A minap sóvárogtam reform eddig még nem történt meg.
Megkaptuk az aksiakat, hozzájuk némi igazgatói nehezteléssel, amiért „följelentettük” őket a MEP-nél. (Kicsit nyugtalanít, hogy az ÁNTSZ-ről nem esett szó – őhozzájuk pattintott le az EBF –: lehet, hogy ez a cég ráaludt az ügyre?) Elvitték a kocsit, másfél óra alatt visszahozták (ez világrekord, máskor jó, ha reggeltől estig sikerül), utánajártak, hogy miért pusztítja az aksikat. De nem érték utol a hibát, úgyhogy az emberük megpróbált politizálni (magyarázatot keresni magyarázhatatlan dolgokra). Túl sokat használja. Közöltük, hogy reggel leveszi a töltőről, együtt elindulunk, és délután az övé már csak vánszorog, az enyém meg hat lámpával rohan. Hát de a terepviszonyok meg a testsúly. Csak a terepviszonyokra válaszoltam, hogy ha együtt elindulunk, akkor ugyanazon a terepen is megyünk, azt nem kértem ki magamnak, hogy lekövérezte a feleségemet; miért tenném, nem vagyunk mi emberek. Majd más alkalommal lesz elmondva, hogy évek hosszú sora óta semmit nem változott a súlya, jóval régebben, mint amióta baj van a kocsikkal. Amikor pedig én használtam a kocsiját, mert nekem még nem volt, a kocsi nem kapott szárnyakat az én kisebb testsúlyomtól. Arról nem beszélve, hogy ezek az autók mozgássérülteknek készülnek, akik jelentős hányada kövér, mert nem tud mozogni! (S ami a legszebb: a testsúlyunk közötti különbséget szépen kiegyenlítik az én kocsimon levő súlyos szerelvények, amik ott vannak az orruk előtt, de nem látják őket.)
No, szóval elvitték, visszahozták. Azt, hogy hihetetlenül mocskosan, ne taglaljuk, ők is képesek arra, amire egy hatéves gyerek, másfél óra alatt borzasztóan összekoszolni valamit. Viszont ma reggel (tegnap ugye nem használhatta, jól föl kell tölteni az új aksikat) majdnem kiesett a kocsiból. A vezérlő jóval előrébb volt, megszűnt a támasztéka (az a bizonyos, amitől tönkremennek a kapcsolók). Rátelefonáltunk a cégre, amire az igazgató kapta magát és amint végzett a hivatalban, kijött egy szerelővel. Kiderült, hogy nem a vezérlő van előrébb, hanem a karfa hátrébb, mert a kolléga jóindulatúan kicserélte benne a csavarokat és nem ugyanoda rakta vissza.
Megpróbáltunk megbeszélni dolgokat: hogy mi lesz, ha ez a pár aksi, ez a vezérlő is megpusztul, hiszen a kiváltó okok nem szűntek meg. Nem lehetett; jó igazgatónkat csak az foglalkoztatta, hogy van-e még valami problémánk vagy mindennel meg vagyunk-e elégedve. Szemlátomást abban a meggyőződésben akart távozni, hogy nem lesz újabb „feljelentés”.