Szembejön, már messziről föltartott karral integet.
– Öregem! – kurjantja. – Ezer éve! Hát hogy ityeg?!
Nincs mit tenni, viszonzom a kézfogást. Halvány fogalmam sincs, ki lehet az ipse. Jellegtelen tucatarc.
– Na, mesélj! Mi van veled?
– Hát…
– Mert azt azért tudod, én számon tartalak, még ha nem is találkozunk gyakran, de azért megettünk mi már együtt nem egy karéj kenyeret, nem igaz?…
Hahotázik, vele nevetek, nincs mit tennem. Még mindig sejtelmem sincs, ki lehet.
– Sőt most már lehet, hogy össze is tudunk jönni, errefelé lesz dolgom. Ugyanott laksz még mindig, mi?
Ugyanott, mint mikor? Bólintok.
– Nahát akkor. Hanem addig is ide vigyázz. Régi haverok vagyunk mi, ugye? Nahát akkor. Ha gondban vagy, csak nekem szóljál. A számom a régi, egész nap megtalálsz. Na, jön is a busz, lépek. De aztán szóljál ám, mert megsértődöm!
Széles integetéssel ellohol a megállóba, én pedig nézek utána. Ötletem sincs, ki lehetett ez. Tehát a számát, ámbár a régi, nem tudom. Vagyis lehet, hogy tudom, csak azt nem, hogy az övé. És elképzelésem sincsen, milyen gond lehet az, amiben segíteni tud.
Nem fogom fölhívni és meg fog sértődni.