„Lehet ismételni?”
Ezt kérdezte. Erre nem is emlékeztem. Soha nem néztük meg az esküvői felvételt, hiszen amikor elkészült, még csak pár hét telt el az esküvő óta. Belenéztünk, megállapítottuk, hogy jó, alighanem végigpörgettük, hogy mi van rajta, és letettük a polcra. Azóta meg nem. Most megnéztem, egyelőre csak Zsuzsanna beszédéig, leírok pár dolgot és folytatom.
Arra mindenki emlékezett öt éven át, hogy Klárika riadt föl, amikor Krisz hozzálátott aláírni, hogy semmit se vesznek el a kezéből. A kamera az anyakönyvet mutatja közelről, ahogy hozzákezd az aláíráshoz, amikor hallatszik Klárika hangja: „Te jó Isten, és hol a csokor?!” Aztán már röhög mindenki, de még én is aláírom, s akkor hozza Zsú a csokrot, odaadja neki és puszit nyom a kis homlokára. Krisz a maga jellegzetes módján nevet és megkérdezi: „Lehet ismételni?” Akkor egy darabig még röhögünk, és ugye akkor készült az a kép, amit a búcsúztatóra keretbe tettünk, és most is kint van a polcon. Aztán húzzuk föl a gyűrűket.
Utólag jövök rá, hogy a szöveget meg lehetett volna beszélni Klárival. Azzal nincsen semmi bajom, hogy sablonos volt, kit érdekel, de minek bele, hogy az élet „egyik” meg „talán” legszebb pillanata? Hülyeség. Az volt életünk legszebb pillanata, előre tudtuk, hogy az lesz, hacsak el nem rontja valami, mondjuk el nem ered az eső. Hét ágra sütött a nap, nem úgy, mint ma, hogy háromnegyed órával ezelőtt berohantam, pedig még lett volna tennivaló, de már nem bírtam a lelkiállapotom mellé még ezt az iszonyatos forróságot is. De jól tettem, mert nem háromkor esküdtünk, korábban. A gyűrűket húzzuk föl, amikor hallatszik, hogy valakinek csipog az órája, tehát akkor volt három. Fantasztikus műgonddal húzza föl a gyűrűmet a kincsem, mindkét kezét használja hozzá, és a végén azt mondja: „Azt hiszem, rajta van.” És vigyorog. Persze aki nem ismeri, nem tudná, valaki mondta valaha, hogy kifejezéstelen az arca, ez is benne volt a használati utasításban, amit kaptam tőle, hogy minden hátrányáról tudjak, mielőtt mellette döntök. Csodákat kifejezéstelen az arca, én első perctől, ahogy összekerültünk, minden kifejezést leolvastam róla, soha nem kellett törpengenem, hogy mi van az arcán, a legapróbb változást is láttam. Megesett valaha, hogy valaki mondott valamit, amin a kicsim óriásit röhögött, a valaki meg a nyakába esett, hogy jaj, ne haragudj, ne sírj, nem akartalak megbántani. Olyan is volt, aki megkérdezte: „Most sírsz vagy nevetsz?” Én meg nem értem, hogy lehetett ezt nem látni. Rengeteget nevetett, amíg együtt voltunk, és rengeteget sírt is. Össze se lehet a kettőt hasonlítani, ég és föld a különbség. A nevetése volt az első jellegzetes tulajdonsága, amit megismertem, előbb, mint ahogy láttam volna. A telefonbeszélgetéseinkben milliószor előfordult, hogy hirtelen csend volt, hosszú-hosszú csend, aztán sikkantott egyet és onnantól hallatszott, hogy nevet. De mindig hangtalanul kezdte. A nevetését elvesztette valamikor a télen, emlékszem, hogy mondta szomorúan, amikor hülyéskedtünk valamit, hogy már nem tud nevetni, nincs levegője hozzá. Én persze megnyugtattam, hogy majd jobban lesz.
„Elhatározásotokat pecsételjétek meg a hitvesi csókkal”, mondja Klári, mire Krisz fölszegi a fejét és ráparancsol a násznépre: „Elfordulni!” Nevetnek, válaszolnak, megcsókoljuk egymást. Előtte szó volt róla, hogy a csókkal mi legyen, sose volt hajlandó nyilvánosan csókolózni. De azért mégiscsak lett csók, olyan kisebbfajta, aztán fölnéz Klárira és azt mondja az egyik jellegzetes arcával: „Megpecsételtük.”
Volt olyan terv, amit nem valósítottunk meg. Klárit már hónapokkal előtte cukkoltuk, hogy amikor megkérdezi, hogy akarod-e a másikat házastársadul, akkor azt feleljük: ne hülyéskedj már, el tudod képzelni, hogy összejövünk itt ennyien, aztán nemet mondunk? Ő meg reszketett, hogy ne tegyük ezt vele. Hát nem tettük, két szép határozott igent mondtunk neki. Egymásnak.
Arra sem emlékeztem, hogy amikor Zsuzsanna kezd beszélni, először is elővarázsol egy rózsát és felköszönti vele Klárikát, akkor az emberek tapsolnak. A felköszöntésre emlékeztem, a tapsra nem. Meg arra se, hogy amikor koccintunk, az már Zsuzsanna beszéde után volt, akkor Krisz poharából kiesik a szívószál, mert az persze már akkor is kellett bele neki, magas, nehéz üvegpohár, azt semmiképp se tudta volna Tenkes kapitánya módra kiinni, mint a kis piros műanyag poharát. Az egyik itt van a fejemnél a polcon, régebben is szoktam gyógyszert inni belőle, amikor neki éppen nem kellett, a szája körül egy darabon egészen föl van bolyhosodva a műanyag a fogacskáitól. Szóval kiesik a szívószál és fennakad Krisz karjánál, Zsú és Klári egyszerre odakap, a kicsim pedig azt mondja: „Nyugi! Megvan!” Klári közben mondja a pohárköszöntőt, de ez nagyon jellemző Kriszre, hogy a mindenféle műszaki apróságokra a legünnepélyesebb pillanatban is gond nélkül oda tudott figyelni.
Lehet ismételni?