Nem mese ez, gyermek

1.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mozgássérült kisfiú.
  Neki is megvoltak a tervei, álmai felnőtt korára, mint a többieknek. Azt nem tudta biztosan, hogy mi akar lenni – szakács vagy humorista –, de egyvalamit már biztosan tudott kisiskolás korában is: ha felnő, felesége és gyereke lesz. Ez nem is terv volt, hanem szilárd meggyőződés.
  Aztán autóbalesetet szenvedett, amiben súlyosan megsérült. Egy évig kórházról kórházra hurcolták, utoljára elkerült egy szanatóriumba. Az ajtótól legtávolabb volt az ágya, volt ideje szemügyre venni, aki bejött, mielőtt odaért hozzá.
  Első este belépett egy kislány. Kissé bicegve ment el az ágyak előtt, váltott néhány szót egy másik beteggel, s valamit árasztott magából, amitől a fiú rettegni kezdett, hogy a kislány aztán megfordul és kimegy. Ő nem tudott fölkelni, hogy utánamenjen.
  De a kislány nem ment ki. Egy perc múlva, amikorra a fiú már halálosan beleszeretett, odajött hozzá és leült a szomszéd ágyra. Bemutatkoztak. S a következő tíz napot sülve-főve együtt töltötték. A kislánynak térd alatt hiányzott a bal lába és az ujjak a bal kezéről, amióta hatéves korában a vonat alá esett. Helyette viszont rendkívüli lelkivilága volt.
  Tíz nap múlva hazament, és többé nem hallottak egymásról.

2.

A fiú is hazament, s a következő tizenhét évet ágyban fekve, négy fal között töltötte. Nyomdász lett belőle, és elkezdett ifjúsági regényeket írni. A hősei – csupa kislány, akik valamiben egytől egyig hasonlítottak arra a kislányra a szanatóriumból. Mindegyik másképpen.
  A gyerekkori szilárd meggyőződés egyik fele teljesült. Megtalálta a párját, akivel nyolc évig éltek együtt. Két évvel a felesége halála után az író beírta a szanatóriumbeli kislány nevét a Facebookba – nem először, de ekkor meg is találta. Volt róla egy csomó fénykép. Megváltozott, de ugyanolyan volt. Mindegyik képen takarásban volt a bal keze. És egy kislány állt mellette.
  Kedvesen fogadta az író megkeresését, újra összebarátkoztak. ️Már volt egy nagykamasz fia és egy nyolcéves kislánya, akit néhány hónappal később elvitt az íróhoz.
  Ekkor az író már húsz éve volt pályáján, amit a legérdekesebb lelkivilágú embereknek szentelt: a lányoknak, akik sokkal összetettebbek a fiúknál, és a serdülőkor előtt és alatt még bonyolultabbá válnak, mint kicsi korukban és majdan felnőttként. Már volt három tiszteletbeli gyereke, egy baráti családból, akiket azért fogadott azzá, mert rendkívüli lelkiviláguk volt. Tőlük tanulta meg, mit kell figyelni a gyerekek pillantásán.

3.

Most is az első találkozás határozott meg mindent, mint huszonhét évvel korábban az édesanyjával. A kislánynak vesébe látó jéghidegkék szeme volt, mindent felmérő, megértő, bölcs tekintete. De ebből persze már nem szerelem lett. „Ennek a kislánynak nem lehet hazudni, ez átlát az embereken” – gondolta az író, aki nem szokott hazudni, majd pedig azt: „Ha lenne egy lányom, ilyen lenne.”
  Soha attól a perctől fogva nem tudott a kislányra úgy gondolni, mint a gyerekkori szerelme lányára – csak mint a saját húsára és vérére. Néha találkoztak ezután, de nem szólt az érzéseiről egy szót sem, hiszen az asszonynak volt párja. Négy év telt el így.
  Aztán a pár szétment, az írónak pedig a segítségére sietett egy másik kislány, aki nem is tudott róla, hogy ezt teszi: akit négy és fél éven át két-három hetente látott és rajongva szeretett, de csak a barátjaként – a takarítónőjének a gyereke volt. Egy nap a két gyerek találkozott, s a közöttük kialakult szeretetteljes barátság láttán az író ezernyi kérdésre kapott választ kettejük lelkivilágával kapcsolatban, de az édesanyáéval kapcsolatban is.
  Végül elment az asszonyhoz és megkérte a kezét.

4.

Egy héten át, míg a válaszra várt, az írónak eszébe sem jutott, hogy ha az igen lesz, akkor ezentúl ő nevelheti a lányát, aki már kis híján tizenkét éves volt, és az író közel négy éve mindennap az ő tekintetét látta maga előtt. Egyszerűen elképzelni sem tudta, hogy a szerelme igent fog mondani. Egy kisregényen dolgozott, amit egy éve kezdett el és a lányának szánt, és várt.
  De a válasz az volt, hogy igen, és ezzel megváltozott minden.
  Együtt töltöttek egy hétvégét kettesben, a következő hármat pedig hármasban. Az író nem mondta meg nekik, hogy négy éve a sajátjaként szereti ezt a gyereket, úgy gondolta, erre lesz még idő. Kommunikált vele, hozzálátott átépíteni a köztük levő barátságot azzá a kapcsolattá, amiből az „anya pasija” állapot csakhamar átlényegülhet apa és lánya szeretetévé, ha a gyerek is úgy akarja.
  Jól haladtak – szavak nélkül is értették egymást.

5.

De az utolsó hétvégén már látszott, hogy baj van. A következő hétvégére az asszony kimentette magukat, az azutánin pedig, a kislány születésnapja előtti este szakítólevelet küldött.
  Az író rövidesen kórházba került a szívével. Az asszony soha nem adott magyarázatot a szakításra, ámbár sokat beszéltek még, és találkoztak is, de csak ürügyek hangzottak el, amikről egyértelmű volt, hogy nem a valóság.
  A gyerek nem állt szóba vele többé. Az édesanya a legritkább esetben, legfeljebb félmondatokban volt hajlandó említést tenni az írónak arról, hogy mi van a gyerekkel.
  Az író befejezte a kisregényt, és szerette volna elküldeni a lányának karácsonyra, de az édesanyja mereven elzárkózott, ismét indoklás nélkül. Így a regény, a csak digitális formában dolgozó író első nyomtatásban megjelent könyve csak fél évvel később jelent meg, és az édesanya engedélyével elküldte a lányának a könyv fényképét. Választ nem kapott.
  Nagyon ritkán láthatott egy-egy képet a Facebookon, többnyire az édesanyja tette föl, néha a gyerek, aki a szakítás után törölte az írót az ismerősei közül, így csak a profilképeit láthatta, amik többsége nem őt ábrázolta, hanem például a kiskutyáját. De abból a kevésből, amit láthatott belőle, az író megállapíthatta, hogy nem boldog.
  Háromnegyed évvel a szakítás után az író egykori takarítónője és annak férje minden ismerhető ok nélkül megtiltotta a gyereküknek, hogy szóba álljon az íróval. Nem maradt senkije.

6.

A szakítás utáni karácsonyon, kvázi az asszony egyenes utasítására, az író írt egy nagyon hosszú társkereső hirdetést, és közzétette. Nagy népszerűségre tett szert. De még több mint egy évbe telt, hogy a hirdetésre rátaláljon valaki, aki megfelelt annak a követelménynek, amit az író minden emberben a legfontosabbnak tartott: rendkívüli lelkivilága volt.
  Végre nem volt egyedül. Lett három gyereke is, igaz, hogy ők már rég felnőttek.
  Második feleségének volt egy barátja, egy nagybeteg pszichiáter, aki kiváló ember volt és kiváló szakember. Nem sokkal halála előtt elvállalta az író pszichoterápiáját, aminek során, látva, hogy ez alapvető jelentőségű, végigolvasta az író összes írásos kommunikációját az asszonnyal, aki ilyen mértékben hatott az életére. És a szakember módszereivel kielemezve, négy év elteltével kiderítette a szakítás okát.
  Az írónak többé nem maradt közös nevezője az asszonnyal, aki előbb íróvá tette, majd apává, végül testileg-lelkileg nagybeteggé. Már csak a lányával volt beszélnivalója – aki ekkor tizenhat éves volt. Az író azonban még a szakítás után eldöntötte, hogy tizennyolc éves koráig nem keresi meg a gyerekét. Mert a problémái felnőttproblémák, amikkel nem hajlandó elrontani a kislány gyerekkorát. Ugyanezért azt a másik kislányt, az egykori takarítónő gyerekét is csak akkor keresi meg, amikor az is betölti a tizennyolcat, vagyis három évvel később.

7.

A szakítás oka az volt, hogy az asszony – kideríthetetlen módon – arra a feltételezésre jutott, hogy az írót az motiválta a lánykérésre, hogy a gyerekhez közeledhessen szexuálisan.
  Miközben tisztában volt vele, hogy az író még első feleségével, tíz évvel a lánykérés előtt elkötelezte magát a pedofil bűncselekmények ellen, és a maga irodalmi eszközeivel ezt a harcot azóta is vívja.

8.

Az író kivárta, hogy leteljen a végeláthatatlan hat év, és valóságosan is megírhassa azt a levelet, amit a hat év minden egyes napján megírt gondolatban – megírhassa, elküldhesse, és várjon tovább, hogy kap-e a gyermekétől egy szót, egy mosolyt, vagy csak letiltja.
  Ha kell, élete végéig.

Megírta és elküldte.

»»»»»»