīve salda,
Nopil parafīns uz galda,
Cēlas dziņas, tumšas miņas,
Zaļas skuju adatiņas.

Logos sveču atspīdumi,
Zvaigznēm pretī palsi dūmi,
Klusiem vārdiem labu vēlēt,
Vecās labās plates spēlēt.

Būs jau labi, būs jau silti,
Birst no gaisa balti milti.
Maigus miegus atvelk peles,
Kūst uz mēles karameles.

Kāds pie loga pieklaudzina,
Sudrabzvaniņš nodzindzina,
Bet tu guli miegā grimis,
Nevainīgs, jo nepiedzimis.

A NANDO egyik karácsonyi dala. Hát azt, hogy a karamell hogy van lettül, innentől nem kell az embernek megtanulnia. Azokat a szavakat pedig, amiket innen elsajátítok, már egyből lesz mihez kötni. Valójában még egészen sokfelé.
  Így például salda az édes, nőnemben, mert a dzīve jelzője, ami pedig életet jelent (rögtön lehorgonyozható a živothoz a szlávból). A salds nagyon érdekes szó, ugyanonnan van, mint a sāls, azaz só, nátrium-klorid, aminek testvérei egész Indoeurópiában megvannak. De sót, sósat jelentenek. Egyedül a baltiban ment végbe az a változás, hogy a sósat jelentő szó egy idő után már „ízesített, kellemes ízű” volt, aztán később „édes”. (A salds litván alakja saldus, és a szócikkét olvasgatva azt hiszem, nagyon örülök neki, hogy nem litvánul tanulok. Szimfonikus zenekarra tényleg tündérszépek az ilyen szavak, mint saldžiausiuosiuose meg aukščiausiasis laipsnis, no de megtanulni…)
  Ehhez hasonló a magyarban is végbement egy másik szóval. A görög trógo azt jelentette, rágcsál, eszik, ebből tragémata nyalánkság, csemege; ezt átvette a latin, ahol lett belőle tragea, ételízesítő, ezt a szót elhozták nekünk, és egy ideig változatlanul használtuk, csak a magyar ajak könnyebben ejtette a gea helyett azt, hogy gya. És szerepel régi receptekben, hogy „trágyázd meg”, ami azt jelentette, hogy fűszerezd, ízesítsd. Később aztán elkezdték analóg módon használni a termőföld megfűszerezésére, hogy jobban teremjen, megízesítették. Csakhogy az az anyag, amit erre a parasztok használnak, a legkevésbé sem való asztal mellé beszédtémának, ezért amint a trágya szóhoz hozzátapadt az a jelentés, hogy szar, az eredeti konyhai jelentése pillanatok alatt eltűnt, valahol a 16. és a 17. század folyamán. (De a konyha kárpótolta magát: a tragea szerepel a franciában is, ahonnan a német közvetítette mihozzánk, mindhárom nyelvben úgy ejtik, hogy drazsé.)
  Ötletszerűen választva másik szót a karamellás dalból, zvaigzne. Ez nálam egyfelől kötődik a Zibsnī zvaigznes aiz Daugavashoz, másfelől a NANDO kislányok és mások több alkalommal részt vettek a Jaunas zvaigznes, Fiatal csillagok nevű dalversenyen, egyszóval a csillagot is tudom mihez kötni. A szláv szóra is könnyen ráismertem, звезда, hvězda, rögtön látszik a rokonság.
  Aztán itt van a sudrabzvaniņš. Olyan helyen találtam meg a magyarázatát, aminek semmi köze se a karácsonyhoz, se a karamellához, a periódusos rendszerben, egyszer elkezdett érdekelni, hogy mondják lettül az elemeket. A ķīmisko elementu periodiskā tabula nem különbözik más nyelvekétől, már láttam egyet-kettőt, itt is az ókor óta ismert elemeknek van saját nevük, amiket más nyelvek alapján nem ismerünk föl, és az új felfedezésűeknek nemzetközi nevük, persze saját fonetikával. Hēlijs, litijs, berilijs, neons, ezek világosak, kaptak szép lett hímnemű végződést, ahogy illik, de maguk a szavak nem változtak. Viszont a hidrogént lefordították szó szerint görögből: ūdeņradis, vízteremtő. Meg a nitrogén és az oxigén is úgy kapott nevet, mint a 19. századi magyar kémiában, ahol fojtónak meg savítónak hívták őket, de egyébként mindenki a görög vagy latin nevet kapta lettesítve (no persze az európium az eiropijs, hiszen olyan nem lehet, hogy eu), vagy a sok száz éve meglevő saját nevét viseli.
  No, ez utóbbiak közül egyik a sudrabs: ezüst. (De van dzīvsudrabs is, élőezüst, az a higany.) Azt pedig, hogy a szóösszetétel másik tagja mit jelent, tudom a Sarkanās kurpesből, skolā jau zvans tūlīt zvanīs, iskolában csengő mindjárt csengetni fog – sudrabzvaniņš minden utánanézés nélkül ezüstcsengettyűt jelent.
  Ezeknél persze sokkal többet is tudok. Ebből a dalból is, más dalokból is, helyenként egész sorokat, sőt versszakokat megértek. Igaz, ez idő szerint egyetlen dal sincsen, amit teljes egészében, elejétől végéig hiánytalanul megértenék, két okból. Mert ez eddig még sose volt célom, és mert helyenként kutya nehéz feladat. Ma már könnyebb valamivel, mint az elején, mert némi nyelvtant már elsajátítottam, többé-kevésbé vissza tudok következtetni képzett szóalakokból a szótári alakra. De lettül másfélmillió ember tud az egész világon, hát nem csoda, hogy gyengén van adatolva a nagy nyelvekhez képest. Amikor a kínai írásjegyeket tanulmányoztam, jóformán ismeretlen volt az a probléma, hogy valamiről nincs elég adat. A lettnél annál gyakoribb. Bármely információ csak úgy kerülhet föl a netre, hogy a másfélmillió lett beszélő valamelyike megírja, és ebben benne vannak a két- és a kilencvenévesek is, meg akik nem neteznek, nincsenek birtokában a szükséges műveltségnek, vagy leginkább eszükbe se jut, hogy nekem problémám lehet, ha az adott dolgot nem tudom.
  Erre tipikus példa a zubrīties. Talán a legelső dal, amit lettül hallottam, a 2014-ben fölvett Dzeguzīte volt, az akkor még hattagú NANDO az Aprīļa pilienin énekelte. Pár szó már akkor megragadt a fejemben, ezek egyike a zubrīties. Egyszer utánanéztem, lehetetlen volt bármi infót kideríteni, majdhogynem hapax legomenonnak tűnt, pedig nem hallhattam félre, a dalszöveg is megvan a neten. (Elég sok megvan, legalább ugyanennyi elérhetetlen.) Végül ma éjjel, amíg ezt a cikket írtam, utánajártam. Azt már egy ideje tudom, hogy ige, mégpedig reflexív. Ezen belül már könnyű behatárolni, például a cepties (sülni) igének csak hét további alakja végződik -tiesszel, miszerint cepaties ti sültök, cepāties ti sültetek, cepsieties és cepsities ti sülni fogtok, cepieties süljetek, valamint cepoties és cepšoties a relatív jelen és jövő ideje, bármit jelentsen is ez, illetve cepoties a hímnemű, egyes számú ragozhatatlan melléknévi igenév is. Hogy az mi fán terem, fogalmam sincs. Szóval a -ties reflexív ige, mindenesetre, és feltehetően zubrīties az főnévi igenévi alak, mert nem illik rá a többi alak képzési formája. De mit jelent?
  Átrágtam magam a netes találatokon. Szerencsére nemcsak Wiktionary van, hanem Tildes Tulkotājs is, sokkal többet tud, tényleg sokkal nagyobb a szókincse. (Sőt van benne egy jaunums is, izmēģināju neironu mašintulku, akarom mondani kipróbáltam az idegsejtületi gépülkedési fordítózáskolódmányt, akkora marhaságokat dobált ki, mint az Éden bolygón az űrhajósok fordítógépe, amikor átkapcsolták polivalenciára.) Mármost van egy nagyon nagy bajom az orosz nyelvvel. Nem tudok. Ezért kénytelen vagyok beérni az angollal, mármost ebből viszont az lesz, hogy olyan szavakat kapok, amikkel nem tudok mihez kezdeni. Bármely CVC alakú angol szónak egymillió jelentése van, tessék kipróbálni, de szerencsére jó sok ilyen szót kaptam, és ha az egyik azt jelenti, hogy kesztyűsbáb, őzike, hajóhinta, furulya vagy sajtóattasé, a másik azt, hogy balkanizálódás, zsírsav, cukorborsó, sajtóattasé vagy repülősó, a harmadik meg azt, hogy ökörszem, sajtóattasé, szavazóbiztos vagy dágvány, akkor némi trükközéssel ki lehet találni, hogy a helyes megfejtés a vasalódeszka. Szóval meglehetős küzdelmek árán meglett a zubrīties fordítása, és kiderült róla, hogy argó szó, benne se is van a szótárakban, eleve esélyem se volt. Azt jelenti,
  

biflázni.

3.

Mármost jön ugye a kérdés, hogy akkor hogyan kellene nyelvet tanítani. Hát ezt biza nem tudom. Az világos, hogy úgy, ahogy a könyvek csinálják, nem. Elsősorban is kerülni kell, hogy a nyelvtanuló elaludjon a leckén. Az a fajta nyelvtanítás, hogy ez itt egy parancsnok, ez itt egy fogaskerekű, a vízilovak elöl vannak, a nyalókagyárosok jobbra vannak, a csalánkiütések fülének hegye zöld, az hipnoterápia, nem nyelvtanulásra jó, hanem kialvatlanság ellen. De remekül. A tanulót motiválttá kell tenni. A motivācija kétrétegű. 1. Meg akarok tanulni lettül. 2. Ezt a konkrét leckét, mondatot, szót itt most pont meg akarom tanulni.
  Természetesen az abszolút nonpluszultra nyelvkönyv, amire nem borul rá az ember aludtában, az a Czobor–Horlai. Két baj van vele. 1. Nem lehet belőle megtanulni lettül. 2. Angolul viszont már tudok. Én abban látom a könyv előnyét, hogy (talán az első két leckét leszámítva, ahol még tényleg minimális a szókincs) közvetlenül érdekeltté teszi az olvasó-tanulót a folytatásban. Tudni akarjuk, mi történik a gengszterekkel és az építészékkel. Szerintem ez a fő szempont. Hogy egy darab történetre épül az egész, nem szakadozik szét összefüggéstelen olvasmányok sokaságára, amik között időrendi kapcsot csak az teremt, hogy a nyolcadikat nem érthetjük meg, amíg el nem sajátítottuk az első hétben levő szókincset és nyelvtani anyagot. Ez még a Baghy-könyvnél is probléma, a könyv másért olyan jó, tartalmilag az is egy összefüggéstelen olvasmánysokaság. Ezt akkor látjuk tisztán, ha fellapozzuk bármelyik leckénél úgy, hogy már értjük a nyelvet: a Baghy-könyv tetszőleges résznél érthető, de a Czobor–Horlai nem, mert nem tudjuk az előzményeket (hiszen sok évvel azelőtt olvastuk és a nyelvet tanultuk meg, nem a könyvet betéve).
  Tőlem lehet krimi, ifjúsági regény vagy pornósztori, mit bánom én, csak ne kelljen elaludni a könyvön. Ez itt egy könyv. Ez egy füzet. Ez egy radír. Ez egy kréta. Ez itt az asztal. Ez itt… hé, várjál már, a szobában az összes tárgyat föl akarod sorolni és megtanulni a nevüket?! A szekrény zöld? Nem, barna. Az asztal kék? Nem, az asztal fehér, nem látod? A mennyezet fekete? Szépen is néznénk ki, ha a mennyezet fekete lenne, az fehér. A szék sárga? Ide figyelj, te leltárat akarsz csinálni a szoba bútorzatának színéről?! Péter filmrendező? Nem, hentes. János filmrendező? Nem, János is hentes. Akkor talán Ödön filmrendező? Nem, Ödön vásárló. Tehát Ernő filmrendező? Nem, baszd meg, ez itt egy rohadalom hentesüzlet, ahol mindenki hentes vagy vásárló, de ide filmrendezők nem járnak szafaládét vásárolni! Értem. Köszönöm. Nagyon kedves öntől, hogy megtanított arra, hogy ide filmrendezők nem járnak szafaládét vásárolni. Szívesen, de te robot vagy, mondd?
  Ilyen beszélgetések születnének, ha a nyelvtankönyvek első leckéinek párbeszédeit normális emberi válaszok követnék. Most próbáljunk meg valami mást. Képzeljük el egy tankönyv első leckéjének ezt.
  Reggel hétkor valaki telefonált a rendőrségre. Azt mondta: gyilkosság. Semmi többet. Fél nyolckor ugyanaz a hang telefonált. Azt mondta: százezer euró. Nem mondott többet. Nyolckor megint telefonált és azt mondta: a polgármester.
  A sztorit a Kissyből loptam, oda pedig Ed McBaintől került, de nem ez a lényeg. Ez már egy történet kezdete. A szókincs egy kicsit nagyobb, mint a „das ist das Klassenzimmer – was ist das? – das ist das Klassenzimmer – das ist das Fussboden – was ist das? – das ist das Fussboden” típusú rémségeknél, és megjegyezhetőbb. Folyton ugyanazokat a szavakat ismételem én is, ami történetben nem jó, de nyelvtanuláshoz kell az ismétlés, és nem dobálózhatok szinonimákkal rögtön az elején. Nézzük meg, át tudom-e tenni lettre. Ha ez igazi tankönyv lenne, olyasvalaki írná, aki folyékonyan, sőt magas szinten beszéli a célnyelvet, de most csak kísérletezünk.
  Septiņos no rīta kāds sauca policiju. Viņš saka: slepkavība. Neko vairāk. Pusastoņi to pašu balss sauca. Viņš saka: simts tūkstoši eiro. Nesaka vairāk. Astoņos vēlreiz viņš sauca un saka: mērs.
  Lett anyanyelvű ember a fejét fogná, de a szöveg nehézségi fokát szemlélteti, hogy a Tildes Tulkotājs segítségével, jószerivel szavanként át tudtam ültetni. A lényeg azonban nem ez, hanem hogy van egy rendőrségünk, egy zsarolónk, aki gyilkosságot tervez, és van egy polgármesterünk. A továbbiakban ki lehet bontani a sztorit, vagy lehet belőle csinálni bármit, jöhet egy öregember, aki erről az egészről mesél, mert mégiscsak megölte a polgármestert és húsz éve börtönben van, a lényeg, hogy ezt folytassuk, és ne szóljon a második lecke olvasmánya már egy vidáman ugráló kék sárkányról a Mesebolygó sárga rétjein. Akkor se, ha majd öt leckével később ez a két szál találkozik, nyelvkönyvet írunk, nem regényt, itt nem lehet ilyeneket csinálni.
  Amint látható, én rögtön az elején túlléptem az „ez könyv, ez asztal, ez kutya, ez ló, ez unalom” szintű főnévjegyzékeken. Ki velük! Mert ez tömény unalom. Értelmes, igazi szöveget tessék a nyelvtanuló kezébe adni. Mit tetszenek gondolni, azokból a dalokból, amiket én meg akarok érteni, hányat szántak olyan közönségnek, amelyik egy árva nyikkot se tudott lettül, mielőtt kézbe vette a dalszövegeket? Hát egyet se. Normál köznyelvi lett nyelven vannak, a zubrītiesről konkrétan már tudom, hogy a sztenderd szókincsben nincs is benne. A dalok célközönsége nem én vagyok, hanem azok a kamaszok, akik nyelvileg meg mindenhogy tökéletesen értik azt, hogy Ej, cik gribi zubrīties, it neko tu negūsi, kāpēc būt par žubīti, ja var būt par dzegūzi?, vagyis Ej, mennyit akarsz biflázni, semmit nem nyersz vele, miért akarsz pinty lenni, ha lehetsz kakukk is?
  Persze lehet, sőt remélhető, hogy a gyilkosság éppúgy fölösleges lesz a valóban használandó szókincsünkben, mint a biflázni. Egyikhez se ragaszkodom. A krimiről Lomb Kató is megjegyezte, hogy érdemes foglalkozni vele, mert tudni akarjuk, hogy ki a gyilkos, illetve azt már a krimiirodalom-tudomány tudja, hogy a legérdekesebb bűnügy mindig a gyilkosság, mert azt követhették el a legtöbbféle okból. De tőlem lehet az a szöveg családregény vagy science fiction, bánom is én, csak érdekes legyen. Mert az vonzza magával az olvasót, aki így marad meg tanulónak.
  Igen, lehet az elején olyasféle, mint a Czobor–Horlai, hogy bemutatjuk a főszereplőket, ez és ez vagyok, ilyen és ilyen vagyok, aztán egy-két tárgyat veszünk elő, amikre majd szükség lesz, de csakis olyanokat, nem pedig „ez egy füzet, ez egy ceruza, ez egy könyv”, hanem ha mondjuk maradunk a gyilkosságnál, akkor akár „ez egy ciánkális üvegcse”. Hogy a nyelvtanulónak feltehetően az életben nem lesz szüksége erre a kifejezésre? Annyi baj legyen. Azokra sincs, amiket a mostani könyvek tanítanak, kréta, spongya, ablakpárkány, az osztályterem egész berendezése, mert abból indulnak ki, hogy a tanulók egy osztályteremben ülnek, ami pontosan ugyanúgy néz ki, mint 1850-ben vagy 1610-ben néztek ki az osztálytermek, és a könyvet kinyitva csupa ismerős tárgyat látnak. Rossz kiindulás, kétszeresen is, mert egyrészt lehet, hogy a parkban ül egy darab tanuló a padon, másrészt ha pont mégis az osztályteremben ül, akkor sem érdekli annak a berendezése. Attól, hogy mikor japánul kezdek tanulni, pont a Moulin Rouge-zsal szemben lakom egy kis manzárdszobában, még nem fog kifejezetten érdekelni, hogy mondják japánul a Moulin Rouge-t és a manzárdszobát, ha ennek az az ára, hogy miután a könyv ezt közölte velem, halálra untat az időjárással és a tarajos gőték szaporodásával.
  Visszatérve a gyilkosságos példámhoz, függetlenül attól, hogy gyilkosság-e csakugyan, vagy esetleg annak érdekfeszítő leírása, hogyan lopott Jerry világraszóló méretű sajtot a hűtőszekrényből anélkül, hogy Tom észrevette volna, határozottan úgy gondolom, hogy a végletekig leegyszerűsített nyelvtant el kell felejteni. Igen, azt lehet, hogy a supinumtőből képzett harmadik plusquamperfectum ablativus respectivusának passzív infinitivusa ne szerepeljen az első néhány leckében, sőt ha valamilyen nyelvben tényleg létezne olyan rémség, amit itt összehablatyoltam, hát az lehetőleg az egész könyvből maradjon ki, majd akik doktorálni akarnak belőle, azok megtanulják. De azt, hogy az első leckében csak a létigének két alakja szerepel, van és vannak, a másodikban ehhez hozzájön a jön, a harmadikban már a jönnek is, ezt el kell felejteni. Mert így nem lehet életszerű szituációkat létrehozni. A gyilkosságos példában múlt időt használtam, mert általában ez a szépirodalom normál igeideje, de nem ragaszkodom hozzá, a Nyolc évszak például komplett regény és teljes egészében jelen időben van írva. Én is írtam már kisregényt jelen időben. Lényeg, hogy életszerű legyen. Némileg le lehet egyszerűsíteni, mint mondjuk a Harry Pottert, ahol (legalábbis az első kötetben, az angol eredetiben) valaki megszólalni körülbelül hatféle igével tud, mondta, kiáltotta, üvöltötte, suttogta, kérdezte, gondolta, ez a készlet. Vagy valami efféle. De tessék életszerű nyelven fogalmazni, mert a tanuló a nyelvet majd életszerű szituációkban szeretné használni.

4.

Apropó életszerű szituációk, Volt már alkalma vietnami őserdőt látni? Igen, nagyon nagy szerencsém volt, a vietnami elvtársak egyszer elvittek engem a Cúc-phương őserdőbe. Ez a kedvenc mondatpárom a vietnami társalgási zsebkönyvből, ami tényleg nem nyelvkönyv, nem ez a célja, nem lehet belőle megtanulni se vietnamiul, se magyarul. Más a gond. Ez a mondatpár vietnamiul: Ðống chì có dịp nào đi thăm một khu rừng cổ đại ở việt nam chủa? Có, tôi rất may mắn là dựơc các đống chì việt nam đủa di xem rừng cổ đại Cúc-phương. A vietnami olvasónak a magyar szöveg kétségkívül pont ugyanolyan értelmetlen szóhalmaz, mint a magyar olvasónak a vietnami. (A könyv kétirányú, mindkét országbelieknek szánták.) Az őserdő neve az, ami fix, meg Vietnam neve, és az elvtárs = đống chì megfelelést a bevezetőből már tudjuk. Ha tehát ezek bármelyikét ki akarjuk cserélni más szóra, meg tudjuk tenni. De szeretném én látni azt az embert, aki akár az egyik, akár a másik nyelven, ha azon egyébként nem tud, tehát rászorul a könyv használatára, akármilyen tört nyelvű, de emészthető mondatot tud megfogalmazni abban az esetben, ha
  – nem egyszer vitték el az őserdőbe, hanem kétszer;
  – nem a vietnami elvtársak vitték oda, hanem az amerikai hadsereg vitte vietnami elvtársakra lövöldözni;
  – senki se vitte el oda, hanem sétált a városban, kitévedt egy mellékútra, és egyszer csak ott volt az őserdő;
  – a vietnami elvtársak vitték el ugyan, de nem tartja nagyon nagy szerencséjének, mert a barátnőjét megette egy tigris.
  A könyvet 1974-ben adták ki, amikor senki se gondolhatta, hogy negyven év múlva már pillanatok alatt ki lehet majd deríteni, hogy a tigris vietnamiul hổ, de ez a könyv még nettel megtámogatva is alkalmatlan arra, amire szánták.
  Fontos különbség a nyelvkönyvek és a társalgási zsebkönyvek között, hogy előbbiek általános nyelvtudást igyekeznek adni, utóbbiak pedig előregyártott mondatpaneleket, amiket akár föl se olvasson az, akinek olyan rossz a kiejtése vagy nem is jutott ideje megtanulni, elég rámutatni a könyvben a mondatra. Adott célra akár készülhetnek olyan könyvek is, amikben kizárólag arról esik szó, hogy mennyi szenet jövesztettem a múlt héten, milyen fúrófejjel dolgozol, tetszik, hogy milyen újszerű ácsolattal épült a főtéd, mert bányászoknak szánják, akik nemzetközi bányászati kongresszusokon találkoznak és eszmét szeretnének cserélni. Ezzel nincs gond. A nyelvtanításhoz ez ott kapcsolódik, hogy ilyen mondatokra a valódi nyelvtanulónak is szüksége van. Lenne. De Lomb Kató hiába közölte velünk világosan, hogy melyik a legfontosabb szó egy nyelvtanulónak, én még mindig nem tudom lettül. Magyarul így hangzik: „Tesséééééék?”
  Léteznek eleve fontos szavak és kifejezések, amik minden nyelven nagyjából egyformán kellenek. Az Omniglot gyűjteményében közel háromszáz nyelven lehet már megtalálni, hogy mans gliseris ir pilns ar zušiem. Innen tudom, hogy kérem az lūdzu, bocsánat az piedod, viszont a NANDO felvételeiről tudom, hogy köszönöm az paldies. De hát azért lenne még bőségesen. Mert az az életszerű szituáció, hogy „Szia, hogy vagy? Kösz, megvagyok, hogy megy sorod? Kicsit meg vagyok fázva, tudod, amilyen fagyok vannak mostanában… Aha, nálam a fele termés odalett. Hú, az durva!” – nem pedig az, hogy „Üdvözlöm körünkben, Nyikolajevszkovicseszkij kartárs, kérem, foglaljon helyet és adja elő mondandóját. Köszönöm kedvességét, Csandraguptasákhanabhúmidrászana kartárs, módfelett örvendek, amiért elragadó városkájukban tehetem tiszteletemet. Mindenekelőtt szeretném kifejezésre juttatni a központi vezetőségben tevékenykedő kartársak magas fokú nagyrabecsülését, ugyanakkor néminemű neheztelésüket egynémely problémák folytán, melyekkel kapcsolatban részletekbe bocsátkozom.” Mert például a Nītiņa–Laczházi-féle könyv első leckéjének első két szava, a címet leszámítva: Labdien! Iepazīsimies. Jó napot. Megismerkedünk. Ez nekem akkor is gyanús, hogy életszerű-e, ha tudom, hogy a lettben nincs „ismerkedjünk meg” igealak, mert felszólító mód csak második személyben létezik.

5.

Olyan nyelvnél, mint a lett, a tanulás létfontosságú kelléke az etimoloģija. Azt el tudom fogadni, hogy ha európai ember valamely pápua nyelven tanul, akkor ennek nem veszi hasznát. De indoeurópai nyelvnél, amely ezer szállal kötődik a nagy közös nyelvkincshez, ugyanakkor – mint a lett kifejezetten – jócskán el is távolodott már nála, ezt vétek nem bevenni a tanulásba. Egy-két korábbi cikkünkben láttunk már példákat a szavak történetére és rokonságára, most nézzük meg egy-két szó bokrát. A szóbokor nagyon hasznos dolog, a szavak összefüggenek, logikusan összekapcsolódó családokat alkotnak, amelyeknek tagjai segítenek megtanulni egymást.
  Vegyük például a már említett augt igét. Növekszik. Most hagyjuk a rokonságot más nyelvekben, maradjunk a letten belül. Audzināt az fölnevel, oktat, fejleszt, egy kauzatív -ināt képzővel, ami a g-t dz-vé lágyítja. Mint turp tovább, turpināt folytat, és természetesen saldināt édesít. Mert bokra a szótöveknek és az egyes toldalékoknak is van, külön-külön, nemcsak az azonos tövű szavak segíthetnek megjegyezni egymást, hanem az azonos képzővel ellátottak is. Lássuk tovább. Van audzēt, ami nagyjából ugyanaz, mint az audzināt, de inkább növeszt, és ebből audzējs, daganat. Van augs, ami egyrészt növény, másrészt egy melléknév, ami egészet jelent, időre vonatkoztatva, de ugyanabból az igéből ered (növekvő → egész időn át tartó → egész). (Továbbá, hogy egyszerű legyen, az alapige harmadik személyű jövő ideje is augs.) Van auglis, ami az augs ágain aug, vagyis gyümölcs, ebből augļi dārzs gyümölcs kertje, augļi koks gyümölcs fája. Van auglīgs, növékeny, akarom mondani termékeny, gyümölcsöző, ebből auglīgums termékenység, auglība pedig az igei tőből egy másik képzővel, de szintén termékenység. A kopa (csoport) szóval való összetétellel augļkopība „gyümölcscsoportosítás”, azaz gyümölcstermesztés, aki ezt végzi, az hímnemben augļkopis, nőnemben augļkope. Vissza megint az igéhez, augša valaminek a növött része, teteje, emelet, padlás, magaslat, felsőbbség (társadalmi), magas énekhang, augšup az fölfelé, összetételként augštece folyó felső folyása, mert tece az folyás, patak. Augsts magas, nagyméretű, kiváló, ünnepélyes, de hangfekvésre is mondható, ebből augstums magasság (emberé, énekhangé), augstība viszont fenség. Augsne az talaj, nem azért, mert abból növekszik minden, hanem mert az a föld legfelső rétege; ennek -sne képzője egy családba tartozik a következőkkel: nāk – nākotne (jön – jövő, futurum), zināt – zinātne (tud – tudomány), jauna – jaunatne (fiatal – ifjúság, a fiatalok összessége), tagad – tagadne (most – jelen idő). És van augsme, ami költői szóval növekvés, bimbózás, virágzás, ez viszont egy -sme képzővel jön, mint izteikt – izteiksme (kifejez – kifejezés, nyelvtanban igemód).
  Persze attól, hogy ezt így elsorolom, még nem lesz könnyebb őket megtanulni, mint a könyvben azokat a szójegyzékeket. Kontextusba kell őket helyezni, életet vinni beléjük, de igenis érdemes együtt venni őket, egy-egy szóbokrot vagy annak részét. Valahogy úgy, ahogy Tótfalusi István csinálta A forró kutyában.
forrokutya1.jpg
forrokutya2.jpg
  Vagy bárhogyan, csak legyen élet a szövegben, legyen értelme olvasni akkor is, amikor már megtanultuk a nyelvet. A Czobor–Horlai angolul jól tudó embernek egy jópofa, bár persze nem túl izgalmas kis krimi.

6.

S még valami. Számomra másodlagos fontosságú, mert nem tervezem, nincs is értelme terveznem, hogy beszélni is fogok lettül, én elsősorban érteni szeretnék – éneket, írást, beszédet –, de azért egy igazi nyelvkönyvnek illik foglalkozni a kiejtéssel is. Az angol és francia könyvek nagyon sokat foglalkoznak vele, érthető módon, hiszen a helyesírásnak a kiejtéshez minimális köze van. Király Rudolf a spanyol, Papp István a finn kiejtésnek röntgenfelvétel pontosságú leírását adja. Stb. Nītiņa–Laczháziéknak ez nem annyira sikerült. A könyv gyakorlatai között felbukkannak ugyan feladatok, ejtsük ki ezeket meg amazokat a szavakat, de ennek nem ez a módja. Azért sem, mert rendszeresen kérdez olyan szavakat, mint zaķis, kaķis, ķert, ķemme, de ennek semmi értelme, aki egyszer megtanulta, hogy a ķ betű ty hangot jelent, annak ezekkel a szavakkal többé nincsen problémája – de még inkább azért nem, mert ahol viszont probléma van, azokat a szavakat minden egyes előfordulásukkor jelölni kellene. Ez pedig az e hang, amiből kiejtésben kétféle van, az írás viszont csak egyféle betűt használ. A nyelvtanulónak, amint meglátja, hogy labdien, iepazīsimies, es esmu skolotāja, tudnia kell, hogy melyik e-t hogyan ejtse. A Latviešu valodas darbības vārdu tabulas, azaz Lett igeragozási táblázatok című kiadvány ékezetet tesz a betű alá: e̹smu, ami nekem tetszik, mert nem rontja el az írásképet (ha a tanuló egy æsmu írású szót szokna meg, a rendes helyesírású szó később szokatlan lenne), egy effélét kellene használni.
  Van még egy probléma: a zenei hangsúly, pontosabban intonācija. Van róla leírás a Wikipédiában, ami elég semmitmondó, a Youtube-on semmiféle bemutatót nem találtam, pedig angolul és lettül is kerestem, jelenleg annyit tudok, hogy háromféle intonācija van, egyenes, eső és törött, és ettől függően egy „lúaksz” ejtésű szó jelenthet tavaszi hagymát, ívet vagy ablakot (írva az első kettő loks, a harmadik logs), ami nem nagyon mindegy. Tankönyvben jelölni kellene, hogy melyik szót melyik intonācijával kell ejteni.
  Ja, és az o betű. A könyv nagy figyelmet szentel a ténynek, hogy ezt a betűt lett szavakban ua diftongusként, idegen szavakban o-ként kell ejteni, és szól, hogy melyik melyik. De csak a szójegyzékben, amikor a tanuló már esetleg néhányszor kiejtette, hogy nejruansz, mert a neirons betűsorból nem jön rá egykönnyen, hogy az a neuronnal azonos. Én ezt is jelölném, éspedig a betű alatt, mert egyszerű szabálynak tűnik, hogy „a betűk alatt levő jeleket csak a tankönyv használja, a rendes helyesírás nem”. Tehát azt írnám, ọkto̠bris, ponttal jelölve a rövid o-t, vonallal a hosszút.
  S amit nem kell jelölni: a veláris l. Erről elég lenne szólni, hiszen az l mindig veláris, de a könyv egy szót sem szól erről. Pedig ez a lett fonetika egyik fontos jelensége.

2017.04.26., 17:31

Tévhitek a pedofíliárólEz a cikk nem róla szól




Tévhitek a pedofíliáról

Tíz éve elmúlt, hogy pedofilokkal dolgozom, így nemegyszer belefolyok netes beszélgetésekbe e tárgykörben. Ezekből nem mindig jövök ki jól, de hát muszáj. Ez a munkám. Nem abban az értelemben, hogy valaki megbízott volna vele és fizetne érte – talán az a szó illene rá jobban, hogy küldetés, ha nem lenne túlságosan fellengzős és elkoptatott. De mindegy, hogy hívjuk: feladatomnak érzem, hogy beszéljek erről, mert csak az ellen lehet sikeresen védekezni, amit ismerünk. És ha az olvasó most legyint, úgy gondolja, hogy ez nem komoly veszély, akkor pontosan erre az olvasmányra van szüksége.
  Nem sorolok forrásmunkákat. Arra a célra, amire nekem eredetileg ezek az ismeretek kellettek, tökéletesen megfeleltek úgy is, hogy átlapozok egy szakkönyvet vagy bulvárcikket – jószerivel mindegy –, megjegyzem belőle azt, ami az adott pillanatban megjegyzésre érdemes, aztán eldobom. Csak hosszabb idő elteltével kezdtem gyűjteni a szakirodalmat, de már végérvényesen összegubancolódott a fejemben, hogy mit hol olvastam. Eredetileg más célra kellettek ezek az információk.
  Statisztikai adatokat sem sorolok. Rengeteg statisztika készült már, eléggé ellentmondásosak, mert a megszerezhető adatok csak egy töredéke a valóságnak. Van az a hasonlat, hogy „a jéghegy csúcsa”. Hát a valódi jéghegyről a fizikusok tudják, hogy tömegének egytizede látszik ki a vízből, kilenctizede víz alatt van. A pedofíliával nem ez a helyzet. Senkinek még csak fogalma sincsen, hogy a valóságosan megtörtént esetek mekkora hányada kerül napvilágra.

1. Ez nem komoly veszély. Egy akkora országban, mint Magyarország, legfeljebb néhány tucat pedofil lehet.
  Ez volt a saját tévhitem, amíg el nem kezdtem tájékozódni. Egyáltalán nem így van. Sokkal többen vannak még az ismertté vált pedofilok is, és hogy mennyi lehet igazából, senki sem tudja. Azonfelül a probléma sokkal nagyobb a valóságos pedofilok létezésénél.

2. A pedofilok bűnözők, akiket le kell csukni, és megoldottuk a problémát.
  Nem azok. Bűnöző az, aki bűntettet követ el. A pedofilok jelentős része nem teszi, soha nem csinál semmit semmilyen gyerekkel, így soha nem is derül ki róla, hogy pedofil. Hacsak el nem mondja különböző kutatóknak, akik utánanéznek (nyugati országokban ez nagyon könnyű), és kiderül, hogy az illető tényleg nem követett el szexuális bűncselekményt. Ekkor nincs mit büntetni. Saját hasonlatom szerint a pedofil és a gyermekmolesztáló között az a különbség, ami a kapzsiság és a bankrablás között.
  Hogy miért rejtőzködik mégis, az nyilvánvaló: a világon senki nem állna vele szóba többé, ha kiderülne róla. Örülhetne, ha agyon nem verik. Ugyanez az oka annak, hogy soha nem követ el semmit: fél a leleplezéstől.

3. Éppen ezért veszélytelen, nem is kell foglalkozni az egész problémával.
  Dehogy veszélytelen. Bármennyire fél, egy nap találkozhat olyan kísértéssel, aminek nem tud ellenállni.

4. Akkor az lenne a megoldás, ha regisztrálnánk a pedofilokat, és ügyelnénk rá, hogy soha ne maradjanak kettesben a gyerekeinkkel.
  Kulturált társadalomban a megbélyegzés nem eszköz. Azonfelül nem oldja meg a pedofilok saját gyerekeinek problémáját, és a másik, sokkal nagyobb problémát, amire mindjárt rátérek.

5. Pedofilnak nem lehet gyereke, hiszen csak gyerekkel (lenne) képes nemi életet élni, azok pedig nem szülőképesek.
  Ez többszörös tévhit, bontsuk részekre.

5. a) A pedofilok mind férfiak.
  Nem mind, de valószínűleg túlnyomórészt.

5. b) A pedofil férfiak csak prepubertás korú kislányokhoz vonzódnak.
  Nem, nemcsak őhozzájuk. Mindkét nem és minden korosztály megtalálható az érdeklődési körükben. Van egy ezzel ellentétes tévhit is, bár talán ritkább:

5. c) A pedofil férfiak csak prepubertás korú fiúkhoz vonzódnak.
  Ez az ógörög időkre megy vissza, amikor a férfiak közötti homoszexualitást nemhogy normálisnak tartották, de egyenesen a szerelem legigazibb válfajának számított, és a kisfiúk is beleszámítottak. Létezik rá külön kifejezés is, a pederasztia. De nem minden pedofil vonzódik a fiúkhoz. Megvan a nem és kor szerinti preferenciájuk.

5. d) A serdületlen lányok nem eshetnek teherbe.
  De! Bár tény, hogy ritkán. De a legfiatalabb ismert anya bizony csak öt és fél éves múlt a szüléskor (a perui Lina Medina). Vagyis még nem töltötte be az ötöt, amikor teherbe ejtették.

5. e) Pedofilok csak gyerekkel (lennének) képesek nemi életet élni.
  Nem csak velük. Sokak korpreferenciája egyszerűen magában foglalja a felnőttkorúakat is, így nem jelent nekik problémát. Mások azért kötnek kapcsolatokat felnőtt partnerekkel, hogy leplezzék valódi vágyaikat, éppen úgy, ahogy sok homoszexuális is házasságot köt ellenkező neművel, mert fél a lelepleződéstől.

6. A pedofiloknak mindegy, hogy milyen korú vagy nemű, csak gyerek legyen.
  Bizonyára létezik ilyen is. De amennyire tudjuk, a legtöbb pedofil heteroszexuális férfi, aki jellemzően óvodás-kisiskolás korú lányokhoz vonzódik. Ez már kicsit statisztikaszagú, ezért csak nagyon óvatosan merek ilyet mondani. De aránylag kevés adat van arról, hogy óvodáskornál fiatalabbak is érdekelnék őket (vitathatatlanul vannak, akiket igen, egyeseket akár csecsemők is), a kisiskolás kornál nagyobbakat pedig már nem sok választja el a legális korúaktól.

7. Legális korúaktól? De hiszen a gyerekeket tízéves korig hívjuk kisiskolásnak (akkor fejezik be az alsó tagozatot), hol van még onnan a tizennyolc év?
  A legális kor egyáltalán nem tizennyolc év. A törvény különböző korhatárokat tartalmaz, mint például amikortól az ember szavazhat, autót vezethet, házasságot köthet; és van egy korhatár a beleegyezéses szexre is. Mindezek persze országonként máshogyan. A legalacsonyabb korhatár tizenkét év (Angolában, a Fülöp-szigeteken és Mexikó egyes tagállamaiban).

8. Dehogy, Jemenben kilencéves kislányokat is férjhez adnak!
  Így van, de kimondottan azzal a kikötéssel, hogy a férj nem nyúlhat a gyerekhez, amíg az „elég nagy nem lesz”. Benne van az iszlám törvényben. Hogy aztán ezt a tilalmat be is tartja-e az illető, azt senki sem ellenőrzi, de a tízéves Nudzsúd Alit igenis elválasztották a férjétől, mert megerőszakolta. Azt sajnos nem tudom (és el se tudom képzelni), hogy miért vesz valaki feleségül egy kilencéves gyereket, ha nem pedofil. Szexre nem kell neki, cselédnek egy pár évvel idősebb sokkal alkalmasabb lenne – csak azt tudom, hogy a szülők miért adják férjhez, azért, hogy egy szájjal kevesebbet kelljen etetni.

Magyarországon mennyi a legális kor?
  A törvény beleegyezési korhatárnak hívja. Kétféle is van, tizenkét és tizennégy év; más-más büntetőjogi kategóriákba esik aszerint, hogy mennyi idős a fiatalabb és mennyi az idősebb résztvevő. Ha ez utóbbi sem töltötte még be a tizennégyet, nem büntethető, akármilyen kicsihez nyúl hozzá. (Mármint bíróság elé nem állítható; egypár alapos maflásra minimum számíthat.)

9. Azért végeredményben a pedofilok nem annyira veszélyesek mégsem. Egy kis fogdosásba még nem halt bele senki.
  De, nagyon sokan belehaltak. Az „egy kis fogdosás” egy gyereknek sokkal komolyabb trauma, mint felnőtt fejjel hisszük. A bagatellizálás nagyon súlyos veszély. Voltak, akik túlélték, de egész életükre lelki betegek lettek, ami testi betegségeket is eredményezett. Voltak, akik nem élték túl, valóságosan belehaltak, mint nem is oly rég egy fiú, akit a nevelőintézet igazgatója molesztált, míg végül a vonat elé ugrott; és olyanok is voltak, akiket az elkövető ölt meg, azt remélve, hogy így nem derül fény a tettére. Szathmáry Nikolett gyilkosa tizenkilenc éve rejtőzködik, Varga Mónika gyilkosát még aznap letartóztatták.
  És egyáltalán nem „egy kis fogdosás”. A skála az obszcén szavaktól a legvalóságosabb szexuális érintkezésig terjed. Roman Polański egyazon este elölről-hátulról megerőszakolt egy tizenhárom évest. Azt pedig, hogy mi a másik módja a nyomok elrejtésének a gyilkosságon kívül, tudjuk a Fritzl gyerekek, Natascha Kampusch és Jaycee Lee Dugard történetéből.

10. A pedofilok gátlásos nyomoroncok, akik nem mernek nőkhöz közeledni, ezért választják a gyerekeket.
  Fordítva: azért nem mernek nőkhöz közeledni, mert a gyerekeket „választották”. Ha már van valamilyen elképzelésük (netán tapasztalatuk) arról, hogy lehet egy gyerekhez szexuálisan közeledni, annak felnőttel szemben nem veszik hasznát – ha pedig még gyerekkel sincsen tapasztalatuk, akkor még gyámoltalanabbak.
  De ez mind csak a pedofilok egy részére igaz. Valóban létezik az a típus, aki valamikor serdülőkorában ráébred, hogy őt csak a sokkal kisebbek érdeklik, és nem jut el ahhoz a felismeréshez, hogy akkor is kísérleteznie kell a saját korosztályával – vagy a felismeréshez eljut, de kudarcok érik, mint mindenkit, és ettől végleg elfordul a legális korú partnerektől. Majd eltelik egy-két évtized, és előttünk áll egy súlyos kisebbrendűségi komplexusban szenvedő, már az öregedés felé tartó egyén, akinek egész életében nem volt egy normális kapcsolata – ezt mindenki tudja is róla, de az okát csak ő: hogy kizárólag a gyerekek vonzzák. Csak remélni lehet, hogy gátlásossága már annyira elhatalmasodott, hogy pont ezért nem mer gyerekhez nyúlni.
  Ez a típus valóban létezik, de szarvashiba lenne azt hinni, hogy minden pedofil ilyen. Még azt se hiszem, hogy ők a többség; statisztika persze erről sincsen. A pedofilok éppoly heterogén társaság, mint a biciklisták.

11. A pedofilok mind gátlástalan szörnyetegek.
  (Az előző tévhit ellentéte.) Nem mind. Ha mind azok lennének, az megkönnyítené a felismerésüket, de nem azok. Normális életükben bármifélék lehetnek. De valóban van két szituáció, amikor gátlástalanná válhatnak.
  Az egyik az, amikor sikerül megkaparintaniuk egy gyereket a lelepleződés veszélye nélkül, és gyakorlatilag azt csinálnak vele, amit akarnak. Alicia Kozakiewiczet négy napig kínozta elrablója. Wolfgang Přiklopil Natascha Kampusch leírása szerint az a tipikus gátlásos nyomoronc volt, akiről fentebb szó esett, de a pincéjébe zárt gyerekkel kedvére hatalmaskodhatott. A tény, hogy szexuálisan még évekig, serdülőkoráig nem közeledett a gyerekhez, azt mutatja, hogy korpreferenciájába még nem fért bele, a szó szoros értelmében nem is volt pedofil – másképpen volt gátlásos, és a gátlástalanságát is másképpen élte ki.
  A másik szituáció, ami gátlástalanná teszi a pedofilokat, a lelepleződés közvetlen veszélye. Nem szeretnék az az ember lenni, aki véletlenül benyit valahová és kettesben talál egy felnőttet egy gyerekkel félreérthetetlen helyzetben, hallótávolságon kívül az összes többi ember számára. Ez a legrosszabb forgatókönyv, mert a gyereket elengedheti élve, látni fogjuk, hogy miért, de egy felnőttet nem. És akkor a gyerek egy gyilkosság szemtanúja is, akkor már őt sem engedheti el élve.

12. Aki korhatár alatti gyerekhez nyúl, az pedofil. Ez egyszerű.
  Nem egyszerű. Itt kezdődik a másik, sokkal súlyosabb probléma. Ezért mondtam, hogy ez nagyobb a valóságos pedofilok létezésénél, mert ők csak egy része a problémának. Háromféle ember követ el szexuális bűncselekményt gyerek sérelmére.
  1. Az eddigiekben elsősorban tárgyalt emberek, az orvosi értelemben vett pedofilok, akiknek nemi vágyai részben vagy egészben gyerekekre irányulnak. Két csoportra oszthatók. Az első csoport jellemzője, hogy viszonylag kisszámú sértettjük van, akik bántalmazása közben gyakran hosszú idő telik el, amíg az elkövető nem talál újabb alkalmat. Ez az a típus, aki miatt a Piroska és a farkas meséje megszületett, az ezt mesélő szülők attól akarták elvenni a gyerek kedvét, hogy magányosan elcsatangoljon, hogy aztán elkapja egy pedofil. (Vagy rabló, aki eladja rabszolgának.) A másik csoportnak többnyire több áldozata van, akik egy bizonyos körből kerülnek ki: azok a gyerekek, akiknek ő a tanára, papja, edzője stb. Erről a típusról szól A gyermekblansírozás természetrajza című tanulmányom. Az ilyen pedofiloknál az is megeshet, hogy egyszerre egész gyerekcsoportot molesztálnak (mint Sipos Pál), amit az első típusú pedofil molesztálók nem tehetnek, hiszen örülnek, ha egy gyereket el tudnak rabolni és biztonságos helyre hurcolni. A második típusnak nincs szüksége gyerekrablásra.
  2. Bűnözők, akik nagyszámú erőszakos bűncselekményt követtek már el, az emberéletnek, mármint a másokénak nem tulajdonítanak értéket, és csak egypár golyó állítja meg őket. Ők nem pedofilok, egyszerűen csak nem érdekli őket, hogy gyerek vagy felnőtt, és a szexet csak hatalmaskodásra, kegyetlenkedésre használják. Ennek tipikus és legelfajultabb példája az Iszlám Állam, akik többek között azt az iszlám törvényt sem tartják be, aminek alapján Nudzsúd Ali válását kimondták, gyerekeket éppúgy adnak-vesznek szexrabszolgaként, mint felnőtteket.
  3. Családtagok, közeli rokonok. Ők sem pedofilok, a gyerekhez való szexuális közeledést kétféle tényező motiválja. Részben náluk is hatalomgyakorlás, lehet akár a rossz gyerek megbüntetésének eszköze is, és ekkor mindegy nekik, hogy nadrágszíj vagy szex – illetve kielégítetlen nemi vágyuknak keresnek levezetést, és ekkor az mindegy nekik, hogy gyerek vagy felnőtt. Hogy a kettő milyen arányban van jelen, nem tudjuk. Feltehető, hogy egy adott egyénre inkább csak az egyik vagy a másik jellemző. Egyes basáskodó szülők, akik minden kis rosszaságért éktelen haragra gerjednek, adott esetben akár valamely szexuális cselekményt is elővesznek a gyerek megbüntetésére, de ez nem feltétlenül függ össze nemi kielégítetlenségükkel. Lehet a szex annak az eszköze is, hogy a gyerek kiengesztelje a haragvó felnőttet. Ez a változat leginkább szülőknél feltételezhető, hiszen ők azok, akik a gyereket megbüntetik. A másik változat, amikor a kielégítetlen nemi vágyak céltáblájává válik a gyerek, már bármely családtagnál, rokonnál, a család barátjánál megtalálható.

13. Az emberek túlnyomó része mégse pedofil, ez tehát nem lehet gyakori.
  De bizony gyakori, éspedig azért, mert nem kell hozzá pedofilnak lenni. Valójában semmilyen gyerekkel végzett szexuális cselekmény, függetlenül annak jellegétől, a gyerek korától, nemétől, bármely tulajdonságától, nem kizárólag a pedofilok jellemzője. Sőt a napvilágra került esetek túlnyomó részében az elkövetők nem pedofilok. Így például Varga Béla normális párkapcsolatban élt, de kevesellte a szexet. Áldozata azért a kilencéves Varga Mónika lett, mert ő volt az utcán a második nőnemű, védekezéshez túl kicsi szembejövő, és az első elmenekült. Az életkora miatti gátlásokat az ital éppúgy eltörölte, mint a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatosakat.

14. Akkor bizonyára az áldozatok viselkedése provokálta ki. Manapság a gyerekek túl lengén, kihívóan öltöznek.
  Ez az áldozathibáztatás néven ismert dolog, amit szívem szerint ugyanúgy büntetnék, mint magát az elkövetőt. Felnőtt áldozatokkal kapcsolatban is gyakran elhangzik, de valamilyen okból csak akkor, ha az áldozat nő, és megerőszakolták. Ha férfit erőszakolnak meg, őt sosem hibáztatják, de nőt sem akkor, ha mondjuk a kocsiját lopják el. Kizárólag szexuális bűncselekmények áldozatául esett nőket és kislányokat hibáztatnak. Meglátásom szerint ennek hátterében nem az a meggyőződés áll, hogy minden férfi úriember, és ha mégis ilyet tesz, akkor csakis elcsavarhatták a fejét – sokkal inkább a nőkkel szembeni, őskorból visszamaradt lenézés és az áldozathibáztató elfojtott vágyai, hogy ő is szívesen csinálna effélét.
  Az igazság az, hogy a gyerekek (nők) öltözékének és viselkedésének semmilyen szerepe nincsen a nemi erőszakban. Varga Mónikáról tudjuk, hogy melegítőben és harisnyanadrágban volt, Szathmáry Nikolett se lehetett lengén öltözve január közepén – igaz, őróla mindmáig nem tudjuk, hogy szexuális támadás áldozata lett-e, de ez a legvalószínűbb.
  Ha a statisztikák azt mutatják, hogy nyáron több a pedofiltámadás – nem tudok ilyen statisztikáról –, azt hajlamos lennék a lengébb viselet helyett annak tulajdonítani, hogy nyáron a gyerekek többet mozognak a szabadban, jobban kikerülnek a szülői felügyelet alól, inkább maradnak őrizetlenül. Ez a magyarázata a Piroska és a farkas születésének: akkoriban nem volt óvoda, iskola se nagyon, a felügyelet nélkül maradt gyerekek bármerre elkóborolhattak, és a legtöbb helyen a házak közvetlen közelében kezdődött az erdő. A gyerekek nem jártak lengén öltözve, de a farkas (aki lehetett akár a rossz ember, akár a valóságos Canis lupus) mellett az eltévedés is fenyegette őket, a vadonban bármilyen balesetet szenvedhettek, vagy akár betévedhettek valaki más birtokára és mondjuk elvehettek néhány almát, akkoriban nem volt büntethetőségi korhatár.

15. A pedofilok legnagyobb veszélye a gyilkos természetük.
  Tudunk esetekről, amikor a gyereket azért ölte meg az elkövető, mert szeretett gyilkolni, de hiba lenne azt hinni, hogy ez a jellemző. Nagy valószínűség szerint a szexuális indíttatású gyerekgyilkosságok többsége azért történik, mert a tettes így akarja elhallgattatni a tanút. A másik módszer, mint láttuk, a pincébe zárás. De a leggyakoribb a harmadik módszer. A molesztált gyereket szépen elengedik, a lelkére kötve, hogy ne szóljon senkinek.

16. Olyan nincs, hogy nem szól senkinek. Ha hallgat a molesztálásról, akkor bizonyára nem is történt meg.
  Az áldozathibáztatás mellett a másik dolog, ami ugyanúgy büntetnék, mint magát az elkövetőt, a bűnpártolásba átcsapó hitetlenkedés. De igen, megtörtént. Ha a gyerek azt állítja, hogy ez meg amaz történt vele (a szüleinek vagy más bizalmasának részleteket mond), akkor az meg is történt. Ha ország-világnak szétkürtöli, mármint saját maga, szóval nem mások az ő nevében, hanem ő kiáll mondjuk az iskola aulájába és kikiabálja, csak akkor nem hihető, hogy megtörtént. Akit molesztáltak, nem így viselkedik, titkolja, ahogy csak tudja. De nem örökké – egyszer elmondja. Lehet, hogy csak felnőtt fejjel, és akkor sem vállalja hozzá a nevét és az arcát, mint Anoni Mara. Lehet, hogy nem ír belőle könyvet, csak egy-két embernek mondja el. De egyszer elmondja.
  A tettesnek pedig nem abban kell reménykednie, hogy addigra elévül és már nem büntetik meg, mert ezért nem bíróság adja a büntetést. Azt kell remélnie, hogy a gyerek csak felnőtt korában hozza nyilvánosságra a történteket, és addigra ő nem lesz életben, már nem fogja érdekelni, hogy posztumusz kirekesztik a társadalomból. Stuart Hall tévés műsorvezetőnek ez nem jött be, harmincas éveinek végén kezdett kislányokat molesztálni, húsz évig csinálta, és nyolcvanhárom volt, amikor kitört a botrány. Még mindig dolgozott, de ezért kirúgták, aztán mehetett a börtönbe. Ez lopásnál is így lett volna – de a gyerekmolesztálással egész karrierje utólag szétfoszlott. Többé nem tévés híresség, csak egy aljas pedofil. A cél az, hogy ha egy pedofil elkövet valamit, minél nagyobb valószínűséggel számíthasson leleplezésre.
  De kétségtelenül fennáll a probléma, hogy a molesztált gyerekek – a felnőttek is – csak nagyon sokára szólalnak meg. Ez nem elsősorban a bűnüldözés szempontjából gond, az ő életüket nehezíti ez a teher, amit magukkal cipelnek.

17. Nyilván azért hallgatnak, mert nem is igaz az egész. Mi másért?
  Azért, mert nem hisznek nekik az emberek. Gyakran a saját családjuk se. Különösen akkor, ha – tessék visszagondolni föntebb említett tanulmányomra – az elkövető már blansírozta a környezetet. A gyereknek nehéz lehet megszólalni, ha ezzel olyasvalakit sodor veszélybe, aki fontos neki, a molesztálás tényétől függetlenül (mondjuk mert az apja) vagy azzal összefüggésben (mert a tettes már megszerettette magát, mielőtt a molesztálást elkövette). A család pedig ugyanezen okokból jobbnak láthatja hallgatásra inteni a rossz gyereket, aki ilyen szörnyűséges vádakkal illeti azt, akit ők annyira szeretnek és tisztelnek. Képtelenség még a gondolat is, hogy esetleg éppen azért törekedett elnyerni a szeretetüket, hogy aztán nyugodtan molesztálhassa a gyereket.

*

Ez a cikk nincs befejezve. Nem tudom összeszedni a pedofíliával kapcsolatos összes tévhitet. Gondolom, senki se tudja. Ha az olvasó ismer olyan tévhitet, ami nem szerepel itt, fölveszem a gyűjteménybe.

2017.04.22., 20:36

Az angol néha nagyon fárasztHogy kellene nyelvet tanítani?




Az angol néha nagyon fáraszt

Todien uzzināju, ka Minkāns ir runcis. Hogy van ez angolul? That day I learned Minkāns was a tomcat. Az egy dolog, hogy az angol a learn igét használja egy darab információra és komplett ismeretanyagra egyaránt, a lettben viszont van uzzināt (megtud) és mācīties (tanul); történetesen ez a különbség az angolban is megvan, csak erre pont nem szokták használni. Ami zavar, az a kopula. A lett mondat, akárcsak a magyar, azt közli, hogy Minkāns kandúr. És kész. Az angol viszont csak azt mondja meg, hogy amikor tudomást szereztem Minkāns kilétéről, akkor kandúr volt. Azóta átváltoztathatták békává, nőstény macskává operáltathatta magát, akármi történhetett, amitől már nem kandúr, de könnyen megeshet akár éppenséggel, hogy még mindig kandúr. És tényleg az. Az angol kopula múlt ideje homályban hagyja, hogy Margita Gūtmane regényhőse most micsoda, jelenlegi állapotát illetően minden felelősséget elhárít magától, csak annyit mond: amikor én találkoztam vele, akkor még kandúr volt, tisztelt bíróság, azóta nem láttam, nem nyilatkozhatom. Ez pedig fárasztó, amikor megváltoztathatatlan tulajdonságokról van szó; legalábbis nagyon kevés kandúrról tudunk, aki varázslót bosszantott volna föl és most béka. (Az ivartalanítás se segít: a bikából ökör lesz, a kakasból kappan, de a kandúr akkor is kandúr.)

Még jobban zavar az angol igék nagyvonalúsága. To bake jelenti azt is, amit a pék csinál, meg azt is, amit a kenyér. A lett kristálytiszta megkülönböztetést tesz, cept az süt, cepties pedig sül, ahogy liekt hajlít, liekties hajlik. Szakszerűen mondva, a lett igék szétválnak tranzitívakra és reflexívekre, az angol igék meg nem (de azért léteznek reflexív igék az angolban is, mint perjure, „hamisan esküszik”, illetve reflexív ragozással: „hamisan esküvődik”). Az angolban csak segédigés igével lehet különbséget tenni: cept – to make bake, cepties – to be baked. Ez nem lenne gond, ha számos forrás nem pont az angolon keresztül magyarázná a lett szavakat, illetve ha én nem lennék rászorulva ezekre a forrásokra, mert az egynyelvű értelmező szótárat még nem érteném. És ezeket a forrásokat gyakran nem úgy írják, hogy az angol igék nagyvonalúságára odafigyelnének (illetve reflexív ragozással: odafigyelődnének).
  Egyébként a cept nagyon érdekes ige. A protoindoeurópai szó *pekʷ-, „süt, főz”, ez megvan egész Indoeurópiában, kivéve Germániát. A *pekʷ- származéka a görög πέσσω, és ezen keresztül a Pepsi, a szláv пешти és ezen keresztül Pest, a keleti szlávból átvett pecsenye, de a pecsét is, amit már „jelnyomó eszköz” jelentésben vettünk át, és jelenthetett tintával működőt is, de eredetileg a jelet tűzzel sütötték a lábasjószágra, rabszolgára. Az alapszóból metatézissel *kep- lett, a litvánban ma is kepti az ige, de a lettben a k c-vé változott.
  És volt egy egészen másik protoindoeurópai ige, bʰeh₃g-, ebből lett az angol bake és a német backen, Bäcker, aminek átvétele a magyar pék.
  Tehát a cept rokonságban áll a Pepsivel, a Pesttel, a pecsenyével és a pecséttel, de pont a sütést végző pékkel nem.
  Az mítosz csupán, hogy adott dolgot „csak magyarul lehet mondani”, vagy akármilyen más nyelven csakis és kizárólag, és más nyelv vagy bizonyos nyelvek arra nem alkalmasak. Angolul igenis ki lehet fejezni a különbséget tranzitív és reflexív ige között, csak rendeltetésszerűen kellene használni az angol nyelvtant. De ha ez nem segít, akkor van még a nem rendeltetésszerű használat. Eszperantóban bármely igének lehet tranzitív és reflexív alakja, erre van az -ig- és az -iĝ- képző. Sztenderd magyarra nem lehet lefordítani, hogy mi karesas mian hundon, kiu volonte karesiĝas; csinálni kell rá reflexív igét. Simogatom a kutyámat, aki örömmel simogul.
  Azt még nem tudom, hogy ez működik-e a lettben is, produktív-e a reflexív igeképző, vagyis teremthetek-e olyan igéket, mint aizmirstből aizmirsties (elfelejt – elfelejtődik), dauzītból dauzīties (ver – verődik), garšotból garšoties (ízlik – ízlődik) stb., vagy ezek valójában mindig is megvoltak. Mindenesetre az a nyelv, ahol gond nélkül kaphat bármely ige akár műveltető, akár reflexív segédigét, az pont az angol… de akkor a forrásaim miért nem használják?

2017.04.15., 22:54

ÉtrendTévhitek a pedofíliáról


korábbi cikkek >>

A blog mérete: 1453 cikk, 7,3 millió betű, 1,47 millió szó