Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Ieva csak táncolni akart

Az anyja rajta tartotta a szemét, abban nem volt hiba, de persze Ieva kicselezte. Mert táncolni akart, ugyan ki hallgat az anyjára, amikor mindenki táncol? Az emberek nevettek, a hegedű szólt és Ieva táncolt egy fiatalemberrel, aki később haza is kísérte, salivili hipput tupput täppyt äppyt tipput hilijalleen.
  Mindez ma már történelem, Eino Kettunen a harmincas évek elején írta meg ezt az ősi népdalt, aminek dallama a tizennyolcadik századi Viipuriba megy vissza, orosz katonák vitték Savitaipale és Luumäki környékére a polka dallamát és nyilván lépéseit, s aztán a nép őrizte meg, salivili hipput tupput täppyt äppyt tipput hilijalleen.

A legrégebbi fennmaradt felvételen, 1952-ben favágók adják elő Ieva polkáját, azaz valószínűleg színészek, akik favágókat játszanak. Ők nagyrészt elzenebohóckodják az egészet, ami arra mutat, hogy akkoriban már elterjedt, ismert dalnak kellett lennie. Ez a csapat nem törekszik valami nagy zenei élményre – szórakoztat, játszik. Kettunen eredeti, keletsavói tájszólásban írt szövegével szól, ahogy azóta az összes feldolgozás, salivili hipput tupput täppyt äppyt tipput hilijalleen.

De előbb még fölvett egy új nevet, mert 1996-ban feldolgozta a Loituma, négy énekes Helsinkiből (Sari Kauranen, Anita Lehtola-Tollin, Timo Väänänen és Hanni-Mari Autere), s az ő ajkukon egészen átalakult. A hangszereket elhagyták, helyettük a másik három kísérte a szólistát vokállal, beszédhangokból álló szócskákkal, dzsessznyelven: vakszöveggel. Valamint az első három és a második három strófa között beiktattak egy szintén vakszövegből álló részt, aminek úgyszintén semmi értelme, akárcsak a kíséretnek. Így Ieva polkája (Ievan polkka, savói ejtésben Ievan polokka) elnyerte a Loituma-polka nevet is, salivili hipput tupput täppyt äppyt tipput hilijalleen.
  De még mindig nem lett belőle jelenség újabb tíz évig, amikor – tíz évvel ezelőtt – berobbant a netre, most már a Loituma-változatban. Lett belőle mém, Flash-animáció, csengőhang, előadta mindenki, még a Bécsi Énekesfiúk is, voltak, akik komolyabban, mások lököttebben, csináltak belőle technót és hegyi metált, talán csak rapet nem csináltak, mert már eleve annak tekinthető; sok változatnak Levan polka lett a neve, mert a nagy I-t kis l-nek olvasták, salivili hipput tupput täppyt äppyt tipput hilijalleen.
  Míg végül jött öt pergő nyelvű, lendületes tinilány Rīgából, és megmutatták, hogy kell ezt csinálni. Keita Krūmiņa, Amanda Anna Straujā, Terēze Anna Pogiņa, Alise Lāce és Helēna Patrīcija Kalniņa megbirkózott a kegyetlenül nehéz finn szöveggel, a dallamot, a kíséretet és a vakszöveget átszabták a saját ízlésük szerint, koreográfiát készítettek hozzá, és mesebeli jelmezekben színpadra vitték. Ők a NANDO, akik hat éve aratják a tapsot és a díjakat, énekeltek Lappföldön a Mikulásnak, és őáltaluk Ieva is tovább táncol, salivili hipput tupput täppyt äppyt tipput hilijalleen.

2016.07.22., 21:26




Panta rhei

pantarhei.jpg
  Ez a kissé dölyfös tartású, rosszalló tekintetű úr valószínűleg (az arcok összehasonlítása alapján) Unkelhäusser Károly horvát-szlavón-dalmát tárca nélküli miniszter. Minden oka megvan a dölyfre. Már két napja miniszter, amióta a miniszterelnök úr őméltósága (a kép jobb szélén) átszervezte kormányát és ő felválthatta zicsi és vásonkői gróf Zichy Aladárt, aki átkerült a király személye körüli miniszteri posztra; igaz ugyan, hogy a méltóságos úr már másnap, azaz a kép készítésének szemszögéből tegnap lemondott, de az új miniszterelnök, Wekerle Sándor úr őméltósága átveszi az összes kormánytagot. Legalábbis föltehető, hogy a kormány tagjaként Unkelhäusser úr már tudja, hogy továbbra is miniszter marad, és van oka a dölyfre.
  De mi lenne, ha a fényképezőgép lencséje hirtelen nem rögzítené, hanem vetítené a képeket, és Unkelhäusser úr a jövőt láthatná meg benne?
  A sajátját nem látná. Most ötvenegy éves, volt már főszolgabíró, alispán, a horvát bán helyettese, miniszteri posztjáról a következő évben elsöpri az őszirózsás forradalom. Aztán még él húsz évet, de hogy mit csinál, azt az utókor nem tudja. Mindenestül elfeledkeztünk erről az úrról, aki olyan tisztségeket töltött be, amiket már nem is értünk, hogy micsodák lehettek egy letűnt világban, poros, naftalinszagú elnevezések, mi már azt se tudjuk, mi volt az, hogy szlavón. Szlovén? (Nem.)
  Unkelhäusser úr bizonyára megértéssel fogadná, hogy nem ő a fontos ezen a képen az utókornak, akik ezt a képet kilencvenkilenc évvel később nézik – elvégre mégiscsak őméltósága a miniszterelnök úr a fontosabb. (A kép jobb szélén.) De ő sem. A mindössze harminchat éves, két és fél havi kormányzás után leköszönt miniszterelnök is visel naftalinszagú címeket: császári és királyi kamarás már tizenkét éve, egy éve az Osztrák Császári Lipót-rend nagykeresztese és valóságos belső titkos tanácsos, és neki sincsen sejtelme arról, hogy kilencvenkilenc év múlva az utókor nevetve fogja találgatni, hogy vajon léteztek-e képzeletbeli külső nyilvános tanácsosok is, és ugyan mi a fene az a kamarás, ő tartotta netán rendben a király éléskamráját?
  De a fiatal miniszterelnök még látni fogja a második világháborút, amelyben gróf létére is elhurcolják Mauthausenbe, majd hat évvel később Rákosi telepíti ki és sírásóként dolgozik. Ötvenhatban emigrál Bécsbe és ott hal meg hetvenkilenc évesen, egy gyökerestül megváltozott világban galántai és fraknói gróf Esterházy Móric volt miniszterelnök, császári és királyi kamarás, az Osztrák Köztársaságban.
  De nem ő a fontos. A fia sem, Mátyás, aki már jogász volt és nem gróf, azaz persze gróf, de nem ebből élt.
  De ha a miniszterelnök úr őméltóságának unokája nem hal meg kilencvenkilenc évvel később és én nem leszek kíváncsi, hogy voltaképpen milyen rokonságban állt a méltóságos ősökkel, akkor nem kerül elő ez a fénykép, és nem nézhetnék farkasszemet kilencvenkilenc év távolából Unkelhäusser Károly tárca nélküli miniszter úr őméltóságával, és nem mondhatnám neki: bocs, Károly bácsi, ha maga netán nem is méltóságos volt, hanem kegyelmes vagy excellenciás, de erre ma már nem emlékszik senki. Fogalmunk sincs az egészről, mi már lehülyézzük a kormány tagjait, nemhogy hajbókolás nincsen, de emberszámba se vesszük őket. Semmi sem maradt abból a világból, ahol maga nagyúr volt, Károly bácsi. Ausztria szövetségi köztársaság, a Habsburgok vállalkozók lettek vagy képviselők, Horvát-Szlavónországot beolvasztották Jugoszláviába, aztán kiolvasztották belőle, most az is köztársaság.
  És ma a gróf miniszterelnök úr őméltóságának vér szerinti unokáját többre tartják posztjának viselőjénél, pedig amit az az unoka tett, a maga értékrendje szerint, Károly bácsi, alighanem csak szépelgő firkálás, értelmetlenségek. Ha színész lett volna, csepűrágónak nevezné, az íróra talán a firkász a szitokszó. Maga olyannak látszik, Károly bácsi, aki ilyen szavakat használna, ha tudná, mi lett a gróf úr unokájából. És ha megmondanám magának, hogy annak az embernek többet köszönhet a nyelv, a kultúra, a haza, a nemzet, mint maguknak valamennyiüknek azon a fényképen egész életük során, pedig igazán nem tétlenkedtek, címek, rangok, megbízatások egész sorát nyerték el valamennyien – szóval ha ezt megmondanám magának, Károly bácsi, hát alighanem fölrúgná azt a kilencvenkilenc évvel ezelőtti fényképezőgépet, állványostul.
  Hát inkább nem mondom. Azt se mondom, hogy kilencvenkilenc év múlva egy szellemi utódom elővesz egy fényképet azokról az uraságokról, akik ma páváskodnak címekkel és rangokkal, és megnézi, mi lett az ő világukból.
  Pedig így lesz. Panta rhei.

2016.07.21., 01:33




Akadálypálya

Sok játékprogramnak lényege, hogy végig kell jutni valamilyen pályán, amit különféle, általában egymás ellen dolgozó akadályok nehezítenek; például az egyik akadály kikerüléséhez föl kell ugrani, amivel viszont éppen beleszaladhatunk egy másik akadályba, amit lekuporodva lehet kivédeni.
  De ezek játékok, szabadidős elfoglaltságok. Az, hogy egy nyamvadt jelszóbeírást akadálypályává lehet változtatni, eddig nem jutott eszembe, pedig minimális grafikával leprogramozható. Mivelhogy
  – legyen legalább nyolc, de legfeljebb húsz karakter,
  – tartalmazzon kis- és nagybetűket, számjegyeket és ASCII szimbólumokat;
  – háromszor egymás után egyformán le kell írni (mert kétszer megköveteli, a harmadik meg hogy saját magunknak leírjuk a kicsi széfünkbe);
  – és a copy-paste-ot nem szabad ám használni!
  Ezzel az utolsó tétellel tették maximálisan komplikálttá. Tételesen amikor beírtam az új jelszót, akkor kiléptetett és követelte, hogy lépjek be. Jó. Bemásoltam a jelszót (ott már lehetett) az eltett példányból, és nem egyezett. Akkor lejátszottunk egy komplett „elfelejtettem a jelszavamat” procedúrát, újra csináltam neki jelszót, az már jó volt megjegyezve is.
  És mindezt azért, mert a Paypal sikoltozni kezdett, hogy biztos feltörték a fiókomat. Frászt, csak panaszt tettem, mert levonták a JustCloud következő éves díját, holott tavaly szeptemberben lemondtam a szolgáltatást. Nem törte azt föl senki, csak a maximálisan biztonságos biztonság biztonságának biztonsága kedvéért biztonságos volt a biztonsági jelszót biztonságosan újra cserélni.

Biztonságos?

2016.07.06., 17:32




Néha kérdeznek nehezeket is

Találkoztam gyerekekkel, akik mindenféle érdekeset kérdeztek tőlem. Például hogy hogy találom ki, amiket írok. Erre könnyű felelni, megmutatom a kisujjamat, innen. Nem tudom. Addig agyalok, amíg valami kijön, azt beleírom a könyvbe, és akkor ott van. De volt nehezebb is. Csak gyerekeknek írok-e?
  Hát ez nehéz kérdés. Mondjuk a szakkönyveim nyilván azokat érdeklik, akik az adott tárgy iránt érdeklődnek, akármilyen korúak; az ismeretterjesztő könyvek feltehetően inkább a gyerekeket, mert a felnőttek már nagyrészt tudják, ami bennük van; de a lényeg a regények.
  Kimondottan felnőttregényt nem írtam és nem is akarok, többek között azért, mert nem hiszek a létezésükben. Egész csomó irodalmi műfaj létezésében nem hiszek, főleg a lányregényekében, mert én nagyrészt azokat írok, látnám, ha létezne ilyen műfaj.
  Hogy mi van helyettük? Irodalom. Persze hogy műfajokra, sőt műfajcsoportokra oszlik, de ezeket tematikusan kell elkülöníteni, nem a megcélzott olvasókör kora, neme alapján. Éspedig onnan tudom, hogy gyerekkoromban rengeteg úgynevezett felnőttregényt olvastam, és akkor is, azóta is rengeteg úgynevezett lányregényt.
  Nézzünk egy-két példát. Létezik egyfajta amerikai déli irodalom, aminek legismertebb példánya a Ne bántsátok a feketerigót!, de tudom említeni az Eredendő bűnöket is Lisa Althertől, az nemrég volt a kezemben. Elég bonyolult, súlyos társadalmi problémákat feszeget. Ha azt tetszenek hinni, hogy ettől a gyerekeket nem érdekli, óriási tévedés. Vannak gyerekek, akiket nem érdekel, és ez minden könyvre és minden műfajra érvényes. Persze ha a tizenkilencedik századból tetszettek érkezni és sikítva tetszenek a gyerek kezéből kitépni Alther könyvét, mert rengeteget beszél a szexről, akkor már se szóltam, de akkor mit tetszenek keresni az én blogomon? A gyerekek abban a korban, amikor egy hatszáz oldalas könyvbe egyáltalán belevágnak, már nem fognak nyüszítve szaladni anyucihoz. („Kislányom, tizenhárom éves lettél, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk a szexről.” „Rendben, anya, mit akarsz tudni?”) A gyerekeket érdekli a világ, mert meglehetősen helyes ösztönnel fölmérik, hogy abban fognak élni, és érdeklik őket az élet dolgai. Akár az is, hogy a büszke szabad Egyesült Államokban hogy bántak a feketékkel még néhány évtizeddel ezelőtt is – az amerikai gyerekeket azért, mert amerikaiak, a nem amerikaiakat azért, mert nem azok. De persze egy bizonyos könyv egy bizonyos gyereket nem feltétlenül érdekel.
  A másik műfaj, amitől valaha kergették a gyerekeket, a horror. Én ugyan kutyába se veszem, de tény, hogy ők falják, és semmi bajuk se lesz tőle. Hogy miért nem veszem kutyába? Mert nem műfaj és nem irodalom. Mármint irodalom, de nem azért, mert ő horror, hanem mert anélkül is szólna valamiről. Hogy készül a horror? Vegyünk egy alaptörténetet: „Éjszaka volt. Egy nő belépett a szobába és leült az asztalhoz.” Most alakítsuk horrorrá. „Hátborzongató éjszaka volt. Egy hátborzongató nő belépett a hátborzongató szobába és leült a hátborzongató asztalhoz.” Kész a horror. Hát ez nulla, kérem. Egy hathetes kiskutya jobbat ír.
  Persze vannak regények, amiket a legtöbb gyerek hamar megun, mert olyan problémákat tárgyalnak, amik az ő szemszögükből elvontak és érdektelenek. Mondjuk Kafka vagy Čapek. De ez sem „felnőtteknek való”, csak nem érdekli őket. Mondjuk Čapek már sok éve engem sem igazán, Kafka meg aztán végképp nem, úgyhogy ezt meg tudom érteni.

Ami a lányregényt illeti, én egy pasi vagyok. És olvastam egy halom úgynevezett lányregényt – tetszettek. Ismerek több más pasit, illetve felnőtt nőket, akik szintén olvastak lányregényeket, és tetszettek nekik. Fiúktól konkrétan nem kérdeztem effélét, mármint magamat leszámítva, mert nagyon sok lányregényt még gyerekkoromban olvastam. Akkor mi az, hogy lányregény? Ja persze. „Az ifjúsági irodalom műfaja; a serdülőkorú lányok sajátos igényeihez igazodó regénytípus.” Hát itt már tartottunk. Azóta nem változott semmi, én ugyanígy látom, húsz éve is ugyanígy láttam, én már ilyen maradok, emberek, ez van.
  És az én lányregényeimet, mint untalan elmondom, mindenféle korú és nemű emberek olvassák, és általában tetszenek nekik.
  Akkor ez a válasz. Igen, csak gyerekeknek és csak felnőtteknek írok, konkrétan mindenkinek, aki elolvassa.

2016.07.03., 22:37




Képesség

No, vettünk öblítőt. Hogy kiderüljön, melyik a szimpatikus, végigszaglásztam négyfélét. Most két hétig bárhová tudok követni egy gyilkost, ha frissen öblítették a ruháját.

2016.07.02., 06:40


korábbi cikkek >>

A blog mérete: 1357 cikk, 6,8 millió betű, 1,35 millió szó