Két perc múlva tagjai leszünk az Európai Uniónak. Több órája ülök a tévé előtt, és töröm a fejemet, hogy mit írjak erről az estéről. Írjak áradozó, lelkes cikket, testvér lészen minden ember, ujjongjak, amiért hazám most már nemcsak a szívemben, hanem hivatalosan is sokkal nagyobb ennél a körberajzolt kicsi területnél itt a kontinens közepén? Minek? Hiszen azok az emberek, akiknek az lenne a dolga, hogy ezt a napot ünneppé tegyék, gyásznappá változtatják.
Éjfél van, és a Magyar Televízió egyes csatornája, az ország tévéje azt közvetíti, hogy „Elindultam szép hazámból, édes kis Magyarországból, visszanézek félutamból, szememből a könny kicsordul”. Éjfélkor?! Abban a percben, amikor állítólag beléptünk az Európai Unióba, a Hősök terén gyászdal zengedez, a nevenincs hölgy arról énekel, hogy ő elindul a hazájából, nyilván az Európai Unióba, tehát a hazáját maga mögött hagyja, az kívül marad. Tévedés kizárva, hiszen visszanéz félútjából és zokog, hogy azt itt kell hagynia. Ez a dal nagyon is helyénvaló, amikor ötvenhatosok életútjáról készítjük el a harmincötezredik portréfilmet, de hogy miért kell visszanézni félutunkból, amikor végre-valahára előre nézhetnénk, mert arra van az Európai Unió és a jövő, azt csak a magasságos szerkesztő tudja, hogy a jóistenke a fejit akárhová tegye.
A Hősök terén egyébként is isteni jó lehetett a műsor, a királyi tévé csak néhány alkalommal vette a bátorságot, hogy odakapcsoljon, az ember gyereke pedig azon töri a fejét, hogy minek örüljön jobban, amikor teszik vagy amikor nem teszik. Amikor teszik, akkor iszonyatosnál iszonyatosabb zenemívedelmi odarittyentéseknek lehet fültanúja, amikor pedig nem teszik, akkor arról hallgathat érdekfeszítő elmeszalajtásokat, hogyan is éli meg az EU-csatlakozást Hábentritter Macerátusz huszonnégy éves merülőforraló, tutálibei lakos, ami egyébként állati érdekes dolog, az ember elhallgatná napestig, viccen kívül, mert tényleg jó lenne tudni, mit is gondol az utca embere az unióról és a mi csatlakozásunkról, éppen csak ezt nem most hallgatná, a csatlakozás előtti utolsó órákban, hanem tegnap meg a múlt héten meg a jövő hónapban, akármikor lenne rá műsoridő a sárospataki almamáter bemutatása és Kachorra, az ártatlan szökevény között, vagy inkább helyett, mert ez most van, ezek mi vagyunk, az az ember ott a mikrofon előtt mi magunk is lehetnénk, ő is ugyanúgy belelép most az unióba, mint mi itt a képernyő előtt.
De hát a királyi tévé még ezt sem csinálja, mert igazából nem az utca emberét interjúvolja meg, hanem valamilyen rejtélyes kiválasztási ceremónia során, melynek részletei nem maradnak az utókorra, meginvitált pár tucat alig híres és egy-két híres embert, azokkal beszélgetnek a műsorvezetők. Megérne egy misét a két műsorvezető is, hogy vajon miért éppen Friderikuszt tették ide, akinek ez a műfaj nem testhezálló, ő ezzel nem jól boldogul, állandóan belefojtja a szót a beszélgetőtársakba és ötletszerűen továbbdobja valaki másnak. Ez még csak-csak, de amikor az ember egy idő után figyelmes lesz arra, hogy Friderikusz ezen magatartását a beszélgetőtársak kromoszómaszerkezete orientálja, tudniillik a kisszámú hölgybe sokkal gyorsabban fojtja bele a szót, és nem is adja vissza többé (Baló pedig segít neki ebben), szóval akkor az ember mond egy-két keresetlen szót Friderikuszról és magában visszateszi oda, ahonnan jött, abba az ordítós giccsműsorba tizenévvel ezelőtt, amikor jött Friderikusz Sándooooooooooor, ötvennégy felkiáltójellel, és az ember csak azt szerette volna tudni, hát az meg kicsoda. Most már tudjuk, de nem örülünk neki.
A királyi tévé szemlátomást nem tudott mit kezdeni ezzel a csatlakozással, végül is meg lehet érteni, minden ünnepnapra megvannak a kidolgozott sémáink. Március tizenötödikén Petőfi-emlékműsorok, szabadságharc-emlékműsorok, Várkonyi unalomig koptatott magyarnábob-kárpátizoltánja meg az egyik legmagyarabb film, a 80 huszár, tudniillik az igazán magyar film arról ismerszik meg, hogy hepiendes, az ember a közepén elkezdi óhajtani, hogy bárcsak lenne már vége, aztán amikor iszonyú vontatottan végre bekövetkezik a vége, akkor föllélegzik és esküt tesz, hogy ezt a filmet soha többé nem nézi meg. Augusztus huszadikára összeszedünk egy halom istvánkirályos művet, október huszonharmadikára és környékére száz óra ötvenhatos visszaemlékezést és a Megáll az időt Gothár Pétertől meg esetleg a Naplót Mészáros Mártától. Karácsonykor és húsvétkor jöhet télapó meg nyuszi orrba-szájba, szilveszterre nem kell műsor, olyankor bármit benyal a jónép. Igen ám, de eucsatlakozás nincs minden évben, hát azt hogyan ünnepeljük?
Alighanem kapott a tévé egy jó fülest, hogy egy lelkes műsornak sárga csillagos kék zászlókkal, Európa-térképekkel és az Örömóda háromszáz változatú eljátszásával nem lenne jó visszhangja, úgyhogy inkább berendeztek egy műtősteril fehér termet néhány fotellel és mikrofonnal, körberakták őket pár állványos monitorral, amiken egész este forgott Zsenikém remekműve, a Megállás Nélkül Forgó Csillagok.avi, meg két nagy kivetítővel hátul, amiken a stúdiókamerák közelijei váltakoztak az avival, a rövidlátók kedvéért, meg hogy lehessen látni, hogy van ám a tévének nagy kivetítője, kettő is. Ebben a totáldizájn léleknuku környezetben isteni jókat lehetett beszélgetni, nem csoda, hogy Friderikusz türelmetlen volt, ámbár a mostanság menő szólásszabadságos műsorában is az, inkább az volt a csoda, hogy Szabó István viszont nem volt türelmetlen. Azazhogy igazából ez sem csoda, Szabó István mindig türelmes és mindig eszébe jut egy újabb történet, amit mindig érdemes meghallgatni.
Az ő jelenléte gondolkodtatja el az embert, hogy vajon kiket is kellett volna meghívni ebbe a műsorba, ha nem is a stúdióba, de legalább meginterjúvolni valamikor a napokban, és beadni felvételről. Azok az emberek kellettek volna ide, a csatlakozás előtti utolsó órákba, akik sokat tettek azért, hogy ez az esemény bekövetkezhessen, meg azokat, akiket egyszerűen úgy fölmutathatunk, hogy nézzétek, világ, nekünk magyaroknak ilyenjeink is vannak. Nagyon jó, helyes dolog, hogy ott volt Szabó István és Koltai Lajos, és ha már itt tartunk, az is nagyon jó dolog, hogy ott volt Zwack Péter, aki úgyszintén egy megjegyzésre érdemes, jeles embere közelmúltunk történetének. De ott lehetett volna még – kapásból idézve, a teljesség igénye nélkül – Sebestyén Márta, Bródy János, Kokó, valaki az aranycsapatból, Göncz Árpád, Orbán Viktor, a miniszterelnököt azért nem mondom, mert feltételezhető, hogy neki mindenféle hivatalos elfoglaltságai voltak az esemény kapcsán, viszont hogy a köztársasági elnök hol volt, az rejtély, az ember lassan nem is emlékszik, hogy néz ki a köztársasági elnöke, olyan gyakran látja. Ott lehetett volna néhány jeles színész, képzőművész, tudós, valaki utánanézhetett volna, hogy van-e élő magyar Nobel-díjas (megsúgom: van), és akkor még csak a magyarokról beszéltünk.
Azért mindenesetre egy nagyságot sikerült megszerezni a műsor számára, a Színészkirályt magát, aki verset mondott a csatlakozás tiszteletére. Jelentéktelen probléma csupán, hogy a Színészkirály 1976-ban meghalt, és a vers már megint arról szólt, amely egykedvű, örök eső módra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt. József Attila már százezer éve nézte, amit meglátott hirtelen, és kétségtelenül szót ejtett az idő egészéről, mit százezer ős szemlélgetett vele, de ez a vers akkor is mindenről szól, csak a jövőről nem, és a huszonnyolc éve halott előadó sem tekinthető a jövő képviselőjének. Ettől függetlenül meg lehetett volna nézni egy lexikonban, ha már magunktól nem tudjuk, hogyan is hívták őt tulajdonképpen, ugyanis nem Latinovics Zoltán, ahogy odaírták. Azonfelül meg lehetett volna csinálni, hogy nem odavágjuk a Hősök teri műsor kellős közepén minden hábenzi nélkül a verset, aztán visszavágunk a térre, „franc essen ebbe a dögunalomba, vágjatok már be valamit magnóról, mutasd, mi ez, valami pacák verset mond, magyar költő írta? milyen József? mindegy, vágjátok már be, aztán gyorsan keverjünk le és menjünk haza”.
Mégpedig azért, mert az egész nap szemlátomást csak a magyarokról szólt a királyi tévében. Igaz, volt egy kisfilmsorozat, mi vagyunk a szlovének, mi vagyunk a svédek, mi vagyunk a portugálok, de ezt sikerült úgy elszórni a két csatorna napközi programjában, hogy szerintem senki se látott egyet se belőlük, ezen kívül viszont kizárólag azt hallottuk egész nap orrba-szájba, hogy Magyarország csatlakozik az Európai Unióhoz, a tévé kapcsolta ugyan egyszer-kétszer Dublint és Berlint, de az már senkinek nem jutott eszébe, hogy létezik Tallinn, Prága, Vilnius, La Valletta vagy Ljubljana is. A Duna tévén ugyan sikerült eljutni odáig, hogy kirakták a stúdióba a most csatlakozó országok zászlait, sőt – ha jól vettem észre – a korábbi tagokéit is, de olyasmi teremtett léleknek nem jutott eszébe, hogy oda lehetne hívni a stúdióba egy éppen Pesten járó német turistát, lengyel diákot, máltai lovagot vagy ír whiskyt, hogy hát mi a véleményük, hogy mi csatlakozunk, ők csatlakoznak, őhozzájuk csatlakoznak. Olcsó és érdekes lett volna, csak senkinek nem jutott eszébe. Nem csoda, a királyi tévéből javarészt elüldözték már azokat az embereket, akiknek még eszébe juthat valami.
Huszonhét perccel éjfél előtt az Indexen az EU-blogban megjelent, hogy az Időkeréknél olyan a hangulat, mintha egy katasztrófa áldozataira emlékeznének, a legtöbb híresség el se jött, ugyanaz a nő kongat helyettük. Ez a tipikus magyar módszer, Ügyeletes Zsenikém ki szokott ötleni egy vadonatúj szupereredeti ceremóniát, előírja, hogy kiknek, hol és mikor kell spontán üdvrivalganiuk, aztán a delikvensek tojnak az egészre. Egy óra hosszat kongattak percenként, az annyi mint annyi, hatvan híres embert kellett találni Magyarországon, akik kongathatnak. Nyilvánvalóan nem lehetett megoldani, hogy akik nem jönnek el, azok helyett másik híres embert teremtsenek oda, jó, hogy ez a hatvan összejött nagy nehezen. Ezer forintot kellett volna ígérni a kongatásért, akkor kongatott volna boldog-boldogtalan. Amúgy az is kicsit árulkodó, hogy amikor meginterjúvolták Kepes Andrást, a tizedik perc kongatóját, alatta hallani lehetett a következő kongató bekonferálásából ennyit: „káefté ügyvezető igazgatója”. A többit elnyomta a beszélgetés hangja. Úgy elgondolkodik az ember, vajon miféle káefté lehetett az, amelyiknek az ügyvezető igazgatója ebbéli minőségében vált egyikévé az ország legismertebb hatvan emberének.
Gyakorlatice kétszer sikerült jó pontot szerezni ezen az estén, de az egyiket nem a tévé szerezte, hanem a miniszterelnök, azzal, hogy nem papírból beszélt. Azt már megszoktuk, hogy nem egy nagy szónok, most se mondott semmi égrengető csodálatosat, de legalább nem papírból tette. A másik pont a tévéé: azt azért mégse merték megcsinálni, hogy műsorzáráskor csak Magyarország tagállam himnuszát játsszák el, az unióét kihagyják. Azt is lejátszották, szép környezetben, a Parlament lépcsőházában felvéve, nem sokkal azután, hogy éjfélkor amúgy is megszólalt a tagállami himnusz után. Mert nem sokáig tartott ki a tévé ezen az ünnepi éjszakán, Balóék azzal búcsúztak a stúdióból, hogy most visszakapcsolnak a Hősök terére és ott maradnak addig, amíg van valami érdekes, hát úgy látszik, belátták, hogy addig se volt ott semmi érdekes, legfeljebb az Időkerék, azt meg úgyse akaródzott megmutatni közelről.
Apropó, Időkerék, örömmel jelenthetem, hogy az EU nekünk csak ugródeszka, mi már Amerika felé haladunk. Éjfélkor a miniszterelnöki bongatás után előugrott Rózsa János és eltúlbuzogta, hogy akkor most éjfél van, a miniszterelnök megkondította a kondért, és ezzel az éjféli miniszterelnöki kondérkondítással Magyarország az Európai Unió tagja lett, és annak örömére, hogy éjféltől Magyarország tagja az Európai Uniónak a miniszterelnöki kondérkondítással is illusztrálván, elindult az Időkerék, és pereg benne a háromtized mikroköbcentiméter speciális hidroakrilnitril-heptoizobutilén-hexadilimicsodaszulfátból készült idő, és ez egy történelmi pillanat, ezért kondította a miniszterelnök is az európai uniós kondért. Szakasztott úgy, mint a feltűnési viszketegségben szenvedő amerikai riporterek, akik a hetek óta beharangozott Nagy Eseményt tíz, öt és másfél perccel annak bekövetkezte előtt újra elmagyarázzák, és amint a Nagy Esemény megtörténik, azonnal elmondanak minden fontos és fontostalan tudnivalót újra, függetlenül attól, hogy két filmcsillag esküszik-e örök hűtlenséget botrányiglan-válásunkiglan, vagy a Föld ütközik-e össze egy kisbolygóval, kipusztítva az egész civilizációt. Rózsa János szemlátomást tőlük tanult. Sok mindenről persze nem maradtunk le azáltal, hogy ő éppen túlbuzog, a miniszterelnök amúgy is késve kongatott, a himnusz még késvébb indult, a tűzijátékról nem is beszélve. Valahogyan muszáj volt jelezni, hogy most nem szilveszter van, másért van éjfélkor himnusz meg Lichtspiele, különben a jónép még asziszi, hogy most van szilveszter és elrohan malacfarkhúzogatni, ott maradnak szégyenszemre a gólyalábas maszkák egyedül. Hát úgy jelezték, hogy egyszerre volt a himnusz meg a Lichtspiele.
Szóval ezek voltak a csatlakozás éjszakáján. Még elmondanám, mik azok, amik nem voltak. Nem tudtuk meg, hogy mely országok csatlakoztak ezen az éjjelen, melyek voltak tagok már korábban, és mit gondolnak a dologról akár emezek, akár amazok. Nem tudtuk meg, hogy mikor és miért alakult az Európai Unió, micsinál, mit nem csinál. Nem tudtuk meg, hogy szabad-e eztán termeszteni mákot és görbe uborkát (azért persze máshonnan megtudható, senki ne reszkessen). Úgy igazában véve csak annyit tudtunk meg, hogy a magyar médiát továbbra is csak a határokon (most már uniós határokon) túli magyarok érdeklik és fütyül mindenkire, aki nem magyar.
Pedig új himnuszunkban akkor is az van, hogy minden ember lészen testvér, és punktum.