Általában az a rendszer, hogy megy a nyomi valahová, gyanútlanul, mintha ő is egy ember volna, és szépen köszönnek neki, kiszolgálják, mint egy embert, rámosolyognak, mintha nem lenne alsóbbrendű. Ez lezajlik tízszer, százszor, ezerszer. Aztán egyszer történik valami, soha nem szokott kiderülni, hogy pontosan micsoda, talán Vezéregérnek éjjel nem jutott dinnyeföld, vagy pont beverte a könyökét, amikor belépett az irodájába, mindenesetre nyomi pont kéznél van, most meg lehet mutatni, hogy ő ám a Nagy Ember! Kitilcsuk! Dörr-dörr, irgumburgum! Mégis hogy képzeli!
Százból kilencvenkilenc nyomi ilyenkor megszégyenülten elsunnyog, hogy is képzelhette, hogy ő egy ember, betolakodott a Felsőbbrendűek Paradicsomába, játszani akart, mert gyerek, vagy éppen egy spulni cérnát megvenni, netán levelet föladni a nagymamájának.
A századik nyomi visszapofázik, aztán sunnyog el megszégyenülten. Tesznek róla, hogy elsunnyogjon. Elmagyarázzák.
„Kérem szépen, értjük, hogy problémát jelent a hátsó ajtó zárása, de sajnos ott tároltuk a bicikliket, és lopták őket. A vagyonbiztonság, ugyebár…”
„Kérem szépen, teljesen megértjük, hogy az áruház emeletére önök csak ezzel a lifttel tudtak feljutni, de sajnos azon a folyosón szállítják az élelmiszert, és hát a HACCP-előírások, ugyebár…”
„Tökéletesen átérezzük a problémát, kérem szépen, de sajnos az üzlet nincsen felkészülve az önök speciális igényeire, mi voltaképpen ki se lettünk erre jelölve, az épület nem is akadálymentes, és az csak egy ideiglenes megoldás volt, hogy önök eddig bejöhettek a hátsó ajtón, de hát a biztonsági előírások, ugyebár…”
„Ez valóban súlyos gond, kérem szépen, és mi mindent elkövetünk, hogy megoldjuk, de hát sajnos az épület műemlék jellege nem teszi lehetővé, hogy bármilyen akadálymentesítést végezzünk, ugyebár…”
„Igen, az valóban probléma, kérem szépen, hogy önök nem tudnak keresztüljutni a bejáratnál elhelyezett forgókereszten, csak hát ugye a vásárlók enélkül fizetés nélkül távozhatnának, a pénztáros pedig nem ugorhat fel percenként, hogy önöket beeressze, ugyebár…”
„Kérem szépen, mi jeleztük a problémát az épület tulajdonosa felé, de sajnos nem érkezett lereagálás, és mi mint bérlők nem eszközölhetünk változtatásokat, ugyebár…”
„Kérem szépen, mi nagyon sajnáljuk, hogy az épület nincsen akadálymentesítve, de sajnos a törvény nem teszi lehetővé, hogy az ön ügyét otthonában tárgyaljuk, ugyebár…”
És a századik nyomi bocsánatot kér és elkullog. Hát ki ő, hogy vagyonbiztonsági meg műemlékvédelmi szempontokkal, előírásokkal és törvényekkel szálljon szembe? És különben is, hát miért bántaná ezt a sok kedves, drága, aranyos embert? Hisz mindegyik segíteni akar, egytől egyig, csak nem tudnak szegények, szabályok és utasítások kötik meg a kezüket, mit tehetnének? Még a végén őket rúgatják ki a nyomi miatt, aztán valamelyik dühében beveri a nyomi ablakát. És az üveges boltja sem akadálymentes.
A századik nyomi tehát szépen hazamegy és ül otthon. Időnként megkéri a szomszédot vagy a szociális munkást, hogy hozzon neki kenyeret, másra már nem telik, mert akadálymentes munkahely sincsen, és a kenyér szállításáért is fizetni kell. Ül és vár, hátha meghal végre, és vége lesz az egésznek.
Soha a büdös kurva életben nem fogjátok tudni elérni, hogy mi legyünk a századik nyomi, vagy pláne egy az első kilencvenkilencből, akik még vissza se pofáztak. Mi mindig százegyedik nyomik leszünk, akik először visszapofáznak, aztán még jobban visszapofáznak, aztán mennek és úgy keresztülverik rajtatok az igazukat, hogy arról koldultok. Már van egypár hely, ahol pattannak, mint az olajozott villám, ha minket meglátnak, mert nem akarnak még egyszer azon keresztülmenni, amit a korábbi balhénál elszenvedtek. Azok is pattannak, akik akkor még nem is dolgoztak ott, mert a többiek már leadták a drótot, hogy velünk vigyázni kell. Az idézőjeles részek saját praxisunkból vannak, de a fogalmazás az enyém; megoldott és meg nem oldott ügyek vannak közöttük. Mind valódi.
Fogalmam sincs, mi az az Oxigén Center és hol található, nem is fogom megtudni, mert nem érdekel. Azt se tudom, mi az a wellness. Ott nem én leszek a százegyedik nyomi. Lehet, hogy a kisfiú papája sem. Nem ismerem. De egyszer mindenhová betéved egy százegyedik nyomi, mert van ám belőlünk néhány, bár ez mindig csak az adott szituban derül ki. Az ember egyszer csak olyan helyzetbe kerül, hogy vissza kell pofázni, és akkor sajnálkozó magyarázatot kap, mint a fenti példákban. Ezt meghallgatja, bólogat, és hirtelen rádöbben, hogy ettől ő még ugyanúgy diszkriminálva van, és ugyanúgy nem tud kiscipőt venni az unokaöcsikéjének, mert ahol azt árulják, onnan ő változatlanul ki van tiltva, ámbár ezt mindenki nagyon sajnálja. És megint kinyitja a száját, aztán egyszer csak már nem lesz érdekes a kiscipő, elmegy és megveszi máshol, nekünk van olyan hely, ami ellen megnyertük a pert, de olyan soká tartott, hogy addigra kerestünk más helyeket. Így az a hely a pert is elvesztette meg a belőlünk származó bevételt is. Már nem volt érdekes a kiscipő, már az az érdekes, hogy mit képzelnek ezek, hogy mindenki bemehet, csak mi nem, mert nem képesek egy rámpát odalökni vagy egy szélesebb ajtót, vagy hoznak egy idióta szabályt.
Olyankor százegyedik nyomivá változunk, és a hely egyszer csak benne van az újságokban, mint ocsmány diszkriminátor, aki nem képes építeni egy vacak rámpát vagy visszavonni egy hülye szabályt. Azt nem mondom, hogy ettől a bevételek is elkezdenek csökkenni. Volt ugyan hely, amit üzletileg tönkretettünk, anélkül hogy akartuk volna, csak az embereknek nem tetszett, amit a cég csinál, és inkább máshova mentek; le kellett húzniuk a rolót. De ez attól is függ, hogy van-e alternatíva, kellő közelségben és hasonló árakkal. Azt se mondom, hogy időnként olyan emberek szólnak be az alkalmazottaknak, akik az egészet csak az újságból ismerik, mert a vezetőséget ez úgysem érdekli. Csak azt mondom, hogy rúgtak már ki miattunk főnököt is.
És én is igazán nagyon sajnálom, de ebből most blogcikk lesz, és az emberek tíz év múlva is ott olvassák majd, hogy ez az Oxigén Wellness Akármi kibaszott egy kisgyerekkel, ámbár persze borzasztóan sajnálja, és az emberek ugyanúgy köpni fognak a sajnálatotokra, mint most én.
[Eredetileg megjelent a cég Facebook-oldalán.]