Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Luca hasznos tippjei

1.

Luca hatéves volt, amikor az apja hozzákezdett, hogy szexuális játékszert csináljon belőle. Hogy miért pont ekkor, azt nem tudja. De egy idő múlva már biztosan tudhatta, hogy amikor anyja elmegy hazulról, apja nyomban elkezd vele szórakozni. Évekbe telt, mire felfogta, hogy ez rossz, majd még tovább tartott felfognia, hogy nem ő a bűnös, ez nem az ő hibája. Vagy talán még fel se fogta. Valószínűleg csak felnőtt fejjel érti meg teljesen.
  De védekezni már elkezdett. Két fontos módszere van: megakadályozni, hogy az apja bejusson a szobájába, illetve ha mégis bejut, akkor eltűnni előle, láthatatlanná válni. Mindenféle módszerekkel ki tudja ékelni a szoba ajtaját, és van egy rész a szekrényben, amit belülről magára csuk és eltűnik benne.
  luca.jpgHogy ezek nem jó megoldások? Hogy az apjának elég, ha egyszer véletlenül elköhinti magát a szekrényben, és onnantól mindig ott fogja keresni? Hogy az apja egyszer megelégeli a kinyithatatlan ajtót, és a saját felnőtt módszereivel oldja meg a problémát, betöri, vagy egyszerűen nem ad időt Lucának, hogy elbarikádozza magát? De hát Luca még mindig csak tizenkét éves. Gyerek, tehát csak gyerekmegoldásai vannak.
  De mégis van egyetlen megoldása, ami felnőttnek is becsületére válna. Készített egy videót, amiben elmondja és bemutatja, hogyan zárkózz be kulcs nélkül – ez a videó címe, és hasznos tanácsokat oszt meg benne sorstársaival, azokkal a gyerekekkel, akiknek az apjuk szintén… hát igen.
  És nem Luca az egyetlen. Eddig három ilyen videóról tudunk, a másik kettőt olyan gyerekek készítették, akiknek az apja nem gyerekmolesztáló, hanem gyerekverő, aki nem tudja, hogy a verés célja még régen, törvényi betiltása előtt is az volt, hogy fegyelmezzük a gyereket, és nem az, hogy végezzünk vele.

2.

Luca helyzete annyival mégis jobb, hogy ő nem létezik. A helyzete igen, az létezik, gyerekek millióit, tízmillióit bántalmazzák világszerte, de konkrétan Luca nem létezik. A fényképen nem ő van, hanem egy kislány, akit egész biztosan nem molesztált senki, bizonyára nem is hívják Lucának, hanem eljátszott egy szerepet az UNICEF egyik kampányvideójában. Hasznos túlélési tanácsok arra az esetre, ha az apád egy szörnyeteg. Miért, a hatvanas években arra az esetre osztogattak hasznos túlélési tanácsokat, ha a politikusaink netán szörnyetegek és atomháborút robbantanak ki. Kirobbantottak? Szerencsére nem. Molesztálnak?
  Molesztálnak. Itt veszti el hasznát az összes létező tiltakozás. Én konkrétan arról tudok, hogy apák tiltakoznak, mert a kampányvideók apákról szólnak, pedig nemcsak apák molesztálnak. Valamint férfiak is tiltakoznak, pedig nem is csak férfiak molesztálnak. Hát egyrészt a molesztálók elsöprő többsége férfi, és azon belül még mindig jókora többséget képviselnek az apák. Bár kétségtelen, hogy akadnak nő molesztálók is, és azok között még véletlenül sincsenek apák. Másrészt az is tény, hogy a videókban a legkisebb jelentősége sincsen annak, hogy konkrétan ki molesztál. Csak annak, hogy bármikor megteheti, vagyis családtag, bármikor bejuthat a szobánkba és azt csinál velünk, amit akar.
  Harmadrészt, amit legfontosabbnak tartok, van itt egy elég nagy félreértés. Méghozzá kétélű.
  Egyfelől (úgy látszik) sokan elhitték, hogy ezeket a videókat gyerekeknek szánták, olyannyira, hogy itt-ott fölbukkant gyerekeknek való tartalom társaságában, és ez sokaknál kiverte a biztosítékot. Úgy látszik, nem mindenki értette meg, hogy bár ezekben a videókban gyerekek szólnak gyerekekhez, az ő nyelvükön, az ő stílusukban, valójában ezek felnőtteknek való videók. Tényleg gond, ha gyerekek elé kerül, holott nem nekik való. Az állatmesék se az állatkölyköknek szólnak.
  Másfelől (úgy látszik) még ennél is többen elhitték, hogy ezek felnőtteknek való videók. Pedig gyerekeknek is.

3.

Kétélű videók, kétélű félreértés. Igen, ezek kampányvideók felnőttek számára. Ugyanakkor – ugye tudja az olvasó, kik a megcélozandó közönség mindenféle gyerekmolesztálással kapcsolatos közlendő számára? Hát persze hogy a gyerekek. Hiszen a gyerekmolesztálóknak is ők a célpontjai. Ezeknek a videóknak nem az a gyakorlati mondandójuk, hogyan bújjunk el a szekrényben, ha apa molesztálni akar, és nem is az, hogy csak apa vagy csak egy férfi tud molesztálni, hanem az, hogy molesztálók márpedig léteznek, és jogunk van védekezni ellenük. Az a gyerek, akit már elkezdtek molesztálni, értőn fogja fogadni ezt és látja, hogy van kiút. Ha megtalálja a videót, onnan (amikor apa alszik) eljut az UNICEF-hez, a HelpAPP alkalmazáshoz, majd a segélyvonalakig és a gyermekvédelemhez.
  Sokan dolgoznak azon, hogy a gyerekek segítséget kérhessenek, ha bántják őket – talán egy nap majd azon is dolgozhatnak majd, hogy azt a segítséget a gyerekek meg is kapják. Jelenleg bekerülnek egy lélektelen darálóba, ahol untalan el kell ismételniük egy részben közönyös, részben ellenséges hangulatú tömeg előtt, hogy pontosan mi történt, és nem lehetséges-e, hogy apa nem egészen arra gondolt, amikor azt mondta, hogy letépi a bugyidat, hiszen csak negyvenkilenc perccel később tépte le valójában, tehát az előre megfontolt szándék itt már el is esik, tisztelt bíróság, kérem védencem felmentését, elvégre példás családapa és aranyérmes hörcsögtenyésztő – és ez megy éveken át, akár hosszabban, mint ameddig maga a bántalmazás tartott, akár még felnőtt korukban is tarthat. És amint Anoni Mara nemrég megállapította, jelenleg az is fenyegeti őket, hogy miután a nagykorúsággal megszabadultak a bántalmazótól – esetleg úgy, hogy elindultak hazulról a semmibe, aztán hajléktalan, kisiklott egzisztencia lett belőlük –, néhány évtized múlva újra feltépi a sebeiket az állam, arra kényszerítve őket, hogy idős, magatehetetlen exbántalmazójukat most már ők tartsák el, sőt adott esetben még gondozzák, mosdassák, pelenkázzák is. Nekem nincs gyerekem, és nem bántalmaztam volna, ha lenne, de ha lenne és bántalmaztam volna, akkor mindent inkább kérnék, mint hogy ő gondoskodjon rólam öregségemre. Ha szeretem, azért. Ha gyűlölöm, akkor meg azért.

4.

Amikor egy gyereket bántalmaznak, két ember van jelen, illetve mindkettőből több is lehet egyszerre: a bántalmazó és a gyerek. A bántalmazó nem fog fellépni saját maga ellen, legfeljebb egymás ellen; ha többen vannak, össze is verekedhetnek azon, hogy ki kezdje vagy ki meddig csinálhassa. Bár Cseh Tamás dalában már létezett a kultúremberhez illő megoldás: tizenkét fiú sorsot húzott, ki légyen első és ki légyen utolsó, ki légyen első és ki légyen utolsó. A hatóságok, a hihetetlenül felkészült és rátermett apparátus nem lesz ott. Az UNICEF sem lesz ott, sőt az olvasó és én sem leszünk ott. Egyvalaki lesz ott, akinek az az érdeke, hogy a bántalmazás ne történjen meg: a gyerek.
  Egy bűntettet háromféleképpen lehet kezelni. Megelőzéssel; az áldozat védekezési képességének fokozásával; utólagos megtorlással.
  A megelőzés a gyermekbántalmazásnál nem jön szóba, egyelőre egyetlen válfaja ismeretes, amikor a légitársaság az egyedül utazó kislányt elülteti a férfi mellől és inkább nő mellé ülteti. Ez viszont tényleg férfiellenes előítélet, sőt az illető férfivel szembeni személyes előítélet, aki perelhet és meg is nyeri. Nemcsak azt feltételezték róla, hogy gyerekbántalmazó, hanem azt is, hogy elmeháborodott, konkrétan hülye, hiszen a repülőgép utasterének kellős közepén képes ilyesminek nekiállni, tucatnyi idegen látó- és hallótávolságában, holott nincs is nála ejtőernyő.
  Az utólagos megtorlás klassz, de a súlyosabb büntetés még soha nem csökkentette a bűnelkövetések számát. A nagyobb arányú lefülelés az, ami csökkenti. Vagyis ha sok a zsebtolvaj, és a büntetést fölemelik fél évről ötven évre, attól még ugyanannyi lesz a zsebtolvaj – ellenben ha föltalálnak egy zsebben hordható készüléket, ami szirénázik és világító festékkel lefröcsköli a tolvajt, akkor hirtelen drasztikusan csökkenni fog a zsebtolvajok száma, egy részük börtönbe kerül, a többi felhagy ezzel.
  Marad tehát az áldozat védekezési képességeinek fokozása.
  Az áldozat azonban ez esetben gyerek. Bármennyi idős, sokkal gyengébb az elkövetőnél, máskülönben az nem is próbálkozna. Kiss Lászlóék áldozata felnőtt volt már, de egy negyvenkilós nő, ők meg kisportolt, erős férfiak, és még így is hárman támadtak egyre, nehogy kapálóztában véletlenül megüsse az orrocskájukat. Ilyen bátor legények.
  A valóban gyerek áldozat bármekkora lehet. Ha az olvasóban olyan képzet támad, hogy a molesztált gyerekek úgy néznek ki, mint némelyik felnőtt, sok felnőtt nőnél már magasabbak, festik magukat és úgy öltöznek, mint egy rüfke, akkor adja el a számítógépét, nem veszi hasznát annak, amit olvas rajta. Vagy inkább írja be a gugli képkeresőjébe, hogy „gyerek”, esetleg „kislány” vagy „kisfiú”. Akiket látni fog, azokat feltehetően nem molesztálták, de akiket molesztáltak, azok is így néznek ki. Gyerekek. Mindenféle korosztályból, csecsemőkortól kezdve. Többnyire lányok, de fiúk is.
  Hogy mit lehet föltenni a netre vagy bárhová, ami egy hathónapost vagy kétévest fölkészít arra, hogy védekezzen a molesztálás ellen, azt tudom. Semmit. Nem értené meg és nem is tudná alkalmazni. A testi ereje egy felnőttel szemben nulla, hasznosítható intelligenciája nulla, helyzetfelismerő képessége nulla. Még elszaladni se tud.
  Hogy mit lehet írni, ami egy tíz-tizenkét évest fölkészít, azt már nem tudom. Mi a magunk módján a Kissyvel próbálkozunk, jól tudva, hogy éppen a gyermekbántalmazásnak az a módja marad ki, ami a legnagyobb probléma, a családon belüli; de itt és így csak a neten (és néha máshol) támadó idegen, magányos farkasok ellen tudunk fellépni.

5.

Aki lehülyézi az UNICEF-et, mint Miklósi Gábor az Indexnél, minket is lehülyéz. Az Anoni Mara Társaságot is, és mindenkit, aki fellép a gyermekbántalmazás ellen. Mert ennek nem az a módja, hogy klassz kampányvideókat készítünk a felnőttek számára, hogy adják nekünk az adójuk egy százalékát – senki se gondolja, hogy ettől kevesebb lesz a molesztált gyerek, vagy hatékonyabb segítséget kapnak. Az a módja, hogy klassz kampányvideókat készítünk a gyerekek számára, hogy tudjanak róla, hogy létezik molesztálás és létezik segítség.

6.

Feltéve, hogy tényleg létezik segítség.

2016.05.24., 20:49




Farokjog

én (meghúzom a farkát)
ő Fffffff!
én Fffffff?! Nem érdekel! Itt hozom neked a kaját! Nekem köszönheted, hogy azt a farkat kinöveszthetted! Akkor húzom meg, amikor akarom!
ő (nem talál ellenérveket, értetlenül bámul)

2016.05.19., 16:08




Drzá?!

Valami egész mást kerestem éppen, amikor ebbe a cikkecskébe belefutottam; egyszerű művecske, a neten száz helyen olvasható adatokhoz annyit tesz hozzá, hogy hol él ma Kudláčková. Mondjuk ahhoz azért pofa kell, hogy Barča szerepével azonosítja, de egy egészen másik filmből vett képet rak a cím fölé.
  A címet rögtön értettem, bár egy-két szót csak ráérzéssel, kivéve a Barča neve elé tett jelzőt. Drzá. Azt meg kellett keresni a szótárban, a nyelvtanuló öröme az olyan szó, amihez olyan kontextus kapcsolódik, hogy sosem fogja elfelejteni. Szemtelen?!
  Nem, Barča nem szemtelen. Elhiszem, hogy a jó hosszú címben egy ilyen rövid jelző mutat jól, de egyrészt akkor tudok olyan jelzőt, ami még rövidebb egy betűvel: zlá. Gonosz. Szerepelt első tanulmányunkban, „boldog, szerelmes, felelőtlen és gonosz”. Šťastná, zamilovaná, nezodpovědná a zlá.
  Másrészt, ami fontosabb, Barčának ezek közül a gonosz a legrövidebb lejáratú jelzője, csak a Luboš elleni bosszú idején érvényes, és éppen ő veszti el bosszúálló kedvét előbb, nem Jitka. A boldog is rövid időre szól, de mégis hosszabbra, mert a tanév első felében többször van alkalma boldognak lenni Jitka mellett és miatt.
  Szerelmes és felelőtlen, Barčánknak ez a két állandó jelzője van, és harmadikként az önző. Sobecká. Jitka is önző, de másképpen, Jitka önzése Barčát is elhatárolja tőle, Barča viszont a saját önzésébe Jitkát is belefoglalja, már karácsony előtt is nagyobb gonoszságra, hőstettre képes Jitkáért, mint önmagáért.
  De szemtelen? Azért, mert hallgat, mint a csuka, amikor Karfík szembesíti bűnével? Mit érdekli őt már akkor, hogy Karfík mit tud, mit hisz, mit mond, mit tesz? Ha Karfíknak vagy akár az igazgatónőnek tízszer akkora hatalom lenne a kezében, mint amekkora van, azzal se tehetnének olyat, amit Barča a valóságos vesztesége mellett, akkor és ott egyáltalán észrevenne.
  Vagy még előtte lenne szemtelen, amikor Karfík még az osztályban vonja kérdőre, és nem vall? Egyrészt védi Jitkát, aki fontosabb, mint Luboš vacak pénze, Karfiol vacak problémája, az egész vacak iskola. Másrészt, mivel nemcsak szerelmes, hanem önző is, már felsejlik a lelke mélyén, hogy mi van, ha Jitka… Elhessegeti a gondolatot, ezért döbben úgy meg, amikor megtudja, hogy Jitka csakugyan elárulta, ez még rémálomnak is iszonyú, és amikor megérti, hogy ez mit jelent – másodpercek alatt, ott helyben –, Karfík és az egész lopásügy olyan távolságba kerül, ahonnan már nem is látszik. Csak Jitka van, és az árulás. Ez már a második.
  Ha Barča nem lenne minden szerelmével együtt még önző is, akkor túltenné magát ezen és azon is, amit jelent – Jitka Luboš miatt árulta el, de akkor Barčát nem érdekelné, mit érez Jitka Luboš iránt. De Barča önző és önérzetes is. Hrdá. Nem tud és nem akar második lenni Jitka életében, még akkor sem akarna, ha – ami fel sem merül – még a második helyen is kaphatna valami kis szeretetet a barátságon felül. Ez nem kell neki, bármennyire is magányos – osamělá –, a karácsonyi nagy megvilágosodás óta nem tudna mást és nem tudna kevesebbet elfogadni Jitkától, mint két egyenlő fél közötti teljes, korlátlan és korlátozatlan szerelmet. Ezért éppen akkor, amikor már minden oka meglenne rá, nem lesz többé Jitka kiscicája.
  Van abban valami sajátos, hogy mennyire különböznek a látásmódok. Keresgélésem kidobott egypár ismertetőt magáról a sorozatról is, és érdekes, hogy Barča némelyütt alig kap említést, észre se veszik a létezését. Valóban másodlagos mindaz, ami benne és körülötte végbemegy, csak néhány elszórt jelenetsorban és egy-két epizódnak valamivel nagyobb hányadában zajlik, és Jarmila Turnovská cseles dramaturgiája minduntalan átvált más családok életére, más eseményekre. Ez is azt mutatja, hogy a BSZJ-szálat nem tudatosan építették föl, hisz bolondság lett volna aprólékos gonddal megalkotni két bonyolult, sokszorosan összetett jellemre épített áttételes, sok finom jelzésre épülő cselekményfonalat, aminek megszerkesztése, megrendezése és eljátszása egyaránt óriási munka – ha aztán nem engedik a búvópatakot felszínre jutni, a néző előtt mindez kvázi rejtve marad. Nem ez történt, Barča saját maga mint önálló emberi lény beleszeretett Jitkába, és amennyire tudta, kimutatta az érzéseit anélkül, hogy szólt volna Kudláčkovának, akinek a fejébe volt bezárva. Ne feledjük, hogy Kudláčková maga is kamaszlány volt még, viszonylag csekély tapasztalattal a szerelmi bonyodalmak terén, vélhetően még kevesebbel a leszbikus szerelemről – honnan találhatta volna ki?
  Az azonban, hogy egy cselekmény nélküli záró képsort leszámítva Barča és Jindra egymásra találása és előtte Barča önálló felnőtt létre eszmélése a sorozat utolsó, jó háromperces jelenete – mégiscsak azt mutatja, hogy az alkotók tudatában voltak a kislány fontosságának. Hát ilyenre, kicsit felemásra sikerült.
  Hiszen ilyen az életben is. A lelkében izzik a szerelem, de soha nem nyílik alkalma igazán fellobbanni. Életének értelme Jitka, akin keresztül önmagát és a világhoz való viszonyulását meghatározza, de Jitka soha nem nő föl a felelősséghez, még annak létezését sem érti meg, egyszer el is löki magától, aztán már Barča löki el őt. Barča puha, simulékony lénye minden látható jel nélkül növeszt áthatolhatatlan páncélt, ami már nemcsak Jitkát zárja ki, hanem az egész világot – kivéve talán egyszer Jindrát, ha itt nem ért volna véget a történet.
  Barča felemás, mindenben és mindenhogyan. Részben éppen ettől ilyen érdekes és szerethető.
  Mint sokszor elmondtam és el is fogom mondani, sőt valamiféle utószó is célszerű lesz erről: Eliška Černá nem Michaela Kudláčková, ahogy Hanka sem Barča. Mégis vannak áthallások, ami valahol természetes ebben a helyzetben, hónapokkal a sorozat (második) megnézése után már megszületett Hanka, ami rám amúgy nem jellemző. Innentől persze önálló életét éli mindkét, illetve mind a négy kislány, és többé nem cél és nem következmény, hogy hasonlítsanak ihletőikre, ellenkezőleg, a színész kislányoknak önmagukká, a filmbelieknek önálló lényként megformálttá kell válniok – a folyamat azóta is tart, még ha egy ideig nem is nyúlok a könyvhöz, hiszen a lényegi rész itt zajlik a fejemben, itt alkotom meg Eliškát és Janát, akik aztán a saját fejükben alkotják meg Hankát és Anežkát – Matrjoska hozzánk képest bakfitty.
  Azért mondom el mindezt, mert új szempontok merültek föl a szép logikus gondolatmenettel kapcsolatban, illetve szemben, amit tavaly olyan szépen kidolgoztunk – nincsen vele semmi baj, nagyon szép elv, csak a gyakorlatban ezt célszerű lesz egy kicsinyt megcsavarni. Nem nagyon, kilencven foknál jóval kevesebbel, csak éppen hogy, érzéssel, szőrmentén.

2016.05.18., 22:20




Rekord

Egy vadonatúj könyvet olvasgatok, és feltűnt valami. Egy címnyilvántartó programot terveznek a szerzők, és először is megtervezik a rekordszerkezetet. Vezetéknév 15 karakter, keresztnév 15 karakter, utca 15, irányítószám 4, telefon 13, megjegyzés 25, összesen 87 karakter. Aztán nekiállnak kiszámolni, hogy hány rekordot tárolhatunk így; a program méretét persze még nem tudjuk, de ha mondjuk 29 568 byte szabad helyünk van, akkor 339 cím fér el a tárban.
  Én pedig elgondolkodtam. De hisz ezt ma se így csináljuk, pedig már az se lenne gond, ha az egész emberiség címjegyzékét kellene tárolni egy gépen (ezzel a rekordmérettel 609 milliárd byte, egy egyterás wincsin elférne). Mi a csodának lefoglalni tizenöt byte-ot Kis Pál vezetékneve és még tizenötöt a keresztneve számára? És ha valakihez nem is írtunk megjegyzést, minek elhasználni huszonöt byte-ot? És ha Uzunkavakaltındayataruyuroğlu úr is bekerülne az adatbázisba, alakítsuk át az egészet?
  Teljesen nyilvánvalóan flexibilis rekordszerkezetet kell használni. Több megoldás is van.
  1. Egy mezőhatár-jelölő karaktert tenni a mező utolsó karaktere után.
  2. Mezőjelölő karaktereket alkalmazni, amik nemcsak azt jelzik, hogy vége az előző mezőnek, hanem azt is, hogy a következő mező micsoda – ha például Ferenc pápa kerül az adatbázisba, a vezetéknevet egyszerűen kihagyjuk, sőt a Vatikánban bizonyára irányítószámok sincsenek. Ez akkor jön nagyon jól, ha egyes mezők csak ritkán fordulnak elő. Azt is megtehetjük, hogy egyes mezőknek kétféle jelet adunk, a másik azt jelenti, hogy a rekord utolsó mezője az illető, így a rekordhatárt sem kell külön byte-tal jelölnünk.
  3. A rekord elején közöljük az összes mező hosszát, külön-külön. Ha a példa szerint járunk el és nem tervezünk 32 karakternél hosszabb mezőt, akkor egy ilyen hossz tárolása öt bit; hat mezőhöz harminc bit kell, vagyis négy byte, kettővel kevesebb, mint ha minden mezőt külön byte-tal vezetnénk be, és két bitünk még marad is, két bittel rengeteg mindenfélét lehet csinálni. Például jelezhetik akár azt is, hogy a következő rekord a mostani folytatása.
  4. A rekord elején a mezők hosszát és típusát egyaránt közöljük, vagyis kis tartalomjegyzéket adunk. Például mezőnként öt bit lehet a hossz, három pedig a mező típusa, amit így nyolcféléből választhatunk ki. Ezek között lehet olyan, ami jelzi, hogy a következő mező ezt folytatja (és a valódi típust majd ott jelezzük), vagyis a 32 karakteres mezőhosszkorlátot el is töröltük. Ha a nyolcféle típus nem elég, levehetjük a korlátot tizenhat karakterre, és akkor négy bitünk van a típusoknak.
  5. Egyes mezőtípusokat jobban megéri binárisan kódolni, például az irányítószámot. A mező típusa jelzi, hogy így olvasandó. Négyjegyű irányítószámokon két, ötjegyűeken három byte-ot takaríthatunk meg; ha vannak 65 535-nél nagyobb számok is, akkor persze már csak kettőt.
  Hogy lehet ezeket commodore-os környezetben kezelni? Nagyon egyszerűen.
  1. Az egész rekordot betesszük két idézőjel közé és INPUT# utasítással olvassuk, szövegként. Rekordonként két byte pocséklás, de jó gyors, és különben is már a sokszorosát megtakarítottuk annak a két byte-nak.
  2. Szektoronként olvassuk a floppyról, gépi kódban, legalább olyan gyors. Azt nem jelöljük, hogy a szektorhatáron vége van-e a rekordnak, mert minek, sőt ha az egész lemezt az adatbázisunknak tartjuk fönn, akkor a következő szektorra se kell linkelni, egyszerűen fölveszünk egy rögzített sorrendet és aszerint haladva írunk-olvasunk.

2016.05.18., 12:14




Rozmaringok

Nekem senki se szólt mostanáig, hogy Jana Drchalová, a szende cirkuszoslány, aki annyira felkavarta a fürdős, az őrnagy és a kanonok életét, azonos Jana Preissovával, aki úgy elszomorította Barča Hrdinovát az évnyitón pusztán azzal, hogy szerette a saját lányát. A névváltozás Viktor Preissnek köszönhető, akit szintén ismerünk Přemysl Rezek, az autóbalesetes jégkorongozó szerepéből, akit rögtön az első képsorokon vittek be a kórházba, a város szélén. Akkor már Jana férje volt és másik családnevet adott neki. Ezért nem tűnt föl nekem rögtön, hogy azonosak, sőt később sem, az IMDb árulta el, de akkor nyomban feltűnt, hogy mennyire hasonlítanak a lányával!
  Menzel filmje 1967-ben készült, 1968. május 24-én mutatták be, Jana Janatová pedig még előtte, március elsején született. Vagyis előző nyáron fogant, éppen a film forgatásakor, és az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy négy kiválóság, Rudolf Hrušínský, Vlastimil Brodský, František Řehák és Jiří Menzel egyaránt gyanúsítható az apasággal – ha kapcsolatuk a cirkuszoslánnyal nem az egyik filmben lett volna, és a már nyolcadikos nagylány a másikban. De a tizenkilenc éves Drchalová, ha az ember megtudja, hogy azonos Preissovával, hirtelen akkor is elkezd fantasztikusan hasonlítani a tizenöt éves Janatovára, holott vérségileg semmi közük egymáshoz. Csak a kamera teszi.
  Csodálatos dolgok jönnek ki, ha szándékosan összezsazsáljuk a színészek és az általuk alakított figurák rokonsági viszonyait. Hogy a „családban” maradjunk: amikor azt figyelem, hogy mit beszélget egyszerűbben Nika az ismeretlen férfival – csupán itt-ott értek meg egy-egy szót, hát újra meg újra lejátszom –, nem tulajdonítok jelentőséget annak, hogy folyton megérinti a kislányt, megsimogatja a fejecskéjét, a hátát, itt-ott-amott. Hiszen az apja! Mármint Karel Augusta, aki négy évvel később kétségkívül apja volt a kamera előtt Barča Hrdinovának, akit szintén Kudláčková játszott – egy másik filmben. Egyszerűbben Nikának viszont Vladimír Brabec az apja, aki Barčának nem az apja volt, hanem… talán az apósa lehetett volna, ha Barča és Jindra kapcsolata konkrétabbá válik, ahogy tanácsoltam. Ez viszont azt jelenti, hogy Barča és Jindra féltestvérek Veronika Jandován keresztül, akihez amúgy semmi közük.
  Ilyen vérfertőző kapcsolat elég sok keletkezik, ha jól összekavarjuk, hogy ki színész és ki szerep. Udo Brinkmann például ugye Brinkmann professzor, azaz Klausjürgen Wussow fia, viszont a felesége meg a professzor lánya, Barbara Wussow. Ők tehát testvérek, viszont házasok is.
  De térjünk vissza Liberecbe. Jitka csak az anyjára hasonlít borzasztóan, bár semmi közük egymáshoz, de van ám apja is. Jaromír Hanzlíknak azonban a fél csehszlovák filmtörténet közeli rokona! Rajta keresztül Jitka mostohalánya lett a halk szavú Inka Jáchymová nővérkének, márpedig feltörekvő, ifjú cseh színésznőpalántának nem csekély dolog Andrea Čunderlíkovával rokonságba kerülni, magáról Hanzlíkról nem is beszélve. Jitka Pepinke lánya, tehát édes unokahúga Francinnak, akinek, mármint Jiří Schmitzernek az apja Jiří Sovák (ez művésznév, a Schmitzer a valódi), aki Lamač néven tanította Jitkát. No de ha Pepin és Francin édestestvérek, márpedig nyilván azok, akkor Lamač tanár úr Jitka nagyapja.
  Hanzlík egyik további gyereke Lucie, az utca réme, azaz Žaneta Fuchsová, aki jelenség volt már a csehszlovák filmben, amikor Jitka a féltestvére lett. Az a sajátos helyzet állt elő, ami az életben nem tud, hogy bár Lucie 1980-ban lett Hanzlík lánya, Jitka meg csak négy évvel később, mégis ő az idősebb, Hanzlíknak először nyolcéves lánya született, aztán viszont tizennégy.
  Ezeket a kapcsolatokat bármeddig lehet bonyolítani, csak jó sok filmet kell megnézni ugyanazokkal a színészekkel – hála az égnek, van belőlük bőven, csak a nyelvet kellene megtanulni hozzá. Addig is elárulom, hogy a mi tiszteletbeli nagyanyánk tiszteletbeli nagynénjének az unokaöccsének a fia rajzolta Tom és Jerryt, így tehát mi Krisszel a rajzfilmtörténet legnagyobbjának, filozófiánk tanítómesterének hatod-unokatestvérei vagyunk – ha egynémely apróságoktól eltekintünk.

2016.05.16., 03:09


korábbi cikkek >>

A blog mérete: 1337 cikk, 6,7 millió betű, 1,33 millió szó