Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Werkfilm: így készült a párkereső hirdetés

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Nem, négy. Illetve nyolc. Azaz tíz. Tizenegy. Várjunk csak, hányan is voltak?
  93.jpg„Miért?” – kérdezte Barča Hrdinová egy vidám tavaszi napon, s ezzel ért véget az ő története, a Mindenki tanköteles című tévésorozat, amelynek senki se tekinti őt főszereplőjének, csak én. Neki hat másodpercbe telt, hogy ráébredjen az élet, a világmindenség meg minden jelentőségére – nekem négy évig tartott. De én nem vagyok tizennégy éves kislány és nem vagyok tévésorozatba írva sem.
  Barča számára a válasz nem az volt, hogy negyvenkettő, hanem Jindra Jokl, aki föltette a kérdést, hogy ő, Barča szeret-e levelet írni. Mert akkor megadná a kollégiumi címét. Barčának ez a kérdés és hat másodperc kellett, hogy rájöjjön: valójában mindig is szerette Jindrát. A tévénéző ezt régesrég tudja, ahogy azt is, hogy… akarom mondani, azt nem a tévénéző tudja, csak én, meg akik olvasták tanulmányomat, hogy Barča szereti Jitka Povejšovát is. Sem az nem akadályozza, hogy Jitka lány, Jindra meg fiú, sem az, hogy egy perccel korábban úgy tagadta le Jitkához fűződő érzelmeit Karfiol előtt, hogy csak a vak nem látja: még mindig szereti.
  Szereti. De hogyan? Szerintem szerelemmel, ami oly mértékben lehetetlen a nyolcvanas évek Csehszlovákiájában forgatott tévésorozatban – nemcsak mert leszbikus, de ráadásul gyerek –, hogy muszáj volt nagyon alaposan elgondolkodni rajta. Hát megtettem – az eredmény a Barča Hrdinová-sorozat, amelynek első darabja a fenti linkelt tanulmány tavalyelőtt áprilisról, s eddig öt írásban tárgyaltam jellemét és életének folyását. (A többi cikk csak említi.) És egy regény, amin elég sokat kellett töprengeni.
  Barča nem létezne Michaela Kudláčková nélkül, aki eljátszotta, Jitka Povejšová nélkül, akibe szerelmes volt, és Jana Janatová nélkül, aki Jitkát játszotta. Ők négyen az első csoport, akiktől megkaptam a lökést a következő lépéshez: a regényben őbelőlük négy másik kislány lett, akik nem sokban hasonlítanak rájuk, és ez a nyolc együtt adta a rengeteg töprengenivalót. Több mint egy évig tartott.

Mármost az író a regényt nemcsak a regényalakról írja, hanem a regényalakkal is. Szereplőinknek együttműködő, segítőkész embereknek kell lenniük, különben megette a fene az egészet. (Megvan az oka, hogy nem írok történelmi regényt. Azok a szereplők ugyanis már meghaltak és nem tudnak nekem segíteni. De akiket én találtam ki, azok nem haltak meg!)1 Így hát együtt töprengtünk a négy kislánnyal. Mind a nyolccal nem lehetett, mert Barčát és Jitkát nem én találtam ki, Kudláčková és Janatová pedig nem filmalakok, hanem színésznők (voltak gyerekkorukban – ma már nem azok). De öten is elegen voltunk, csak némi időbe telt.
  Olyan regényeknél, amik emberi érzelmekről szólnak, az író saját érzelmeit is be kell vonni a történetbe. Ezt lehet sokféleképpen, megírhatjuk konkrétan az érzelmeinket vagy pont azok ellenkezőjét, használhatjuk az érzelmeinket arra, hogy befolyásoljuk szereplőink érzelmeit, de éppenséggel az övéik is befolyásolhatják a mieinket. Ez a négy kislány is intenzív érzelmi életet él, és nekem a saját lelkivilágomban kellett nekik hol tükröt, hol gyűjtőlencsét tartanom, hogy egyszer visszavetíthessem, máskor összegyűjthessem az ő érzelmeiket. Hisz hol máshol? Ők maguk is csak az én lelkivilágomban léteznek, a szövegszerkesztőben csak holt betűk vannak, amikből ők megelevenednek – az olvasó lelkivilágában.
  És akkor szóltak, hogy hahóka, kapjak már az agyamhoz.

A történet most következő – harminc év előtt lezajlott – részét átugrom. Most jelenik meg egy interjúban. Onnan lett a kilencedik, majd húsz évvel később a tizedik kislány. És van egy tizenegyedik, akivel a tizedik jókat játszott itt nálunk az udvaron, aztán mindenki hazament, én pedig bejöttem és tovább töprengtem azzal a néggyel. Az ő életükről persze, vagyis a sajátomról. Mármost aki azt hiszi, hogy a gyerekek életében a szerelem nem tényező, az nem értem, minek olvasott mostanáig, de most már ideje, hogy kikapcsolja a gépét és visszamenjen focizni. Egyrészt. Másrészt a tizennégy évesek már rég nem gyerekek. Felnőttek se, az igaz, ezért nem volt olyan egyszerű a velük történő dolgokat a velem történő dolgokra lefordítani, át kellett vinni mindent egy többrétegű lélektani szűrőn, ezért tartott olyan sokáig. De végül mégiscsak sikerült. Az a négy kislány végre ráébresztett, mi a válasz a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden, és megkértem a kilencediket feleségül.
  S még mindig ők négyen voltak azok, amikor ez a rövid kapcsolat zátonyra futott, akikkel megbeszéltem a problémámat, és ők meg a tizenegyedik juttattak el a felismeréshez, akkortájt, amikor kiszerettem a kilencedikből, hogy az a része stimmel, hogy az élet, a világmindenség meg minden, csak az egyenletben nem a megfelelő értéket tettem x helyére. A kilencedik lánnyal nem jött ki a negyvenkettő. Nem őt kellett volna.

Hanem lehet, hogy az olvasót, aki most azon töpreng, hogy ő-e Ő. De tőlem hiába kérdezi. Csak önmagában döntheti el.

2017.01.16., 23:03




Anya nem ette meg őket

Most már bizonyos, hogy anya nem ette meg a NANDO kislányokat, mert például karácsonykor George Michael Last Christmasát énekelték Rūta Dūdumával, aznap, amikor meghalt Michael. Nyilván nem ezért, egy ilyen számot hetekig tart betanulni. (Pēdējais Ziemassvētki, így van lettül a szám címe, de ez nem fér a szótagszámba, ezért angolul énekelték.)
  Anya nem ette meg őket, de én azért meghallgattam a lemezt. (Egyelőre illegálisan, nem mintha hét eiro – már ennyiért is kapható – földhöz vágna vagy sajnálnám tőlük, de nem sikerült megoldanom, hogy ki is fizethessem és meg is kapjam letölthetően. Nekem a lemezt már nincs mibe beletenni.) Végighallgattam a tizenkét számot, és most már végképp nem értem, mi volt Sandris Vanzovičs problémája. Azt mondta, nem világos, mely hallgatóságot célozna meg ez a lemez. A tizenéveseknek szerinte inkább Džastins Bībers való. Mármost abba én nem szólok bele, hogy ő való-e, mindmáig nem ismerem ennek az úrnak a zenéjét, maradjunk a Mamma mani apēdīsnél. Igen, tizenéveseknek való. Nem úgy értve, hogy gyerekeknek és/vagy felnőtteknek nem való, de tizenéveseknek egész biztosan igenis való.
  Senkit se becsüljünk le életkora alapján, és ne vegyük egy kalap alá kortársaival. Vannak és lesznek, akiket ez a lemez megfog, főleg tizenévesek, akik értik az üzenetét. Én nem vagyok tini, de én is értem az üzenetet, mert egy számot, a Saulesbrillest már lefordítottam, és értek azon a nyelven, amin szól. Nem lettül, tiniül. Meg merem kockáztatni, hogy a lemezen levő többi szám is része a NANDO újonnan megtalált küldetésének, mert zeneileg benne vannak a képletben, és itt-ott szavakat is megértek már. (Árulkodó már rögtön a Fizikas skolotājs kezdő sora: Kāda tumša, tumša rīta. Milyen sötét, sötét reggel.)
  Mindazonáltal tény, hogy ez egy rétegnek szól. Azoknak a tiniknek, akik vevők az üzenetre és bejön nekik a zenei stílus – ez utóbbi, bevallom, nekem nem annyira. Gyönyörű szépen énekelnek, de a számok, mint eddig is, sokfélék, és nem mind tetszik egyformán.
  De hát fognak ők még csinálni rengeteg mindent. Ha anya mégis meg nem eszi őket.

2017.01.12., 13:48




Kis fejlesztés

Sikerült megoldani, hogy ha megosztják a Vicky egyik cikkét, akkor ne mindig a fent látható piros szívecske jelenjen meg, hanem ha van benne kép, akkor az, ha nincs benne kép, és a Talema-blog cikke, akkor az ottani vízben úszó alma. És mellékesen találtam egy oldalt, ahol pontosan meg lehet tudni, hogy hányszor osztottak meg egy cikket: be kell másolni az URL-t a szövegdobozba, Enter, és a Canonical URL után kiírja. A párkereső cikket e percig 4717-en, és mivel elsején már 4600 fölött jártunk, bizony leálltak a megosztások.

2017.01.11., 23:48




Nyulat látok

zakusala.jpgHirtelen akadt meg a szemem ezen a feliraton, annyiszor láttam már, minden részletét értettem, ez a Hei, Vanadziņ! a 2012. marts 31-i Balss pavēlnieks-középdöntőből, de arra csak most figyeltem föl, hogy van ott még egy szó, amit én most már szintén, azt hittem, megértek. Két szó, de az első amúgy is világos. LTV Zaķusala. Latvijas Televizija, ez világos, de álljon meg a menet, ahol a NANDO vagy bármelyik tagja jelen van és nyulak bukkannak föl, arra oda kell figyelni. Zaķis az nyúl, sala nyilván rokon a szalonnal, az is indoeurópai jövevényszó, éppenséggel a régi magyarban volt szála alakja is. A terem, ahol Keita éppen énekel, más fellépésüknek is volt már színhelye, a Vai tu varit adták elő, de eddig nem tudatosult, hogy róluk is nevezték el.
  Az kétségtelen, hogy a birtokunkban levő felvétel a Traucējumsról a Stradiņš-egyetemen készült, nem a tévénél, de ettől még bárhol máshol is előadhatták a nyuszidalt, ebben a bizonyos teremben is, olyan sikerrel, hogy erről kapta nevét. Zaķusala. A zaķu a zaķis többes birtokos esete, nyulaké. Nyulak szalonja. Nyuszi-csarnok. Nyúlterem. Nyúli Hall (olyan, mint az Annie Hall, csak nagyobb a füle).
  De hát nem ez a helyzet, a regényírónak át kell adnia helyét, a száraz ismeretterjesztésé a szó. Majd valahol kárpótolom magamat; egyszer már Hollywood nevét is megfejtettem egy eltűnt és szomorúan halva talált Holly nevű lány formájában, no szóval sala az nem a szalonnal rokon, hanem a latin insulával, és szigetet jelent. Nem a tévészékház része a terem, ellenkezőleg, a tévészékház van a szigeten. Meg a tévétorony is. Egészen keskeny, hosszúkás sziget a Daugaván, s amit leválaszt a folyóból, azt Kis-Daugavának hívják. Park az egész, leszámítva a székházat, a tornyot meg a híd körüli csomópontot. És mint a neve mutatja, nyulaké. Nyulak szigete. De hiszen olyan van Pesten is!

2017.01.10., 21:19




Inkvizíció 2017

Hölgy bejelöl hirdetés kapcsán, csak barátkozásilag, családja van, két gyereke, váltunk pár mondatot. Adott egy jó ötletet, ezt megírom az oldalán egy beszélgetésben, és linkelem két cikkemet, amik már korábban kísérletek voltak erre. Az egyik A majom. Pár nap múlva valaki hozzászólását látva odakattintok, valami hiányérzetem támad. Megkérdezem, nem én-e ottan már válaszoltam-e, aztán be is ugrik, hogy a két cikket linkeltem, de közben válaszol, hogy hát törölte, mert hát izé hát szex van benne hát. És? És hát izé hát a teológikás barátai hát ha izé hát ha meglátják hát.
  Na, itt egy kicsit megdőltem. A beszélgetés még folytatódott, de tudtam, hogy a hölgy nem maradhat meg a facebookos ismeretségi körömben, már elnézést, de én csak egyénekkel, intézmények hű katonáival nem. Arra tessenek más balekot. Engem nem érdekel, hogy őneki milyen a házi tébolya, csak engem hagyjon ki belőle. Mármost ha nekem számon kell tartanom, hogy háromszáz ember közül (de akár egy tucat közül) kinek van az a heppje, hogy nem szabad linket rakni az oldalára, mert ahol így bánnak a cikkeimmel, ott én nem óhajtom kirakni őket (a másikban nem volt szex, ez volt az, de kivágta azt is, nyilván mert két kattintással el lehet jutni róla ahhoz, amelyikben ott van benne piszok büdösül a szex), akkor én ezt inkább mégse szeretném, köszönettel. Inkább törlöm, ha nem rakhatok linket az oldalára, mert azért bocs, ezt énnekem megtalálni percekig tart, nem káptalan a fejem, hogy ezernégyszáz blogcikkre mind emlékezzem, és ezt az energiát nem szeretném egy törlőgombra pocsékolni.
  Nem azért, mert törölte. Más is törölte már linkemet, fogják is még sokan, kit érdekel? Azért, mert Szent Küldetésétől áthatva legközelebb is törölni fogja. Mert ő nem prűd – közölte, sőt trágár szót vett ajakára a jelenlétemben –, de hát meg kell védelmeznie ő szent teológiásságaiknak szent érzületeit, mert mi van, ha netán odatévednek és meglássák az ő társaságában a profán szavakat, kyrie eleison?
  Teológus nem baszik. Teológus nem is pinából születik, főleg nem katolikus, akinek eleve tilos nőre néznie, teológusat úgy rakják össze csupa férfi papbácsik Szent Péter saját maga faragta asztalán, tömjénből, szarvasmirrhából, illatos kenetekből. Ettől olyan kenetteljesek. Nemhogy a közelükben, még a távolukban is elkapta hölgyet a háthaláz, hogy mi van, ha hátha odatévednek, hátha meglátják az ő oldalán a trágárikumot és hátha – azt nem tudom, mi lesz akkor hátha. Gondolom, kiátkozzák. Bár én a helyében örülnék neki, akkor a gyerekei már nem ebben növekednek föl, de ez már az ő problémája.

Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot hogy ő, „mint keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő „keresztény magyar úri ember” joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.
  Mert ez volt a „jobboldaliság” igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rendszer előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a „jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül.
  S lehetett „előkelő közhivatalnok”-nak lenni és sérthetetlen, páncél-inggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak saját becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.

Én csak ennyit ismerek Márai Sándortól, tudom, hiányosság. De pont ideillik. A méltóságos teológusok továbbra is, 2017-ben is ennek az úri fajtának módjára élnek a nyakunkon, és hölgy retteg, hogy becses személyük neheztelését vonja magára. Mert hát ők iszonyodnak a szextől, és ha az ő kegyes leereszkedésüket bírni szeretné, akkor a gyerekeket gondosan el kell előlük rejteni. Szexből lettek ugyanis. Sőt hétévesen halál nyugisan beszélnek a szexről. És a teológus jelenlétében a hölgy még, szerencsétlen, eltűnik egy kénköves pukkanásban.
  Ez itt a baj, nem az én két linkem.

2017.01.10., 14:20


korábbi cikkek >>

A blog mérete: 1407 cikk, 7,0 millió betű, 1,40 millió szó

1 nem ez az oka, de jól hangzik