Az apropó: http://bajla.blogter.hu/?post_id=42158
Mindig is jobbkezes voltam. Fel sem merült a másik használhatósága...:)
Nem is értettem a balkezeseket, olyasminek tartottam ezt a dolgot, mint az én hajszínem: nem olyan, mint az átlag. És passz. Aztán felnõttként kezdtem belegondolni, hogy milyen is lehet a világ, gyakorlatilag kifordítva. Hát, erre azóta sem jöttem rá, csak annyira jutottam, hogy na, elismerésem. Dagi, vörös hajú kislánynak lenni sem könnyû, de abból egy erõs, butaságában legalább marhára magabiztos felnõtt nõci válhat; s mindez megtehetõ balkezesen is (mármint az erõs felnõtt-lét), de a világ bizony jobkezes marad. (WC-lehúzó, enter-gomb, mittomén...:)
Szóval, ami az említett, s citált írás nyomán eszembe jutott: az OORI 7. pavilonjában voltam hónapokig. Miután már összeraktak, mindenféle fémeket építettek a csontok helyére, visszalegózták a lábaimat a János kórház ortopédiáján (KÖSZIFAZEKASDOKI!), átszállítottak a rehabra, hogy ott majd megtanulhatok járni. (Járni én?? ÉÉÉÉÉÉÉÉNNN? JÁÁÁÁÁÁÁÁRNI?) (Igen! ÉN!... járni...??!!!)
A jobb lábam miszlikbe törött, meg úgy általában minden részem a jobboldalon...
Tehát, elkezdõdött az érdemi munka, amirõl már 100x írtam (bocsi), hogy akkor már nem pusztán az alapanyagot biztosítottam a 'sikerhez', hanem tevékenyen részt is vehettem a munkában (vehettem? Nem igazán volt más választásam: Anikó, minden gyógytornászok leggyógytornászabbika, nem hagyott más lehetõséget: járni fogok és punk tum!)
Eleinte állni kellett megtanulnom, szép feladat... (mennyire nehéz az ember feje, keze, feneke, s milyen emberfeletti ezeket mind a megszokott normi alakzatban megtartani!:)
Aztán, mikor már elég volt a talpra állításomhoz Anikó (a maga majd 40 kilójával) s egy tanuló (szintén nem több, mint 50 kg), akkor kezdõdött a járni tanulás. Gurulómankóval elsõ lépésként (na kérem, ez való a Roki humor postba... /http://talema.blogter.hu/?post_id=38661/ errõl szólna, ha tudnék igazán fogalmazni:), mert ugye lépés? Álom, álom, édes álom...:), amirõl már megírtam a tapasztalataim, aztán szépen sorban, minden, ahogy kell...
Akkor a közvetlen cél, melyet néhány hónap kemény munka árán el kellett érnem a következõ volt: járókerettel kijutni a WC-ig... (ja, s közben nem felborulni, leülni a WC-magasítóra, onnan felállni s visszajutni a szobámba; szép, s nemes feladat; és igenis nehéz, hihetetlenül nehéz, de ez már a múlt...) (mondom MÚLT... most is remeg a szám széle)
Elõbb a jobb lábammal lépni, aztán a jobb lábammal. Sose értettem, hogy Anikó éppen melyiket mondja: azt, amelyik a bal mellett nõtt, vagy azt amelyik kevésbé törött össze... Mert ez fontos... megtanultam. Ezt is megtanultam.
Köszönöm Fazekas doki! (ortopéd szakorvos)
Köszönöm Anikó! (gyógytornász)
Köszönöm András! (ergoterapeuta)
Köszönöm Péter! (ergoterapeuta)
Azóta is a bal az én jobb lábam.
| ← Fáj | Néha annyira hülyetyúk bírok lenni... → |