Író akarsz lenni? Jó író? Szuper. Adhatok pár tippet?
Tessék? Hogy van ennél fontosabb is? Hát ja. Kétségtelenül. Egy nagy írót a nagyszerű gondolatai miatt csodálunk, a humora, a kiváló cselekményszervezés, a jellemrajzok, a tájleírások miatt stb. – nem pedig azért, mert jó a helyesírása. Igaz?
Hát nem. Nem igaz. Azért tudjuk őket egyáltalán csodálni, mert a szövegeik jó helyesírással kerültek a kezünkbe. Az már mindegy, hogy az írónak saját magának jó a helyesírása, vagy pedig a kiadóban kijavították a szöveget, a lényeg az, hogy mire kézbe vettük a könyvet, addigra jó volt a helyesírás. (Megsúgom: nagyon sok írónak, irodalmi szakembernek, hírneves tudósnak van pocsék helyesírása, tessék ezt nekem elhinni, én voltam a nyomdász, aki kijavította a szövegeiket.)
Nagyszerű gondolataid vannak? Frenetikus humorod? Kiváló cselekményszervező vagy, ragyogó jellemrajzokat és tájleírásokat tudsz alkotni? Szuper. Csíplak. Csak éppen ezt soha nem fogja megtudni senki, ha pocsék a helyesírásod. Akik elég intelligensek ahhoz, hogy megértsék a mondanivalódat, azok elég jó helyesírók is ahhoz, hogy ez halálba idegesítse őket, és pár oldal után félredobják a könyvedet. Nem jutnak el a szuperjó gondolataidhoz.
Van egy minimum. Lehetsz fejben csúcsszuper mesterszakács, akinek szenzációs ötletei vannak tortáktól a salátákon át a sült malacokig mindenre – ha nem tudsz feltörni egy tojást vagy kikeverni egy tésztát, akkor nem hívnak senkinek. Lehetsz a színművészet koronázatlan királya, szunnyadhat benned a világ minden tehetsége – ha húszévesen, tök ismeretlenül besétálsz egy színigazgatóhoz vagy filmrendezőhöz, modortalanul és pimaszul beszélsz vele, ápolatlan és koszos vagy, akkor arra számíthatsz, hogy a lehető leggyorsabban igyekszik megszabadulni tőled. És soha senki nem fogja megtudni, hogy mekkora színészóriás vagy.
A könyv ruhája a helyesírás és a külalak. Egy jó külsejű, szép helyesírású és tipográfiájú könyvet szívesebben fognak olvasni az emberek, egy összevissza tákolt vacakot meg nem. (Persze van kivétel, kettőt is tudok: Daniel Keyes Virágot Algernonnak és Metta V. Victor Egy komisz kölyök naplója című regényei pocsék helyesírással íródtak, de ennek megvan az értelme, mindkettő a főszereplő által írt szöveget tartalmaz, és mindkét főszereplőnél megvan az alapos ok, hogy miért ne legyen jó helyesíró: az első egy értelmi fogyatékos felnőtt, a másik egy „komisz kölyök”. Ezt az olvasó megérti és tudomásul veszi.)
A helyesírást megtanulni sok idő és munka, de nem tudni még több idő és munka. Mert akkor fel kell kérned valakit, hogy javítsa ki a szövegedet, és dolgoznod kell azért a pénzért, amit neki fizetsz.
Mit jelent egy író számára a helyesírást tudni? Legyél jobb helyesíró az olvasóidnál. Ha hibát csinálsz, észre fogják venni. Írsz egy nagyszerű cikket a tömpölvények micerándiumairól, egyszerűen szenzációs, meg is mutatod a legjobb barátodnak, akitől rajongó csodálatot vársz különösen a sanyorgahüpszlikről szóló részért, aztán ennyit ír vissza: „Te figyu már, hogy voltál képes a muszájt ellipszilonnal írni?!”
A magyarban (akárcsak az összes többi nyelvben) a helyesírás nem annyi, hogy az összes szóról tudod, hogyan kell leírni, és nem keresgéled a kolbászt a szótárban, mint szegény Tutajos. Ennél sokkal többet kell tudni. A központozás legalább annyit számít, mint maguk a szavak. Mert ha két fövel írod a húslevest, azt még csak megértik (igenis csinálunk ilyet, valaki teli hájjal behél, alig éhhehő, efetleg felypít vagy haccsol, nekem Szihalom településről mindig az jut eszembe, hogy aki selypít és raccsol egyszerre, az úgy énekli a Himnuszt, hogy „halálhöhgész, szihalom”), de az írásjelek a beszédhez a kotta, azok mondják meg, hogy kérdés vagy állítás vagy mi. Érted? Érted. Érted?!
Ismerd és használd az írásjeleket. Tudd, hogy hova kell vessző és hova nem, melyik mondat végére milyen írásjelet tegyél, hogy kell a párbeszédeket írni írásjelileg, ismerd a kettőspontot, a pontosvesszőt, a három pontot, a gondolatjelet, a zárójelet. Ne csak azt tudd, hogy hol vannak a billentyűzeten! Használd is őket! Rendeltetésszerűen! És a világért se zárd a mondataidat folyton felkiáltójelekkel! Ha minden mondat indulatos, akkor egyik sem indulatos! Az, hogy Budapest egy pontja kétszáz méter magasan van a tengerszint fölött, nem jelent kétszáz méter hegymászást, mert a környéken minden ilyen magasan van. És ha ezt a hasonlatot most nem értetted, akkor ne tervezz tartós irodalmi karriert.
Legyen saját írási módszered. Én kigondolok néhány dolgot előre, aztán elkezdek írni, és valahogy majd csak lesz. Mások szinopszist írnak meg leírást a szereplőkről, helyszínekről, előkészítenek mindenfélét, úgy látnak neki. Az ilyen tanácsadó cikkek általában leteszik a garast valamilyen módszer mellett, mármint persze a szerző módszere mellett. Én nem teszek ilyet, nem tartom a saját módszeremet jobbnak a többinél, egyszerűen nekem ez vált be. Például amikor a Hankát írtam, ami egy tévésorozat forgatásán játszódik, akkor volt egy olyan tervem, hogy írok a sorozathoz forgatókönyvet. Egy darabig halogattam, aztán hagytam a csodába. Nem is volt rá semmi szükség. De ha te jobban szereted az aprólékos előkészítést, csináld úgy. Az a lényeg, hogy a saját módszereddel dolgozz.
Mutatok egy listát: szereplők, helyszínek, események, tárgyak, speciális fogalmak. Ezek mindegyikéről (a többitől függetlenül) eldöntheted, hogy mennyire akarod őket külön nyilvántartani (úgy értem, egy olyan jegyzékben, ami nem lesz része magának a könyvnek). Ha valamiről csinálsz nyilvántartást, az lehet bármennyire részletes vagy felületes, tetszés szerint.
Akkor érdemes listát írni valamiről, ha nehéz megjegyezni. Például az Angari számára én írtam egy kisszótárat a könyvbeli, általam kitalált nyelvhez, hogy ne írjak hülyeséget. Ha a könyv terjedelmes, sok helyszínt, szereplőt stb. tartalmaz, akkor mindenképpen jól jön legalább egy vázlatos felsorolás. A Ninda számára egy óriási, komplex programot írtam, ami rengetegféle nyilvántartást csinál. A Kissyhez is kellett volna, de könnyelmű voltam, nem gondoltam rá.
A sci-fiben (is) rengetegszer vannak újfajta, a szerző által kigondolt fogalmak, kifejezések. Ebben a Ninda tippem szerint világrekorder. Legnagyobb részüket meg tudom jegyezni, de kell azért az a lista. Akkor is jó, ha csinálsz, ha sok szöveg van a könyvben olyan nyelven, amit nem értesz (akár te találtad ki, akár nem).
Térjünk át más módszertani kérdésekre. Elmondom, mit csinálok, amikor elkezdek egy regényt. De nem azért, hogy te is így csináld. Majd eldöntöd, hogy neked mi a jó. Szóval én akkor tudok elkezdeni egy új regényt, ha megvan a főszereplőm. (Az összes főszereplőm kiskamasz lány.) Ahhoz, hogy meglegyen a főszereplőm, vagyis el tudjam képzelni, hogy milyen ember, nekem mindenféleképpen kell a neve. Amíg nincsen neki neve, addig nem tudok vele elkezdeni dolgozni. Ez nem jelenti azt, hogy akkor már rögtön igen, de onnantól kezdve van mód rá. Ahhoz viszont, hogy lehessen neve, kell az, hogy milyen nyelven beszél, vagyis milyen országban él. (Eddig volt már Franciaország, Svájc, Olaszország, Finnország, Csehszlovákia, Izland, Anglia, Kanada és persze Lettország, valamint egy-két meg nem nevezett, kitalált helyszín, illetve a távoli jövőbeli Galaxis.)
Nekem az egyik nagy problémám, hogy csak sorrendben tudok írni, vagyis úgy, ahogy az olvasó majd olvasni fogja; először a Ninda esetében sikerült, hogy utólag beillesszek részleteket korábbra. Ez azt is okozza, hogy ha van egy eseményem, amit később majd meg akarok írni, de még nem jött el az ideje, akkor addig nem tudom megírni, amíg oda nem érek a szöveggel. Nem tudom előre megírni. (Most például, amikor ezt írom, az egyik ilyen Ninda esküvője. De addig még nyolc év van a történet szerint.) Ha elsajátítod a készséget, hogy a könyvbeli sorrendtől eltérő sorrendben írj meg részleteket, és aztán összeilleszd, akkor ügyesebb leszel nálam.
Bár módszereket nem tukmálok rád, egy javaslatom azért van. Tiszteld a szereplőidet. Ahogy a Hankában írtam, tekintsd őket embereknek, ne figuráknak vagy karaktereknek. Meghálálják.
Ez nem jelenti azt, hogy nem érheti őket baj. Nekem herótom van a modern irodalomban tocsogó vértől és rengeteg haláltól, sosem bántom a szereplőimet, de ez én vagyok, te meg te vagy. Ha meg akarod ölni a főhősödet, felőlem nyugodtan. (Tökéletes gyilkosság, holttest nélkül – lásd Daniel Keyes: Az ötödik Sally.) Nem erről van szó: azzal, hogy tekintsd őket embereknek, nem azt mondtam, hogy nem eshet bántódásuk, hanem hogy tekintsd őket teljes egyéniségeknek. Legyenek meg mindazok a tulajdonságaik, amik egy embert emberré tesznek, legyenek igazi nők vagy férfiek, felnőttek vagy gyerekek, esetleg kutyák, delfinek vagy marslakók, amit akarsz, de teljesek. Ruházd fel őket tulajdonságokkal. Figyelj arra, hogy ezek illjenek össze, hacsak nem akarsz valami nagyon furát, abszurdat alkotni (azt is lehet persze). Ügyelj, hogy a tulajdonságaik mentén cselekedjenek. Egy megrögzött ékszertolvaj nem jön el a kisállat-kereskedésből anélkül, hogy elcsórna egy ékszerteknőst. A tulajdonságok általában csoportot, halmazt alkotnak, mert a neveltetés alakítja őket, bár akadhatnak extravagáns dolgok. Egy méltóságos grófnő, aki a bécsi császári udvarban nevelkedett, magába szívott egy csomó mindent abból a közegből, amik kihatnak a viselkedésére akkor is, ha azóta évtizedek teltek el, a császárságot elsöpörte a háború, a grófnő egészen más életet élt. Tehát vagy elkötelezett monarchista és katolikus, hisz a társadalmi osztályokat elválasztó áthághatatlan falak létezésében, fensőbbséges, leereszkedő és sznob, elítél minden modern dolgot éppúgy, mint bizonyos társadalmi csoportokat – vagy nem, de akkor meg kell mondani, hogy miért nem, hogy mi történt vele azóta, ami miatt részben vagy egészben hátat fordított ennek a neveltetésnek.
Számomra a szereplőim tulajdonságai egy nagyon érdekes halmaz. Majdnem az összes főszereplőm egyetlen kicsiny embercsoportból veszi adottságait: gyermekeimtől, szerelmeimtől és az utóbbi években néhány énekestől. De ez alkalmat ad nagyon érdekes kombinációkra. Ha csak néhány ember néhány tulajdonságát kombinálom össze, az beláthatatlanul sokféle variációra ad lehetőséget még akkor is, ha az össze nem illő kombinációkat kihagyom.
Így például a Míla és Vili alaptörténete Dārta Stepanova egyik videóklipjéből van, amint azt az ajánlásban le is írtam. Az ötlet, de nem Míla maga. Ő két egészen másik kislánytól vette lényének nagy részét. De ez nem jelenti, hogy helyenként vissza ne köszönne Dārta egy-egy mozdulata, gesztusa, arcjátéka, természetesen szándékosan. Vagy vegyük a Hankát, amiről említettem, hogy egy tévésorozat forgatásán játszódik. Főhőseim két kamaszlány, akik a sorozatban két fontos mellékszerepet, két kamaszlányt játszanak. Itt az utószóban van leírva, hogy az ihletést egy valóban létező tévésorozat adta, a Mindenki tanköteles, olyannyira, hogy megőriztem a helyszínt (Prága) és az évszámot (1984). Azaz pontosabban nem maga a sorozat volt az ihletés, hanem az a cselekményszál, amit én gondoltam ki hozzá, és egy sor tanulmányban örökítettem meg; ezek Szivárvány című gyűjteményes kötetemben külön fejezetet kaptak A barčiáda címmel. Ez tehát négy kislány: Barča Hrdinová és Jitka Povejšová, valamint akik a sorozatban eljátszották őket, Michaela Kudláčková és Jana Janatová. De az én négy kislányom nem ez a négy kislány, hanem egy ötödik, az ajánlásban említett kék szemű kislány, akinek különféle tulajdonságait kiemelve alkottam meg Eliškát és Janát, hogy ők pedig eljátszhassák Hankát és Anežkát. Persze kevertem hozzájuk a valódi sorozatból is, például Jana nyúlánk, hajlékony alakja Jana Janatovától van (ámbár az ötödik kislánynak is az van). Voltak még mások is. Címszereplőm, Hanka jelleméhez sokban hozzájárult egy további kislány egy gyakorlatilag ismeretlen cseh (már nem csehszlovák) filmből, amit Zuzana Zemanová-Hojdová rendezett 1992-ben Első szerelem címen. A főszereplő neve Anežka, aki pedig eljátszotta, az a később zongoraművészként befutott Karolína Syrovátková, s ebből a két névből lett Hanka tévébeli barátnője Anežka Syrovátková.
Ez csak egy kis játék a nevekkel. Az igazi játék az a játék a jellemvonásokkal. Most két kisregényt választottam példának, s ennek alapján elképzelheted, mennyi tér nyílik ilyen játékokra a nagy regényeimben, a Kissyben és a Nindában.
Azok is érdekes dolgok. Ha kiolvasod Asimov Alapítvány-történeteit, megfigyelheted, fiatal korában mennyire nem figyelt a helyszínekre. Trantort még csak-csak leírta (de részletesebben csak az idősebb korában írt regényekben), de Terminus gyakorlatilag „láthatatlan maradt”, nem tudtuk meg, hogy egy nagy kontinens van rajta vagy négy kicsi, esetleg sok apró sziget. Nem tudjuk, hogy a fővárosa tengerparton van-e (egyáltalán vannak-e tengerek) vagy hegytetőn (egyáltalán vannak-e hegyek). Nemere viszont, aki szerintem sokkal jobb író, mint amilyennek nemritkán nevezik, általában elég részletes helyszínleírásokat alkot.
Hogy milyen helyszíneket válassz és azokról milyen leírásokat adj, azt nyilván te fogod eldönteni, ebben ugyanúgy nem adok tanácsot, mint a többi dologban. Csak elmondok néhány gondolatot erről is.
Amikor ifjúsági regényben híres helyszínen járnak a szereplők, nemegyszer van olyan érzésem, hogy a könyv kissé útikönyv jelleget kezd ölteni, a szerző tanítani próbálja az olvasókat – ezzel nagyon kell vigyázni, mert egy ponton fárasztóvá válhat, az olvasó egy kalandos történet kellős közepén nem vevő bármekkora terjedelemben egy régi templom vagy vár művészi értékeinek ecsetelésére. Gondolok itt Rónaszegi Miklós Gézengúzok-történeteire, ahol szerintem éppen sikerült a maximumot beletenni ebből, egy kicsit több már túlzás lett volna.
Ha viszont a helyszín „köznapi”, valahol egy utca vagy egy erdőszél, attól még szabad leírást adni róla, amekkora terjedelemben a műfaj megengedi. Fekete István például úgy tudta megeleveníteni a természetes tájak egy-egy részletét, mondjuk Matula bácsi kunyhóját és környékét, hogy látjuk magunk előtt. Ott volt erre hely, ez volt a könyv egyik fő mondanivalója.
De lépjünk egy kicsit távolabb, hadd nyomjam össze két ujjamat a Google-térképen. Először azt kell kiválasztani, hogy a világ mely pontján játszódik a regény (feltéve, de nem megkövetelve, hogy ezen a mi Földünkön játszódik – nekem sem mindegyik). Ezt én általában hasraütéssel választom ki. Az országot vagy pillanatnyi ötlet alapján, vagy valamilyen szempont szerint: a Míla és Vilinél lószakértőmet, Mihalik Esztert kérdeztem meg, hogy milyen lovat javasol a történet számára, és azt mondta, hogy izlandi pónit. Addig csak annyi volt eldöntve, hogy egy olyan vidék, ahol van helye a főszereplőnek messzire ellovagolni, tehát nem például Manhattan. Amikor Eszter azt mondta, hogy izlandi póni, akkor azt mondtam, jó, akkor legyen Izland. A neveket is ő választotta, kerestünk izlandi névjegyzéket a neten. (Sőt Míla azért eszik a könyv elején nutellás kenyeret, mert megkérdeztem Esztert, hogy mit reggelizett aznap, és megleptem Mílát vele.)
Két esetben „hozott anyagból” választottam országot: a Hankáról már beszéltem, a Sophie eredeti ihletése pedig Diane Kurys La Baule-ban történt című filmjének záró képsora volt, ezért lett Franciaország, illetve konkrétan a tengerpart (de ott lapos volt a part, nem sziklafal, mint nálam). Persze mindkettőnél megtehettem volna, hogy más országba viszem a történetet, de úgy éreztem, jó az ott, ahol a kiinduló mű készült és játszódik. Az Angari és a Mira két kitalált helyszínen játszódik, a Gabi és a manónál pedig nincs megnevezve sem ország, sem város, bárhol játszódhat (ahol létezik az a keresztnév, hogy Gabi, az pedig elég nagy terület).
Nézzük a „kicsi helyszínt”. Egy szobáról, egy parkról, ahol a történet éppen játszódik, szintén érdemes lehet írni pár mondatot, akkor is, ha azért szerepel, mert ott találkozik a két rivális maffiavezér, és sokan fűbe harapnak. No meg tárgyakról. Ha valakik sakkoznak, meg lehet említeni, hogy milyen készlettel, kis mágneses zsebsakk éppúgy lehet, mint valami drága holmi. Vagy egy fotelt, asztalt, akármilyen tárgyat el lehet látni leírással. Ez nem szükségszerűen untatja az olvasót és dagasztja a könyvet, lehet az a leírás alig pár szó is: „leült az asztalhoz” nem ugyanaz, mint „leült a sarokban álló ócska, málladozó festésű világoskék konyhaasztalhoz”.