Miért is lenne? Csak tizenegy éves.
Sajátos viszonyban vagyunk egyébként. Úgyszólván minden előadását teljesen másképpen komponálja, mint ahogy én azokat a zeneműveket szeretem, szinte soha nem vagyunk közös hullámhosszon – és mégis muszáj hallgatni őt. Azazhogy nézni. Nála a hegedű csak az egyik kifejezőeszköz. A másik a mozgás. Egy balerina veszett el benne, azaz dehogy veszett, ott van tisztán láthatóan, és a hegedűjével meg a testével egyszerre mesél történeteket.
Ezek stúdiófelvételek, természetesen nem tánc közben hegedül. De hegedülés közben táncol is: rengeteget utcazenél. Despacito is van utcáról, igazi Karolina Protsenko-tánclépésekkel, az egész testével mondja el a dalt (a saját átdolgozása szerinti mondanivalóval, most természetesen másról szól, mint az eredeti). Mindent játszik. Lambadát, megtáncoltatva az arra járó gyerekeket, akik egy idő után többé-kevésbé felhagynak a tánccal, mert ő túltesz rajtuk, pedig hegedül közben, bár persze jóval kisebbek is nála. Céline Diont, ez egy alig három napja közzétett prekarantén felvétel, talán itt alkotja a legkarolinaprotsenkósabb hangzásvilágot, édeskevés marad Céline Dionból, teljes joggal ítéli úgy, hogy aki azt akarja hallgatni, hallgassa azt. Átír mindent a saját szája íze szerint, zeneileg ezért értünk szót olyan nehezen, mert én a zenében konzervatív vagyok, nehezen fogadok el átdolgozásokat, hacsak nem még annál is jobbak, amiket megszerettem. Az ő átdolgozásaira nem lehet azt mondani, hogy jobbak vagy rosszabbak. Az eredeti és Karolina Protsenko két külön világ, bármi volt is az eredeti. Éspedig minden egyes előadása egy-egy külön mű. Tessék még egy Despacito, most szintikísérettel, de az akár ott se lenne, ő egyedül alkotja újra a művet, megint újraértelmezve, most kemény, mély hangzásokra teszi a hangsúlyt és megint ír egy új dalt belőle. De amikor aránylag pontosan követi az eredeti kottát, akkor is egészen máshová jut el, mint ezzel a Final Countdownnal az ősszel, mert a kottában is finom kitérőt, pótelemeket helyez el, és hát végig táncol, a lábával mondja el a történet másik felét.
Azt mondja: „csak hozzáadok pár hangjegyet”, és valami teljesen újat csinál. Egyik legtipikusabb átköltése a tavaly májusi Let It Go, ahol alig nyúlt a kottához, nagyon pontosan kell tudni fejből az eredetit, hogy észrevegyük az eltéréseket, és mégis egy teljesen külön dalt írt belőle apró hangsúlybeli eltérésekkel, aztán fogta és átírta az egészet elejétől a végéig, és lett belőle megint egy külön dal. És mindegyik műve a helyén van, mindegyik külön él és külön igazi, mindegyik önmagában foglaltatik és kezét nyújtja a többi felé.
Ettől ő a világ legnagyobb hegedűművésze.