Ballagok a boltban, a konzerveknél vagyok, egy bő méterre a kereszteződéstől. Szembejönnek, anyuka a babakocsival meg apuka elkanyarodik, beállnak a pénztárba. Ő hátramarad. Szőke, rózsaszín kardigánt visel, és nagyon komolyan néz rám, ahogy már többször megtette az elmúlt percekben, mindenfelé találkoztunk a boltban. Kétéves lehet. Van még vagy másfél méter köztünk, amikor előrelöki két tenyerét és azt mondja:
– Állj!
Azonnal megállok, direkt hátrafékezve, hogy látványosabb legyen.
– Megálltam – mondom neki.
Jóváhagyólag elsétál a szülei után. Várok, aztán utánaszólok:
– De most nem mehetek tovább, amíg nem engeded meg.
Nem szól semmit. Még egyszer engedélyt kérek tőle, de nincs válasz. Apuka fülig vigyor lehajol hozzá, aztán föl is veszi.
– Pannika, a bácsi nem mehet most tovább, amíg nem engeded meg neki.
Pannika megrázza szöszke fejét. Apuka vigyorog. Én is vigyorgok. Anyuka szintén vigyorog. Talán a babakocsiban is vigyorog valaki. Talán az egész üzlet vigyorog. Talán az egész világ.
Pannika többszöri kérésre sem ad engedélyt, hogy továbbmenjek.
Engedély nélkül indulok el.