Lassan félórája megy a NOX új lemezének, az Időntúlnak felvétele, és azon gondolkodom, hogy lesz-e megint ez az együttes, vagy annyi volt, amennyit láttunk valaha. Unalmas, érdektelen, egyforma számok, Péter Szabó Szilvia eldudorássza az egyiket, kész, jöhet a másik. A hangjával most sincsen semmi baj, az énektudása nem romlott semmit, Nagy Tamás is ugyanolyan jól tud táncolni, mindenki mindent remekül tud, csak a tudását nem használja.
Ilyenkor mindig el szoktam mondani, hogyan vágták ki Csepkét a Ki mit tud?-ról. Az elődöntőben egy isteni jó számot adott elő, én semmit nem értek a mimhez, de minden szavát értettem. A középdöntőben egy olyat, amiből már nem sokat értettem, de kétségtelenül a művészet hihetetlen magaslataira volt emelkedve. A döntőben aztán elengedte magát, fogott egy lufit és valamit táncikált vele. Mármost akit Karsai Veronikának hívnak, mimuzik, és Antal Imre az elődöntőben direkt megemlíti, hogy a számot édesanyja, Karsai Gizella koreografálta, arról a legtájékozatlanabb zsűritag is tudja, hogy kiféle-miféle. Egy Karsai Veronika egyszerűen nem engedhet meg magának ilyesmiket egy Ki mit tud?-döntőben. Alulmúlta magát – repült.
A NOX nem repül, mert nem indul Ki mit tud?-on, de attól tartok, hogy ez az egyetlen oka. Ők ennél többet tudnak. Az első két vagy három lemezükön minden szám egyedi és különleges volt, különböztek egymástól, különböztek az összes többi együttestől, mindentől. A mostani számaik csak a régiektől különböznek, egymástól alig. Persze vannak bennük klassz elemek, a szinti például időnként remek dolgokat művel, főleg a számok felvezetésénél, de ezzel annyiban is marad a dolog.
Akad egypár jobb szám is, most például a Szomorú angyal megy, ebben van élet, ez eleven, mozog, de gyanúm szerint egy korábbi lemezről van, épp csak egy nénit tettek bele, aki valami antik soulzenét énekel hozzá hihetetlenül idegesítő módon. Aztán dobszóló, ami szintén nem illik ide – el kellene dönteni, hogy dzsesszkoncert vagyunk-e vagy NOX. Lehet dzsessz is, csak akkor én hazamegyek.
Az baj, ha egy együttes csak a rajongóihoz tud szólni. Ők lelkesen sikongatnak, merthogy koncertfelvétel, miközben Tamás és egy másik jóember valami brékdenszet ad elő a néni sikongatására és a dobszólóra, kombinálva valami pánsíppal. Én értem, hogy Szilviának át kell öltöznie a következő számhoz, de az én torkomon akkor se nyomnak le mindent.
Igen, ki akarják próbálni magukat mindenfélében. Hajrá. Áldásom rájuk. Művészetnek azt hívják, amikor az ember azt csinálja, ami neki tetszik, és ha ez másvalaki ízlésével is találkozik, akkor már kettejüknek (hármuknak, százezrüknek) tetszik. Akinek meg nem tetszik, az nem nézi, nem olvassa, nem foglalkozik vele. Nem kötelező. Én is összeművészkedek rengeteg mindenfélét, ami nekem tetszik, és fütyülök rá, hogy más mit szól hozzá. Ha valami néha sikeres (például a Kissy), akkor örülök neki. Ha nem, nem. Sebaj. Magamnak csináltam.
De ettől még baj, ha csalódást okozunk azoknak, akik már megkedvelték a művészetünket, és most valami olyasmit csinálunk, ami teljesen más, mint a korábbiak. Ettől elveszíthetjük a közönségünk egy részét. És lehet, hogy később se jönnek vissza.