Vanessa vasárnap betöltötte a tizennyolcat.
Pillanatnyilag csak ülök itt a gép előtt és gondolkodom, mit is írjak erről, mert sok minden van, amit nem szeretnék előre elmondani, márpedig most, 2011 októberében ez a vasárnap, 2014. május 18-a még nagyon távoli dátum, amire ők nem is gondolnak. De nekem már régóta muszáj, mert fontos dátum lesz ez két és fél év múlva.
Soha nem volt „munkakapcsolat” a kapcsolatunk, se Vanessával, se senki mással. Ők a gyerekeink, és mi a szüleik vagyunk. Ennek ellenére a többiekkel nem vagyok együtt rendszeresen, Sophie-val, Sarával, Jane-nel, ők nem részesei a mindennapjaimnak. Vanessa és a csapat igen. Hét éve, és még ezután is – valameddig. Néha eszembe jut, mit fogok csinálni, ha lezárul ez a korszak. Nem úgy értve, hogy másik könyvet írok majd, persze hogy írok, ez idő alatt is írtam, többet is. Hanem hogy az milyen lesz, ha már nem dolgozunk együtt az egerekkel, ha már nem lesznek részesei a mindennapjaimnak.
Igazgatók, főnökök szokták mondani, hogy a beosztottak a munkaidő végén leteszik a szerszámot és hazamennek, de ők hazaviszik a cég problémáit és hétvégén is azzal foglalkoznak. Biztosan úgy is van. De amikor a gyerekeikkel játszanak, akkor hátha mégse azon törik a fejüket, hogyan lehetne növelni az értékesítési mutatókat; ha mégis, az az ő bajuk. Én igen. Én akkor is könyvet írok, amikor másokkal beszélgetek, filmet nézek, valami egész más dolgot olvasok, állandóan, minden ébren töltött percemben könyvet írok. Huszonéve, de az utóbbi hét évben intenzívebben. Az egerek megkövetelik az embertől a teljes figyelmet.
Állandóan figyelem a „szakmai” híreket, ma is éppen jött egy, New Yorkban hetvenegy tagú gyerekpornó-hálózatot kapcsoltak le. Furcsa lesz, ha már nem kell figyelni őket. Lehet, hogy ez meg is marad, reflexből fölkapom a fejemet majd továbbra is.
Szóval egyelőre fogalmam sincs, milyen lesz azután, amikor majd kitettem a pontot a legvégén, egymillió, másfélmillió, ki tudja, mennyi szó után. Lehet, hogy írnom kell róluk még egy regényt.