Annak kapcsán, hogy még egy barátom is védelmébe vette ezt az alakot, amiért „rengeteget tett le az ország asztalára”.
Eddig csak utáltam a sportot, mert gyerekkoromban mindig volt a háznál valaki, akinek kidülledt a szeme, ha húsz fószer kergetett a tévében egy labdát, és nem lehetett tévét nézni, volt, hogy aludni se, és iszonyodtam attól az állati üvöltéstől, ami fölhangzott, amikor jó helyre rúgták a vacak labdájukat. Azóta sem értem, mi olyan érdekes ebben a férfiaknak, pedig tudtommal én is az vagyok, bár ezt ritkán hiszik el nekem.
Aztán nagyobb lettem és elkezdtem utálni, hogy kivételeznek a sportolókkal, valamelyik meghalt, a menyasszonyának valami pénzike nem járt, mert nem volt a felesége, erre rendeletben kicsinálták, hogy mégis járjon. Akkoriban, ahogy azelőtt és azóta is, tömegével tudtuk volna sorolni a rendeleteket, amiket meg lehetett volna hozni, hogy nekünk valamivel elviselhetőbb legyen, de mi soha nem kapnánk rendeleteket, mert nem vagyunk sportolók. A nyavalya irigyli azt a pénzt az özvegy menyasszonytól, de ki ő, hogy külön rendeletet kap?
Dóra Kriszta tette be ebben a kiskaput a tizenötmilliós „futószékével”, miközben mi a kínok kínját álltuk ki, hogy előteremtsük egy négy és fél milliós kocsi árának felét, aztán törlesszük a másik felét a banknak (meg az első felét a barátainknak).
De ez, hogy bűncselekményt is elkövethetnek és nem megvetés sújtja őket, hanem a rajongóik megalapítják a dugulmán szektát és elkezdik skandálni, hogy kisslászlahu akbár, kisslászlahu akbár… csak azért, mert a fószer összeszedett egy halom érmet, hát ezt nem. Ehhez még az se kell, hogy valaki feminista legyen, elég a zsigeri irigység, hogy ő bűnözhet, én meg nem. Hát ezt nem. Sportoló énelőttem többet nem áll meg. Tessék elmenni dolgozni. Leszarom, hogy mekkora „teljesítmény” olyan kurva gyorsan úszni, senkinek semmi haszna belőle, kap egy csomó érmet, amit nézegethet, kap egy valag pénzt a semmiért, miközben nekem tíz éve nem volt annyi a számlámon, amennyibe az ő címeres meze került, neki van belőle haszna, meg akik körülötte hűtik a levet. A sarki pornókazetta-árus is a saját hasznára dolgozik, de senki nem ünnepli agyba-főbe, nem hajbókol előtte, hogy „Mester”.
Ja, és eddig még senki nem játszotta el a himnuszt, amikor én befejeztem egy könyvet. Sem amikor nyomdász voltam, sem amikor író. Pedig azok tovább megmaradnak, mint a hülye rekordok meg gólok meg az érmek a vitrinben. Van itthon egy vagy kettő, baszki, pont úszásból, valami évtizedekkel ezelőtti dátummal, még talán a Kiss idejéből vagy régebbről, nem emlékszem. És fogalmunk sincsen, hogy ki nyerte őket, mert hogy a szűkebb családból senki, az fix. Utoljára talán egy ládában láttam őket egy halom kindertojásfigura között. Ennyit a nagy dicsőségről.
Elmentek mind a fenébe a dicsőségetekkel. Csináljatok egyszer valamit, aminek haszna van, és ünnepelni foglak benneteket.