Szirénázó mentőautó száguld át a városon, visító fékekkel torpannak meg a pszichiátriai sürgősségi előtt, a mentők vágtában rohannak be a hordággyal, rajta meggyes pite.
Odarohan egy csomó orvos.
– Mi történt, mi történt?!
– Meggyes pite – lihegi a fáradt, de rátermett mentőorvos. – Napóleonnak képzeli magát.
– Dehogy képzelem – méltatlankodik a meggyes pite. – Én vagyok Napóleon! Mit nem lehet ezen érteni? Nem látták még Napóleont? Nem ismernek rám?
– Itt azonnali beavatkozásra van szükség – mondja a főorvos. – Nézzék a csokit a tetején! Kést és tányért ide, de gyorsan!
– Hé, mit akar azzal a késsel? – hökken meg a meggyes pite.
A főorvos gondosan lekapargatja a csokit a meggyes pite tetejéről, leszórja a tányérra.
– Kész, nincs több. Császári felség, hall engem?
Csend.
– Napóleon!
– Mi van, maga hozzám beszél? – szólal meg a meggyes pite.
– Igen.
– Akkor miért szólít Napóleonnak? Klasszikus meggyes pite vagyok. Nem látott még ilyet?
– Rendben van – lélegzik fel a főorvos, és vele együtt az egész sürgősségi. – A tetején a csoki okozta. Gyógyultan otthonába bocsátjuk. Hazavihetik. A csoki itt marad, azt megeszem.
Mindenki tapsol a sikernek, s a mentők kifelé indulnak a hordággyal.
Egyébként teljesen jól vagyok, csak láttam egy reklámban: „A klasszikus meggyes pitét megbolondítottuk egy kis csokival”.