Gabó kommentárt írt a Tolókocsi vagy kerekesszék? című tanulmányhoz, csak mivel az még preblog kori, a kommentárt csak egy másik blogcikkhez írhatta. Úgyhogy először is írok egy blogcikket ebben a témában, hogy legyen mihez áttenni a kommentárt.
Ez a tanulmány már négyéves; azóta sok szennyvíz lefolyt a hátunkon, sok minden megváltozott. Az nem, hogy a széket nem tartom jó névnek; de az igen, hogy a tolókocsit jónak tartanám. Már azt se.
Továbbra se fogadom el, hogy létezzék egy jármű, amit bútorként aposztrofálnak. A mi járművünk nem szék, mert nem arra szolgál, hogy üljenek benne, hanem arra, hogy közlekedjenek vele. Hogy ülve közlekednek? Az összes járműben ülnek, mégse székek. Bár persze ki lehetne próbálni. „Egy ember súlyosan megsérült a Füstös úton, amikor egy kirgiz rendszámú teherszék áttért az út másik oldalára és frontálisan ütközött egy szabályosan közlekedő kerekes ülőgarnitúrával.” Merthogy két fotel meg egy kanapé van benne! „A Lyukas utcában útjavítás folyik, kérjük a székeseket, hogy a Máshol utca felé kerüljenek.” „Forgalomlassító demonstrációt tartottak a gazdák, négy mezőgazdasági székkel.” „A tűzoltók három székkel vonultak a helyszínre.” „Houstoni idő szerint hatkor a Nemzetközi Űrállomásra érkezett az Endeavour űrszék.”
Szerintem ha az olvasó ilyen tudósításokat hallana-olvasna, kikapcsolná az újságot és összegyűrné a tévét. De ha a többi jármű nem szék, akkor a mi járművünk miért az?
Megmutatom.
Régen azok az emberek, akik elvesztették járóképességüket, kétféle megoldásra számíthattak aszerint, hogy szegények voltak vagy gazdagok. Ha szegények voltak, akkor koldusbotra jutottak, és tákolhattak maguknak egy deszkalapot négy kis kerékkel, aminek még neve sincsen. Nem hívták se széknek, se kocsinak, elnéztek fölötte.
Ha gazdagok voltak, akkor a személyzet fogott egy kényelmes karosszéket, kerekeket szerelt rá, aztán tologatta. Nem számított járműnek (ami kár, mert nyelvünk gazdagodhatott volna a lakájmeghajtás szóval), csak arra használták, hogy a dédmamát betolják a szalonba és kitolják a szalonból.
Ez természetesen szék, a szó szoros értelmében kerekes szék; asztalos gyártotta ülőbútornak, és utólag látták el kerekekkel. De emiatt a processzorvezérelt, akkumulátorral hajtott négykerekűt széknek nevezni olyan, mintha a luxusjachtot fatörzsnek hívnánk abból kiindulva, hogy az őskorban úszó fatörzsön lovagolva haladtak a vízen. Persze ezt is ki lehet próbálni; a léggömb-anyafatörzs nekem tetszik. (Nem a repülőgépek voltak az első légi járművek.) Természetesen az elv nemcsak a járművekre alkalmazható, „kérek egy tökhéj Pepsi-kólát” ugyanolyan jó mondat, mint „tegyél még papiruszt a lézerlibatollba”. De azért remélem, ezt az ősnyelvet mindenki érteni fogja; nem örülnék, ha szó szerint vennék a „gyújts meg egy fáklyát a tábortűznél” mondatot és rám gyújtanák a szobát ahelyett, hogy fölkapcsolják a villanyt.
De nem akarom fölöslegesen szaporítani a példákat, csak megjegyzem kárörvendve, hogy mostantól nem Országház, hanem Törzsbarlang.
Ha az olvasó jól kivigyorogta magát Pentium számolókövecskéi előtt ülve (esetleg Palm agyagtáblácskával a kezében), akkor el fogom rontani az örömét és megkérdezem, hogy miért akarja a mozgássérülteket megtartani egy évszázadokkal ezelőtti állapotban, amikor székek voltak kerekekkel, és a lakáj tologatta őket? És miért pont minket? Se a fehér botot, se a vakvezető kutyát nem hívják szolgának, pedig valamikor az vezette a vak uraságot. A felolvasószoftvert se hívják Nyilas Misinek, a hallókészüléket nem hívják tölcsérnek. Akkor a mozgássérültek járműve miért szék még mindig – és meddig marad az?
S még valami. Miért éppen szék? Miért nem fotel vagy ülés?
De ideje, hogy válaszoljak Gabónak, aki otthon ül kerekes hokedlijén és időnként megnézi a hírhozó rabszolgákat (az internet ókori neve), hogy jött-e válasz a kommentárjára. De ez legyen egy másik kőtábla.